Új Néplap, 1993. február (4. évfolyam, 26-47. szám)
1993-02-20 / 41. szám
8 Irodalom-----művészet A tengeren haladó hajó fedélzetéről ember esik vízbe, akkor feljajdul a nemzetközi kód O-jele; üvölt a sziréna: Tá-tá-tá...OÜ! - mintha a kód megalkotói az ember legősibb jajhangját sűrítették volna a jelbe, hogy kellőképpen kifejezze a szörnyűséget. Az árbocra pedig elröppen a kis sárga-piros o-betűt jelentő ködlobogó. Természetesen akkor, ha valaki észreveszi a vízbeesést... Ez a 36 ezer tonnás tanker akkor már kilenc hónapja volt úton. Először Latakiába mentek, s a szíriai olajat a kanadai St. Johns-ban rakták ki. Onnan ballasztvízzel Venezuelába vitorláztak, s a felszippantott nyersolajat a texasi Houstonban csurrantották ki. Aztán irány a Perzsa-öböl; a Kharg Island-i fekete löttyöt Yokohamába vitték. Japánból vissza újra az Öbölbe, ahol már javában dúlt az az értelmetlen háború, amely a semleges országok kereskedelmi hajóit sem kímélte; a kőolajat ezúttal Dél-Afrikába vitték. És mind így. A hajón volt egy csillagkép, az Ikrek, az égi konstelláció földi, tengeri mása, Castor és Pollux - így becézte-gúnyolta őket a legénység. Az elválaszthatatlanok: Niki, a másodtiszt és Tiki, az első. Kölyökkoruk óta barátok voltak, ugyanabban az utcában nőttek fel a peremváros peremén. Ugyanabban a kölyökbandában, majd kamaszgaleriben vagánykodtak, korán megtanultak ütni és védekezni, és korán megismerkedtek a talajmenti szerelem titkaival. Elzüllödtek-kallódhattak volna, de valahogy kiverekedték magukat környezetükből, és feljutottak... Na nem túl magasra, de azért az átlag fölé. Talán barátságuk segítetteőket ehhez. Kamaszfővel elhatározták, hogy tengerészek lesznek - magától kínálkozó szakma ez a nagy kikötővárosban -, és ha nem is simán, de mindketten elvégezték a Tengerhajózási Főiskolát. Tiki volt az idősebb, Niki két évvel fiatalabb. Néha sikerült egy hajóra ügyeskedniük magukat, máskor meg szétválasztotta őket a személyzeti osztálynak nevezett sors. Huszas éveik közepére komoly, kemény, tapasztalt férfiakká értek, s akkor mindkettejük számára eljött a Nagy Szerelem. Sajnos - vagy talán sorsszerű volt ez? - mindketten ugyanabba a lányba estek bele, de fülig! Keserűen vették ezt tudomásul, de barátságuk ezen a zátonyon sem feneklett meg. A lányra bízták a döntést. Tinának nem volt könnyű dolga, mindkét fiú egyformán vonzó és férfias volt, de végül elhatározásra jutott. Kilenc hónappal később Tiki egy gyönyörű kislány boldog apja lett. Akkor éppen Kharg Islandból vitték az olajat az ausztráliai Perth-be, és Tiki már egy fél éve nem kapott levelet feleségétől. A hajó az Indiai-óceánon járt, közel az Egyenlítőhöz, késő este volt, Niki őrségbe készült. Mindketten a tatkorlátra könyökölve álltak, a nyomdokvizet bámulták. Tejfehéren foszforeszkált a felkavart óceán, zafír, rubin, smaragd algacsillagok gyúltak benne.- Ne rágódj, öreg Kom-Tiki - mondta Niki -, valami gubanc jöhetett be, Perth-ben biztos kapsz levelet.- Gubanc, mi...? Hat hónapja semmi hír... Bolondulok meg a feleségem meg a lányom nélkül! Es már írtam mindenfele, mód a londoni Harrisonéknak i&, azok pedig mindén hajót kinyomoznak, és rpjpden levelet eljuttatnak a címzetthez, ha kell, a Húsvét-szigetre is... hiszen tudod... És semmi!