Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-30 / 25. szám

8 Irodalom — művészet 1993. január 30., szómba Irodalmi oldalunkon kisdiákok munkái szere­pelnek, akik egy megyei vers- és mesepályázaton vettek részt - eredménnyel. Az illusztráló grafi­kák szolnoki általános iskolások alkotásai. Kép a falon Claráék előszobájának falán lóg egy furcsa kép. Clara szüle­tésének éjszakáján, titokzatos módon került oda. Talán egy idegen ajándéka - vélték a szü­lők - talán jó jel. De bizonyosat senki sem tud felőle. Clara most hétéves. Azaz hogy csak lesz, ugyanis éjfélkor született, és éj­félig még van tíz perc. Ez ugyan furcsán hangzik, de családi szo­kás, hogy az ünnepeltet a szüle­tés órájában köszöntik fel. A kislány eddig nem sokat törődött a képpel, azt hitte, csak egy nőt ábrázol. De ma éjjel na­gyon furcsának találta. Vala­hányszor elhaladt mellette, nem bírta róla levenni a szemét. Úgy érezte, valami húzza, húzza őt bele a képbe. Csak állt, állt előtte, nézte, majd zavartan el­kapta a tekintetét. így történt akkor is, amikor a szülei éjfél előtt kevéssel ki­küldték a konyhába a pohara­kért. A festmény előtt megtor­pant, és megbabonázva bá­multa. A képen a nő szemei és a homlokán egy pont fölizzott, s húzta bele Clarát a fényes há­romszögbe. Fura módon a lány nem félt, úgy érezte, ennek így kellett történnie. Csak zuhant egy fénylő örvényben és be- húnyta a szemét... ...Mikor kinyitotta, egy te­remben találta magát. Kö­rös-körül hatalmas oszlopok áll­tak, és a terem közepén egy el­függönyözött emelvény. Föl­ment a lépcsőn és félrehúzta a függönyt. A látványtól, ami elé tárult, meglepetésében fölsikol- tott. A függöny mögött egy tró­non a festményről ismert nő ült!- Már vártalak, Clara - szó­lalt meg nyugodt hangon. - Chloal vagyok, a jósnő. Üdvö­zöllek a Birodalomban.- Jó napot! Te... honnan tu­dod a nevemet? És miféle Biro­dalomról beszélsz?- Túl sokat kérdezel egy­szerre - mosolyodott el Chloal. - De hisz mindenki így lenne a helyedben. Hallgass végig tü­relmesen, mindenre választ kapsz majd. Foglalj helyet, Clara. - Csettintett egyet az uj- jával, s Clara mellett ott termett egy szék a semmiből. A kislány leült, bár nagyon csodálkozott. A jósnő egy asztalon fekvő, csukott könyvhöz lépett.- A Birodalom veszélyben van. Te vagy az egyetlen, aki segíthet rajtunk. Emlékszel arra a festményre, ami az előszobá­tokban lóg a falon? Az valójá­ban egy kapu a Birodalom és a te világod között. Az az egyet­len kapcsolat közöttünk. Es te. Te valamikor közénk tartoztál, Clara. De az volt a feladatod, hogy odaát újraszüless. Az a kép a falon, vagyis a kapu veled együtt született.- De honnan tudod, hogy épp én segíthetek rajtatok? Chloal kinyitotta a könyvet.- Ebből a könyvből. Az Ék­szer könyve. Olvasd! Clara olvasni kezdett. „Amikor a szemeid éjfélkor egyszerre látják a Teliholdat és a Félholdat, megnyílik a kapu, és eljön a lány, aki megmenti a Birodalmat. Annak a lánynak a homlokán ott az Ékszer jele!”- Mit jelent mindez? Azt tu­dom, éjfélkor kerültem ide, és épp Telihold volt, de a többit nem értem.- A mi ősi nyelvünkön a ne­ved, Clara, félholdat jelent. Ezt a nyelvet mi már nem használ­juk, de mindenki ismeri. És te éjfélkor pontban ott álltái a kapu előtt! Nézz csak ebbe a tü­körbe! Mit látsz a homlokodon?- Egy fura kis foltot. Anya szerint a születésem óta rajtam van.- Igen. Az Ékszer jele. Lá­tod? - S a nyakából lecsatolt egy láncot egy medalionnal. - Ubrír, az Ékszer. Ugye, ha job­ban megnézed azt a kis foltot, pontosan ugyanilyen?- Tényleg! - kiáltott fel Clara meglepetten. - De miért van ve­szélyben a Birodalom?- A Birodalom az álmok és a vágyak országa, amelyek irá­nyítják a ti világotokat is. Ha a Birodalom elpusztul, nektek is végetek, hiszen vágyak és élet­cél nélkül nem lesz többé ér­telme az életeteknek. Van egy nővérem, Dafrél. Vele közösen kormányoztuk a Birodalmat, így Ubrír, a hatalom jelképének fele is nála volt. De az ellensé­günk, a gonosz Tóba nem bánt­hatja, ezért bezárta egy várba, amelybe három kapun át lehet bejutni. A kapukat csak te tudod kinyitni. Hogy hogyan, nem tu­dom. De Ubrír a segítségedre lesz. - Ezzel a lány nyakára csa­tolta a láncot. - O majd odave­zet téged.- Akkor indulok, minél előbb. Viszontlátásra, Chloal! Chloal szomorúan megrázta a fejét, és halványan mosolygott. - Nem, Clara. Mi az életben csak egyszer találkozhatunk, Miután elvégezted a küldetése­det, visszatérsz a saját vilá­godba, és a kapu örökre bezárul. Isten veled!- Isten veled, Chloal! Indul­hatunk, Ubrír! A kövekező pillanatban egy fényes örvény fölkapta a kis­lányt, és röpítette, ki a teremből, a palotából, egy soha nem látott, gyönyörű táj felett. Csodálatos teremtmények integettek neki mindenfelől, s kiabáltak: „Se­gíts rajtunk, Clara!” Amikor földet ért, egy hatal­mas kaput látott maga előtt. Olyan hatalmasat, hogy még nyújtózkodva sem ért fel a ne­gyedéig sem. Csodálkozva kö­rülnézett. Egyszercsak hátbor­zongató kacagást hallott a háta mögött. Hirtelen megfordult, és egy irtózatosan csúnya öregem­bert pillantott meg.- Hát te lennél Clara, a Fél­hold! - szólalt meg gúnyosan az öreg.- Ki vagy te? - kérdezte Clara.- Hát nem tudod? Tóba, a va­rázsló. Azt hiszem,így már em­lékszel rám. Szóval ki akarod szabadítani Dafrélt! Nem fog sikerülni, de azért megpróbálha­tod! Három feladatot tűzök ki. Ha sikerül megoldanod, a kapu magától kinyílik. Ha nem, úgy örökre az én foglyom leszel, és megsemmisítem Ubrírt, az Ék­szert. Akkor aztán porrá lesz ez a semmirevaló Birodalom!- Gonosz vagy! — fakadt ki Clara.- Te hízelegsz nekem, kis­lány! Nos, halld az első kérdést: Mi tesz elég naggyá ahhoz, hogy elérd céljaidat? Ha meg­fejted, már csak a kulcsot kell a zárba tenned, s a kapu kitárul. De ez úgysem fog sikerülni! - gúnyosan kacagott, majd eltűnt. Clara megsemmisülten rogyott lg a földre. Soha nem látja többé viszont szüleit, a barátait az is­kolából. Hirtelen eszébe jutott egy régi emlék. Amikor hatéve­sen egy futóverseny előtt az apja az ölébe vette, azt mondta neki: Jegyezd meg, kislányom: az embert ahhoz, hogy céljait elérje, a kitartás, az akaraterő, és a szeretet, a világ szeretete teszi elég naggyá! Mert ha az ember nem szeretné a világot, nem is lehetne életcélja.- Kitartás, akaraterő, tennia- karás és a világ szeretete... - mormolta szinte önkéntelenül. Ekkor váratlanul a kezébe pottyant egy kulcs, és ő nőni, nőni kezdett, míg el nem érte a kilincset. Beleillesztette a kul­csot a zárba, és az ajtó nyiko­rogva kinyílt. Clara belépett rajta és egy másik kaput látott maga előtt. A semmiből előtte termett Tóba is.- Nem hittem, hogy vála­szolni tudsz! - ordította dühö­sen. - De a második kaput úgy­sem tudod kinyitni. A kérdés: Mit jelképez Ubrír két fele ösz- szeillesztve? Gondolkozz csak, úgyis hiába! - rikoltotta és köddé vált. Clara most nem esett két­ségbe. A válasz benne lüktetett. Hiszen ahogy Chloal mondta, egykor ő is a Birodalomhoz tar­tozott, s a neve félholdat jelen­tett. Az Ékszer két fele összeil­lesztve kerek volt, mint a Teli­hold. Az a fele, ami a nyakában lógott, a Félholdra emlékezte­tett.