Új Néplap, 1993. február (4. évfolyam, 26-47. szám)
1993-02-04 / 29. szám
1993. február 4., csütörtök 9 Kunsági Extra-----Mezőtúr A helyzet az, hogy most a taxis fizet Mezőtúr főterén két taxi várakozik. Szemmel látható, hogy az utasok nem állnak sorba a járművek mellett, így ráérünk beszélgetni Patkós Sándorra! és Igriczi Istvánnal. Mi más lenne a téma, mint az, miként érinti a személyfuvarozókat az az új rendelet, amely megszigorítja a szakma szabályait. — Mezőtúron a 15 ezer lakosra tizennégy taxi jut — kezdi a számvetést Patkós Sándor -, és ötünknek van meg az új műszaki, a többi gépkocsivezető még nem döntött. Az az igazság, hogy a feltételek anyagilag alaposan meggyötörtek bennünket, aminek az lesz a következménye, hogy emelnünk kell a tarifát és még kevesebb lesz az utas. — A piaci viszonyokat tekintve hány taxit bírna el a város? — Nyolc vagy tíz elég lenne, természetesen normális beosztással. — Jelenleg milyen tarifával fuvaroznak? — Az alapdíj 26 forint, kilométerenként 32 forintot kérünk, és 6 forint a várakozás, de míg két taxis lesz a világon, addig kétféle tarifa is lesz. Amit most elmondtam, ez egy megállapodás eredménye, mi öten, akik már túlvagyunk a műszakin, úgy döntöttünk, ennyiért szállítunk. — Mit sztólnak az új előírásokhoz? — Hát vegyük először is a hátsó biztonsági övét: a háromkaskás öreg néni beül hátra, hogyan fogja bekapcsolni magát bármelyik is? Arról nem is szólva, hogy ennek ellentmond az új KRESZ is, hiszen március A taxisok mosolyognak, bár erre nem sok okuk van. Patkós István (balról) és Igriczi István 1-től taxiban nem kötelező bekapcsolni a hátsó biztonsági övét. Mindegy, kiadtam érte 4.500 forintot, és nem lesz semmi értelme. Az új rendszám 1.400 forint, 930 forint a vizsgadíj, négy alkalommal kell bemennem Szolnokra, és amit a négy út során intézek, az csak 1994. január 1-ig lesz érvényes. Hogy utána mi lesz, senki nem tudja. Ilyen bizonytalanságban élni... Nem kívánom senkinek. Ha biztos kenyerem lenne, hagynám az egészet, kiszállnék ai autóból, és ittfelejteném a főtérerf/hiszen egyikünk sem született taxisnak. — Ön is így vélekedik? - kérdezem Igriczi Istvánt. '-H Pontosan. Itt vagyunk kint a főtéren, és várjuk a jó szerencsét, mert a szerencsén múlik ám minden. Valamikor szombat esténként volt némi mozgás, most úgy két-három hete már a diszkó után sem keresnek bennünket. Az utcán vagyunk 18-20 órát, és a bevétel nem több ezer forintnál, de ebben még vannak ám költségek! Munkanélküli segéllyel nem lehet nyugodtan aludni, ülünk hát, aztán amikor nagyon padlón vagyunk, alszunk egy-két órát, s folytatjuk tovább. — Azért valakinek csak jó lesz ez a szakmai szigorítás, nem úgy véli? — Én mindezért, ami velünk megesett, nem a kormányt szidom, nem is a minisztereket, hanem a kamarát. Megy Pesten a nagy konkurenciaharc, és kitalálták ezeket a megszorításokat. Ott könnyű helyzetben vannak, mert van miből fizetni. És mi, kis vidékiek isszuk meg mindennek a levét. Valóban, Patkós Sándor négyütemű Wartburggal áll a placcon, pedig jövőre csak katalizátoros, szervofékes járművel taxizhat. Úgy tűnik, a bérfuvarozók is a gépjármű-tulajdonosok egrecíroztatását élik. A társadalom egy bizonyos rétege messze elszakadt a törvényességtől, s a bűnüldözés bizony hátrányos helyzetben van. Az autós ember az, akit lehet ‘rendszabályozni, hiszen követhető, tetten érhető, büntethető, hát akkor, érje őt a törvény szigora. Éri is - csak meddig bírja még? Az oldalt írta és a fotókat készítette: Palágyi Béla. Falusi idill a városban Amikor a hóhért akasztják A Szolgáltatóház két végében két azonos profilú üzlet található. Az egyik a Sooters fotószalonja, a másik a Fényszöv hagyományos műterme. A hiú emberek nem járnak rosszul, hiszen bárhová tévednek be, egy-kettőre megörökítik őket. A Fényszöv üzletében Zentainé Fejes Emma egyedül viszi a boltot, így e cikk illusztrálására róla készítettem