- Nyugi, öreg. Megyek őrségbe, mindjárt éjfél, te pedig szunyálj egyet, mert négy óra múlva ugrasztalak, fel kell váltanod. Négy óra múlva azonban nem volt kit ugrasztani - az első tiszt nem volt a kabinjában. Tíz perc eredménytelen keresgélés után Niki rosszat sejtve felverte a parancsnokot, átadta az őrséget, és hátrament a tatra, ahol utoljára látta barátját. Zseblámpája sugara egy ócska szandálból átalakított papucsra esett - Tiki kedvenc trópusi lábbelijére. Csak a bal papucs volt ott, a másik sehol. Niki, mint egy ámokfutó rohant fel a hídra, és a kapitány engedélyét ki sem kérve STOP-ra rántotta fel a jelzőkészülék fogantyúját, majd veszettül nyomogatni kezdte a sziréna gombját: Tá-tá-tá!!! O-O-Ofi! Ember a vízben! A hajó megfordult, majd megállt, leeresztették a motoros mentőcsónakot, amely a másodtiszt parancsnoksága alatt viszszafele indult. A nagy tanker lassan követte; a hajóorrban felgyújtották a méteres átmérőjű szuezi-csatoma reflektort, s azon kívül is minden lehető fényforrásai a vizet seperték. - Lehet, hogy már négy órája vízbe esett - mondta a parancsnok -, akkor pedig 60 mérföldnyíre van mögöttünk... illetve előttünk. Reménytelen. Ezt Niki éppen olyan jól tudta, de azért összeszorított foggal vezette a csónakot viszszafele, időnként megállíttatta a motort, és rászólt embereire: - Csend! És hegyezzétek a fületeket... de Wilkinson-pengével! Hiába, nem látszott, nem hallatszott semmi. És hatkor hirtelen - trópusi módra - megvirradt. Felkelt a Nap és a szél, s lehanyatlott a remény. A hajó messze lemaradt a csónak mögött, amely most már evezőkkel folytatta útját.- Ki is hűlhetett - kockáztatta meg az egyik evezős.- Hipotermia kizárva! - csattant fel Niki -, a víz legalább 26 fokos. Ebben akármeddig kibírja a szervezet... a szív. Nincs iszonyatosabb magány, mint azé az emberé, aki az óceán közepén vízbe esik. Látja a hajót, amint távolodik, reménykedni kezd, amikor megállni látja, végignézi a mentőcsónak lebocsátását, látva látja, hogy keresik, kutatják... ordít hangszálszakadásig, és... semmi. Őt nem látják, nem hallják. A hullámok eltakarják a fejét, a szél zúgása elnyomja hangját. És aztán látja amint a csónak reményvesztetten viszszatér, felhúzzák, s a hajó elmegy. És ő ott marad egyedül a nagy semmi kellős közepén, mert boldog az az öreg, aki népes családja körében leheli ki lelkét, boldog az a katona, akit baj társai közt ér a halálos lövés... a vízbeesetthez képest. Reggel nyolckor a Nap már kegyetlenül tűzött, az evezősök izzadtak, éhesek, szomjasak, fáradtak voltak. De Niki eszelősen meresztette szemét, és erre kényszerítette a többieket is az evezés rövid szüneteiben. - Él - suttogta -, él és megtalálom! Tíz órakor fényjelzés jött a hajóról: Kutatást abbahagyni, visszatérni! Niki rá se rántott. A jelzést többször megismételték, majd a kapitány büntetést helyezett kilátásba, ha nem térnek vissza. Végül üldözőbe vette a csónakot. Niki akkor beindíttatta a motort, és egérutat nyert. S közben vallatta az óceánt. Meghibbant szegény, gondolták. De ő csak állt a tatpadon, egy kötélbe kapaszkodott, és nézte azt a könyörtelen kék vizet. - Él - suttogta -, él... 30 éves, szívós, szép, fiatal felesége van meg ötéves