Új Néplap, 1993. február (4. évfolyam, 26-47. szám)

1993-02-27 / 47. (48.) szám

1993. február 27., szombat Szolnoki Extra 5 A nagy átverés Egyszer mindenkit utolér a végzet(?) Soha nem felejtem el azt a februári reggelt. Annak a nap­nak a hajnalán döbbentem rá, hogy a Kedvesem inkább mást választott helyettem. Iszonyatos érzés volt (most is az). De nem akarom untatni egy elhagyott újságíró életével az olvasót, ta­lán ennél érdekesebbet is tudok mondani. '' Annak a napnak a reggelért ugyanis a tiszaliget bejáratánál levő buszmegállóban álltam, vártam a rákóczifalvára menő buszra. Odébb szemben, ahol a mentetlenre lehet lemenni, két rendőr állt és fokozott közúti el­lenőrzést tartott. Merthogy a biztonságos közlekedés éve van idén. Megállítottak néhány ko­csit, ellenőrizni azokat és veze­tőjüket. Eközben másra is felfi­gyeltem: a közvetlen előttem elhaladó - mind a város felé, mind az onnan érkező - jármű­vek vezetőinek reakcióját, ahogy észrevették a rendőröket. Először is mulatságosan meg­merevedtek, szorosan és egyből szabályosan megmarkolták a kormányt. Az útra figyeltek, nem néztek sehova, csak előre koncentráltak. A fekve vezetők felültek. A következő, de szinte abban a pillanatban lejjebb vet­ték a gázt. Áthajtották magukon a biztonsági öveket, mintha be lenne csatolva. Lehet, még az üvöltő zenét is lehalkították. Egyszóval egyből szabályosan kezdtek vezetni, ahogyan még megszeppent tanulókorukban tették. Amikor azonban látták, hogy minden felszólítás, megál­lítás nélkül továbbmehetnek, szinte felsóhajtottak. Ráléptek a gázra, esetleg villogtak a szem­bejövőknek, hogy vigyázát, el­lenőrzés. A biztonsági öveket hátradobták, visszacsúsztak fo­teljeikbe, és mintha mi sem tör­tént volna, elviharzottak. (Tisz­telet a kivételnek!) Mást is észrevettem azonban, mert „rálátásom” volt a rend­őröket elhagyó, a város felé igyekvő gépkocsik hátulját látni. És amit én láttam, azt a rendőrök is látták. A ködös reg­geli időben, amikor mindenki felkapcsolta a lámpákat, nagyon sok autónak egyszerűen nem lehetett észrevenni, hogy hátsó világítása lenne. Vagy szinte csak pislákolva vagy csak az egyik izzó égett. Előfordult, hogy egyáltalán nem volt hátsó világítás. De akkor, amikor a rendőrökön már túlhaladt a ko­csi, azok nem tudtak vele mit csinálni. Szaladjanak utána? Kissé mókás lett volna már utána körözni a tárcsával. Namármost, több kérdés is felmerült bennem. Az egyik természetesen az, hogy miért hagyott el az, akit nagyon szere­tek még most is. No, igen, tu­dom, ez megint nem ide tarto­zik. De! Miért nem tudták azt a rendőrök megcsinálni, hogy „lépcsőzetesen” álltak fel. Akár többen is, mint ketten. Egy em­ber már előbb állhatott volna, aki leadja a „drótot”, hogy ezzel meg ezzel az autóval valami nincs rendben. Mert így az egész egy nagy komolytalan­ságba fulladt. Hiszen láttam, majdnem csak azokat állították meg, akikkel szinte semmi gond nem volt. Bár bizonyára akadt némi intézkednivaló így is, de a ,,potyázok” megint megúszták. És ez növelheti az önbizalmu­kat. Az enyémet meg csökkent­­heti, hiszen elhagyott a Kedve­sem. És akkor mi értelme van valaminek is? Akárcsak a foko­zott ellenőrzésnek. Mert a nagymenők nyeregben érezhe­tik magukat, hogy lám, most sem buktak le ... Tóth András Megkülönböztetendő esendő Biogazdál­kodás Az Biokultúra Egyesület a Tisza Klub közreműködésével rendezi meg jövő szombaton és' vasárnap Technika Házában a II. országos biokultúra találko­zót, Gazdálkodás a természettel címmel, melynek külföldi elő­adói is lesznek. A kétnapos ta­nácskozás fénypontja a szombat esti „saláta-fogadás”. Az oldalt szerkesztette: Blahó Gabriella Fotó: Mészáros János Vendéglő. Nem késdobáló, hanem olyan úri fajta, tiszta terítő és csillámló evőeszközök az.