Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-26 / 252. szám
4 A szerkesztőség postájából 1992. OKTÓBER 26. A történtekért elnézést kér a TITÁSZ Decembertől helybe viszik a számlát! „...de ha nem fizetünk, gyorsan kikapcsolják az áramot!” címmel, ebben a rovatban adtuk közre Török Tihamér törökszentmiklósi olvasónk levelét - október 15-én. Többek között kifogásolta: a helyi takarékszövetkezet fiókjához hiába mentek hó elején befizetni az áramdíjat, az a tábla fogadta a lakosságot, hogy majd ekkor meg ekkor lehet fizetni, mert a TITÁSZ nem küldte a számlát. Ezzel kapcsolatban a Tiszántúli Áramszolgáltató Részvénytársaság Szolnoki Üzemigazgtatóságától az. alábbi választ kaptuk: A havi számlázásra való áttérés sajnos nemcsak a kedves fogyasztóknak okozott gondot, haA napjainkban még mindig felvillanó hitvitákat hallva, olvasva, értetlenül állok a dologgal szemben, és sietek hozzátenni, korántsem azért, mert nekem mintegy fél évszázada nem volt és nincs fix hitem. Az előző, több mint három évtizedet ugyanis a katedrán töltöttem, így „testközelből” éltem át a vallásos hit radikális, erőszakos „trónfosztását”. Ettől függetlenül már eszmefuttatásom elején szükségesnek tartom leszögezni, hogy nem kívánok hitvitát folytatni, sem pro, sem kontra, mert ha valami magánügy, akkor ez az ajavából! A hitvitát folyamatában vizsgálva, szükséges a gyökerekhez visszanyúlni. Azokhoz az évekhez, amikor burkolt és nyílt adminisztratív eszközök garmadával fosztották meg az új idők, új generációját egy addig fix, évszázadokon át beidegződött hittől, mely - leegyszerűsítve - a Tízparancsolatra épült, s nemzedékek sorát tartotta vissza, fékezte attól, amit azt követően, négy évtizeden át - napjainkban pedig hatványozottan! - gátlástalanul tettek, és tesznek meg egyre többen. Pedig, ha jól belegondolunk, a Tízparancsolat szelleme nagyszerűen beleillett volna a szocialistának nevezett erkölcsi arculatba. S ha már a kezdet kezdetén partnernek tekintjük - a megváltozott körülmények között is - az egyházat, akkor ma nem tartanánk itt; hogy felnőtt egy hitétől megfosztott generáció, aki semmilyen stabil hitet nem kapott cserében, csak maszlagok és hazugságok sorozatát, nem az áramszolgáltató dolgozóinak is. A számlakészítés során jelentkező gépi hibák miatt a tisztelt fogyasztók valóban nem a kiértesítés időpontjától tudták fizetni az áramszámlák értékét, amiért szíves elnézésüket kérjük. Törökszentmiklóson december elsejétől helyszíni díjbeszedésre térünk át, ezzel megoldódik fogyasztóink problémája. Nem kell a takarékszövetkezet előtt sorban állniuk, a pénzbeszedő helybe viszi a számlát. Az áttérés nehézségein túljutva, reméljük, a havi számlázás minden kedves fogyasztónak jobb és pontosabb elszámolást jelent. melyekről már menetközben nem egyszer beigazolódott, hogy azok dehoneszlálják elsőként, akik hivatalból hirdetik. Csodálkozhatunk-e azon, hogy ma itt tartunk, ahol tartunk, hogy az emberek többségéből szinte kihalt minden, ami humánus: a tisztelet, a szeretet, a megértés, az önzetlenség, a segítőkészség, a tolerancia, a becsület...? Nem kis feladatra vállalkoztak tehát az egyházak és segítőik, hiszen négy évtized tudati beidegződést kell lassú, türelmes, szívós, sok akadályba ütköző munkával megváltoztatniuk. Természetes, hogy ennek a feladatnak csak úgy tudnak eleget tenni, ha a személyi és tárgyi feltételek biztosítottak. Éppen