Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23 / 19. szám
I 1993. január 23., szombat NÉZŐPONTOK 7 Szombati jegyzet L(A)ÉTKÉRDÉSEINK Nem lesz népszavazás az Országgyűlés feloszlatásáról, maradnak a honatyák, maradnak a miniszterek - tehát tulajdonképpen marad minden a régiben. Az Alkotmánybíróság kedden kimondta, hogy az Országgyűlés népszavazás útján nem kényszeríthető feloszlatásának kimondására, ezzel nemet mondott a Létminimum Alatt Élők Társaságának (LAÉT) kezdeményezésére. Nem tudom, hányán könnyebbültek meg a legfelső bírói testület döntése után, de legalább százhetvenezren - ugyanis ennyi aláírás gyűlt össze eddig a kérdőíveken - biztosan elégedetlenek az ügy ilyetén lezárásával. Mint ismeretes, a LAÉT az elmúlt év decemberében hirdette meg aláírásgyűjtő akcióját. A cél pedig az volt, hogy népszavazás döntsön az Országgyűlés feloszlatásáról, majd legyenek új választások. Az akció először nem tűnt komolynak, aztán egyre inkább azzá vált. Senki nem számított arra, hogy mindössze másfél hónap alatt ilyen mennyiségű aláírás gyűlik össze. Senki nem gondolta, hogy ekkora bázisa van az elégedetlenségnek, ilyen sok az elkeseredett ember, akik sorsuk jobbra fordulását a honatyák*. > a kormány lecserélésétől remélik. Aztán ahfigf : gyűltek az aláírások, egyre jelentősebbé vált az ügy. Nem csoda, hogy az egész ország feszült várakozással tekintett az Alkotmánybíróság döntése elé. Jómagam némi szorongással szemléltem a fejleményeket, és kíváncsian vártam az állásfoglalást. Igaz, nem tartozom az aláírók közé - hála Istennek, egyelőre még a létminimum felett élek -, de mint politizáló és kötelességtudó választó- polgárt, nyilván közvetlenül érintett az ügy alakulása. Már az Alkotmánybíróság döntése előtt végiggondoltam a jövőt mindkét variáció esetében. Természetesen azzal is számoltam, hogy lesz népszavazás. Elképzeltem, megálmodtam annak menetét, lelki szemeimmel már láttam a szavazófülkéket is, az új parlamentet és az új kormányt. Elképzeltem, hogy talán a nyár végére túl vagyunk az aláírások hitelességének ellenőrzésén. Aztán egy-két hónap múlva - talán az ősszel - eljön a várva várt népszavazás. Almaimban a voksolás eredménye nem kétséges: természetesen feloszlatjuk a parlamentet. Remélhetőleg egyenesben közvetíti a tévé - ahogy ezt az ülésekkel is tette -, hogy csomagolnak a mostani törvényhozók, és cuccaikkal szépen kisomfor- dálnak az Országház hetes kapuján. Végre eltűnnek a rossz emlékű arcok, jönnek majd az újak, a szebbek, a jobbak. Kicsit még várni kell rájuk, mert a választásokat előbb kiírják, aztán jönnek a kopogtatócédulák, a plakátok a firká- lókkal, a gyűlések, a programok stb. Summa-summárum, megint eltelik vagy két hónap, míg eljön a másik nagy nap, a választás napja. Ábrándozás közben is reális vagyok, és számítok arra, hogy csak a második forduló lesz eredményes. Úgy karácsony tájára kalkulációim szerint túl lennénk mindenen. Végre felállhatna az új parlament, amelyet mi választottunk, amelyik tényleg olyan, amilyet igazán szeretnénk. Az új parlamentbe nyilván olyan embereket választunk meg, akik hozzánk hasonló gondolkodásmóddal, mentalitással rendelkeznek. Mivel nem vagyunk angyalok, még álmaink parlamentjébe is óhatatlanul bekerül néhány tehetségtelen, karrierista, számító, önző honatya, talán még egy-két politikai kalandor is. Többségük azonban — ehhez kétség nem férhet — feltétlenül becsületes, választói sorsáért felelősséget érző ember. Az új parlamentben biztosan lesznek igen kemény viták, sőt veszekedések is - talán még egymás gombjait is megnyomják. Előfordulhat, hiszen a képviselők is emberek, hogy egyik-másik honatya teniszezik a plenáris ülés ideje alatt, újságot olvas, vagy kávézik a büfében. Nem számít, lényeg, hogy jó törvényeket szüljenek. Egye fene, megadjuk nekik még a tévedés jogát is, lévén kezdők a pályán. Az álmodozásból felriadva rájöttem, hogy nem is az új, hanem a jelenlegi parlamentről beszélek! És ezen a ponton fordítsuk ismét komolyra a