kislánya... megtalálom! Délben pillantotta meg a fejet a hullámok között, de Tiki akkor már nem a csónakot nézte, hanem a körülötte ólálkodó cápákat. Amikor kihalászták, nem tudott beszélni. Csak később mesélte el, hogy nem szándékosan ugrott a vízbe, csak egyszerűen egy pillanatnyi rosszullét döntötte át a korláton - olyan erővel tört rá az asszony és a gyerek utáni vágy. A következő években lassan megszokta, hogy egyre ritkábban látja őket, s az asszonyt már egyáltalán nem. Később Tina szeretett volna újra férjhez menni, és megkereste Nikit, de az csak szótlanul ingatta fejét, és kitessékelte. Azóta mindketten hosszújáratú kapitányok már, más-más hajót vezetnek, de nincs a Hét Tengernek olyan kikötője, amelyben feleségtől jövő levél várná őket. Csak egymással leveleznek rendületlenül. ___ Nemess László: Ember a vízben Szepesi Attila: Mogyoró Az autók megbolondultak. Hol ez, hol az kezd el szirénázni, vijjogni, bömbölni a járdán. Az egyik abbahagyja, rákezdi a másik. Ez a pokol tornáca. Sziszegek, dühöngök. írni? Ilyenkor nem megy. Ez az aszályos nyárvég, zimankós ősz egyébként sem kedvez nekem. Reggel befűzöm a papírt az öreg írógépbe, mint annyiszor, hümmögök egy sort - ráolvasás? Önáltatás? -, azután farkasszemet nézek a fehér lappal, amíg bírom. Nem sokáig bírom. Jönnek a „ráterelő hadmozdulatok”: előhalászok a fiókból régi füzeteket, irkafirkákat, ilyen-olyan macskakaparást, hátha segít. Segít a fenét! Furcsa, rejtelmes feljegyzéseket találok: „Vityilló”, „Zöld béka”, „Kisasszony hava” - mi akart ebből kikerekedni, sejtelmem sincs. Most legalább az autókra kenhetem az egészet. Kilépek az erkélyre. Sehol senki az utcán. Délelőtti nyugalom. Szél fúj a Duna felől. Egy kutya futkos riadtan a járdaszélen. Visszafordul. Átvág az úttesten. Cikázik, szimatol. Aztán a ház sarka mögül előbukkan a furcsa pár: vonul lassított menetben a kocsma felé. Mindennap látom ezt a vigasztalan szertartást. Ahogy vonszolja magát a két csontsovány árnyék. A középkorú asszony és hasonló korú férje. Lóg rajtuk az elkoszlott ruha. Nincs közük láthatóan egymáshoz sem. Ami összeköti őket, a múlhatatlan szesz-szomjúság. Mennek a csapszék felé. jönnek a csapszék felől. Ez az életük. Két megroggyant, emberforma lárva. Közben a kutya eltűnik, de az autók bömbölnek tovább. A vonszolódó emberi ámyékfigurákat is lassan elnyeli az utcasarok. Ekkor pillantom meg lábamnál a fűzkosarat. Mogyoró van benne. Friss, bamahéjú törökmogyoró. Ezzel aztán délelőtti sorsom végképp megpecsételődik. Mogyorót fogok tömi. Bemegyek a szobába a „fekete kőért”, Kaukázusból-hozott, gyönyörűséges, koromfekete, fehér pöttyökkel futtatott kövemért. Mint minden limlomomnak, ennek is története van. Egy patak medréből halásztam ki, valahol az Elbrusz tövében. Arcsil Szulakaurival, a grúz poétával barangoltunk a helyek közt, amelyekhez képest a mi Mátránk és Bükkünk csak afféle hajnali vakondtúrás. Elértünk egy patakhoz, ahol két jámbor halászra találtunk. A karcsú vízfolyás itt kiöblösödött, szinte tavat formázott, s a két halász itt dobálta rokolyahálóját a vízbe. Furcsa művelet volt: a köralakú halász-eszköz madzagját marokra fogták, pörögni kezdtek a tengelyük körül, mint egy kiérdemesült diszkoszvető, aztán kivetették a hálót, 1993. február 20., szómba József: Tanulmány Szenti Ernő versei: Imádkozó sáska Esőcseppököl Alomhártya Előre nézz Ne hátra Saskörmök Imádkozó sáska Az Ige az Igennek Hű társa Tócsa után árnyék „Fényháromszög Lovagja” Mindenét odahagyta Síkvidék és káröröm Pirosra festett köröm „Három Tüzeknek Őre” Másképpen lesz jövőre Tócsa után árnyék Kagylólapos halánték Tűsarkú újhold Tolikoporsó Kilátszik A rossz alól a jó „Aranylant Gyermeke” Jóbarát hagyott cserben Méhenkívüli versvég Öt felé osztott hétszentség ami „lap-lap” csapódott a hullámokba. Oldalát lehúzták az apró súlyok, és zsákot formázva érte el a víz fenekét, az összecsukódó „rokolyába” szorult halakat rabul ejtve. Nos, nagy zsákmány nemigen került bele. Néztük egy ideig Arcsillal az ősvilági halfogás műveletét - s azon morfondíroztam magamban, ugyan, miféle nációhoz tartozhat ez a két szikár, bamabőrű, cserkeszkabátos halász. Mert itt, a Kaukázusban szinte ahány falu, annyi nép. Lezgek, avarok, örmények, abházok, törökök, grúzok, azeriek, kurdok, kalmükök, perzsák, szvanétek, lázok. Ezjen tűnődtem, amikor lábam előtt a patakban mgepillantottam a fekete követ. Nyirkosán még szebb volt, mint most porlépett-szárazon. Babusgattam, zsebrevágtam. Pattog a mogyoró héja, lenn az utcán pedig az autók szolgáltatják a zenét délelőtti, naplopó hadmozdulataimhoz. Hol ez, hol az kezd el rikácsolni, vijjogni, vonítani. A félig-telt fűzkosárból lassan fogyatkoznak a vörösbama-héjú törökmogyorók. Nekik is megvan a maguk története. Lányommal sétálgattam tegnap délután a Margitszigeten. Végigballagtunk a „cinkés-berken”, megcsodáltuk az öreg platánt meg a kínai-eredetű gingkó-fát, melynek háromszögalakú, ezüstszürke levelei egész otthonosan suhognak itt az európai szélben, holott az ősvilágból maradtak hátra, és: illene némiképp idegenkedniük ettől a civilizált, huszadik századvégi szeptembertől. Aztán mikor a „baglyok fáján” is túlhaladtunk, s elértük a mogyoró-ligetet - lássuk, érik-e már -, oda is bekukkant tunk. Ért már, némi meglepe sünkre, mert máskor később szokott. Ám most, ez a szár napos nyárvég alighanem i előtt megaszalta-megérlelte ők Kipp-kopp, potyogtak már a b< rok közé. Került egy nejlons tyor a táskámból. Szedtük a rökmogyorót. Bújtuk a bér hajladozva, össze-összek canva, nevetgélve, dudorász míg egyszercsak lányom arc ráfagyott a mosoly. Abbahagytam a hajladoz: ahogy ő is, és kérdően néztem nácstalan, szinte bocsánatk szemébe. Nem szóltam semr csak a tekintetét követtem, ah( a berek mélyébe téved. És ek a bokor mélyén megpillantott egy öreg csavargót. Ott kucorj néhány lépésre tőlünk a nagys kállú, torzonborz, ringyes-r gyos robinsoni figura, és ahi magunk is, szedte a mogyo Nem nézett ránk. Féltérdre en kedve söpörte az árnyékból a raőszi szemeket. Kihántott; zöld, ragadós burokból, aí ahogy összejött egy maré való, szatyrába süllyesztette. Összenéztünk arányommal egyszerre fordítottunk hátat a lószínűtlen látványnak, a be mélyén gubbasztó vén mad jesztőnek. Amit megszedd megszedtük. Valamiképp m: kettőnkbe belefagyott a kor; vidám mozdulat. Szinte lábujjhegyen hagytu a ligetet. Ez a gazdátlan, va lágba-termő mogyorós hirt messzire távolodott tőlünk, genek, hívatlan vendégek voll benne. Gádor Magda: Sárkány
