Új Néplap, 1993. február (4. évfolyam, 26-47. szám)
1993-02-13 / 36. szám
8 Irodalom művészet 1993. február 13., szombat K is fehér ugra-bugra jószág volt. Az özvegy potamesternéé. A városban az ilyen inkább szobakutyának számít, de az amolyan falufarka volt: örökké az utcákon szaladgált. Külsejében azonban elütött a többi falusi ebtől, a szürkés meg barnás színű, nagyobb testű és nála valamivel lomhább korcsoktól. Talán ezért is figyeltünk rá jobban mi, gyerekek is. Pufi, a kedvenc. Ha találkoztunk vele, kétszer-háromszor körülszaladgált bennünket, azután ment a dolgára. Ki volna képes megjegyezni egy falu minden kutyájának a nevét? Ezért mindenki tudta, talán azért is, mert nem Bodrinak vagy Tiszának hívták, mint majdnem mindegyiket. Pufi. A postamestemé nem örült neki, hogy olyan sokat csavarog. De mit lehetett tenni? Ilyen volt a természete. Hát minden este tisztára fürdették, mert mégis: kedvenc volt, bent hált a szobában. Kedvenc volt a mi Portásunk is, hanem azért ekkora tisztesség nem jutott neki, hálóhelyként meg kellett elégednie az udvari bódéval. Pufinak szinte az ellentéte: nyugodt, csöndes, hűséges. Farkaskutya, de nem fajtiszta. Bennünket, az öcsémet meg engem (kisiskolások voltunk) árnyként követett mindenüvé: ha kinn játszottunk az udvaron, semmi kincsért nem tágított volna mellőlünk. Állandóan a fejét simogattuk. Itt szép fényes, selymes szőre nőtt, jólesett a tapintása. Ő meg behunyt szemmel élvezte. Teodor Kroner nagy pofacsontú, kefebajuszú, széles vállú, jól megtermett ember volt. Szúrós szemű, barátságtalan. Én állandóan a fején sörtés vadászkalappal, vállán puskával, csizmában, bricseszben képzelem magam elé ma is. Gyakran vadászgatott a környéken, s ilyenkor be-bejött a faluba is. Apám lelkivilágában biztosan másként jelent meg a képe: elegáns öltönyében, amint bizalmatlan tekintettel vizsgálja az elébe tett aktákat. Neki ugyanis Kroner igen magas fölöttese volt. Járási főnök, ahogy akkor, az első csehszlovák köztársaság idején ennek az adminisztratív egységnek a legfőbb urát nevezték; de mi inkább a régi, békebeli kifejezést használtuk: főszolgabíró. Apámat nem szerette. Hogy személyes ellenszenv volt-e, vagy csak ki akarta mutatni rosszindulatát a rebellis magyar iránt, nem lehetett tudni. Apám ugyanis az államfordulat után nem tette le a cseheknek az esküt, így került tekintélyes kassai beosztásából abba a kis semmi, alig fizetett községházi munkakörbe. De hát akármilyen kis pont volt, Kroner tudott kellemetlenkedni neki. A „főszolgabíró” meg játszotta a nagy szlovákot - így kapaszkodott föl erre a magas polcra -, pedig azt mondták, hogy nemzetiségét titkoló német. Csakhogy ezt nem lehetett biztosan tudni. Messziről jött. Bállá László Pufi Pufi. Portás. Teodor Kroner. Azután úgy alakult, hogy ennek a három lénynek a fogalma hosszú időre szorosan egybekapcsolódott bennem. Az történt ugyanis hogy a járásban - nem nálunk, egy meszszi faluban, nem is tudtuk, hol - veszettség ütötte fel a fejét. Kroner a legegyszerűbb és legradikálisabab megoldást választotta: az egész járás kutyáit ki kell irtani. Ezt rendeletbe adta, s végrehajtásának időpontjaként egy vasárnapot határozott meg, azért ezt a napot, mert akkor mindenki otthon van, elő tudja állítani a házőrzőt. Ilyenformán Portás is életveszélybe került, s ez a mi házunkban igen nagy riadalmat okozott. Kivált mi, gyerekek voltunk nagyon oda. Apánk talán a mi kedvünkért döntött úgy, hogy vállalkozik erre a törvényszegésre: elrejti a kutyát. A kert végében volt egy nagy vermünk (akkoriban ilyesmit használtak „hűtőszekrénynek”), ide dugta be már jókor reggel. Tíz körül be is kopogtatott hozzánk a két puskás ember - falubeliek -, s mint aki valami kedvére való feladatot teljesít, elégedett arccal jelentették be:- Eljöttünk... lőni. így: lőni.