Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23 / 19. szám
1993. január 23., szombat KULTURÁLIS PANORAMA 9 Fiatal filmesek fóruma a Tiszában Felröpült a Sasfiók Szerdán este tartotta első ösz- szejövetelét a címben is szereplő, Sasfiók nevet viselő filmklub a szolnoki Tisza filmszínház kamaratermében. Ennyi az esemény tényszerűleg; de mert olyan időket élünk, hogy drága minden talpalatnyi hely, ahol a kultúra lábát megvetheti - jelen esetben a filmművészeté - bővebben is szólunk az eseményről. Azért is, mert olyan fiatal filmesek találkozhatnak ugyancsak fiatal nézőkkel, filmbarátokkal ebben a most megnyílt klubban, akiknek más lehetőségük még nem adatik a megmérettetésre, hogy alkotásaik találkozhassanak a közönséggel. Első alkalommal Pacs- kovszki József hozta el személyesen két filmjét, filmes vizsgadolgozatát, az Etűd jellegű Zafírt és a mintegy negyvenperces Sellő félig a habokból című, szélesvásznú, színes filmet. S bár gondolati, érzelmi tartalmában, de még kifejezésmódjában is, stílusában érezhetően a hatvanas évek hagyományaihoz nyúl vissza a rendező, feltűnő líraiság és érzelmi mélység, képi finomság és érzékeny hangulatok jellemzik munkáit. - tény, a mester Szabó István szellemujja is érezhető benne - mégis ezek a magakellető divatokat merészen elkerülő alkotások igen jóleső benyomást hagynak a nézőben. Mert miként a vetítést követő izgalmas beszélgetésen is elhangzott - maga az alkotó fogalmazta meg -, olyan emberi értékek nevében - érdekében szól alkotójuk a filmszalagon, amelyek kiveszőben; olyan érzelmek szépségét „hirdeti”, mint például a gyöngéd szerelem, a meleg barátság, a megértő jóság stb., melyek eltűntek életünkből. Egy valóban öntörvényű művészt ismerhettek meg a találkozó résztvevői Pacskovszki Józsefben, aki ker- tészmémöki esetleges karrierjét cserélte fel a filmrendezői hivatással. Biztató, hogy friss diplomával máris újabb filmjén dolgozik, dolgozhat, hisz nem könnyű manapság pénzt szerezni a filmcsináláshoz, Kosztolányi írásaiból épül új filmjének forgatókönyve, az Esti Kornél csodálatos utazása. Egyébként a látott filmek érdekessége, hogy a szolnoki Matúz János (jelenleg a Szigligeti Színház dramaturgja, s e klubot is ő vezeti) írta mindkettő forgatókönyvét az alkotóval közösen. Kik lehetnek a most szárnyra bocsátott klub tagjai? Minden érdeklődő fiatal, diákember, ezek a találkozók jól egészíthetik ki a filmismeretek iskolai elsajátítását. Találkozó minden hónap egyik szerdáján, este 6-kor. V. M. Része magyar kultúránknak Kótsi úr és utódai A magyar kultúra napját ünnepeltük tegnap, s ez alkalomból egy olyan televíziós dokumentumfilmre szeretnék emlékeztetni, melyet a közelmúltban láthattunk, s mely ha nem is ehhez az évfordulóhoz kapcsolódik szigorúan véve, de nagyon is beletartozik a magyar kultúra fogalmába, abba amire büszkék lehetünk. Kótsi úr és utódai - ezzel a címmel láthattunk színes, változatos, jó ritmusú beszámolót a kolozsvári színházi naplókról, merthogy kétszáz esztendeje itt ringatták a magyar nyelvű színjátszás bölcsőjét, s mellette ép- pien az a Kótsi úr állott, aki a címben is szerepel: Kótsi Patkó János, aki mokány huszárból lett daliás színigazgató egykoron. S hogy milyen jeles cselekedetek fűződnek nevéhez és az általa vezetett társulathoz - hallhattuk ők mutatták be Magyarországon először p>él- dául a Kazinczy magyarította Hamletet. Tíznapos ünnepség summáját adta felemelő pillanatokkal a Bullah Károly szerkesztette és rendezte dokumentumfilm, s a kezdetektől napjainkig kísérte végig a kolozsvári színjátszás gazdag múltját egészen a jelen törekvéseiig. Még akkor is megható hatvan perc volt ez, ha az elhangzottak szerint a kolozsvári magyar színház nehézségekkel küszködik, s tevékenységét általános rokon- szenv sem övezi városában. (Az ünnepi programot sem hirdette egyetlen magyar nyelvű falragasz sem Kolozsvár központjában, mert tilos volt.) De Tompa Gábor, a jelenlegi direktor, akit szolnoki rendezéseiről mi is jól ismerhetünk, mégis derűlátóan beszélt arról, hogy új művészi eredményeivel a mai társulat is képes bekapcsolódni a színházművészet egyetemes vérkeringésébe; a Kopasz énekesnővel például már világot járnak, egyébként a szolnoki múlt évi fesztiválon is látható volt Jo- nesco-előadásuk. Részleteket láthattunk előadásokból, felcsendült Bánk bán áriája, a Hazám, hazám is, hosszú idő óta először, és zúgott a taps a Szép város Kolozsvár című operettdal ritmusára. Van élete tehát a magyar kultúrának Erdély „fővárosában” s ez a kultúra nemcsak az ottani magyarság, a magyar művelődéstörténet szerves részét képiezi. Ezüst György festőművész képei láthatók a szolnoki Galériában. A tárlat január 31-ig tekinthető meg. Tizenkét dudás egy hazában A közelmúltban alakult meg Magyarország első dudazenekara. Ifjabb Csoóri Sándor kiváló muzsikusokból toborozta társulatát. Éppen az utolsó pillanatban, hiszen a dudások kihalnak, ám örökségüket - szerencsére - már van, ki továbbvigye- A másfél évtizede, Csíkvár József rendezte szennai dudatáborok hoztak össze bennünket - meséli ifjabb Csoóri Sándor, aki az Ádám István emlékzenekarban, és a Muzsikásban is játszik. - Már akkor kitaláltam egy olyan síprendszert, amely jó a dudához, s lehetővé teszi, hogy hangolni lehessen. Reprezentatív együttest szerettem volna alakítani a dudazenére.- Van-e megfelelő kottairodalma a dudanótáknak, vagy magatok gyűjtitek az anyagot?- Igazából hangfelvételekről tanulunk. Eredeti anyagot mutatunk be. Régebben összeállítottam egy gyűjteményt a dudanótákról. Ezt a Somogy Megyei Művelődési Központ adta ki. Ebből, valamint a Magyar tudományos Akadémia régi felvételeit átvéve tanuljuk a dudanótákat. A Felvidéken is találkozhattam két dudással: Somogybán pedig a csurgói Jankovics bácsitól gyűjthettem. Sajnos, már mindhárom halott.- Milyen hagyománya volt régen a dudálásnak?- Majdnem minden pásztor Négy dudás a tizenkettőből dudált. Amikor gyerekkoromban tanultam dudálni az ipoly- sági Paláston, azt mesélték az öregek, hogy a századelőn még tizenkét dudás volt a parányi faluban. Ugyanezt mondta Jankovics bácsi is, s Malonyai Dezső szintén erről számol be. A pásztorokhoz hozzánőtt a duda, a dudaszó.- Ki készíti a hangszereiteket?- Magunk csináljuk, házilag.- Terveitek?- A világkiállításra olyan zenekart szeretnénk, amely megmutatná a világnak: ha nem is oly hangosan, de hallatszik még a dudaszó itt, Európa közepén.- Ki finanszírozza működéseteket?- Tettem egy alapítványt, mert kellene venni tisztességes szűröket, ruhákat. Nem állhatunk ki farmerben a közönség elé. Amit most viselünk, az nem a miénk. A skót dudások sem sportcipőben lépnek színpadra. Ezért van a „Dudaszó hallatszik” Alapítvány: nevében egy felvidéki népdal sorát őrizve.- A közönség vastapssal fogad benneteket, hiszen nem mindennapi zenei élményben van részük. Lesz-e utánpótlása a dudazenekamak?- Ez mindenhol kuriózum, hiszen a skótokon, s rajtunk kívül nem hiszem, hogy a világon van még dudazenekar. Én úgy vélem, ez az előadásmód és műfaj része lehet a hiányzó magyar büszkeségnek. 1977 óta tanítok dudát Óbudán, a népzenei iskolában.- Sok gyerek érdeklődik utána. Nagyon népszerű. Zenekarunknak tizenkét állandó tagja van. Arra ösztökélem társaimat, hogy mindegyikük foglalkozzon két-három gyerekkel, s akkor folyamatos lehet az utánpótlás. (MTl-Press) L. S. Balia D. Károly író jegyzete Kárpátaljáról Sorvadó magyarság Valamennyien elképzeltük már halálunkat. Azt a felfoghatatlan, józan ésszel érthetetlen dolgot, hogy mindaz, amit önmagunkkal tartunk azonosnak, megszűnhet, elmúlhat... Egy ideje személyes halálom helyett egy sokkal súlyosabb, kollektív megsemmisülés víziója kísért. Nem, nem világ- vége-látomásaim vannak, „csupán” egy nemzetrész felszámolódásának, eltűnésének árnyékát látom előrevetülni.. Tudom jól, a herderi átokra, hogy tudniillik a szláv és germán tenger közé szorult sziget-magyarságnak nincs esélye a megmaradásra, jócskán rácáfolt nemzetünk. Én sem a magyarság egészének sorsáért aggódom itt (holott itt is adódnak fenyegető jelek), hanem annak a népcsoportnak a jövőjéért, amelynek tagja vagyok: a kárpátaljai magyarságért. Igen, mert a sorvadásnak egyre láthatóbb jelei mutatkoznak. . Nézzük melyek is. Említsük első helyen a számbeli csökkenést. Az 1989-es népszámlálást megelőzően sokan úgy véltük, hogy a korábi összeírások pontatlan, torz adatokat közölnek, és a 160 ezer körül mozgó lé- lekszám legalább 20-25 százalékkal alatta marad a reális számnak. E következtetésre két tényből kiindulva merészkedtünk. Az első, hogy az említett 1944-es deportálás idején sokan, hogy megmeneküljenek, más nemzetiséget diktáltak be. (tudvalevő: a szláv lakosságot nem érintette az elhurcolás.) A megmenekült férfiak okmányokban rögzített nemzetiségét ezután örökölték utódjaik, és így - véltük korábban - többezren, akár több tízezren lehetnek, akiket a statisztika szlovákként, ukránként vagy oroszként tart nyilván, valójában azonban magyarok. A másik motívum, amely a hivatalos adatok felülbírálását indokolttá tehette, ugyancsak történelmi eredetű. Kárpátalja görög katolikus felekezetű lakosságát ugyanis a háború után automatikusan ukránként regisztrálták,így azt a harmincezerre becsült magyar anyanyelvű görög katolikust is, akiknek zöme a volt Ugocsa megyében, Nagyszőlős környékén és a városokban lakott. Feltételezhető volt tehát, hogy az ukránként számon tartott magyar görög katolikusok egy szabad nemzetiség-bevallás esetén magyarnak íratnák magukat. Mint ahogy azok is, akik vagy akiknek felmenői 1944-ben magyarságuk megtagadása árán kerülhették el Sztálin lágereit. Nos, az 1989-es összeírás eloszlatta ezen reményeket. Ekkor ugyanis - és ez először történt meg a szovjet népszámlálások történetében - pusztán bemondás alapján jegyézték be az űrlapokba a nemzetiséget. A peresztrojka ötödik évében talán már senkinek sem kellett retorzióktól tartania, és annak vallhatta magát, aminek érezte. Az egy évvel később, 1990-ben közzétett adatok lehangolóak voltak. Míg a korábbi, 1979-es népszámlálás 158 ezer magyarral számolt, addig 1989-ben háromezerrel kevesebben, csupán 155 ezren vallották magukat magyarnak. Ha elfogadjuk Illyés Gyula meghatározását, miszerint a magyarság mindenekelőtt vállalás kérdése, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy ennyien vagyunk. Hiába akadhattak, akik a korábbi téves adatot most korrigálták, számuk meg sem közelíthette a tízezres nagyságrendet. Annyit sem tett ki, mint a negatív népszaporulat és a kivándorlás okozta lélek- szám-csökkenés. Igen: a kivándorlás. E fogalom a számbeli - tehát konkrét - fogyatkozástól át is vezet bennünket a szellemi-erkölcsi sorvadáshoz. Az évente ezres, de legalábbis többszázas nagyságrendűnek becsült magyar áttelepülők ugyanis nem annyira magas számukkal veszélyeztetik a kárpátaljai magyarság megmaradását, hanem azzal, hogy túlnyomó többségük értelmiségiként hagyja el szülőföldjét. Orvosok, mérnökök, tanárok, újságírók, stb. százai és ezrei emigráltak az utóbbi évek során Kárpátaljáról. A kérdés részletezése nélkül hadd említsem meg, távozásuknak elsősorban gazdasági okai vannak, és csak második motiváló erőként említhető az otthon-érzés hiánya, a magyar nemzeti érzések és igények kielégíthetőségének korlátozottsága. A szellemi vezércsapat nélkül maradó magyarság életképességéről ugyan lehet vitát indítani, de annyi bizonyos, hogy értelmiségi réteg nélkül a magyar kultúra megtartására mind kevesebb esély adódik: egyre szélesebb mértéket ölt az asz- szimiláció, elsorvad a sajtó, romlik az iskolák színvonala, hiányoznak magyar vezető káderek mind a politikai, mind a gazdasági szférából, és az anyanyelv hovatovább konyhanyelvvé züllik. Szavaim túlzottan borulátó- aknak tűnhetnek azokhoz a tudósításokhoz képest, amelyek az anyaország sajtójában egyre-másra olvashatóak. Ezek többsége arról számol be, hogy milyen kedvező jelenleg a kárpátaljai magyarság helyzete. Milyen intenzitással működnek a magyarságintézmények, hány emléktáblát-szobrot avattak az utóbbi években, s hogy bárhol lenghet a magyar trikolór, szólhat a Himnusz és a Szózat. A lelkes tudósítások írói azonban estik ritkán veszik észre, hogy a nemzetiségi létnek ezek csupán a felszíni jelei, s hogy a kollektív népcsoport-jogok gyakorlásának jogi garanciái éppenséggel kétségesek (például Ukrajna új nemzetiségi törvénye nem ismeri a nemzetiségi alapon szerveződő területi-közigazgatási autonóm formációk létrehozásának lehetőségét). És bár a Kárpátaljával foglalkozó tudósítások általában megemlítik, milyen katasztrofális errefelé a gazdasági helyzet, milyen súlyosak a normális emberi élet feltételei, ezzel szinte soha nem hozzák párhuzamba sem a kivándorlás elképesztő mértékét, sem azt: az itthon maradottak egyre inkább belesüppednek a mindennapi megélhetési gondokba. E helyzet - és erre szeretnék utoljára kitérni az erkölcsi sorvadást említve - alapjaiban rendíti meg a magyarság nemzeti identitását. Amikor ugyanis kiderül, hogy a becsületes munkával keresett bérből egyszerűen lehetetlen megélni, amikor kiderül, hogy az állam a legcsekélyebb szociális védelmet sem biztosítja állampolgárai számára, amikor soha nem tapasztalt mértéket ölt a korrupció, az üzérkedés, és minden eddiginél jobban összefonódik a maffia a hatalommal - akkor a létfenntartásáért ügyeskedésre, csalásra, megvesztegetésre és korrumpálódásra, üzérkedésre és csempészésre kényszerülő egyszerű ember számára minden fontosabbá kezd válni, mint magyarsága. A többségi nemzet számára az ilyen szélsőséges helyzetek „csupán” az általános emberi értékek romlását eredményezik, ám egy nemzeti kisebbség esetén a mélységes demoralizáló- dás a nemzeti öntudat megszűnéséhez vezethet. Bármennyire szeretnék hinni sorstársaim vitalitásában, be kell látnom, ez csupán biológiai életerő: a túlélés parancsa. Az etnikai túlélés, félek, nem foglaltakik benne. Csak a gazdasági helyzet látványos javulása és a nemzetiségek irányában gyakorolt pozitív diszkrimináció állíthatná meg az itteni magyarság számbeli és szellemi-erkölcsi fogyatkozását. Számomra az ezredvég kérdése az, hogy az új ukrán államban van-e, lehet-e esélyünk. A válasz érzésem szerint legalábbis kétséges. Ezért kísért mostanában a szörnyű vízió: egy etnikum halála. Olvasásra ajánljuk Baka István: Farkasok órája Azaz a hajnali szürkület, amikor még sötét az éjszaka, de mintha kifáradt volna, s lassan megadja magát a kelő napnak. Aki ilyenkor riad föl álmából, az már nehezen tud újra elaludni, gondolkodni kénytelen. Van min - sugallja Baka István kötete. Századvég - ezredvég, tehát dekadencia, ugyanakkor alig vagyunk túl egy rendszerváltáson, jószerével még megérteni, eldolgozni se volt időnk, már is a fásult kiábrándultság vett erőt rajtunk. Mily nevetségesek, szánalmasak ma már a vátesz pózok, szerepek (a’la népben nemzetben gondolkodni...), hisz a döntéseket máshol, mások hozták, s mi jószerével még a tartalmukat sem ismerjük. Yorick a humanista, mert élni ’ sőt túlélni, kiszolgálja a svédeket, tagadja, leplezi dánságát, s csak a kocsmában bátor. Lesz dolga ezzel a jelenséggel az irodalomtörténetnek egy majdani „lyukasórának”. Mert a legénykedő pózok is felértékelődnek utóbb, „én már akkor is megmondtam”, opuszokat, életműveket temet be a könyörtelen idő, hogy sose ássák ki a hamu alól. Kegyetlen önítélet ez, de Baka István egy pillanatig se szentimentális. Az ő Hamletje alkoholista (ki nem ivott - eleget - ebben a boldogságot ígérő rendszerben?!!) - s végeredményben az undorba hal bele. Yorick persze, aki mindent látott, tud, megért, bohóckodik, önmagát is kicsúfolja. Ez az ő lelkének fényűzése, kil; zsoldért, apanázsért. Volt itt persze szerelem is. Költőnk Leningrádban találkozik Másával, hogy - feltehetően örökre - elveszítse a szeme elől. Nosztalgia? Az! Senki se választhatja meg az ifjúságát, a kort, amelyben élnie adatott. A mi ifjúságunk a vértől, szennytől luskossá vált hó birodalmának bakancsai alatt adatott. Szép volt? Elmúlt visszavonhatatlanul, s lassan elmúlunk mi is. Századvég, ezredvég, világvége hisztériák. Az élet persze megy tovább - még sose volt úgy, hogy valahogy ne legyen -, már nélkülünk. Karcsú kötetek maradnak utánuk, mint a Bakáé és a keserű utóíz... (Szekszárd, 1992) Horpácsi