ízletes étek ígéretével csábí­tanak. A személyzet, a kiszol­gálás szinte kifogástalan, en­nek megfelelőek az árak. Hogy a tisztaság az legyen, ami, odabenn tilos a dohányzás. Az ablak melletti asztalnál ül három úr. Kettőt közülük azonnal felismerek, hiszen nem akárkik itt, Szolnokon. Köztiszteletben álló személyi­ségek, a város első polgárai, kis híján királyi pózban ülnek, mozdulataik elárulják, valami nagyon fontos dologról lehet szó. Tudjuk, megesett már a vi­lágtörténelemben, hogy nem a tárgyalóteremben dőlt el va­lami, hanem pohár mellett, így ezen nem is csodálkoztam, csak azon, hogy egyikőjük ke­zében tartott egy kis égő, fehér rudacskát.-bóki-Minisztériumi elismerés a Vargának A minőség elvét valló iskola A szolnoki Varga Katalin Gimnázium már nem kevés sikert tartalmazó listája újab­bal gyarapodott, mivel az in­tézmény azon kevesek közé tartozik, amely megkapta a „Minőség elvét valló iskola” kitüntetést. Mit is jelent ez valójában, hiszen ennek a négy szónak, rövid mondatnak hosszú az előzménye. Még tavaly a Művelődési Minisztérium és az Országos Közoktatási In­tézet kiírt egy érdekes pályá­zatot, amely a Szakma meg­újítása címet viselte. Az or­szág minden részéből több mint háromszáz általános, meg középiskola, gimnázium próbálkozott, és a beérkezett munkák közül egy neves szakemberekből álló szakmai kuratórium harmincnyolcat díjazott. Miről szól a Vargások legmagasabb pénzdíjjal ju­talmazott, százötven oldalas, fényképekkel gazdagon díszí­tett pályamunkája? A témája az, hogy az iskolában mikép­pen foglalkoznak az ide járók személyiségének fejlesztésé­vel. A válasz bonyolult, sokrétű elemzést jelent, amelyben bi­zonyítani kellett, hogy nem a véletlen számlájára írható, hogy az egyetemekre, főisko­lákra jelentkezők 65-70-75 százalékát felveszik (osztá­lya, évfolyama válogatja az eltérő arányokat). Részletesen foglalkozik a pályamű az is­kola pedagógiai programjá­val, azzal, hogy ez a verseny­­szellem, eredményesség mi­képpen következménye an­nak, hogy minden egyes ide járó tizenévessel - csúnya szóval személyre szabottan kell foglalkozni. Nem másért, ha már a sokszoros szűrő­vizsgák, egyszerűnek látszó, de olykor nagyon is alapos felvételik után bekerültek. Éppen ezért nem meglepő, hogy a négyszázegynéhány diák közül kis híján majdnem mindegyik átlagon felüli te­hetséget ígér. Tévedések elke­rülése végett, nemcsak az ok­tatott tárgyakból, hanem sok­féle egyéb területen is. Hiszen adódnak az iskolának híres vízipólósai, országos bajnok kajakosai, pályázatokat nyert grafikusai, szobrász-jelöltjeit, hadtörténész tudorai. Meg­lepő, de igaz, többen a csilla­gászattal, az ősrégészettel egyetemi szinten foglalkoz­nak. Ezenkívül tanulnak itt kiváló szavalok, jó előadók, remek szervezők, nagyszerű (balett) táncosok, és még hosszan lehetne sorolni a szakterületeket, ki miben lóg ki alaposan a sorból, mert át­lagon felüli ismeretekkel, készséggel rendelkezik. A cél mi is lehetne más, se­gíteni őket hobbijukban, hi­szen úgy tűnik, egyiknek-má­­siknak ez lesz a hivatása. Ak­kor is, ha az iskola tanulóinak a legutóbbi átlaga is elgon­dolkoztató: 4,43! A pályázat tartalmaz pár tucat olyan ne­vet is, azon diákokét, akik va­lamiben, valamiért segítségre szorulnak. Mindezeken túl a sport, a kulturális élet lehetőségeit a gimnázium, a nevelők, a diá­kok külföldi kapcsolatait szin­tén elemezték, sőt a munka tartalmazta a tanulók, meg a szülők véleményét is. Kétszá­zötven kérdőívet küldtek haza az édesanyáknak, édesapák­nak: mi mindenben látják az iskola erényeit, és milyen tö­rekvéseivel, elképzeléseivel nem azonosulnak. Végül a munkához csatolni kellett egy neves pedagógus szakember véleményét. A kiírásban fél-másfél mil­liós pályadíjakat tűztek ki, de hiába végzett az élen a Varga, ki tudja miért, miért nem, csak 250 ezret kapott. Talán nem akadt odafenn számító­gép, esetleg a korábbi összeg az inflálódás miatt már csak ennyit ért, ki tudja. Egy a lényeg, azért ezt is köszönik, és elhatározták, hogy a hirtelen jött pénzből a nevelőknek Hollandiába szakmai továbbképzést szer­veznek. Három különböző típusú, jellegű iskolába, mit is le­hetne átvenni tőlük, hiszen Tulipánország efféle intéz­ményei Európa-szerte híre­sek. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak a jó plébános, meg tiszteletes tanul holtig... D.Sz.M. A Nerfeld-bankház rövid története i A két világháború között az infláció elől menekeülve leg­idősebb Nerfeld Ferenc keres­kedő, a Meinl hazai képviselője elhatározta, ingatlanba fekteti a pénzét, és 1925-ben felépíttette a róla elnevezett palotát. Min­den talpalatnyi helyet ki akart használni, ezért az alagsori he­lyiségeket kiadta. A város legforgalmasabb pontja lévén, tolongtak a meste­rek a bérleményekért, volt ott patika, pékség, virágüzlet, fod­rászat, varroda. Az emeleten két szoba hallos lakások, amelyek­ben tisztviselők, értelmiségiek laktak. Az épület városháza fel­őli szárnya volt a tulajdonkép­peni bank, a földszinten ügyfél­­fogadó, az emeleten irodák. Az öreg Nerfeld élete vége felé tárgyalásokat kezdett a Me­inllel, a jobb szárnyon kapott is az osztrák cég boltot, az üzlet utolsó simításait fia, idősebb Nerfeld Ferenc végezte. A Nerfeld-család, mint a he­lyi gazdasági élet egyik jelentős kézben tartója, támogatta a mű­vészeteket, az egyházat, sőt, az akkori független szellemiségű lapot is, melynek Tóth Tivadar volt a főszerkesztője. Apa és fia természetesen kávéházlátoga­­tók voltak, a Nemzeti Étterem helyén működő kávéházban ta­lálkoztak rendszeresen Nagy Lajossal. Idősebb Nerfeld Fe­renc nőül vette a gyönyörű Scheftsik Erzsébetet, becenevén Babit, akitől aztán elvált. A hölgy második férje Lippich István, a tiszavidéki mezőgaz­dászok vezetője lett. Idősebb Nerfeld bankárkodott, de eléggé nagyvonalúan bánt a pénzzel, túlságosan költekezett, tönkre is ment a bank. Az öreg Nerfeld szíve nem bírta elviselni ezt a kettős családi tragédiát, meg­szakadt. A bankár fia, ifjabb Nerfeld Ferenc nagyapja hagyományát követve kereskedő lett, s ő is nagy támogató hírében állt. Rendszeresen evezett a szolnoki regatta csapatában, akkor ez olyan divatos sport volt, mint manapság a tenisz. A Dózsa oszlopos tagjaként anyagilag is hozzájárult a testépítéshez. Valahogyan sikerült átvé­szelnie a második világháború üldöztető borzalmait, s a ’45 utáni koalíciós időszakban megalapította a helyi'-áfész ve­zetőjeként nagykereskedését, á mai 1-es ABC-t, a mai profilnak megfelelően, igaz, akkor még egy kicsit kisebb alapterületen. Rövid idő múltán politikai nyomásra el kellett költöznie a Dunántúlra, ma is ott él. 1969. április 11-én hajnalban, a korabeli sajtó szerint egy hő­sugárzó miatt kigyulladtak az alagsori helyiségek, az olajos fapadló kitűnő étek volt a tűz­nek. Akkor ifjabb Nerfeld visz­­szajött Szolnokra, s felajánlotta, hogy nem kevés összeggel tá­mogatja az épület rendbehozata­lát. Nem talált meghallgatásra. Az épületet aládúcolták, csak néhány évig laktak még benne, mert egy statikai vélemény életveszélyesnek nyilvánította. Komor palánkokkal vették kö­rül, s a városi tanács szakmai házipályázatot írt ki a Szolnok­­terv munkatársai részére. A do­log el volt döntve: az épületet le kell bontani. A polgári külső nem felelt meg az egykor Szol­nokon bujkáló Kádár által kép­viselt ideológiának, s a kérdés csak az maradt, hogy mit és mi­lyet építsenek a helyére. Az első ilyen próbálkozások anyagi okok miatt elodázódtak. Közeledett a város 900 éves fennállásának évfordulója, az újabb, úgynevezett kulisszafal pályázat az épület külső rendbe­tételére irányult. Tanulmány­­terv készült róla, azonban a ju­bileumi rendezvénysorozat színhelye a városközpontból át­került a vasútállomás környé­kére, s így akkor sem valósult meg semmi. Az évforduló után újra terv, úgynevezett magasház terv, amely egyrészt pénzügyi okok miatt nem került megvalósí­tásra, másrészt mert változott az építőművészet: szerte az alföldi városokban lemondtak a tájba nem illő tornyokról. Újabb házi pályázat, ami ugyancsak a programtervig ju­tott el. A mindenkori politikai hatalom nem volt feltétlenül lo­kálpatrióta, az épület bontásra volt ítélve, közel húsz évig ár­válkodott, s számtalan terv szü­letett feleslegesen. Ezek között volt az úgynevezett Y-alakú ház, félköríves és összefonódó, mind modernista stílusban. 1985 körül jelentkezett építé­szeti szemléletváltozás szerint a kor hangulatának megfelelően, karakteresen, környezetéhez igazodóan kellene kialakítani a városképet. Ekkor született a mentőötlet: állhatna békében a helyén. De akkor már késő volt. Építészberkekben nagy vita volt arról, hogy figyelembe véve a 4-es főút szélsítésére vo­natkozó tervet az átalakítás folytán úgynevezett pozitív, te­hát domború, vagy negatív, te­hát homorú sarkot építsenek. Végül egy-két év után újabb házi pályázat következett, s Deák László tervei alapján fel­épült a most látható sárga erké­­lyes épület. A bontáshoz bevetették a messzi földről jött, sapkájukon vörös csillagot viselő katonákat, tankok kíséretében, s mivel a palota falai rendkívül erősek voltak, nehezen adta meg ma­gát. A neobarokk stílusú épít­mény épületszobrászati értéke­ket nem képviselő angyalszob­rocskái. a különösen híres ko­vácsoltvas, mind eltűntek. A jelenleg érvényben lévő városrendezési terv szerint az épület környékén sétálóutca lesz, ha még néhány évig tart a huzavona, talán megmarad. Az írás elkészítésében segít­ségemre volt Nagy István épí­tész, Dr. Bedey Endre tanár és Dr. Császi Ferenc, akiknek kö­szönetét mondok: B.G.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents