Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám

8 Irodalom művészet 1992. OKTOBER 31. Kiss Dénes: A golyószórós Azonnal felismerte, amint beléptek a ra­vatalozóba. Oldalt állt nyurgán, de gör­nyedt tartással. Kopottas, sötét öltönyt vi­selt. Már ekkor bevillant a hajdani kép a Mecsekből. Zoltán arca a golyószóró ke­rek tára fölött... Inkább riadtság látszott rajta, mint elszántság. Száját összeszorí­totta. Ha akkor meghúzza a fegyver rava­szát, hármójuknak azonnal vége. Két hu­szonöt év körüli lány állt mellette. Hason­lítottak rá. A csokrot Dániel felesége mellé tette, Székely Gyuri koporsója elé. Közös évfolyamtársuk volt. Gyuri azonban nem ment a Mecsekbe, ő a börtönben látogatta meg őket. Nem volt sokkal jobb sorsa, noha ő elvégezhette a főiskolát. A szíve vitte el ötvenévesen... Mielőtt Zoltánhoz lépett volna, körülnézett. Több arc kezdett ismerőssé válni. Hiába, harminc év össza- kaszabolta az arcokat.- A lányaim - mondta Zoltán, és mintha karcnyit mosolygott volna.- Gondoltam... - Dániel is suttogott, ami­kor a lányoknak bemutatkozott. Mikor is találkoztak utoljára? Húsz éve?... A má­sodszori elfogatás után a börtönben, majd a bíróságon. Azután... Azután? Kutatott az emlékezetében. Igen, akkor még nem hagyta el Zoltánt a felesége, összejöttek családostul. Azután nyoma veszett. - A golyószórós! - mondta kissé hangosabban a lányoknak. Nem voltak szépek, se csú­nyák.- Tudjuk - szólt egyikük, de a szóban más is volt. Valami ilyesmi: szerencsétlen, és1 ml is azok vagyunk. y tn(-H5 meg a gránátos! - Zoltán kissé vicc­ének is szánta. - Igen, meséltem, dehát... - Legyintett. A kandeláberek felől érződött az égő spiritusz szaga. Odakint napfényes ősz volt, picit dideregtető, temetői szélfú- vásokkal. Megérkezett a pap. Dániel arra gondolt, hányszor van így, temetés kell a találkozáshoz. A pap elkezdte a búcsúzta­tást. Dániel nem figyelt semmire. Az a gondolat erősödött föl benne, hogy bizony Zoltán is rászorult volna a segítségre. Úr­isten! Úristen!... Segíteni kellett volna. Mennyi hasonló vétkünk lehet! Végül zseblámpával világította meg azt az arcot a golyószóró fölött. Talán másodperceken múlt, hogy nem lőtt akkor Zoltán, azon az észtvesztő napon. Már csak félelemből is. Mert akkor még a harcok előtt voltak. Az első, a november negyedikéi éjszakán.- Na, te gránátos! - mondta újra váratla­nul Zoltán. - Nagyon örülök neked. O volt az, aki... - ezt már lelkesen mondta, többen oda is néztek.- Pszt! Halkabban. - Dániel csaknem elmosolyodott. A két lány is a kuncogását tartotta vissza. Zoltán most mintha jobban meggömyedt volna. így állt a bíróság előtt is, csak talán még soványabb volt. Dániel akkor már egy hónapja szabadult, és Kő­bányán volt segédmunkás. Már akkor meglepődött, hogyan találták meg a pesti albérletben. Idézés jött a pécsi bíróságtól, tanúnak hívták. Zoltánt talán éppen az ő tanúvallomása alapján mentette föl a bíró­ság. Ott összeölelkeztek. S a bírónő mintha elmosolyodott volna. Hiszen nem szervez­kedhettek a forradalom előtt. Szeptember elejétől Mohácson volt az egész első évfo­lyam. A nagy nyári árvíz által összedön- tött, elsodort házak helyett építettek úja­kat, s valamikor október elején mentek vissza Pécsre, a főiskolára.- „Mi Atyánk, ki vagy a mennyek­ben...” - hallatszott a pap hangja, s vele mormolták a jelenlévők. Szegény Gyuri, rá nem is gondol. Őt azelőtt nem ismerte. Gyuri mindazokat meglátogatta a börtön­ben, akikhez nem tudtak menni családta­gok. Levélben elkérte a látogatási papíro­kat. Nagy meglepetést okozott Dánielnek is. Két árva gyereke maradt... Amikor elindult a menet a koporsót vivő sötét kocsi után, felhő húzódott a nap elé. Egyszerre hűvös lett. Dániel Zoltán mellé lépett, felesége pedig a lányok közé állt. így indultak.- Merre mentek utána? - kérdezte Zol­tánt.- Hát sehova... haza, Téténybe.- Üljünk be valahova egy kávéra. Hadd hívjalak meg benneteket.