ezért minden támogatást meg kell adni a lehetőségeken belül ahhoz, hogy zavartalanul végezhessék az arra hivatottak munkájukat. Nem a hitoktatás itt-ott felbukkanó formai kérdései a döntőek most, hanem legálisan puszta léte, az a nyitott sorompó, mely szabad utat biztosít az arra hivatottaknak, hogy szívós, rendíthetetlen, türelmes, kényszertől mentes munkával rendet teremtsenek a gyermeki fejekben, lelkekben és szívekben. Mert hit nélkül nincs élet, újrakezdés, nincs holnap, nincs perspektíva, mert a hit az élet katalizátora; olyan erő, mely elkísér a sírig - úgy, hogy közben emberhez méltóan élünk, dolgozunk, mert ez a legtöbb, amit itt, e Földön tehetünk. Szilárd Ádám tanár Világosságra, egyenes útra várva A Szolnok Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala révén a szerencsések lakáshoz jutottak a volt szovjet lakóépületekben, a Bimbó úton. Akkor senki nem gondolt arra, hogy a tél közeledtével a nappalok rövidülnek, és 17 óra körül esti sötétség telepedik a környékre. Akarom mondani: vak sötét! A Liliom utca végétől kezdve sajnos elfelejtették kiépíteni a közvilágítást, így, az amúgy sem bizalomgerjesztő környékén csak tapogatózva, olykor bokaficammal lehet eljutni a célig. Lámpaoszlop ugyan van, de hiányzik róla az égő. Jó lenne, ha a TITÁSZ, a polgármesteri hivatal gondolnának azokra, akik este hat óra után, illetve egyéb elfoglaltságuk miatt ennél is később érnek haza. Az sem lenne rossz megoldás, ha megnyílna előttünk a volt szovjet laktanya főbejárata, hiszen így egyenesen vezetne az út a lakóépületekig, nem beszélve arról, hogy mennyivel közelebb lenne a buszmegálló. Kérjük az illetékeseket, addig intézkedjenek, míg valakinek komolyabb baja nem esik a sötétben. Baranyi Judit Szolnok Megérdemelnének egy emléktáblát A Vasárnapi Újság adásában (október 11-én) Svarc Sándor debreceni zsidó megemlítette, hogy mint munkaszolgálatossal, annak idején milyen jól bántak a szolnoki vagongyárban; hogy bőven kaptak élelmet az ott dolgozóktól stb. Ezt annyival kívánom kiegészíteni, hogy a munkaszolgálatosok vezetője Dancsi József volt, 1956-ban pedig - Kablay Lajos replős tiszttel - a megyei munkástanács vezetője. Nekik köszönhető, hogy Szolnokon nem volt véráldozat. A forradalom előtti és az utána tisztségbe kerülő vezetők többen fölkeresték a szolnoki Százados úti kis vályogházában és kérték, álljon a forradalom élére, mentse meg őket a zaklatástól. Megtette. De hol voltak a forradalom alatt megfélemlített emberek? Később, mikor a kórházból vitték a bíróságra, megígérték, hogy mellé állnak, ha bajban lesz. Á börtönévek letöltése után a fűtőháztól ment nyugdíjba - lelkileg összeomolva, testileg legyengülve. A munkások szeretetét azonban haláláig élvezte. A Szociál Demokrata Párt vezetője, szervezője volt, míg lehetett. Temetésén, a búcsúztatásán Mihályi János a gyászoló tömeg előtt kijelentette: „A mások bűnéért is te szenvedtél ”. Kablay Lajosnak Pesten szép síremléket emeltek a volt bajtársai (a tv is mutatta), az ,56-os kitüntetettek közt azonban még nem találtam e két ember nevét. Kár, hiszen a zsidó munkaszolgálatos 50 év után is emlékszik a derék emberre, ahogyan a munkások is. A párttagok legalább egy emléktáblát állíthatnának a járműjavító falára. Id. Sándor János a járműjavító nyugdíjasa A „betegpénztárra” alapozva Tavaly az egészségügyre 110 milliárdot költöttek, ez a társadalombiztosítás