felvételt. Ezúttal a fényképész ült a lámpák elé, s meglepő módon elég otthonosan érezte magát ügyfélként is. — Vérre megy a konkurenciaharc a Sooterssel? - kérdem az üzletvezetőnőt, mire ő sokatmondóan mosolyog. — Nézze, nem mondom azt, hogy túl jó érzés volt eljárni a reklámtáblájuk alatt, de nem köpködtük egymás kirakatát, és nem törtük be az üveget. A nyitva tartást is nagyjából öszszeegyeztettük, ők igazolványképeket csinálnak, mi meg a műtermünkben inkább portrét fényképezünk. A végszóra megérkezik Bíró János & Sooterstől, és megerősíti, hogy nem tartanak haragot, s nem vívnak háborút az ügyfelekért. Az biztos, hogy az ő cégének jobb a reklámja, elegánsabb az üzlet berendezése, aztán ők árusítással is foglalkoznak, érthetően nagyobb a bevétel. A Fényszöv viszont a sok évtizedes szakmai rutint kamatoztatja, és akinek ez kell, hát ide kopogtat be. Egyébiránt ez a szakma ebben a városban nemcsak egy cég számára biztosít kenyeret. Zentainé Fejes Emma abban a székben, ahová ő szokta ültetni az ügyfeleit Pannóniáról a portásfülkébe Kerékgyártó István szemmel láthatóan fiatal ember, a Ruhaipari Szövetkezet portáján strázsál, és nem a szigorú cerberusok közé tartozik, hanem á szívélyes, készségesen segítő eligazítok sorába illik. Arról kérdem, kell-e a portásnak néha a táskák mélyére túrni, de ő csak legyint. — Nem lop ma már senki, tisztességes -világ van. Félti mindenki a kenyerét, úgyhogy a motozás, meg az ellenőrzés kiment a divatból. Saját magáról elmondja, hogy életerős emberként egy Pannónia nyergéből repült ki olyan szerencsétlenül, hogy három hétig feküdt eszméletlenül, aztán leszázalékolták, és most ilyen könnyebb munkára való. A jó motort szerette, robogott is vele, de hát - nyakát törte, így csendesebbre fogta a tempót. All hát a kapuban, szemléli a világot, de azért, ha egy motor elzúg, felkapja a fejét. Állnak még sorba tégláért az emberek! Az Alföldi Cserép és Téglaipari Vállalat ma is államinak mondhatja magát. Az elmúlt év végéig minisztériumi függőségben dolgozott, most pedig az Állami Vagyonügynökség rendelkezik fölötte. Nagy cég volt az istenadta, sokat is tett a városért. Nélküle aligha lenne ma városi sportcsarnok - hogy mást ne is említsünk. Fénykorában 27 gyár tartozott hozzá, és a vállalati központnak 1981-ben, amikor az új irodaházukba költöztek, 160 dolgozója volt. Jelenleg negyvenen vannak az épületben, és a földszinten fodrászok, gázszervizelők és a legkülönbözőbb szakma képviselői tevékenykednek albérletben. Az igazgató ma Juhász Béla, aki gépészmérnökként közel két évtizede dolgozik a vállalatnál. A jelenlegi vezető ezt mondja: — Abonyban, Kunszentmártonban, Karcagon, Debrecenben és Hajdúnánáson van gyárunk. A tápiógyörgyei elkelt, de folyik a többi gyár eladása is. Mélyponton van most a szakma, ha korábban tíz téglát vásároltak, most csak ötöt vesznek az építkezők. Ezek is inkább a vállalkozói körből kerülnek ki, átalakítást végeznek, garázsokat, gazdasági épületeket húznak. — Megvan még a mezőtúri gyár? — Elkelt az is, egy belföldi Juhász Béla, a vállalat igazgatója és egy bécsi cég vette meg közösen. Nem volt rossz bolt, a műszaki fejlesztés lehetőségei felgyorsultak, viszont az osztrák termékekkel is bővült a választék. Most abban a furcsa helyzetben vagyunk, hogy Mezőtúron van a vállalati központ, miközben a legközelebbi gyár jó negyven kilométernyire van innen. — Ón szerint mi a szakma jövője? — Az európai csatlakozás kapcsán egy hatalmas kihívásnak kell megfelelnünk. Olyan szabványokat kell életbe léptetni, amellyel helytállunk a nyugati piacokon is - és akkor a minőségről még nem is beszéltem. Jelenleg műszakilag vagyunk a legjobban lemaradva, némi iróniával úgy mondhatom, hogy az agyag minőségében még álljuk a versenyt. Számításaim szerint a szakmai mélypontra rámegy a tégla- és cseréptermelő gyárak egyharmada, pedig ez a sanyarú világ nem tarthat sokáig. A panellakások lassan