- Jó, szívesen. - Zoltán fölélénkült. Dá­niel pedig kis nyugalmat érzett. Valamit pótol az elmulasztottakból. Tudta, nyurga barátját leszázalékolták. Közös barátjuk mondta el Zoltán viszontagságait. Akkor kilenc hónap után fölmentették, de rendőrfelügyelet alá helyezték. Munkát ugyan talált a postánál, de oda is utána nyúlt valaki. Még levélkihordó sem lehe­tett! Azután a tüdejével kínlódott. Végül a vasútnál lett segédmunkás. Nagy műtét után rokkantnyugdíjassá vált. Ez látszott is rajta és a lányain. Úristen!... Úristen!... Ilyen háttérrel, és két lánnyal! Valami összeszorította a torkát. Zoltánt még meg is verték, majd büntetésből jéghideg, lép­cső alatti „jegelőbe” zárták. Alighanem a tüdeje is akkor...- Jaj, de örülök... - zavarta meg Dániel gondolatait Zoltán. Megfogta a karját, így megtorpantak, és elérték őket az utánuk jövő lányok és Dániel felesége. - Igen, ő a gránátos! Tudjátok...- Apa... - szinte csak lehelte az egyik lány. Ikrek lehetnek? - Ne álljunk meg! - Dániel közelebbről, az őszi napfényben nézte a két lányt. Jellegtelenek. Sorsuk az arcukon - gondolta és beleborzongott.- Jó, jó... - Elindultak szaporább léptek­kel a menet után. ...Azon az ötvenhatos november negye­dikén hajnalban volt az ébresztő. Előző nap Kaposváron voltak. Visszafelé Taszár közelében megálltak. Dübörgés verte az eget, roppant moraj töltötte be a tájat. „Tankok”. Szólalt meg valaki. Éjszaka értek vissza a főiskolára. Az ablakokban golyószórók. Az egyik mellett már ott is Zoltán könyökölt. Persze, hogy eltévedtek, amikor kisebb csoportokra szakadozva mentek á mecseki erdőbben, azt sem tudták, hova. A hírre indult el a főiskolai zászlóalj, hogy az oro­szok támadják a várost. Délután már sokan eldobálták a fegyvereiket, mások Komló irányába indultak. Ők együtt maradtak negyvenen-ötvenen. Ruhájuk fölé katona­köpenyt húztak. Hárman utóvédnek lema­radtak, köztük Dániel is. Neki is dobtáras géppisztolya volt, szíjra kötött két póttár­ral. Zsebeiben kézigránátok.- Majdnem lelőttünk akkor benneteket...- hallotta Zoltán hangját. Úgy látszik, ő is erre gondol!... Eltéved­tek a koromsötétben. Csak sejteték, merre mehettek a többiek. Végül akármennyire is féltek, Dániel kiabálni kezdett: „Fiúk!... Fiúk! Mi magyunk, ne lőjetek!” Majd ön­magát világította meg zseblámpával az er­dő szélén, és úgy közelítettek a sötét bozó­toshoz. Ott feküdt Zoltán két méternyire, arca fénylett a golyószóró fölött.- Ami azt illeti, az én gránátjaim se voltak kutyák!... - Sutára sikeredett a fo­galmazás. Dehát Zoltánt mindenki golyó­szórósnak hívta, főként amikor már bányá­szok, katonák is vegyültek közéjük. Dáni­elt pedig gránátosnak. Volt legalább tíz gránátja! Már a harmadik estén lehetett, amikor a nagy lövöldözés után kocsival mentek föl a hegyi házhoz. A kis faluban, ahpl előző­leg földre szórt szalmán aludtakiennivalót is csomagoltak a számukra. A nehéz, iz­galmas nap után valósággal lerogytak a lovak mellé a menedékház istállójában. Az éjszaka közepén arra riadtak, hogy egyikő­jük hisztériásán kiabál: „Hééé! ,Az istene­teket! A lovak eszik a kézigmátokat! Itt dög­lünk meg valamennyien!” Hát igen, ha­lomba rakták a kézigránátokat, s az egyik ló elérte. A szájából vették ki. Már jól összerágta a nyelét. Ha robban, tőlük alig két méterre... Aludtak tovább. Úgy tudták, másnap valamennyien Komlóra mennek, tankok ellen. A bányából kapnak robbanó­anyagot.- Az édesapjuk nagyon bátor ember volt- mondta Dániel a presszóban a lányoknak.- Ő volt a mi nehézfegyveresünk! Ha az ő golyószórója nincs... - Itt jelentőségtelje­sen elhallgatott. - Na, mindegy. Én az éle­temet köszönhetem neki!... - És ez igaz is volt. Hogy akkor ott ki halt meg, és ki maradt életben, az sokszor a véletlenen is múlt. Dánielék úgy látták, amikor elköszön­tek egymástól a presszó előtt, hogy a gör- nyedten járó Zoltán, az „öreg golyószó­rós”, most mintha kissé megnőtt volna. Egyenes tartással ment a hosszúra nyúlt őszi árnyékok között. A lányai kétoldalról belekaroltak. Sárándi József: Vágyakozásom metaforái Tisovszki Zsuzsannának Jó tudni hogy létezik az érdekpatentoknál ösfizetartóbb erejű mocskainkból dögvész idején is előtündöklő gyémántszilárd szeretet Gyűlölni csak az tud igazán ki legalább egyszer szeretett Oda- vissza pendlizek e két állapot végállomásai között és lyukat köpök a szellemvasút