éves bevételeinek kb. 20 százaléka. (A dolgozók havi munkabére után levonásra kerülő társadalombiztosítási járulék 54 százalék, ami legmagasabb a világon.) Ugyanakkor várható, hogy egyes termelő üzemek bezárnak, ellehetetlenülnek, a növekvő munkanélküliség miatt a társadalombiztosítás részére a befizetések csökkennek, ezért az egészségügy finanszírozása is bizonytalanná válik. Az állam évtizedek óta a nemzeti jövedelem 3,5 százalékát juttatta az egészségügynek, ettől a tehertől is megszabadult, s a társadalombiztosításnak adta át. A külföldi tőke viszont nem siet, hogy az egészségügy egészében szerepet vállaljon. Valószínű, azokon a területeken fektet majd be, ahol gyors haszonra számíthat: gyógyvizek, szanatóriumok hasznosítása, stb. A jövő évre várható 185 milliárdos költség- vetési hiány nem biztosíték a gondok megoldására. Mit lehet tenni? A bevezetésre kerülő pontozásos és teljesítmény szerinti, a társadalombiztosítás által finanszírozott, egyre bővülő apparátusra, a mind drágább gépparkra, az óriásira duzzasztott ellenőrző szervre épülő, mindenkitől (betegtől, egészségügyi dolgozótól, eszközparktól) elidegenedő, szisztéma helyett egy emberkö- zelibb, társadalombiztosítás nélküli, tulajdonosi szemléletű rendszert ajánlunk. Hogyan működne ez? A dolgozó lakosság a társadalombiztosításnak befizetendő 54 százalékból az egészségügyre jutó, kb. 20 százalékot nem az állami kasszába, hanem névre szólóan, az önkormányzatok területén felállított - de nem az önkormányzatok kezelésében lévő - „betegpénztárakba” fizetné be. Betegsége esetén innen fizethetnék a kezelések költségeit. (Az átlagbérek ismeretében a havi befizetés 2 10 ezer forint is lehet!) A kórházak önálló gazdasági egységekként működnének. A különböző felszereltségű kórházak - eltérő szakmai felkészültségű egészségügyi dolgozóikkal - sajátosan alakíthatnák ki a szolgáltatásaik árait, amit a „betegpénztárak” egyenlítenének ki. (A beteg az ország bármely kórházában orvost választhatna.) E rendszer nem igényli az egységes tarifa kiaalakítását; a kórházi ágyak, az egészségügyi dolgozók számát nem kellene felülről meghatározni; az elvállalt és eredményes, vagy eredménytelen gyógyító munka, a körülmények, az egyes speciális kezelések kialakítják a megkérhető árakat. A szervezettség, a rend, az optimálisan megtervezett gyógyító munka (a kevesebb elégtelen, a több felesleges és drága), a párhuzamos labor és műszeres vizsgálatok, stb. mind hatással lesz az üzemeltetés költségére. Az egészségügyi közösség érdekeltté válik a magasabb szakmai és eredményesebb munkában. Az olcsóbb és gyorsabb gyógyulás az ország minden részéből oda vonzza a betegeket, így a gyógyító közösség jobban járhat. Áz egyén napra, pontosan követni tudja, hogy mekkora megtakarítása van a „betegpénztárban”. Ennek alapján vállalkozhat luxus, vagy esztétikai, plasztikai műtétekre, kezelésekre. Azok, akik törődnek az egészségükkel, és rendszeresen részt vesznek az egészségmegóvó szűrővizsgálatokon, megtakarításaikat visszaigényelhetik. Ha a területi kórház a jobb betegellátás érdekében nagyobb beruházásra kényszerül, akkor - a lakossággal történt egyeztetés után - a „betegpénztárbóí” fizethetik ki a hozzájárulás összegét. S amennyiben az állam biztosítja a nyugdíjasok, a gyerekek, a munkanélküliek kezeléséhez szükséges költséget, teljessé tehető a rendszer. Jánosi Gábor orvos „Visszaadták a