- Rendben van, de nem tudom, hol a kutya. Valahová eltekergett. A két férfi arcán észrevehető volt némi csalódás (úgy látszik, valóban élvezték ezt a hóhérmunkát), de mit tehettek? Egy „Na, minden jót?”-tal hátat fordítottak, és elindultak kifelé az udvarról. Előfordul. Előfordul, hogy a kutya elkóborol. Portás csak akkor figyelt föl rejtekhelyén a birtokháborításra. Csaholni kezdett. A két ember persze megállt, visszafordult: Századunk humora Karinthy Frigyes Élete, munkássága nyitott könyv, köteteket írtak róla. Hírnevét a páratlan sikerű így írtok ti című irodalmi paródiái alapozták meg. Ugyancsak óriási sikert aratott a Tanár úr kérem című kötetével, amelyben az iskolai élet fonákságait örökítette meg. Termékeny alkotóként ontotta magából az ötleteket, írásokat. Szüksége is volt rá, mert nem tudott bánni a pénzzel, s jól kereső művész létére sokszor filléres gondokkal küszködött. Művei ma is népszerűek, aforizmáit, találó megállapításait, szállóigévé vált mondásait idézik, ötleteit rendszeresen lopkodják. 1936-os agyműtétének eredményeit az Utazás a koponyám körül című művében „mesélte e[” olvasóinak. ORVOSLAT Barátom meséli. Már Pest felé közeledett a vonat, mikor a baleset bekövetkezett. Valami átváltás vagy mi lehetett - elég az hozzá, hogy a vonat hirtelen lefékez, nagy zökkenés, előrebukom az ülésben, éppen jókor, mert a szomszédos hálóból nagy ívben repül egy jóltáplált bőrönd. Szerencsére csak homlokom meg az orrom súrolja, de ez is elég - megered a vérem, homlokomon felreped a bőr, orrom hegyén is takaros karcolás. Zúgás, káromkodás a szomszédos fülkéből, miközben a vonat lassan megindul. Elkeseredve törülgetem a képem, de már ott áll előttem egy erélyes arcú, magas férfi - nem is tudom, melyik fülkéből került elő, az előbb még nem láttam. Fölénnyel kiált rám:- Mit csinál, ne nyúljon hozzá! Majd mindjárt megnézem! Ijedten abbahagyom, mint a gyerek. Persze, ezek az orvosok nem szeretik, ha piszkos kézzel maszatol az ember - a szepszis és a többi. De milyen lelkiismeretes, kedves emberek ezek, rögtön jönnek, ha baj van, a vérükben van a segítés ösztöne. Tiszta szerencse, hogy orvos volt a közelben. Nyöszörögve nyújtom a képem.- Tessék, doktor úr... azt hiszem, a homlokom repedt fel, meg itt a...- Jó, jó! Csak tartsa nyugodtan! így. Forgatja a képem, nézi a sebeket. Elégedetten bólint.- Bravó. A homloksérülés legalább négy centiméter. Az- Szóval nem engedik lelőni? - nézett az egyik apámra.- Nem! Nem! - adtam meg sietősen a kérdezett helyett a feleletet én. Apám hallgatott. Ő is magáévá tette ellenszegülésemet?- Hát... nekünk mindegy. Mentek új áldozatot keresni. De akkor az apám pánikba esett (örökké a kenyerét, a kenyerünket féltette), hogy a „főszolgabíró” majd személyes ügyet csinál belőle, hogy lám, az az alacsony rangú beosztottja megszegte a rendelkezését. Ennek Isten tudja, mi lehet a következménye... Elindult a két puskás ember után. Mi, gyeekek is csak módjával ellenkeztünk: korán megtanultuk, mit jelent a mindennapi betevő falat. Bezárkóztunk a szobába, befogtuk a fülünket, de azért tompán hallottuk a csattanást. Apám azután behozta Portás kutyajegyét, azt a kerek fémdarabot, amely akkoriban az ebek nyakán fityegve igazolta, hogy gazdájuk befizette utánuk az adót. (S ez tiltó jel volt a sintéreknek.) A fényes kis rézérmén ábrázolt állat valamelyest hasonlított is a mi Portásunkra, s hosszú ideig szinte kegytárgyként őrizgettük. Portást nem láttuk lelőve, apánk