jégvirágos ablakára hogy láthassanak valamit a kárhozatra ítélt tájból Süppedő falvak gőzölgő trágya­dombjai Havas Fenyvesek és szmogtól fuldokló városok peronjai mellett pendlizek Pedig csupán a bennem telelő szűzhavas fenyvesek célképzete működteti vágyakozásom metaforáit az abszolút tisztaság iránt Váltott sírhely Csendes birodalom a halottak kertje, mégis szorongva járok benne. Kerülge­tem a száraz koszorúkat, szétdobált mű­virágokat, nézegetem a sírhelyeket, amíg anyám szerény kis fekvőhelyéhez érek. Rangsorolás van itt is. Melyik par­cella, hányadik tábla, és hol. Itt is épít­kezik mindenki, ki-ki tehetsége szerint. Csodás emlékművek vannak itt, és sze­méttel, üres üvegekkel teledobált sírok, amelyeket ha sokáig nem gondoznak, és nem váltanak újra, hát el is adhatják őket. Anyám sírja rendezett földkupac, tele árvácskával, márvanyfejfával. Több mint huszonöt éve halt meg, ezért újraváltottam a sírhelyét, végigjárva a hivatalos utat, annak rendie-módja sze­rint.- A csőszt kell megkeresni, az ad majd papirost - tanácsolta egy ismerősöm. - Az öreg csősz nyugdíjba ment, ez az új egy minden hájjal megkent férfi. Beton­munkát, vésést is vállal, de megkéri az árát. Szóval a papírral kell menni a hi­vatalba, és fizetni.- Tán engem keres? - támaszkodott a lapátnyélre a ravatalozó előtt a csősz. - Itt van az irodám hátul, mi tetszik?- Lejárt egy sírhely, meg akarom vál­tani.- Miért, kije az magának, mit akar a sírhellyel?- Megváltani.- Tán ide akar temetkezni? Vagy mi célja vele? No, menjünk, mutassa meg, ki az illető. Olajos képű magyar, iszonyúan boros lehelettel. Lehet, hogy nem bírja szesz nélkül csinálni. Jó fizikum, erős ideg- rendszer kell hozzá. Ahogy közeledünk anyám sírja felé, visszaszól.- Mondja csak a nevit, tudom már, kiről van szó. Nézze, ezek itten. Ezek helyére ide már másokat temetnek. Szó­val ki lesznek hántolva.- Ide? Ne vicceljen jóember. Ezt én most újraváltom, ez itt az egyik az anyám sírja. Néz rám zavartan. Engem pedig iszo­nyú gyanú kerít hatalmába: Ez a sötét agyú, részeg őrült eladta az anyám sír­helyét. Ha pár napot kések, legalábbis eladja.- A hivatalban fizessen ki mindent, mutassa meg a papirost, aztán azt csinál a sírral amit akar. Majd leszúrom a táb­lát, az ötven forint, akkor tudják a sírá­sók is, a VH tábláról, hogy ez a sír itten meg van váltva. Egy óra múlva előkerültem a hivatal­ból, elé tartottam az igazolást. Csak­ugyan ott ült egy rozoga asztalnál a ravatalozó túlsó fele egy csupabeton he­lyiségben. Szerszámok, üres pálinkás­üvegek mindenütt. Visszakísértem anyám sírjához, és megvártam, amíg el­őttem a földbe szúrja a kis kőtáblát.- Maga messzi lakik, gondolom. Más városban. Elvállalnám, hogy betonkere­tet csinálok ide. Anyaggal, mindennel együtt négyezer forint. Látja ott azt az új sírt. Én csináltam. Harmincezer forin­tért. De meg is nézheti, valóságos em­lékmű.- Tudja mit? - nyújtottam neki az öt­venest. - Ne csináljon maga nekem sem­mit. Azzal otthagytam. Dühös voltam, és felháborodott, hogy még a temetőben sincs nyugta az embernek. Anyám sírja kicsi, egyedül vettük. Pusztítják az év­szakok, lehet, hogy idővel széthordja a szél. A göröngyök tetején csigák ra­gyogtak, és mint a könnyek, vízcseppek fénylenek a tavasszal-télen virágzó ár­vácskák sötétkék bársonyán. Katona Judit Papír és papír­művészet A Szépművészeti Múzeum, a Magyar Képzőművészeti Főis­kola, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és a Budapesti Törté­neti Múzeum termeiben a papír és a papírművészet a főszereplő a Medium: Paper összefoglaló címet viselő kiállításokon. A zsűri a világ számos országából száz művészt választott ki a 260 pályázó közül, akiknek művei most Magyarországon láthatók. (MTI Press) Képünkön: Hiltrud Schäffer papírmunkája Oláh Zoltán: Számadás Krisztusi korba léptem, el még semmit se értem, Istenem, senki-semmi vagyok. Szoptat a feleségem, hízik a szegénységem. Sírhat a két kicsike árva, pokol és menny ajtaja tárva. Messze varjakat látok: fekete tulipánok... Havazok már magam is. Az oldalt szerkesztette: Valkó Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents