Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
1992. DECEMBER 24. Portrék 7 “Amikor látogatóban voltam egy kórházban, láttam, ahogy a ’’kedves" nővér odavágta a gégemütött beteg elé az ételt. Azt mondtam, ha az én szüléimét valaki így ápolná, kikaparnám a szemét. Ez az eset adta a végső lökést ahhoz, hogy ápolónő legyek." Hivatás ez, nem áldozat Nagyon vágynak a szeretetre Farkas Mariann, a puszta- laskonyi szociális foglalkoztató intézet főnővére. Az intézetben szellemi fogyatékosok élnek. Mariann 1983 óta dolgozik itt. Vajon miért választja egy fiatal nb, hogy fogyatékosok között éljen, dolgozzék?- Először kórházi ápolónő voltam. Pesten, Egerben, Sopronban kórházi osztályokon ápoltam a betegeket. Dolgoztam belgyógyászaton, urológián, ideg-elmeosztályon. Már a belgyógyászaton is vonzott, hogy sok idős ember fekszik ott, akikhez a kutya se jön - mint ahogy a fogyatékosok egy részéhez sem. Az ilyen emberek sokkal több szeretetet igényelnek, mint a többiek, mert keveset kapnak, és ezt próbálom pótolni.- Hogyan jön egyfiatal nb egy olyan "isten háta mögötti" helyre, mint Pusztataskony?- Amikor ide, Pusztataskony- ba pályáztam, válságban volt az életem. Akkor váltam el. Az se volt utolsó szempont, hogy itt lakást is adtak, mivel Sopronban albérletben laktam. Azért is tarthatatlan volt már a helyzetem, mert három műszakban dolgoztam a kórházban, és nem volt kire hagyni a gyerekemet, amikor munkába mentem.- Milyen érzés fogyatékosok között élni?- Jó. Bár rájuk még mindig furcsán néznek az emberek. A kisgyerekek figyelmét felhívjuk arra, hogy ez sánta, az vak, az béna; de arra nem, hogy ezeken az embereken segíteni kell! Azok, akiknek a környezetében kicsi kortól ott vannak a fogyatékosok, jobban elfogadják őket. Itt, Pusztataskonyban is hozzászoktak az emberek a jelenlétükhöz, segítik őket.- Azért még mindig megnézik őket az utcán.- Igen. Azon csodálkoznak az emberek, amikor kimegyünk velük az utcára, hogy hogyan tudunk így bánni, így beszélni velük. Miért furcsa az, hogy egy normális ember szeretettel tud bánni velük, és nem szégyell velük végigmenni azt utcán? El kellene gondolkodni ezen, mert Akikhez a kutya se jön Attól ö még nem kevesebb non biztos, hogy a fogyatékos ember a “csúnya”. Egy ép ember is lehet nagyon csúnya belülről. Én imádok velük kirándulni, mert az számukra borzasztó nagy élmény. Érthető is, hiszen sokan egyáltalán nem mennek haza, sokukat nem látogatja senki, tehát keveset tudnak a külvilágról. A kiránduláson az emberek szeme előtt vannak, nem dugjuk el őket. Miért dugnánk? Amikor például Szilvásváradon voltunk, akadtak gondozottak, akik egész délelőtt nézték a Fátyol-vízesést, mert nem tudtak betelni vele.-Az egészségesek közül sokan kételkednek abban, hogy lehet-e szeretni egy fogyatékos embert.- Pedig lehet, és a fogyatékosok vágynak is rá. Kötődnek az itt dolgozókhoz, előfordul, hogy az idős gondozott megy a fiatal nővér után, “anyukámnak” szólítva őt. Ez a kötődés az alapja a családias légkör kialakításának. Előfordul, hogy büntetni kell valakit a viselkedése miatt. Van olyan köztük, akinek az a legnagyobb büntetés, ha nem mehet le a foglalkoztatóba dolgozni, vagy ha nem beszél vele az ember. Mert ő is kötődik valakihez, mint az emberek általában. Nagyon vágynak a szeretetre. A külvilágból sokan lekezelik őket, például általában tegezik a fogyatékost. Kételkednek abban, hogy a rábízott feladatot el tudja végezni. Csak azért, mert fogyatékos?! Ettől még ő nem kevesebb. Lehet, hogy némelyik sokkal több logikával rendelkezik, mint az ép ember.- Nem érzi áldozatnak, hogy fogyatékosok között él?- Nem. Pusztataskony távol van a művelődési, oktatási központoktól, így az ismereteimet többnyire önképzéssel tudom gyarapítani, illetve az intézet által szervezett tapasztalatcseréken, szakmai rendezvényeken való részvétellel. Szeretek tanulni, ebben az apám lánya vagyok, ő tanított meg arra, hogy a tudás hatalom, segít eligazodni az élet útvesztőiben. Ezért végeztem el a főiskolát is, és ez ösztönöz arra, hogy továbbképezzem magam, hátha több tudással többet tudok adni másoknak, elsősorban az intézetünkben élő fogyatékos embereknek. Paulina Éva Dísznövények helyett A lélek kertésze lett Az elmúlt évtizedekben érthető módon csak igen kevesen válsztották a papi pályát. Elhivatottság, sok földi hívságról való lemondás kellett, s kell ahhoz, hogy valaki az emberi lelkek orvoslását tekintse küldetésének. Bereczkei Miklóst, Jászapáti fiatal káplánját tulajdonképpen sok minden predesztinálta e hivatásra, mégis viszonylag későn érett meg benne a végleges elhatározás. Egy szatmári kis faluban született - mint mondja, egyszerű, becsületes, dolgos szülők hatodik gyermekeként, 1964-ben, Miklós napon. A család a templom mellett lakott, s bár a szülők nem voltak különösebben vallásosak, természetes volt, hogy a gyerekek vasárnaponként ott voltak a misén. Ám a kor szellemének megfelelően ott kellett lenni az úttörő örsi gyűléseken is. Némelyik tanár ugyan úgy vélte, hogy nem fér össze a templomba járás, a minisztrálás a vörös nyakkendővel, de mégsem csináltak belőle ügyet. Bereczkei Miklós dísznövénykertésznek készült, s ezért Nyíregyházára jelentkezett mezőgazdasági szakközépiskolába. A hétvégeket általában otthon töltötte, s nem mulasztotta el a misét. Ha mégis valamiért úgy telt el a vasárnap, hogy nem tudott templomba menni, valamiféle megfoghatatlan hiányérzete támadt. Az érettségi után mégis a Kertészeti Egyetemre jelentkezett.- Az írásbeli után elmentem a híres zarándokhelyre, Mária- pócsra a búcsúba - emlékezik vissza. - Tulajdonképpen azzal a szándékkal, hogy imádkozzam, sikerüljön a felvételim. Aztán amikor találkoztam ott egy fiatal pappal, akit akkor szenteltek fel - elbizonytalanodtam eredeti szándékomban. Olyannyira, hogy a szóbeli felvételire már el sem mentem. Hazamentem, s otthon dolgoztam, közben segédkeztem a templom díszítésében. Egy ilyen alkalommal, amikor éppen vittem a virágot, találkoztam a kántor feleségével, aki megkérdezte tőlem: nem gondoltam-e még arra, hogy pap legyek. Akkoriban már szinte másra sem gondoltam. Gyakran beszélgettem a helyi plébánossal is, s az utolsó pillanatban jelentkeztem Egerbe. Csak jóval később, amikor elmélyedtem a Szentírásban, értettem meg, hogy a döntés Isten akarata volt. „Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket” '- olvasható többek között az evangéliumban.- Nem bánta meg soha, hogy lemondott a családról?- Nem. Sőt, amikor Pásztóra kerültem a felszentelésem után, s először kereszteltem gyerekeket, fiatalokat, az ő csillogó szemüket látva éreztem, hogy értelme van annak, amit csinálok. S az egyedüllétért bőséges kárpótlást kapok Istentől. Egy évet töltöttem Pásztón, utána Mátészalkára helyeztek. Tulajdonképpen ebben is a gondviselést tapasztalhattam, ugyanis akkor halt meg az édesapám, s édesanyámnak akkor különösen nagy szüksége volt rám.- Mátészalka után az idén Jászapátira helyezték. Hogyan fogadták?- Természetesen hosszabb idő kell, hogy megismerjük és elfogadjuk egymást a hívekkel. A leggyakrabban, érthető módon a gyerekekkel találkozom a hittanórákon. Don Bosco pedagógiáját követem - aki mint ismeretes az árva, kóborló gyerekeket gyűjtötte össze, s foglalkozott velük - aminek az a lényege, hogy előbb meg kell szerettetni magunkat azokkal, akikre hatni akarunk. Számtalan jelét tapasztálon^ Pénztárcán múlik a szeretet? Amikor a tejsűrű ködben télre készülődnek a vaksi hajnalok, s amint a fák ágait, a villanypóznák drótjait meg a hosszan elnyúló szántóföldek gazzal felvert parcelláit hófehér csipkefátyolba öltözteti éjszakánként a dér, a hó, és amikor a higany is összébbhúzódik a hőmérőkben - itt a december. A nagy karácsonyi bevásárlások ideje ez. Ilyentájt ajándékkeresőbe indul az ország. Kitartó vásárlók és napról napra fáradtabb eladók próbálnak egyezségre jutni apuit két oldalán. Egyre nehezebben. Hisz agyunkban nevek és összegek peregnek. Most szeretnénk kifejezni, amit egész évben nem volt módunk megtenni, de az összegek az utóbbi időben már a szeretet elmélyülésével egyenes arányban nem emelkednek, hanem épp fordítva: csökkennek évről évre. Szóval a karácsony nagy erőpróbája nemcsak a szeretetnek, hanem az ötletességnek és persze a pénztárcáknak is. Kezdetben még őszintének tűnik az adni akarás. De az egyre vékonyodó bukszák gátat szabnak boldog- ságos vágyainknak. A minap csak úgy, találomra szólítottam meg az utcán azt a táskáját cipelő, kopott dzsekis, 8-10 éves forma fiút. S amikor a karácsonyról meg arról kérdeztem, hogy milyen ajándékot szeretne kapni, csupán ennyit mondott:- Egy jó meleg kabátot. De a szüleimnek nem lelik rá. így aztán egy pár kesztyűvel is beérem. Hát igen. Régi igazság, hogy a-szerénység és a szegénység mindig is egy tőről fakad - tettem hozzá magamban. De annak a fiúnak a szavai mégsem hagytak nyugodni. így aztán megkértem pedagógus ismerőseimet, segítsenek. Tulajdonképpen csak annyit akartam, hogy írassanak dolgozatot a gyerekekkel arról, hogy mit jelent számukra a karácsony. Megtették. S amint átböngésztem az ákom-bákom betűkből álló sorokat és mondatokat, valahogy úgy éreztem magam, mint az a beteg, akin egyik pillanatban hőhullám söpör végig, a másikban meg a hideg rázza. Hisz valóban jó érzés volt olvasni, hogy a gyerekek többsége úgy vélekedik a karácsonyról, hogy életünkben ez az egyetlen olyan ünnep, amikor a boldogság, a szeretet, a reménység költözik az otthonokba. Akkor gyűlik össze a család, a rokonság, hogy ajándékokat oszthassanak egymásnak. Ez nagyon jó - fogalmazta meg egyikőjük - mivel legalább ilyenkor rádöbbenünk arra, hogy valójában milyen távol vagyunk egymástól. Mert év közben mindenki pénz után lohol, s alig marad idő a szeretetre, a gyerekek nevelésére, amire pedig nekünk nagyon nagy szükségünk volna. Ám a karácsony az más. Ez az ünnep ha ideig-óráig is, de összehoz bennünket, és nem érzem magam egyedül. Hát ezért szeretem. Csoda-e, hogy sok dolgozat rímelt erre? Aligha. S ez számomra azt árulta el, hogy igazából a gyerekeknek manapság nem is az ajándékokra fáj a foguk, hanem arra, hogy együtt lehessenek azokkal, akiket tiszta szívből szeretnek. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy az ajándék nem számít. Le is írták szinte valamennyien, hogy az is fontos, amit kapnak, de még fontosabb, ha adni is tudnak. Amikor látom, hogy azon a kis összespórolt pénzemen olyat tudtam venni, aminek igazán örülnek a szüleim, akkor vagyok a legboldogabb... - olvastam egyhelyütt. De kezembe került egy másik dolgozat is. így szólt: A karácsonyra azt mondják, hogy a szeretet ünnepe. Nekem nem ezt jelenti, mivel az anyagi helyzetünk miatt legtöbb karácsonykor eddig az ünnepi rablóhús meg a sült krumpli volt az ajándék. Ez most is így lesz. És hiába mondják, hogy pénz nélkül is van szeretet. Nem így van. Ugyanis ha nem tudom, hogy holnap lesz-e kenyér az asztalon, akkor mit szeressek? Tavaly viszont kaptunk ajándékot, nagyon örültem neki, de januárban meg zsíroskenyéren éltünk. Ezért a karácsony számomra csak a díszes fenyőfát és az ünnepi vacsorát jelenti. Ha jelenti egyáltalán. A karácsony nekem talán még szomorúbb mint az év bármelyik hétköznapja. Miután többször is elolvastam ezeket a sorokat, be kell vallanom, rosszul éreztem magam egy kicsit. Mert hiába harsog súlyos bajoktól körülöttünk a világ, mégis bíztam benne, hogy amint a hószakállú december csizmái koppannak ablakaink alatt, mindenkibe és főleg a gyerekeinkbe, mintegy varázsütésre, felébred a szeretet. De tévedtem. Pedig ha ebben a zaklatott korban legalább az ünnepeken nem kerülünk igazán közel egymáshoz, akkor vajon lehet-e még eséllyel kimondható szavunk? S ha a szereteten lépten-nyomon átszakad a gyűlölet, gyarapodhatunk-e értékben, emberségben egyáltalán? Ugye, hogy nem? Itt van, eljött karácsony estéje. Ma csak a nagyon magányosak sétálnak az utcán. S amikor a televízió képernyőjének kékes villogását felváltja majd a gyertyák meleg fénye, jó lenne, ha gondolnánk rájuk is. Azokra, akik ma nem kapnak ajándékot senkitől, ők nem tudom, hisznek-e benne, hogy tényleg ránk köszöntött a béke és szeretet ünnepe. Mert nekik nem világítanak a gyertyák, s az idén már sajnos vannak olyan otthonok is, ahová fa sem jutott. Nem telt rá. S e miatt az ünnep napjait megszépítő örömünkbe bánat, szomorúság is vegyül. Nagy Tibor Bereczkei Miklós tanítványai körében hogy ez sikerül. Nem egyszer a gyerekek kézenfogva elhozzák a barátaikat is a hittanórára, s megkérdezik: Tisztelendő bácsi, ők is jöhetnek? Kimondhatatlanul jó érzés az is, amikor olyan hit- tanos gyerekek szüleit is ott látom a templomban, akik addig nem jártak misére. S volt már arra is példa, hogy együtt keresz- tcltematteg szülőket a gyermekeikkÄL- Mennyire fogékonyak a gyerekek a Bibliára, a vallásos életre?- Azt mondhatom, hogy nagyon érdeklr őket. Főleg mostanában; amikor karácsony táján Jézus Krisztusról beszélgettünk, éreztem, hogy kitárt szívvel és lélekkel fogadják. Az persze tény és való, hogy azok a gyerekek, akik családjának természetes életformája a vallásosság, azok fogékonyabbak. A többiekkel természetesen nehezebben haladunk, sok kitartás, türelem, megértés kell hozzájuk. „Le kell hajolni” melléjük, hogy ők is kitárják a lelkűket.- Azok a gyerekek, akiknek talán a legnagyobb szükségük lenne egy lelki támaszra, valószínűleg nem járnak hittan órára.- Sajnos, bizonyára sok ilyen gyermek van, de a sok óra, s egyéb elfoglaltságom mellett ebben nem tudom Don Bosco példáját követni. Jászapátin kívül hozzánk tartozik Jászivány és Jászszentandrás is, s amíg korábban hét pap dolgozott a három településen, jelenleg csak ketten vagyunk. Talán majd ha végeznek a jelenleg tanuló hitoktatók, alkalmam lesz jó pásztorként utána menni az elveszett bárányoknak. > p 7, 1 TálGizella