nyomban eltakarította, hogy ne kerüljön a szemünk elé. De voltak a faluban kutyák, amelyeket az utcán terítettek le. Égyszer jártunkban-keltünkben az egyik kis sikátoba tévedtünk, s ott feküdt elnyúlva Pufi. A nyakán érte a golyó. S az ő pusztulása mintha valahogy még jobban szíven ütött volna bennünket, mint a Portásé. Maga az életöröm, a jókedv hevert ott mereven a lábunk előtt. Portás tetemét nem láttuk, a családunkat pedig azidáig megkímélte a Kaszás, s ez most első megrendítő találkozásunk volt a halállal. Persze levágott baromfi, nyúl szinte naponta került a szemünk elé. De ez más volt. Egyszerű tápláléknak tekintettük. No, de Pufi... Úgy éreztük, szörnyű méltánytalanság érte. Már csak azért is, mert őt, a család kedvencét, így, az utcán... Azon is csodálkoztunk, hogy a postamesterék nem vitték haza, nem hántolták el, napokig hagyták heverni a porban a dédelgetett állatot. Hát csak addig volt becsülete, míg kedveskedni tudott? Szinte hihetetlen volt számunkra, hogy kis barátunknak is vége. Krónert már háromszorosan gyűlöltük. Apánkért. Portásért. Es Pufiért.-------------------------) !■ !i— orráról is lejött a bőr. Hozzá ne nyúljon, szerencsétlen! Csak hadd folyjon a vér! Nem lehetne kicsit széthúzni ezt a repedést? Kicsit megrökönyödöm. - Miért brávó, miért hagyjam folyni - és miért húzzam szét? Ez valami nagyon modern orvos lehet, egészen új tudományos módszer.- De kérem, doktor úr... fáj...- Sebaj. Pestig még kibírja. Azonnal velem jön, itt a közelben van egy sebész barátom, felmegyünk hozzá. írja ezt alá! Jézus Mária! Súlyos műtét, consilium... - alá kell írnom beleegyezésem, a sebész nem vállalja életemért a felelősséget! Egész testemben remegni kezdek. Elnézően veregeti a vállam. -Na, ne ijedjen meg. Előre nem kell fizetni. A meghatalmazás bélyegmentes. Az orvos is hitelezni fogja a látleletet.- Orvos... izé... Hát doktor úr... hát ön nem orvos? Kicsinylően vállat von:- Ugyan! X ügyvéd vagyok. Ön gratulálhat magának, hogy a jogorvoslati elsősegélyt éppen tőlem kapta meg. Nevezzen' Mukinak, ha nem vasalunk ki legalább ezer ficcs kártérítést a vasúttársaságtól. Hemingway kertje Havannában (Raszler Károly rajza) Kiss Benedek: Bevérződő esték, hamuszín hajnalok. Ránk tör az öregség. Hó füstje kavarog. A régi tábortűz már a hó füstje mögött pemyéllik, föl nem sárgáll. Ezüst ruhánk a köd. Maholnap majd magunkra maradunk, kedvesem! Ezüst-ruhába bújva, de jössz még, jössz velem. Arany tűz nem ragyog már, csak szemünk hunyorog, ha egy-egy kaptatónál karomhoz ér karod. Kabátunk már ezüst köd, de jössz csak, jössz velem, míg föntről havat köpköd az ég ránk szenvtelen. Ránk tör az öregség, akár a tolvajon! Bevérződő esték, hamuszín hajnalok. Deresedőn Novák Béla Dénes: Lírai egyveleg Mit üzenjek kik valaha létezők lesztek vagy voltatok perceim állomásain peronjegytelen szükségletek és kéj vágy átok poggyászaival lényegtelenek akiket szerettem igazi ölelésekben bódulok mit üzenjek néktek kik üvegvisszaváltókban hagytatok el örökre mit üzenjek legyetek az Égbolt vállapján csillag diadém Isten lódenkabátján előléptet majd az Idő mindannyiunkat Lászlóffy Aladár: Hegyek vasárnapja Bizonyára a hegyeknek is van vasárnapja, amikor kimenősök a törpék s az óriások, ellenben több idegen szempár, ámuló túrista tekintet keresi fel, simogatja őket. Spielberg a láthatáron. Brünn környékén járunk, a felhők árnyéka percenként változtatja a bevilágítást, vetíti a sötétzöld és a halványkék árnyalatait. Egy busz, tele magyarokkal, két napja vágtat keresztül Európán. Á mai tájhoz a múlt szolgáltatná a hangulat kísérőzenéjét, az olyan Stendhal i mondatokkal, melyek a IX. szimfóniával egyidősek, hogy „a szerencsétlen Pellico, a Érancesca da Rimini szerzője... két mázsányi lánc alatt roskadozik; Voltaire, Marmantel és a többiek átmeneti tartózkodását a Bastille-ban össze sem lehet hasonlítani ezekkel a kegyetlen fogságokkal...” - ha valakit is érdekelne: hol járunk, s mi az, ami éppen eltűnt a láthatáron. Ráadásul ez a Spielberg nem is önálló valami, csak amolyan „autonóm terület” Brünnből. Dehát mégis. Vasárnap van, legalább ma megérdemelnek ennyit a legelhagyottabb hegyek is. Ez a fellegvár, ott fenn a hegyen, úgy látszik nem - pedig talán épp olyan, mint Kazinczy vagy Pellico fogsága idején, avagy a Világos utáni időkben. Ámikor „példa kellett, hogy rettegjen az ország” (Kazinczy), amikor még „az osztrák önkényuralom igazi szimbóluma, ahol olasz, lengyel, cseh, magyar szabadságharcosokra záródott rá a börtön vasrácsos ajtaja. Itt is hősök küzdöttek, mint Thermopülainál” (Csetri Elek), és írójegyzet az azóta eltelt századévek ellenére épen megmaradt emeletek magasából a kilátás is ugyanaz lehet erre a tájra, amelyen most egy skandináv rendszámú emeletes luxus társasgépkocsi kis piros pontja araszol, magyarokkal - otthonról hazafelé. Túl sokfelé kell már figyelni, ez lehet a baj. Mert aki egykor „felkapaszkodva a szűk ablak vasához”, éppen lepillantott mint egykor a fogoly olasz, a rab magyar, jól látta az ’’alant elterülő völgyet, Brünn városának egy részét, egy falut sok kerttel, a temetőt, a karthauzi kolostor mellett lévő tavat, és azokat az erdős dombokat, amelyek az austerlitzi híres mezőktől választanak el bennünket”... Igen, ez volt a „gyászos emlékű vár, melyben hajdan morvaország urai lakoztak, s ma az ausztriai monarchiának legkeményebb fogháza. Nagy erős vár volt, de a franciák, összelődözték s elfoglalták”. Nem restaurálták többé, hogy erősségül használják, csak a lerontott körfal egy részét igazították ki, mely nélkül is ugyanolyan félelmetes maradt, hogy „a 14. számú ajtón belépvén” Kazinczy „rémülve tántorodott vissza a kőszikla penészes bűzétől. Semmi bútor egy hídláson kívül, mely, mint a lovak alatt az istállóban, az egyik oldalfaltól a másikig vont gerendán nyugodott, a gerendáról nyolc lánc fityegett...” A busz ellenben békésen robog. A forróbb oldalon - nem hogy Spielberget firtassák - még be is húzzák a tűző nap ellen a függönyöket, amitől kellemes narancsszínbe borul minden, a finoman ringó színhely, a szundikálók. Itt senkit nem érdekel más, csak az éppen esedékes úticél, teljesített százkilométerek. Egy bőbeszédű nagymama fényképeket mutogat a hallgatag nagymamának, és nevetgélve meséli, hogy tizennyolc hónap után nem ismert meg az unokám”... A fiatalok füldugaszon keresztül szippantják a kazettákban rejlő decibeleket, és félig hunyt szemmel hallgatnak maguknak jóllakottam elégedetten. Ők utaznak, a két végállomás - két világvárosi disco, nekik telik,'számukra megadatott. Mit változtathat ezen, hgoy eddig, előzőleg mikor, hol, mi ment végbe a világban! Akár bemázolt, beragasztott ablakokkal is utazhatnánk? Ami még hátra van: mint ha nyáréjszakai út lenne, tájtalan, tárgytalan? Európában? Hát igen, nem ismert meg a kétszer tizennyolc hónapos unokám, aki ugyebár nem itt a dohányvirág szagú Alkony-utcában, hanem már „Svédben született”, vagy valahol a védett nagyvilágban, és tulajdonképpen nem is nézhetett rám soha még, legfennebb egyszer, hathetes korában. De esetleg 18 év után nem ismert meg a gyermekded, vagy 28 év után már nem jött haza a temetésedre sem (ugye, Nusi néni!), és 180 év után nem ismered fel törtnelrned. Még akkor sem, amikor példa kell. Hogy ébredjen az ország.