szót. Emberileg bármennyire is érthető az aláírók elkeseredése, a LAÉT kezdeményezésének igazából nem volt valós esélye. Egyszerűen azért, mert egy előrehozott választás nem indokolt, a politikai, történelmi helyzet nem tűri el a viszonylagos stabilitás kockáztatását. Az idő előtti választások - elvben persze nem zárható ki a lehetősége - precedenst teremtenének a későbbi időkre, azzal az új parlamentet legalább olyan kínos helyzetbe hoznánk, mint a mostanit, és lehetne még érveket sorolgatni a népszavazás ellen. Mindezek ellenére mégsem volt felesleges a LAÉT aláírásgyűjtő akciója. Százhetvenezer ember mondta, hogy ez így nem mindenben van jól, ahogy van. Százhetvenezer ember kért segítséget - nem szólva azokról, akik hallgattak -, több figyelmet, törődést, védelmet. Az Alkotmánybíróság döntött: minden marad a régiben - az aláírásgyűjtő akciónak köszönhetően talán nem egészen. Beszélgető partnerünk: a Tanár Úr Nemeskürty István új megbízatásairól, harcairól, a televíziózás zsákutcájáról és Herczeg Ferencről Filmtörténész, író - mondja foglalkozásáról lakonikusan a Ki kicsoda? S bár életrajzi adataiból kiderül, hogy sokféle rangos posztot töltött be, évtizedek óta egyetlen állandó titulusa van: tanár úr. Nemcsak azért, mert hosszú időn át oktatott, hanem mert bármilyen tisztet viselt, Nemeskürty István mindig, mindenütt hű maradt pedagógusi mivoltához. —Hogyan indult az év, tanár úr? — Annak tudatával, hogy az én generációm rosszkor született. 1925-ös „évjáratú” vagyok, így már felnőttként éltem át 45-öt, 48-at, 56-ot és... de nem folytatom. Fárasztó. Főleg, mert úgy tűnik, mintha az ország a tétova zavar állapotában lenne: nem tudja, mit kell tennie. Tanúi vagyunk a politikainak álcázott naponkénti csatározásoknak. De hát tudom - ez az élet. —Hogyan telnek a napjai? — Korán kelek, dolgozom, írogatok. Hogy mit, azt sohasem árulom el - talán babonából. Vannak azután társadalmi megbízásaim. Meglepetésemre titkos szavazással megválasztottak a Magyar Könyvalapítvány elnökének, ami szép feladat, de sok gonddal is jár. Mert az alapítvány évi százegyné- hány milliójából azokat a kiadásra érdemes, megjelenésre váró műveket támogatjuk, amelyek valamilyen oknál fogva nem számíthatnak széles körű közönségsikerre. A múlt év közepén a miniszterelnök úr kinevezett a Magyar Ösztöndíj Bizottság elnökévé, s ez szintén érdekes, felelős munka. Talán kevesen tudják: jelenleg nincs magyar állami ösztöndíj. Hogy úgy mondjam, dacos és dühös feladatomnak tekintem, hogy legyen. Szép, szép, hogy van bizottság - elnökkel, tiszteletre méltó tudós tagokkal, de ha találkozhatnék a pénzügyminiszterrel, feltétlenül megpróbálnám rávenni, hogy segítsen változtatni ezen a helyzeten. Mindemellett művelődéstörténetet tanítok a Színház- és Filmművészeti Főiskolán - így esténként már nem dolgozom, csak olvasgatok... — Televíziót nem néz? — Most, hogy sok külföldi csatornát be lehet hozni, döbbenten látom: nemcsak nálunk, hanem az egész világon zsákutcában van a televíziózás. Úgy is mondhatnám, hogy egy nagy szemétégető az egész tévé, vagyis pocsék... Szilveszterkor afféle statisztikai kíváncsisággal végigpásztáztam az összes állomást, s meghökkenve láttam: legjobb a magyar tévé műsora, pedig az sem volt éppen a csúcs... Kulturális szempontból rémületesen elszürkült a világ, s ennek oka, részese a tévé is. — Színházba eljár? — Ritkán, mert másféle előadásokat szeretek, mint a mostaniak. Hadd mondjam el: a magyar drámatörténet tele van zseniális darabokkal. Tavaly mindent megpróbáltam, hogy például Hunyadi Sándornak - aki 1942-ben halt meg - az évforduló kapcsán legalább egyik darabját előadják. Nem sikerült. Talán azért, mert a rendező nem tudná „önmagát megvalósítani”. De mondok más nevet, amit évtizedekig nem lehetett emlegetni: Herczeg Ferenc. Vegyük tudomásul, hogy jó író. Ha előadnák, teszem azt a Bizáncot, amelynek máig érvényes tanulságai vannak, nagy siker lenne! — Van valami különleges hobbija? — Nincs, de - volt. Whisky - és