elöregednek, tönkremennek, pótolni kell őket, családi házak épülnek igényesebb formában, azt pedig előregyártott elemekből nem lehet elkészíteni. Szükség lesz tehát ismét a cserépre, a téglára, csak nem tudom, a megcsappant kapacitásunkkal ki tudjuk-e elégíteni az igényeket? Az én privát véleményem az, hogy fognak még az emberek sorba állni tégláért, cserépért! — Ön szerint a nehezén már túlvannak? — Nem mondhatom, ha a maradék gyáraink is átalakulnak, akkor a vállalatot is meghirdetjük, de úgy kellene privatizálni cégünket, hogy a jelenleg itt dolgozó 460 ember ne maradjon kenyér nélkül. Mezőtúron a szakmához egy nemzetközi hírű kultúra is kapcsolódott. Kár lenne, ha az átalakulások során ezt a felmérhetetlen művészi értéket veszni hagynák. Újabb mezőtúri matuzsálem Nem tudom, van-e a megyében még egy olyan település, ahol annyi szép kort megélt idős ember lenne, mint éppen Mezőtúron. Éppen ezen morfondírozgattam a csendes Rákóczi utcában, amikor egy törékeny, ám egyenes tartású férfi lépett ki egy fodrászüzlet ajtaján, kezében műanyag vödörrel. Szóbaelegyedtünk, kiderült, hogy Szente József 91 esztendendőt tudhat a háta mögött. A diskurzusnak az lett a vége, hogy beinvitált a tiszta, meleg műhelybe, ahol aztán az egyik ámulatból a másikba estem. Bizony, itt megállt a világ: Szente bácsi mind a mai napig nyír és borotvál! A pácienseinek köre érthetően az ő korosztályából kerül ki, nála nyíratkozott, bo, rotválkozott egészen az utóbbi időkig a nemrég 104 esztendősen elhunyt Benedek Pista bácsi, és ugyancsak meglehetősen gyakran szappanozza egy 97 esztendős úr arcát is, aki nyaranta kerékpárral érkezik szépítkezésre. Ily beláthatatlan életút kötelezővé teszi a rákérdezést: — Milyen volt az elmúlt kilencvenegy esztendő, Józsi bácsi? — Szép volt, biztos, hogy nagyon szép volt! Szentetornyán születtem, Orosházához közel 1902-ben, és 1914-ben szegődtem el tanulónak Endrődre. A feleségemmel 64 éve élünk együtt, két lányunk volt, az egyik meghalt, a másik pedig mi lehetne más, mint fodrász. Előjön a kiskonyhából Szente úr élete párja is, akiről talán mondani sem kell, hogy ugyancsak kegyeltje a sorsnak, mert két-három vendéget borotvál, rendszeresen zaklatja behajtatlan tételeivel az adóhivatal. Igazán elkeseredek, ha arra gondolok, hogy miránk is ez a sors vár majd: kilencvenéves korunk után sem lesz nyugtunk az APEH-től ... Ők ketten, hatvannégy éve együtt fölötte is megállt az idő. Ő már bővebben méri a szót. Elmondja, hogy emberét mindeYiki szereti, tiszteli, így amikor 1973-ban nyugdíjba vonult, szinte közfelkiáltásra aktivizálta magát újra. Valamikor ő volt a városban az első fodrász. Orvosok, ügyvédek, tanárok jártak hozzá, most jobbára nyugdíjasok keresik meg. És ami a legfurcsább: azt az embert, aki naponta Ezt látják az érkezők Mikor Szente úr megtudja, hogy Szolnokról érkeztem, felvidul. — Én is dolgoztam ám ott, a Konstantin iskolával szemben volt a műhelyem. — Akkor az nem régen lehetett, mert mostanság Konstantin az iskola. — Hát nézze, nem túl régen volt... ha jól emlékszem akkor, amikor a románok bent voltak, 1919-ben. Aztán azt is elpanaszolja, hogy Mezőtúron elvették a szép házát, műhelyét, és szövetkezetbe kényszerítették. Most valami kárpótlást kap majd érte. Mindegy, de szép volt az élet! Soha nem éhezett a család, soha nem voltak munka nélkül. És azért ez igen nagy dolog. Mivel telik a napjuk? Az idős házaspár négy órakor bevonul a hálószobába, s a jó melegben nézik a tévét. Szente néni azt mondja: — Tudja mit, Szente József még most is tizenkét órát alszik egyfolytában! Este fél hétkor lefekszünk, és reggel háromnegyed hétkor lábujjhegyen megyek ki, hogy fel ne ébredjen. De aztán csak megvirrad neki is, és hajszálpontosan nyitja a műhelyt. Búcsúzáskor megfogadom magamban, hogy nem jövök úgy el a városból, míg meg nem győződöm róla, hogy a derék figaró barátságos kis fodrászszalonja nyitva van!
