Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-07 / 5. szám
1993. JANUAR 7. Az Üj Néplap Mezőtúron 11 ígéretes év előtt a város rendőrsége Ellentmondásos dolog ám a bűnüldözést statisztikába foglalni. Miközben egyre több a károsultja a törvénytelenségeknek, arcpirító erőszakosságoknak, a rendőrség a munkáját értékelve olykor sikerről számolhat be. Igen, sikerről, mert a növekvő bűnáradatban is egyre több elkövetőt csípnek nyakon, s állítanak a bíróság elé. Márpedig a rendőrök munkáját ezáltal minősítjük. Mint Szabó Károly rendőr alezredes, városi kapitány elmondta, náluk is növekedett a bűnözés, hiszen 1985-ben az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma 315 volt, 1991- ben pedig már 789. A ’92-es esztendő sem hozott csökkenést, sőt, nagyon nekivadultak a rablók, hiszen a korábbi években egy-két ilyen jellegű bűncselekmény történt, most viszont csak decemberben négy bűnöző döntött úgy, hogy erőszak útján jut hozzá más javaihoz. A bűncselekmények kétszázzal nőttek a tavalyi évben, csakhát ütőképeA befagyott Berettyó így téli, holt álmában is gondoskodik arról, hogy a város lakói foglalkozzanak vele. Most éppen csúszós jég-hátán a fiatalok találnak örömteli szórakozást. sebb ellenféllel találták szembe magukat immár a bűnelkövetők. Nemcsak azért, mert a létszám négy egyenruhással emelkedett, hanem azért is, mivel a technikai bázis terén is jelentős előrelépést tudhatnak magukénak a mezőtúri rendőrök. Korszerűsödött nyugati kocsik révén a gépkocsiállományuk, átáll a kapitányság lassan a számítógépes rendszerre, ami a kezdeti idegenkedés után már gyakorlati hasznot hozott. Különösen nagy minőségű ugrást jelentett a bűnügyi technika bevetése. Annyi új és tenyérnyom alapján történő azonosítás máskor egy évtized alatt nem volt, mint a tavalyi évben. Elmondhatni, hogy a munkába állt bűnügyi technikus megszolgálta a bérét! Hogy mitől lehet emlékezetes a mezőtúri kapitányság számára az idei év? Elsősorban attól, hogy a nyár elején minden bizonnyal új épületbe költöznek. Az ORFK kedvezményes üzletet kötött a Magyar-Mongol Barátság Tsz-szel az irodaház megvételére, így talán már júniusban avatásra kerül a sor a küllemre nem túl szép, de belül amúgy komfortos irodaházban. Mindehhez persze át kell alakítani a civil igényeket, amolyan rendőri követelményekké, de hát alighanem lesz rá vállalkozó, mivel az építőipari kapacitás Mezőtúron sem túlontúl leterhelt. A kapitány sok egyéb mellett talán arra a legbüszkébb, hogy Mezőtúr jó ideje kriminalisztikai szenzációval nem hívta fel magára a figyelmet. 1980-ban volt az utolsó olyan emberölés, melynek a tettese ismeretlen volt, azóta sokszorosára növekedett ugyan a vagyon elleni bűncselekmény, ám a közvéleményt különösen foglalkoztató brutalitás visszaszorult a városban. Ha a köznyugalom szempontjából nézzük, azért ez is vigasz, ha gyenge is. Képünkön: A városi kapitányság épülete előtt ott sorakoznak a nyugati gépkocsik Az oldalt írta és a fotókat készítette: Palágyi Béla Laktanya, ahol fényképezni szabad Emlékezhetünk még azokra az időkre, amikor csalhatatlanul megszimatolhattuk a katonai objektumokat a sűrűn kirakott „fényképezni^szigorúan tilos” táblát megjelenéséről. Ilyenkor csak a diverzánsok, kémek és egyéb rosszban sántikálók kaptak lázasan a fényképezőgép után, a békés állampolgár legfeljebb mosolygott azon a naivitáson, amellyel a katonai titkokat védelmezni vélték a táblák felállítok A mezőtúri laktanya előtt az őrbódéban fegyvertelen katona ácsorog. Pontos az ácsorog kifejezés, mert nem őrszolgálatot lát el éberen figyelve mindenre, hanem inkább az időt múlatja, s talán a leszerelés napjait szám- a laktanya, ahol fényképezni inár lehet. És amit a gép megörökí- lálgatja magában. A korábbi be- tett, igazán emberi környezet... Ez a hatalmas épülettömeg most mind vevőre vár hatolási procedúra is annyira leegyszerűsödött, hogy akár civil intézményben is képzelhetné magát az ember. Egy kiskatona kísér tessék-lássék módon a parancsnokhoz, nem bokázik, nem érdeklődik, mi van a táskámban, s mikor célhoz érünk, jelentésként motyog valamit, majd otthagy a parancsnoki épület előtt. Horváth László százados, megbízott parancsnok civil ruhában fogad, azt mondja, szabadságon van, tavaly egyetlen napot sem tudott kivenni, hát most ezzel kezdi az esztendőt. A laktanya sorsáról beszélgetünk, s a társalgásba bekapcsolódik a parancsnok egyik tiszttársa is. Hamarosan kiderül, hogy bizony most nem jó lenni katonának. Azok a tisztek, akik a katonai pályát választották élethivatásul, ettől a foglalkozástól létbiztonságot vártak, aztán alkotó tevékenységet, felelősséget, és munkájuk fontosságának legalább az illúzióját. Most rakják őket egyik városból a másikba, mindenüvé úgy kerülnek, hogy na, ez aztán a végleges hely, van aki komolyan veszi, építkezésbe fog, aztán most ingázik a családjától száz kilométereket. Ami a mezőtúri helyzetet illeti? Az állomány az őrzést látja el. Hogy milyen hatékonysággal, erről később a városi rendőr- kapitány ad képet, aki elmondja, hogy gyakran betörnek a laktanyába, és ilyenkor a katonák azt nehezményezik, miért nem jár- őröznek arrafelé többet - a rendőrök! De visszatérve a laktanyába: a katonai objektum ebben a pillanatban gazdára vár. Az ára több mint egymilliárd forint lenne, de ki ad ma érte ennyit? Érdeklődő persze, hogy volt, nézelődő is, de a pénzt még nem tette le senki. Elnézve az épületegyüttest, bizony az egyetlen célra alkalmas: katonai objektumnak. Ha az önkéntesen szerveződő dandár majd megyénkben is föláll, talán a laktanya épületeinek egy részét erre a célra lehet majd hasznosítani. A többivel pedig mi lesz? Hát először is, ugye, kis közösségek számára készültek a körletek, nem túl magas komfortfokozattal. Ugyanígy katonásan puritán az infrastruktúra, a szobákban szeneskályhával, a tiszti irodában olajkályhával fűtenek. A szennyvízhálózat is felemás, van saját emésztőrendszer, de van olyan épület is, melynek a vizét a városi csatornahálózat vezeti el. Ha vevő nem lesz a laktanyára, megállíthatatlannak tűnik a pusztulása, hiszen egy fillér sincs arra, hogy a hozzáértő polgári alkalmazottak az állagot megóvják. Ha leesik egy csa- tomadarab, ha leválik a vakolat, ha porlik a tégla, csak nézik, mert tenni érte semmit nem tudnak. Ha valaki ingyen megkapná az épületet, ő sem járna vele túl jó, mert csak az őrzés, meg az állagmegóvás egy vagyonba kerül. Igazán szívesen vennék, a magasabb parancsnoki állásfoglalást azok, akiket a sors most az épülethez köt. És sürgősen várnák a döntést abban az ügyben is, hogy mi lesz a szolgálati lakások sorsa. A honvédségi lakótelepen 20-25 éve élnek családok, s tudni szeretnék, mikor lesz sajátjuk fejük felett a tető? Biztos, hogy a fegyverkezés a politika legdrágább játékszere volt. De ahogy az ember elnézi - azért a leszerelés sem olcsó. Tavaszvárás a Buzi-tanyán Kamionváróban a városszéli fogadó A törökszentmiklósi úton lévő vasúti sorompó közelében mostanság egy figyelemre méltó, 24 órán át nyitva tartó, modem vendégfogadóra figyelhet fel az utazó. A faépület homlokzatán lévő T.I.R. felirat arra utal, hogy odabenn olyan sofőröket várnak, akik hosszú út porát kívánják lemosni magukról a takaros zuhanyozókban, miközben szomjukat oltják, s válogatnak az olcsó ételek között. A szándék tehát igazán tisztességes. Hogy az üzlet forgalma mégsem ostromolja az egeket, ennek magyarázata csak az lehet, hogy ez a takaros kis hely nem az E5-ös mellett található. Azért a főnökasszony elmondta, hogy ha elcsigázott kamionosok nem is adják egymásnak a kilincset, kólára szomjazott, sült krumplira éhezett fiatalok gyakran megfordulnak itt. Persze tudják, ez a téli idény nem az övék, majd a tavasz, aztán a nyár, amikor nekilendül az országutak forgalma. Hát mi más éltetne egy ilyen energia- igényes vállalkozást, ha nem a remény. Ezért is érdemes hát napi huszonnégy órán át nyitva tartani. „Hej, most puszta ám igazán a puszta” - sóhajt az ember, amint Mezőhék felől Mezőtúrhoz közeledik. Az út mellett, jobb oldalt egy parányi tanya vacog a hidegen ragyogó télben. Közelebb érve azért kifűnik, hogy jól bespeizolt a gazda. A melléképületek körbebástyázva takarmánybálákkal, kazlakkal, még közelebb kerülve az is kiderül, hogy a biztonsággal sincs baj. Kutyaharamia ront nekem, ám a dolog azért nem véresen komoly, mert a legnagyobb házőrző is kisebb a prémes sipkámnál. Igaz, a ház mögött, a láncon ott a „főnök”, egy testes négylábú is. Az eresz alatt a napfényben fényes szőrű, kigömbölyö- dött macskák napoznak, szemmel láthatóan nem a kazlak alatt hajkurásszák a napi betevő egeret, hanem a konyhán kerül ki számukra a táplálék. Horváth Mihályék tanyája tiszta, meleg tanya. Olyan tiszta, amilyet csak ritkán lát így a nagy pusztaságban jártában-keltében az ember. A házat négyen lakják, egészen pontosan csak hárman, mert a katonafiú leszerelését éppen most várják. A kislány, Andrea elvégezte a nyolc általánost, kollégista volt Mezőtúron, a tanulmányi eredményéről meg csak annyit, hogy nincs Andrea és a Cukri bárány veszélyben a Tudományos Akadémia elnöki széke... Hogy miként élnek Horváthék? Csak úgy, ahogy havi nyolcezer forintból élni lehet. Meghozza a postás, egy hét alatt elfogy, aztán várják a következő pénzes napot. Közben tejet vesznek, meg kenyeret a boltban, még szerencse, hogy a baromfi, a disznó, a birka kikerül. Hát persze, hogy szeretnének ők is vállalkozni, biztos kenyeret tudni a kezükben, de ehhez föld kellene. Van birkájuk, talán azzal lenne érdemes most kezdeni valamit, ám nem úgy, ahogyan most van, hogy mindenért fizetni kell. Bérleményen legeltetnek, bérleményen termelik meg a takarmányt, de ha erdősávban legeltetnek, vagy egy betakarítást megért kukoricatáblán vonul végig a birkahad, már nyújtják is be nekik a számlát. Ha saját földdarab lenne a tanya mellett, úgy igen! A Dózsa Tsz nem arról híres, hogy dúsgazdag lenne. Ott Útra készen - egy lóerővel van a gazdának részjegye, de nem sok reményt fűz ahhoz, hogy abból valamikor is legelő lesz majd. Ezt erősíti meg a másik Horváth, a Márton is, aki úgyszintén birkákkal foglalkozik, merthogy juhász volt világéletében. A hetven jószágon talán ha 200-300 forint haszon van egy évben darabonként. Ebből pedig még a munkabér se kerekedik ki. Neki is legelő kellene, de minél hamarabb. Aztán jó lenne, ha a leadott bárányért nem két hónap múlva fizetnének, hanem azonnal, mert tőlük bizony mindenki menten kéri a pénzt, bármiről legyen is szó. A tanyasi gazdák életük felét a téeszben töltötték. Most valami újra várnak, amitől tartanak persze, de azért szívük mélyén ott a remény, hogy talán be is üthet. Adja számukra a teremtő, hogy úgy legyen!