konyakcímkék gyűjtése. A háború után ugyanis nem volt más megélhetési lehetőségem, egy konzervgyárban éjjeli munkás voltam, szeszfőzésből pedig szabályos mesteri oklevelet szereztem. Bölcsész vagyok, de mindig nagyon érdekelt a gyümölcsből párolt szesz csodája. Szerintem ezen a téren három nagy teljesítménye van a világnak: a magyar gyümölcspálinka, a skót whisky és a francia konyak. Nos, ezért gyűjtögettem a címkéket, de abbahagytam. A gyűjtemény megvan: lehet, hogy egyszer nagyobb értéke lesz, mint a könyveimnek...?! László Zsuzsa Ferenczy Europress Átélte, amit a század rászabott Ismét szegényebbek lettünk egy hófehér hajú, tiszta arcú öregemberrel. Nem látjuk már soha nyugodt, sétabotos alakját naponta átmenni a hídon, beszélgetve üldögélni a pádon, vagy betérni az Isten házába. Benedek Pista bácsi, a köztiszteletnek örvendő idős szűcsmester most átsétált egy másik hídon, s a fekete selyemfonállal varrt mélytüzű bokorrózsák, tulipánok, rozmaringágak azóta már ott hajladoznak feléje meleg fényükkel az égi mezőn. Száznegyedik esztendejének derekán örökre lehunyta minden szépre érzékenyen figyelő szemét. Nagy utat járt meg Benedek István ez alatt a majdnem 104 év alatt. Nemcsak azért, mert földi mértékkel szokatlanul hosszú lett ez a számára kijelölt ösvény, hanem mert e zaklatott század minden rémsége iszonyú próbákat mért rá. Hogy életének vizén hányszor tört össze kicsiny sajkája a történelem viharaiban, csak sejtetni tudjuk. S csoda, hogy olykor az elgyötört csónakos valahogyan mégis partot ért. Mintha valóban egy mesebeli őrangyal vigyázott volna rá. 1889. július 26-án született Mezőtúron. Édesapja Benedek István szűcsmester volt. Édesanyja, Szőnyi Klára 11 gyermeknek adott életet. A Tölcsér utcában (ma Munkácsy út) laktak, s a gyermekkor minden kedves emléke ehhez a környékhez fűzte. A családi tradíciót folytatva szűcsmester lett, mint édesapja és nagyszülője. E mesterséget egyébként a legrangosabb iparágnak tartják, s a régi tréfás mondás is: „egy szűcs = egy gróf...” ezt látszik igazolni. 1901-ben lett tanuló. S miután felszabadult, az akkori szokás szerint vándorbotot fogott ő is. 1906-ban Déván dolgozott, a következő évben pedig már Budapesten gyakorolta a mesterséget, majd 1913-ban Kecskemétre került. Ott egy idős szűcsmester - akinek nem volt gyermeke -, utódjának szerette volna, de közbeszólt a háború. 1914-ben be kellett vonulnia a kelenföldi 29-es laktanyába. A következő évben a bukovinai fronton harcolt, s 1916-ban orosz fogságba esett. Ez az időszak nagyon megviselte testi- leg-lelkileg egyaránt. Az 1917-es forradalom idején Ki- jev környékén dolgozott, innen szökött meg két hadifogoly társával együtt. Rengeteg izgalommal és nélkülözéssel járt a fronton való átjutás, de sikerült hazaérniük. Betegen érkezett Budapestre és sokáig gyógykezelés alatt állott, később is, már szülővárosában. Az 1918-as őszirózsás forradalom már Budapesten érte. 1919-ben hazajött szüleihez és egészségi állapotának javulása után kiváltotta az iparengedélyt. 1922-ben megnősült. Felesége, Hamza Mária nagy igényességgel dolgozott mellette. Varrt, montírozott, mondhatni művészi módon. Nagyon szerették egymást, de sajnos gyermekük nem lehetett. Énnek ellenére Berettyó utcai házukat (ma Táncsics út) műhelyüket gyakran töltötte be gyerekek hangja. Szeretettel, sőt otthonnal vették körül a rokonok és jó ismerősök gyakran betérő gyermekeit. Együtt munkálkodásuk tartalmas és sikeres volt. Kitüntetések sora tanúskodik erről. De legjobban az 1932-es országos kiállításon kapott aranyéremnek örült, melyet egy fekete selyemfonállal hímzett barna irhaködmönért kapott. E gyönyörű darabot a feleségének készítette, s a díszítményét nemcsak ő maga tervezte és rajzolta, hanem ő is varrta ki az utolsó virágig. E kisbunda később számtalan kiállításon - így 1989-ben Párizsban is - reprezentálta az egykori mezőtúri szűcsmesterséget. Érdekességképpen megemlítem, hogy egyszer önmaga kedvére hazánk címerét is elkészítette különböző színű és árnyalatú szőrmékből. A tengersok megrendelést egyedül nem győzték teljesíteni, főleg mivel ő ezekben az években is gyakran betegeskedett. így alkalmazottakkal dolgoztak, és ezért később alaposan meg is lakolt. A második világháborúban már nem vett részt. 1939-ben kapott ugyan behívót, de akkor már 50 éves volt, és a debreceni 6-os határvadász zászlóalj nem tartott rá igényt - leszerelték. Közéleti tevékenysége is jelentős volt. Az ipartestületnek elnökségi tagja, ’37-től pedig alelnöke lett. A háború után - mivel az elnök főbe lőtte magát - őt választották helyette, tiltakozása ellenére is. De 1948-ban lemondott tisztségéről. Pedig a budapesti vezetőség is nagyon kérlelte, hogy maradjon az akkor már KIOSZ élén, de ő nem vállalta. S miután nem mutatott jó példát az iparosoknak az átalakulás időszakában, megkezdődött ellene a hajsza. 1950-ben az egyik termelőszövetkezetbe ment dolgozni. Persze ezt is rossz néven vették. 1952. december 10-én rendőrök jelentek meg náluk. Házkutatást tartottak, rejtett tartalékokat kerestek. Meg is találták a feleség bundájára félrerakott szőrmét. Őt elhurcolták, börtönre és vagyonelkobzásra ítélték. Sőt két évre kitiltották a városból is. Hét hónapot ült le ebből Szolnokon, majd Jászberényben. 1953-ban amnesztiával szabadult. A felesége a letartóztatást követő napon bement a rendőrségre érdeklődni, ahol rendkívül gorombán, gonoszul bánt vele valaki. A történtek után elment a templomba, s ezt köve- tőén végső megalázott kétség- beesésében, kiúttalanságában, zaklatottságában felakasztotta magát. Benedek Istvánnal mindezt akkor nem is tudatták. Temetésére sem engédték haza, még védőjének kérésére sem. Szabadulása után Párádon dolgozott az erdőgazdaságban. De miután ’54 januárjában ösz- szeesett a nagy hóban, ott kellett hagynia ezt a munkát. A mérnök az orvosi vizsgálat után nem merte vállalni a felelősséget érte. Haza kellett jönnie. Itthon sokan biztatták, hogy váltsa ki az ipart, mert munkájára szükség lenne. Nem bízott benne, hogy sikerül megkapnia, de megpróbálta. Ő volt akkor a huszonkettedik kérelmező. És mit ad Isten? Megkapta. A nulláról kezdte, 65 évesen. Se pénz, se anyag. Nehéz idők jöttek. 1958-ig folytatta az ipart, aztán belépett a Ruházati Ktsz-be. Ott dolgozott még tíz évig. Majdnem nyolcvan éves volt, amikor nyugdíjba ment. Több mint hat évtizedes munkássága alatt számtalan tanítványának adta tovább szakmai tudását, a munka szeretetére és igényességre nevelve őket. Még megvolt az iparengedélye, amikor megnősült másodszor is. Nagy adomány volt ez a sorstól, mert szerető gondos társat kapott, akinek halála után meleg barátságos otthonban viselte gondját, őrizte nyugalmát kedves nevelt lánya, Veres Lajosné Erzsiké. Kertvárosi otthonában fogadta Pista bácsi a születés- napi köszöntéseket, a tisztelőket. Itt őrizte hosszú életének kedves emlékeit. Körülvették két feleségének kézimunkái, egykori kitüntetései, a fekete selyemvirágos barna kisbunda, az első felesége alakjára készített próbababa. A falon fényképek, Elhunyt Mezőtúr legidősebb polgára, Benedek István szűcsmester (1889- 1993) festmények, melyeket ő és fiatalon elhunyt testvéröccse festett. S még valami, amit nagyon féltett, egy gyönyörű ónfedelű, áttetsző üvegkancsó köszörült fa alakú mintázattal, melyből a családi tradíciók szerint Kossuth Lajos is ivott. Míg jó egészségben volt, innen indult napi sétájára, át a hídon a múzeum vagy a Szabadság tér irányába. Hihetetlen nagy távolságokat megtett még 102 éves korában is. Vasárnaponként pedig a templomba ment. A református egyház emléktárgyai közt van egy feliratos szép vonalú, finom kis ovális ezüsttálca, melyen ez a szöveg olvasható: „Benedek István és neje adományozta a mezőtúri református egyháznak 1949”. A hit adott neki erőt a túlélésekhez, az újrakezdésekhez. 1993. január elsején 0 óra 15 perckor örökre megpihent hosz- szú úttól elfáradt teste. Elment, de itt hagyott valamit abból az örök fényből, ami benne ragyogodKissné Mikes Éva
