Új Néplap, 1993. február (4. évfolyam, 26-47. szám)
1993-02-27 / 47. (48.) szám
I V 1993. február 27., szombat Kulturális panoráma 9 Még a viccek is azonosak Wood, magyar film hőse Hogy kerül egy angol színész egy magyar televíziós filmsorozat egyik főszerepébe? Hát az valójában nagyon egyszerű. Úgy, hogy meghívják. Történt, hogy Prekop Gabriella forgatókönyve alapján készült Márton István rendezte hatrészes tévéfilmben. A glóbusz címűben szükség volt egy angol színészre. Lapozgatták hát a produceri irodák ajánlatait, mígnem megakadt a tekintetük a harminchét éves Clive Wood-on. (Játszott színházban Peter O’Toole rendezésében a Machbethben, a Royal Shakespeare Company Lear-királyában, az Antonius és Kleopátrában, az V. Henrikben. Filmekbn ugyanúgy nagyszerű, mint a tévésorozatokban, a BBC, a Central TV, a Thames TV programjaiban.) Telefonok, levélváltás, majd elküldték a forgatókönyvet.- Megtetszett. Ügy tűnt, ez a szerep nagy kihívás, s a párbeszédek meszemenően jobbak az átlagos angol sorozatokénál, így hát elvállaltam.-Mit tudott ideutazása előtt Magyarországról ?- Bevallom, nem sokat. Elővettem a fiam földgömbjét. Azt tudtam még, mert a tévében láttam, hogy itt mindig, mindenért sorbanállnak.- És mit tapasztalt? Sorbanállnak?- Nem tudom, milyen volt korábban. De most Budapest ugyanolyan város, mint bármely nagyváros Európában. Olyanok az utcák, az emberek... Különböző helyszíneken forgatunk. Sajnálom, hogy minden szabadidőm a munkával telik, mert készülnöm kell a szerepekre. Nem tudom járni a várost. Minden nap tíz hosszt úszom, utána szauna, majd vissza a forgatókönyvhöz. Alig várom, hogy a felvételek befejeztével jöhessen a családom, és körülnézhessek a kedvem szerint. Operába és színházba is el szeretnék jutni...- Pályája során megfordult sok helyütt. Forgatott Pécsben közvetlenül a színiiskola elvégzése után, de dolgozott a Fülöp-szigeteken, Trinidadban és Thaiföldön is...- A színészek a világon mindenütt egyformák. Mindenki ugyanúgy dolgozik, ugyanolyan módszerekkel, nyelvtől, földrajzi helytől függetlenül. Nincs különbség. Akik ebben a szakmában dolgoznak, azok úgy tűnik, megtalálták helyüket a világban, örömöt lelnek a munkájukban. Még a viccek is ugyanazok. A kellékes mindenütt készséges, az öltöztető mosolygós, a sminkes jópofa, még a hangmérnököknek is hasonlóak a vicceik.- És mi a legszokatlanabb?- Itt most én vagyok az egyetlen angol. Kimaradok a viccekből, mert nem értem a szavakat, csak a szituációkat. Ez egy kicsit elszigetel. A legizgalmasabb számomra, ahogy Márton István rendező dolgozik. Én eddig a rövid beállításokhoz szoktam. Most egész jelenteket veszünk. Ez színészileg sokkal bonyolultabb feladat. De a partnereim csodálatosak. A tekintetükkel is sgíenek. Értem így őket akkor is, ha a szavak cserben hagynak. S önzetlenek.- Mi volt eddig a legnehezebb?- Az országúti jelenet. Szörnyű volt, szemben a forgalommal, másutt a kormány, másutt a sebváltó, s két oldalnyi szöveget kellett mondanom magyarul, mintha érteném, amiről beszélgetünk. Folyt rólam a víz, és zsibbadt kezem, lábam. Clive Wood és Udvaros Dorottya a forgatáson Magyar kortárs művészet — új helyszínen Hogy kerülnek a modern magyar képzőművészet alkotásai a Hadtörténeti Múzeumba? — kérdezheti az elmúlt évtizedek gyakorlatához szokott látogató. Aki úgy tapsztalta, e múzeum nem ad teret a szigorúan értelmezett hadtörténeten kívüli témáknak. Nem volt ez mindig így. A század elején, a huszas években a nemzeti kiállítások színhelye volt az épület. Az utóbbi esztendőben újra kitárta kapuit a múzeum az önálló képző- és iparművészeti kiállítások előtt, így kapott helyet most az Artma művészeti alapítvány által rendezett Megbékéléseink című kortárs képzőművészeti kiállítás, amelyet 1993 március végéig tekinthet meg a látogató. A hosszú nyitvatartás idején programokkal tartják életben a kiállítást, árveréssel, happeninggel, s tavasszal szabadtéri szobrok felállításával. Hat termet, 700 négyzetmétert töltenek meg a mai magyar képzművészeti alkotások. Az Art-ma alapítvány felhívására százöt művész küldte el 180 festményét, plasztikát, falitextilt, korábbi és egészen friss munkákat. Ismert és sikeres művészek és néhány ígéretes tehetség. Miként a művészek, a stílusok, irányzatok is sokfélék. Absztrakt és újrealista, geometrikus és újfigurális, eklektikus és szubjektív megoldások sorakoznak a falakon, a posztamenseken. Műfajokban is a sokféleség dominál. Van itt grafika és olajkép, akvarell és bronzszobor, szintetikus mobill és rézkarc, fa és márvány, üveg és kóc, szerigráfia és porcelán, textil és fotografika. S természetesen mindezek keveréke is, vegyes technika címen. Ha nem is ad a kiállítás teljességet a kortárs magyar — meg a pályázatra beküldött bulgár, chilei, ukrán, kolumbiai és örmény — műalkotások révén az illető ország művészetéről, mindenesetre érdekes színfolt. Egy szelet a mai művészetből. Hiszen itt van egymás mellett Deim Pál és Kurucz D. István, Szabados Árpád és Siflis András, Gerzson Pál és Tenk László, vagy a textiles Bakó Ilona és Huber András különös formációja. (kádár) Olvasásra ajánljuk Szépfalusi István: Lássátok, halljátok egymást! Szépfalusi István alapvető, sok szempontból példaértékű munkát végzett. Ő maga szociográfiának nevezi, de ez a műfaji meghatározás nem elég pontos, mindenesetre nagyon elüt az eddig ismert magyar szociográfiától (lásd Magyarország felfedezése). Apám szokta volt mondogatni, hogy „keresztény katolikus vagyok és magyar”. Nos Szépfalusi István, az evangélikus lelkész is hasonló módon fogalmazza meg a magyarságot. A vallás a felekezethez ianü.^s a ká‘yha- ahon"an elindul a szál, gombolyítva eljut az auszt.'ia* ntagyarság, tehát egy kisebbségben elő népcsoport megfogalmazásáig. Lehet vitatni ezt a nézőpontot, de az eredmény a szerzőt igazolja, mert - amint kiderül - a valláshoz való viszonyban tetten érhető, megfogalmazható a magyarságé is. S ha már a vallásról van szó, jogosan merül föl egy alapos, hazai vallásszociológiai-szociográfiai vizsgálat igénye is! Kiderülne, hogy itthon, Magyarországon is az ausztriaihoz hasonló eredményekhez jutnánk (Szépfalusi könyvének első kiadása 1980-ban jelent meg), s nem csupán azért, mert a pártállam tiltotta, majd nehezen tűrte a vallásokat. A gyakorló lelkipásztor tapasztalatai, észrevételei önkritika-étékűek, önvizsgálatra, önmagával való szembenézésre, eszköztárának felfrissítésére késztetik a magyar történelmi egyházakat is! Szépfalusi sehol nem megy bele teológiai fejtegetésekbe (helyben!), mert számára a vallás elsősorban közösséget vagy éppen annak hiányát jelenti. Éz a k,zösség lehet tradicionális, azaz hagyományőrző, (nyelv, kult(ra) az őslakosok esetében, de lehet kapaszkodó, az odahagyott haza (Magyarország, Erdély, Vajdaság, Felvidék) emlékének ébrentartása a bevándorlóknál. Mert minden eszköz jó - Bethlen Gábor után szabadon, ami élni és túlélni segít, ami oldja a magányt, az elszigetelődést, ellenáll a neurózisnak, frusztrációnak. A politika - ezt is érinti a szerző - a maga esetlegességével, önzésével, demagógiájával nem mindig alkalmas erre. Még arra sem, hogy érdekeket megfogalmazzon és érvényesítsen. Érvényes ez az egész nemzetre, de fokozottabban a nemzetiségekre. Sok útja- módja van a mi tudat kialakításának, erősítésének, s ennek egyik leghumánusabb változata a vallás, a hitélet. A Tartuffe a Szigligetiben Or gon, a rajongó Orgon szerepében : Koltai Róbert Hajasbaba a színpadon, játékbaba, tipeg-topog, csilingel, muzsikál magától. - A Tartuffe-ben, Moliere vígjátékában! A szerző-aligha képzelhetett ilyet, az ötlet nem is tőle származik, a színre vivő Fodor Tamás rendezői agyából pattant ki, aki - megszokhattuk már - mindig szolgál valami hasonló meglepetéssel. De az igazi „újítás” nem is ez, az önjáró játékszer, ez már csak következménye, vagy mondhatni lecsapódása annak a rendezői elképzelésnek, amely az álszent csaló Tartuffe-ről a hangsúlyt ezúttal a túlbuzgóan rajongó Orgonra teszi. Míg Moliere gúnynyilaival az előbbit vette célba, mai előadója az utóbbi keserű komédiáját érzi időszerűbbnek, hozzánk közelebb állónak. E szerint épül a játék, ennek „eredménye” az a néhány rövidítés, esetleg jelenet törlése is, ami megtörténik, s magának, a címszerepnek is jól érzékelhető módosulása. Nincs itt szó durva erőszakról, a néhányy feltűnően kirívó elem is - mint az említett baba -, vagy a csalóról készült festmény, amelyet a falhoz állítanak, vagy épp e tablót tartalmazó, otromba láda, durva csomagolópapírjaival, valamennyi szervesen illeszkedik a játék gondolati logikájába. A kissé szokatlan, de szemléletes fináléban, amikor a hatalom emberei egyszerűen nekiesnek a már leleplezett csalónak, miközben ugyanennek a hatalomnak egy másik embere ajándéCsak most hogy mi is belekóstolunk a plurális demokráciába, látjuk, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha elerőtlenedik a civil társadalom. Csak utalok itt a szektákra, bőrfejűekre, a vad (nacionalista és más) szélsőségek jelentkezésére. Ausztria úgy él a tudatunkban, mint „a nyugat” kapuja, ahol már mindent megoldottak, amitől a boldogtalan Közép-Kelet-Európa szenved. Nos, ez korántsincs így - tudjuk meg Szépfalusi könyvéből, s éppen a magyarságról szólván. Könyve már csak ezért is hasznos lehet, mondjuk a magyar politikacsinálóknak. Meg kell tanulnunk bánni a kisebbségekkel, a menekültekkel, sokkal mostohább anyagi feltételek mellett, kisebb tapasztalattal, tradíciók nélkül, mint Ausztria. Mert magyarnak lenni akkor jó, büszkeség a világban, ha itthon, Magyarországon is jó... (Magvető Bp. 1992) Horpácsi Sándor kot nyújt, a megváltó kegyhez csinos játékbabát mellékel Orgonnak, a nagylelkűség szimbólumaként, s ahogy ez az Orgon rajongva odatelepszik mellé, s hálás tekintettel, boldogan nézegeti - ebben szinte összesűrűsödik az előadás lényege: e groteszk jelenet láttán igen abvivalens, vegyes érzéseink támadnak mind a jóindulatú hatalomról, mind a feléje forduló rajongásról. És Orgonról, aki alig józanodon ki a Tartuffe iránti ostoba buzgalmából, már is talált új tárgyat rajongásának. Mert gyógyíthatatlan rajongó - jelleméből fakad túlbuzgósága. A rajongás önmagában nem bűn, odaadóan lehet lelkesedni nemes dolgokért is, szépen, okosan. De ha ez az érzés érdemtelenre pazaroltatik, ha mértéket nem tartanak benne, ha e buzgóság elvakulttá tesz valakit, akkor végzetes is lehet. Mint Orgon esetében, aki már odáig jutott, hogy mindenét, gyermekének boldogságát is képes lett volna feláldozni egy csaló iránti buzgalom oltárán! Olyasvalakiért, akiből maga csinált szentet! Vakon. Nem véletlen, hogy itt Tartuffe sem alattomos, gonosz képmutatóként, „ocsmány” hipokrata köntösében jelenik meg, s hogy egyszerűen el is marad híres belépője, amikor is képmutatóan, önsanyargató eszközeinek, ostorának és szőrcsuhájának elrakására ad szolgájának fennen parancsot. Valóban, Tartuffe-ből, akit házába fogadott, Orgon csinál azt, ami. Józan környezete ellenére, a házbéliek eleven tiltakozását is semmibe véve. Mulatságos figura ez -, de talán veszélyes is. Mindez meggyőzően szól az előadásból, mely formáját tekintve se nem mereven klasszikus - a díszletek és a jelmezek bár a hagyományosat idézik -, de nem is divatosan újszerű - jóllehet a világítással például igen modem módon bánik. Szigorúan végiggondolva, a helyzeteket pontosan kidolgozva, frissen, ritmusosan halad előre a játék, a második részben pedig talán még a vártál is hamarabb jut el (talán a rövidítéssel) a hatásos fináléig. S ami nem mellékes: a rendezés jól aknázza ki a humoros helyzeteket, a szócsatákban rejlő lehetőségeket is, bőséges nevetést fakasztva a nézőkben. Jók a színészek is. Kezdve a Pemelle anyót alakító Meszléry Judittal, aki nem gügyög, nem toporog, vonalaiban rendkívül határozott, mozgásában is kemény, elfogultságában félelmetes - öszszetett, izgalmas. Nyakó Júlia - Orgon felesége - főleg a Tartuffe-vel megrendezett szerelmi jelenetben mutatja fel érzéki ábrázoló képességeit, ekkor alakítása színessé válik, másutt kicsit színtelenebb; Moldvai-Kiss Andrea játéka széles skálán mozog, nem csupán az „ártatlanság képe s bánaté”, az apai önkénytől szenvedő szerelmes leány érzelmeinek íve, a kedvesen gyengédtől a vad kétségbeesésig húzódik. Mucsi Zoltán Tartuffe-ként nem az alakoskodó csalót, az álszent képmutatót, hanem a helyzet kínálta lehetőségekkel élni vágyó férfit hozza színre. Kissé halovány ez a figura, s nyilván ennek koncepcionális okai is vannak, Tartuffe általa sokat veszt súlyából. Mészáros István indulatai - ő Orgon fia, Damis - őszintén hatnak. Nincs könnyű dolga Szerémi Zoltánnak, egy többnyire statikus, bölcselkedő alakot kell megformálnia, a felvilágosultan gondolkodó sógort, és ezt meg is teszi, korrekten. Szőllősi Zoltán tehetsége és akarata ellenére válik sajnálatosan nevetségessé, cingár alakjával és előnytelen ruházatával megjelenése enyhén karikaturisztius. Két eltalált epizódalak: Váry Károly törvényszolgája, a nyájas képmutatás vonásaival színesítve, finoman és László Sándor rendőrtisztje a kegyes hatalom magabiztos megszemélyesítésével. Spolarics Andrea Dorine-ja az előadás nyelve: hegyes, éles, pergő, sodró, lendülete van. Ä maga igazában rendületlen bízó szolgálónő hangja nem cseveg szubrettesen, benne az eljövendő „forradalmár” Figarók szele süvít. (Kár, hogy ez a „süvítés” olykor a szavak értelmét kissé elnyomja.) És végül, de semmiképp, nem utoljára: Koltai Róbert, aki vendégként alakítja Orgont, a címszereplővé előlépett „öncsaló”-rajongót. Ha játékát egyetlen szóval kellene jellemeznem: moliere-i. Mintha egyenesen a királyi komédiás társulatából érkezett volna ide, és mégis oly közelinek érizzük őt magunkhoz, mert mulatságos voltában is mélyen emberi, ellenszenves rajongásában is rokonszenves. Groteszk és tragikomikus figura ez, egy emberalkotó művész teremtménye, ezen nevetni és sími egyaránt lehet, az ő Orgonján, akitől nehezen veszünk búcsút... Féltem, egy vitatható Shakespeare-előadás után most egy újabb klasszikus; a látottak után azonban boldogan írom le: Moliere győzelmet arat a Szigligetiben -, mert hittel, ízléssel játssza a társulat, s a publikum derül, nevet és tapsol, szórakozik. És ez nagyszerű. Ennek Jean Babtiste Poquelin is bizonyára örülne. Valkó Mihály