munkaképességemet’ ’ Váratlanul és nagy erővel tört rám a roham ez év október elsején, délelőtt. Pár perc múlva megérkezett dr.Hajdú Lajos háziorvosunk, és talán negyed óra sem telt el, a mentő is. A kórházban azonnal „kezelésbe” vettek, és alig egy hét alatt talpra állítottak. A főorvostól az osztályorvosig az ápoló nővérekig (éjjelnappal), mindenki önzetlenül fáradozott a megmentésemen. Sikerült. Visszaadták a munkaképességemet, életkedvemet, amiért a Karcagi Kátai Gábor Kórház dolgozóinak ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki. Továbbra is dolgozhatok a parasztság, a vidék, az ország lakosságáért. És úgy érzem, feleségemmel megérjük házasságunk 60. évfordulóját, gyémánt lakodalmunkat... Id. Kanta Gyula Berekfürdő Hozzászólás cikkünkhöz A gyerekek ingyen tanulhassanak De ki fizeti a tandíjat? címmel foglalkoztak az iskoláztatás ügyével - október 3-5-én. Sajnos, ide jutottunk, s megint ott vagyunk, hogy akinek a szülei nem tudják fizetni a magas tandíjat - lehet az bármilyenjó tanuló, fogékony felfogású fiatal - meg kell maradnia a cseléd- vagy napszámossorsnál... Nagyon sajnálom a fiatal szakmunkásokat, érettségivel, egyéb végezettséggel rendelkező fiatalokat, akik most munkanélküliek. És azok, akik a családjuk lét- fenntartását sem tudják biztosítani, miből fizessenek tandíjat? ( ^ ‘Expressz ■ ajáníva Válás után, mégis együtt Egy aggódó olvasónk öccse érdekében írt levelet, aki - bizony - elég nehéz helyzetben van. Ez derül ki az alábbi részletből is: “A második házasságából ez év nyarán vált el. Ebből a házasságból három gyermekük született. A lakásuk kétszobás, tehermentes. Az öcsém havi nettó jövedelme 9 ezer forint. Nem mondhatni rá, hogy egy talpraesett valaki, inkább csendes, a munkahelyén sincs rá panasz. Hogy a válást konkrétan miért kérte a feleség, azt még az ügyvédnő se tudta kideríteni, de felsoroltak sok kis apró dolgot, amely egy normális házasságban fel se tűnik, de a bíróság mégis felbontotta a házasságot. És jött a vagyonmegosztás... Az utolsó kanálig mindent közösen vettek, bár az öcsémnek volt egy pár ingósága és olyan dolog, amit személyesen csinált, ezt azonban nem vették figyelembe. A lakás kisebbik szobája az öcsémé lett - gyér bútorzattal, a szebbik természetesen az asz- szonyé és a gyerekeké; a tévé szintén, mert kell a gyerekeknek, a magnó is, mert mit hallgassanak; a mosógép is, hiszen 3 gyerekre sokat kell mosni; a hűtőszekrény közös használatú, de jobb, ha az öcsém abba nem tesz semmit. Csak azt a tévéműsort nézheti, amit a gyerekek akarnak, különben kikapcsolják. A vita mindennapos. Ha az öcsém fölemeli a hangját, a volt féleség azzal fenyegetőzik, hogy megy a bíróságra, és kéri a lakás kizárólagos használatát - összeférhetetlenség miatt. A ásik baj; a feleség kéri a világítás, a vízdíj és a fogyasztás felét. Az öcsém 9 ezer forintjából a felét levonják gyerektartásra, ha a másik felét odaadja, marad 2000-2500 forint. Meg tud abból egy férfi élni? Ha nem tudsz fizetni, majd jön a végrehajtó és foglal- mondja a volt feleség és a 11 éves fiú még egy hanggal feljebb kezdi. Ha nem válaszol, utána mennek a szobába és kezdik élőiről. Nem tudom, meddig lehet ezt türelemmel bírni?” A levél végül így fejeződik be: “Miért mindig a férfi húzza a rövidebbet?” Kedves Levélíró! Ebben a helyzetben nemcsak a férfi húzza a rövidebbet, hanem az asszony és a gyerekek is; csak a másik oldalról ez talán nem olyan feltűnő. Mert például bele lehet gondolni abba is, hogy mit éreznek, hogyan élik meg ezt a gyerekek, vagy abba is, hogy mit jelent egy nőnek három gyerekkel egyedül maradni egy olyan társadalomban, ahol ez a leosztás eleve reménytelen arra, hogy új életet kezdjen. A helyzetért - talán ebben nem ért velem egyet - nem elsősorban a volt feleség a hibás, hanem az a közeg, amelyben élünk, amely nem ad esélyt az újrakezdésre. A nyugati országokban a férfiaknak nem jelent problémát egy válás, mert keresnek annyit, hogy tudnak lakást vásárolni válás után. Ebből a 9 ezerforintból azonban akkor se lehetne lakást venni, ha nem volna a gyerektartás. Hogy a házasság miért bomlott fel, azt nem lehet tudni, és megítélni sem a felbontás jogosságát. Igen, sokszor valóban úgy tűnik, hogy apró-cseprő dolgok miatt, ezt azonban kívülről nem lehet megítélni. Ami Önnek - vagy másnak apró-cseprő ügy, az annak, aki benne él, esetleg elviselhetetlen. Pszichiáterek mondják, hogy egy probléma súlyossága mindig attól függ, hogy az illető, akinek el kell viselnie, el tudja-e viselni. Nagyon sok asszony panaszkodik például arra, hogy a férj dohányzik és ő nem bírja a füstöt, vagy nem tudja elviselni a férje italszagát. /Nem az Ön öccséről van szó!/ Ez a kívülállónak talán nem válóok. Nem hiszek abban, hogy egy házasság szétmenésében csak az egyik fél a hibás. Szerintem abban mindketten benne vannak, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ki, milyen arányban. Ezek persze csak vélemények, és ezzel Ön és az öccse valóban nem sokat ér, legfeljebb a helyzet újraértékelésében segít. Nyilván konkrét tanácsot szeretne tőlem, de mit lehet mondani erre az állapotra? Talán csak annyit, hogy ha a helyzet ennyire tűrhetetlen, azt javaslom az öccsének, költözzön el. Jó, fontos a lakás, de az ember egészsége, idegrendszere, lelki békéje talán fontosabb. Levelében írja, hogy idős édesanyja is a városban él, igaz, komfort nélküli lakásban. Talán, ha nem olyan rossz állapotú az a lakás, akkor az öccse át tudná alakítani. Az elköltözést mindenesetre meg kellene fontolni. Sok mindenben nem értettem egyet a Kádár-politkával, de engedjék meg, az a saját véleményem, hogy akkor az, aki dolgozni akart, dolgozhatott, a jó képességűek élhettek a tanulás lehetőségével; az ösztöndíjból bárki fenn tudta tartani magát, tanszert, szállást, kosztot kapott - volt rá pénz, bírta az államkasz- sza. Sajnos, hogy ezzel a lehetőséggel is sokan visszaéltek, mert amikor az állam kitaníttatta, szakmát, diplomát adott a kezébe, elhagyta az országot. Nyugaton - egy kis keresztapai segítséggel - nagyobb lehetőség állt előtte. Tisztelem azokat, akik diplomásán itthon segítették, nevelték a fiatalokat, és ma is megállják a helyüket a katedrán. Most, a jövő nemzedék fejlődése legyen a kitűzött cél - azzal a jelszóval: „tanulj, hogy taníthass!” És ezt ne szociális segéllyel, hanem állami dotációval lehessen elérni! Könnyű azoknak, akik 100- 150 ezer forint fizetést vágnak zsebre, de aki a 10 százalékát sem tudja megkeresni, annak az évi iskolai felszerelés (füzet, könyv) díja is kimerítő. A munkanélkülieknek munkát, a tanulóknak díjmentes tanulási lehetőséget szeretnénk, és akkor bízhatunk abban, hogy megérjük még a békés boldogabb Jövőt. Ezt kívánom. Imre Sándor Örményes Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné Hit nélkül nincs élet