- Azt jelképezi - kiáltotta -, hogy része vagyok a Biroda­lomnak! Én vagyok a Félhold, a Birodalom a Telihold. Az egész a felet is tartalmazza, így én is része vagyok a Birodalomnak! A kulcs a lába elé hullt. Föl­vette és a helyére tette. A kapu nehéz szárnya dörögve kitárult.- Nahát, erre igazán nem számítottam! - üvöltött a va­rázsló, vörös fejjel. - Mindegy, a harmadik kapu még neked is túl kemény dió lesz! A követ­kező feladat: Mi nincs nekem, ami másnak mindenkinek van?- Szíved! - vágta oda a lány. A válasz valahonnan belülről jött, talán Ubrír súgta. J\ varázs­lónak még eltűnni sem volt ideje. Elsápadt, és majd szétdur­rant dühében.- Kinyitottad a harmadik ka­put is! - sziszegte. És valóban: a kapu kitárult, és mögötte Dafrél állt, nyakában az Ékszer másik felével.- Köszönöm neked, Clara! - kiáltotta boldogan. - Megmen­tettél, a Birodalommal együtt! Clara levette a láncot, és Daf- rélra csatolta. Ubrír vörösen fel­izzott.- Szívesen segítettem - fel­elte. - De hogyan kerülök most haza?- Ó, mi sem könnyebb annál - mosolygott Dafrél. - Csak nézz mélyen a szemembe, és érintsd meg Ubrírt! De a kapu örökre bezárul utánad, és soha többé nem találkozunk. Isten veled, Clara!- Isten veled, Dafrél! Isten veled! - válaszolta Clara ne­vetve, bár könnyek csorogtak az arcán. Mélyen Dafrél szemébe nézett, és megérintette az Ék­szert. Érezte, hogy valami elle­nállhatatlan erő húzza őt haza... ...Arra eszmélt, hogy csö­römpölést hall. Ott térdelt az összetört kép előtt, és zokogott. De ezek a boldogság könnyei voltak. S vidáman indult tovább a konyha felé, amikor édesapja hangját hallotta.- Na, hozod már a poharakat? És ez volt Clara életének leg­szebb születésnapi ünnepsége. Mrena Julianna (Szolnok) Kosztadinovszki Erik (7.oszt.) \S Xv'N: Helmeczi Orsolya (7.oszt.) Bánat Míg kicsi voltam, nem volt sok eszem. Már felcseperedtem, de nincs több ma sem. Ó, jaj félek, nem lesz már ezután se sok. Egyre nagyobb leszek, de egyre butább vagyok. Fekete Ildikó (Mezőtúr) Egy kicsit Egy kicsit szemtelen, Egy kicsit önfejű Egy kicsit kedves is, de Egy kicsit nagyszerű. Egy kicsit viccelős, Egy kicsit tetszetős, Egy kicsit veszélyes, Egy kicsit beszédes. Egy kicsit aranyos, Egy kicsit szemtelen, Egy kicsit mégis csak Szeretem! Papi Gabriella (Szolnok) A talált kifli Rekkenő nyári nap. Hetek óta tart a kánikula. Megvisel tájat, embert egyaránt. Mamám nehézkesen lépeget mellettem, mintha mind a 78 évének súlya nyomná. Alig tu­dom lépteimet az övéhez lassí­tani. — Istenem, istenem! — tör fel hirtelen belőle, s meglepő fürgeséggel hajol le a földre. — Ezt nézd meg, kisfiam! Közben egy fél kiflit emel fel, s szinte szeretettel simo­gatva próbálja megtisztítani a rátapadt portól. — De Mama! Dobd el! Még meglátják — nézek körbe ösz­tönösen. — Csak hadd lássák! Nem az a szégyen, hogy felveszem, an­nak kellene szégyellnie magát, aki eldobta. — De mit csinálsz vele, fel­hozod a lakásba, az emeletre? Még állatunk sincs. — Akkor sem hagyhatom itt! Tudod, az én gyermekkorom­ban... — Az régen volt! — próbá­lom elejét venni a példálózás- nak, de rögtön meg is bánom, hogy közbevágtam. — Mondd csak, Mama, mi volt akkor? — Édesapám az utolsó mor­zsát is felszedette velünk az asz­talról, meg kellett enni azt is. Ebéd után meg imádságot mondtunk, amiért mára is meg­adatott a mindennapi kenyér Most meg... — Más világot élünk már Mama. , — Mást, sajnos mást — sut­togja, s a karomra támaszkodva, kezében a fél kiflit melengetve elindul. Szótlanul megyünk ház.- Nem is tudom, mit érzek. Oly- szomorú lettem. Vagy bizony, lan? Előfordulhat velünk is, hogy nem lesz mit ennünk, egy­szer nem lesz kenyerünk? A, hi­szen a fagyasztó tele van, aztán meg ha fagyira, banánra, kólára fáj a fogam, megkapom. De nemrég, Jugoszláviában is így éltek gyerekek. Előfordul­hat...?! Vacsorázunk. Az Esti Egyen­leg hangja beszűrődik: Éh­ségsztrájk... újabb harcok... aszály... 3,50 lett a kifli... Megnyálazott ujjammal ösz- szeszedegetem szalvétámról a morzsát... Vajon Mama látta? — nézek fel, de már nem ül az asztalnál. Az erkélyenpillantom meg. Apró darabokra tördeli szét a ta­lált kiflidarabot, majd kirakja az erkély párkányára. Hamarosan madárcsicsergés árasztja el a szobát. A Mama madarai! A szemközti parkból találtak ide finom vacsorára! Baranya Pál (Kunhegyes) A juhász és a német juhász A házőrző kutyánk német juhász fajta, Álmélkodik is a szomszéd juhász rajta. Almélkodásában botját is eldobja, Fogai közt pedig ezeket morogja: , Jlyen kutyát én még soha nem is láttam, Pedig megért néhány telet már a hátam. Persze csak puli volt mindeddig mellettem, Rendkívül okos eb, ezért is kedveltem. Ugyan a farkas a báránynak ellensége, És sokkal több is a szükséges elesége. Holnaptól én mégis farkaskutyát tartok, A birkanyáj mellé ilyen őrt akarok! Ha a réti ordas húsra vetemedne, Ilyen kutya vele jól bírókra kelne. A sok buta birka hamarost megszokja, Hogy körötte a port immár más kavarja.” Juhászunk ekkép tervezget hamarjában, S közben a mi kutyánk gondolja magában: „Nicsak, ni, egy jó bot, jó játék lesz nekem, Az örek juhásztól könnyen elvehetem.” így amíg a juhász azokat mormogja, Buksi a szép botot ügyesen ellopja. Háza mögé érve kapar egy nagy lyukat, S a díszes juhászbot így nyer egérutat. Juhászbot nélkül már nem juhász az ember, Hiába jön sorra november, december, így a szomszéd juhász méggondolja rögtön, Hogy farkashoz hasonlót tartson-e örökkön. Visszamegy, sőt fut a szétszéledt nyájhoz, S ekképpen szól az öreg pulijához: „Gyere csak vén ebem, menjünk csak előre! Gyi, te szamár, hé! - Fel a dombtetőre!” Horváth Attila (Szolnok) Antimese Egyszer volt, vagy talán nem volt, az Óperenciás-tengeren és a palack hegyen túl, ahol a kur- tafarkú vakond túr, volt egy gó­lyalábon forgó kastély. Abban lakott a Kalácskirály, öt szem mazsola fiával. Történt egyszer, hogy gyengülni kezdett a király, erősítőre lett volna szüksége. Elklüldte hát a legkisebb ma­zsola fiát élesztőért. De vásott lurkó felmászott a kolbászból font kerítésre, ott megszédült, és beesett egy ásító macska szá­jába, aki ijedtében majd le­nyelte. No, menesztette a király a második fiát. Az meg lusta volt a beste, lefeküdt az útra, egy gyerek majd eltaposta. A harmadik fiú beletévedt egy tú­rós rétesbe, majd megsütötték. A negyedik fiú találkozott a ré­zorrú bábával, aki fel akarta tűzni az orrára bibircsóknak a kis mazsolát. így mind megré­mülve, üres kézzel érkeztek haza, s útnak eredt, élesztőért a legidősebb fiú. Azt felkapta a forgószél, de belekapaszkodott a pitypang levegőbe fújt termé­sébe, s mint egy ejtőernyővel, leereszkedett vele a földre, épp egy béka lába elé. Mivel tudta az illemet, a békát nyomban ki­rálylánnyá varázsolta. „Jó tett helyébe jót adj!” - mondta az, s hálából a varázslatért odaaján­dékozta a fiúnak a gyémántos tarisznyájában őrzött hamuban sült kenyeret. A fiú futott haza. Egy dekát kért az apja, de bár egyet mondott, három lett be­lőle. Mind a három dekát meg is ette a jó Kalácskirály, és olyan erőre kapott tőle, hogy még az erős bogyiszlói paprika is fejet hajtott előtte. Purda Imre (Jászberény)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents