Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-17 / 246. szám
I 1992. OKTÓBER 17. Nézőpontok 7 Szécsi Valéria kiállítása Tiszainokai embersorsok Szárnyaszegett pillangó A szolnoki Városi Művelődési Központ galériájában meglepő kiállításra bukkantam. A képeket nézve egy szökőkút látványa villant fel előttem. Olyané, amilyet csak a képzeletemben láttam: ég felé törekvő vízsugarak nagy ívben lefelé hullanak, széttöredeznek, cseppenként szenvedik el a visszacsapódás fájdalmát, s az egész mégis olyan gyönyörű. Vastraverzek alatt, üvegbe, betonba zárva, keretbe szorítva sorjáznak az alkotások, többségük a szabadulás, a kitörés vágyát érzékelteti. A meglepetést az okozta, hogy az érzelmeket, szenvedést, kínlódást, melyek szinte kitörnek a keretből, a műsokkal visszafogottabban, szigorúbban, egyszerűbben, nem keverednek. Itt már racionalitás uralkodik. Komoly, precíz munkával kivágott, kis papírfecnik felragasztásával érzékelteti az érzelmeket, szenvedélyeket világos alapon. Jobbról haladva egészen más képeket láthatunk. Ezek alkotják a kiállítás gerincét, adják meg az értékét. Szörnyűek. Legszívesebben nem is nézne némelyikükre az ember. Sorozatról van szó, melyben egy hernyóból lepkerészletek válnak. Stációt láthatunk, lépésenként végigjárjuk egy általunk ismeretlen belső fájdalom szakaszait. A lélekbe férSzécsi Valéria gén pedig virággá formál soksok zöld pillangót, és a néző csak arra tud gondolni, hogy azok közül melyik ő maga. Katartikus élményhez és katartikus elutasításhoz vezet ez a kis séta. Visz- szanézve csak a sötét alapokat látja az ember, meg a a lepke- szárnyak tört ívét, s eszébe jut újra az, hogy a fájdalmas íveket akár egy szép szökőkút képzeletével is ki lehetne fejezni. Az sem lenne könnyebb feladat. (Paul Verlaine: „...és felsírtak a szökőkutak, a nagy karcsú szökőkutak a parkban”) Szécsi Valéria bizonyára kitör a sötét keretből, s az igazi megmérettetés az lesz számára, ha vész hideg mérnöki pontossággal komponálta meg, riasztóan távoltartó módon, az azonosulás legkisebb lehetőségét sem adva meg a nézőnek. Idézek a meghívóból: „Szécsi Valéria közel tíz éve foglalkozik rajzolással... Szokatlan képvilága akár posztmodemnek is tekinthető... A magányosság szépsége és a szépség magánya... fonódik össze alkotásaiban. Végtelenül finoman megkomponált.” A kiállítás is megszerkesztett. Balról jobbra haladva csillogó, ifjúan, szépen összejött színeket látunk, majd egy komoly törést. Ezt már a fekete-fehér kontrasztok is jelzik. Hiába tárja ölelésre ágait egy félig élő fa a másik felé, a fekete könyörtelenül koromfeketévé változik. Továbblépve újra megjelennek a színek, de már A/, egyik háromágú pillangos/.arnytor/o között rovátkolt vadból valahogyan pillangót próbál alkotni a művész, hogy elviselhető legyen. Szerepeket próbál, de egyik sem meggyőzően jó. A vénem csak önmaga fölé hajolva alkot. A pillangók repülni születtek. B.M. Fotó: Mészáros Amikor deres már a határ Tiszainoka négyszázhetvenhárom lakója a minap arra ébredt, hogy deres már a határ. Fehér az udvar, a háztető, a léckerítés teteje, a szőlő levele, befagyott a csirkeitató vályú. Mint minden kis faluban, ebben is laknak fiatalok, középkorúak, de legfőképpen olyanok, akiknek a tél hava fehérre meszelte a tincseit. Vajon ők, akik megették kenyerük javát, miközben végigdolgozták az életüket, most mit csinálnak? Miképpen peregnek a napjaik, minek örülnek, bánkódnak? Pető Andrásné Erzsiké néni a Kossuth úton lakik egy alacsony épületben. Tenyérnyi a konyhaszoba, amelyik együtt van: ha egy szálasabb ember belép, vigyáznia kell a kalapjára. A 74 éves asszony mégis örül, mert akad hol meghúznia magát. Az ő háza beázott, és helyette ezt adta az önkormányzat. Ingyen, fizetni sem kell érte, csak a villany- számla kerül havi harminc forintba. Noha kinn is hideg volt, meg benn is, hiszen nyitott ajtó mellett tanyázott, amikor felkerestem. Egyedül, akár az ujjam- Valahogyan nem volt szerencsém az élettel, de hát mit csináljak, ha rám ezt mérte ki az Isten?- Senkije sincs?- Azzal kezdem, hogy két uramat temettem. Az elsőnek hároméves volt a lánya, amikor egybekeltünk. Őt én neveltem, de már 61 múlt, és Pesten él. Évente egyszer, esetleg kétszer rámnéz.- Az nem sok.- Elvinni se bir, mert a negyedik emeleten lakik, ahol bizony nem az én lábamhoz szabták azt a temérdek lépcsőt.- Mennyi a nyugdíja?- 7 ezer 801 forint: felélem, meg kell a tüzelőre. Az ebédet hordják, négyszázegynéhányat fizetek érte, hétvégeken pedig egy nagyon jó asszony főz nekem is.- Ha visszanéz a majdnem hét és fél évtizedére, milyennek tartja az életét?- Amíg lány voltam, néha szépnek is. Pedig először az édesanyám, majd az édesapám halt meg, így gyámok neveltek. Azért az első négy elemi sikerült, több nem, mert dolgoznom kellett. Ez is a múlté, hiszen most már itt ülök, tanyázok, hol hozzám jönnek, hol én megyek. Látom, magát se fogja már a hely, ezért ne tessék haragudni, ha búcsúzóul lenne egy kérésem.- Tessék mondani, hallgatom.- Azért csúnyát ne tessék rólam írni, csak szépet - néz rám szinte könyörgőn... Tomyi Sándomét klasszikusan szép névvel írták be hatvanhárom esztendeje az anyakönyvbe, hiszen Szendrei Juliannának hívták. A férje éppen vetésügyben volt távol.- Nem panaszkodom az életre, aranyos gyerekeim, menyeim, unokáim vannak, pedig ebben a sok évtizedben volt derű, meg ború is. Elvették a földet, azután valahogyan úgy alakult a sorsunk: bárki is dirigált az Ország-" házban, nekünk dolgozni kellett. Meg is kopott az egészségem: a szívem, a vérnyomásom is ra- koncátlankodik.- Gyerek? Gyerekek?- Kettő van, Kunszentmárton- ban laknak. Az egyik állatorvos, a másik gépészmérnök.- Miért nem húzódnak hozzájuk?- Azért mert itt még most is temérdek jószággal bíbelődünk, ráadásul szeretnek hazajönni. Vagy ha ők nem bírnak, mi megyünk.- Hogyan telnek a napok?- Visszakértük a földet, mind a négyszázegynéhány koronát, a legutolsó göröngyig. Szeretnénk bele már vetni is, mert lassan- lassan kifutunk az időből. Azután hizlalunk nekik is, magunknak is. És várjuk, várjuk őket haza, bár tudjuk, néha nem az a tizenhat kilométer a hosszú, hanem az idő rövid. Egyeki Józsefné Kocsis Eszter szintén a 74. esztendejébe lépett. Tizenegy éve özvegy, egy fia, és két lánya van, mindhárman máshol élnek.- Nem rossz így egyedül?- Egy kis faluban soha nincs magában az ember, mert mindenki ismer mindenkit. Éppen ezért valaki mindig jön hozzám is. Azután van rádióm, televízióm, jár néhány hetilap. Most még így jobb- Pótolják a társaságot?- Nézze, én húsz évig laktam az anyósommal, aki mindig dirigált. Amikor azután egyedül maradtam, úgy határoztam, amíg bírom: önnönmagam gazdája, cselédje maradok. Ne parancsolgasson nekem senki, hogy mit csináljak, vagy mit hová tegyek.- És bírja magát?- Egyre kevésbé, dehát nem adom fel. 6 ezer 200 a havi járandóságom, az ebédet hordják, ez 348 forint. Spórolok a tüzelővel, mert drága. Van nyolc mázsa szenem, és húsz mázsa fám, ennek elégnek kell lenni.- Látom, aprólékot is tart.- Ajaj, akad itt temérdek csirke, tyúk, kacsa!- Jól alszik?- Dehogy! Olykor fél éjszakákat forgolódom, ilyenkor aztán vagy felkattintom a villanyt és olvasok, vagy ébren heverve várom a hajnalt. Közben az jár a fejemben, hogy mennyit kellett dolgozni a hozzám hasonlóak- näk: három gyereket úgy neveltem fel, hogy a gyesnek még hírmondója sem volt. Azután a földet elvették, talán a fiam még tud vele kezdeni valamit. Az én életem már csak ilyen lett, de nem irigylem a fiatalokat sem, mert a mai nemzedéknek is megvan a maga baja. Elmenőben a kapuig kisér: mivel delet harangoznak, várja az ebédhordót. Kinn már tovatűnt a reggeli dér, bágyadtan süt az októberi nap. Azt is megtudtam, hogy az önkormányzat elnyerte a Népjóléti Minisztérium pályázatát, és az idősek klubja mellé egy 12 személyes bentlakásos gondozóházat építenek a legrászorultabbaknak. Ha minden igaz, jövőre, mire ismét deres lesz a határ, már talán költözni is lehet bele... D. Szabó Miklós Akit egyszer már fölakasztottak Eleinte minden szónál óvatosan körülnézett, mintha félt volna, hogy kihallgat bennünket valaki. Aztán oldódott egy kicsit. Persze végig éreztem, láttam, hogy egy-egy nehezen kipréselt mondat után összes porcikája megremegett, de azért mégis fegyelmezett maradt. Látszott rajta, iszonyú erőfeszítésébe kerül, hogy lebontsa maga körül a hallgatás falait, s hogy azokról a dolgokról beszéljen, amik jóllehet megtörténtek vele, ám eddig egy-két ember kivételével még senkinek sem mondta el. Mert úgy gondolta, nem tartozik másokra, s ne csámcsogjon senki sem az ő sorsán. Éppen ezért még a beszélgetésük legelején kijelentette, hogy csak akkor hajlandó szóba állni velem, ha nem írom le a nevét. Megegyeztünk, így hát belevágott: - Vannak emberek, akik ha megtudják, hogy állami gondozott vagyok, már is elítélnek. Egyfajta negatív bélyeg ez. Bélyeg a javából - ismétli meg a szavakat -, így aztán ha bármikor is bármilyen beszélgetésben a szülői családi háttérre terelődött a szó, mindig próbáltam elütni valami mással a dolgot. Nem szeretnék sem vád-, sem pedig védőbeszédet tartani - folytatta -, de az biztos, ha megtudták, hogy intézeti gyerek vagyok, rögtön másként beszéltek velem, meg a társaimmal is. Az okokat persze mindannyian tudjuk, mégis hiszem, hogy kevesebb tusolgatással, néha tán fájó őszinteséggel és szókimondással jobban segíthetnénk magunkon. Mert közülünk se mindenki csibész, hisz jónéhányan vagyunk, akik önhibájukon kívül jutottunk idáig.- Én például tizenhárom éves koromban, vagyis 1986 februárjában lettem állami gondozott. Előtte családban éltem, de elromlott minden. Ugyanis a szüleim 1980-ban elváltak, s anyám nem sokkal utána összeállt egy emberrel. Akkor kezdődtek a gondok, mivel elkezdett inni, s a mostohaapámban jó partnerre talált. Kemény, kegyetlen világ következett. Jóformán csak arra emlékszem, hogy alig telt el olyan nap, amikor józanok lettek volna. Ha megkapták a fizetést, addig ittak, míg a pénzükből futotta. így aztán mi - két féltestvéremmel együtt - elég mostoha körülmények között tengődtünk. S ennek bizonyítására a fiú elmeséli, rengetegszer előfordult, hogy éjszaka fölkeltették, hogy szerezzen valahonnan valamilyen italt. De nem csak e miatt zavarták meg a 10-11 éves gyerekember álmát, hanem olyankor is, ha például kialudt a kályhában a tűz. Kiverték az ágyból, s ráripakodtak, hogy menjen gyujtóst csinálni. S mindig hozzátették, hogy ha elvágja a kezét, akkor agyonütik.- Sosem felejtem el - mondja -, tél volt, tíz éves lehettem, s egyszer úgy hajnali 2-3 óra körül megint fölráztak, hogy be kéne gyújtani. Szinte már automatikusan vonszoltam magam kifelé, s véletlenül belevágtam a fejszével az uj- jamba. Bevittem a tűzre valót, nem szóltam semmit, ám anyámék mégis meglátták, hogy vérzik a kezem. Jól fölpofoztak és a lelkemre kötötték, nehogy el merjek menni vele a doktorhoz, mert baj lesz. Másnap az iskolában az egyik tanárnő viszont észre vette a sebet, s elvitt az orvoshoz, aki bekötötte a kezemet és beutalt az SZTK-ba. Otthon meglátták a fáslit, a táskában pedig megtalálták a beutalót. Megfenyegettek. De hiába... Mert az iskolaigazgató a következő napon elvitt a szakrendelésre és kaptam egy Tetanusz oltást. A szüleim, ahogy ezt megtudták, jött a verés. De ennél még kegyetlenebb dolgok is történtek vele. Akadozva, könnybe lábadt szemmel idézte fel azt az esetet, amikor a mostohaapja szabályszerűen fölakasztotta.- Egyszer, mivel éjjel nem tudtam alkoholt szerezni, az az ember részegen kicipelt az udvarra. Keresett egy kötelet, átvetette az egyik akácfa vastag ágán, a nyakamra hurkot tett, a kötél másik végét pedig ő fogta és húzta. Végső kétségbeesésemben belekapaszkodtam a fába. Az volt a szerencsém, hogy olyan részeg volt mint a csap. így aztán megunta és elengedte a kötelet.- Végül is hogyan kerültél állami gondozásba?- Úgy, hogy egyszer megint este tíz után zavartak el alkoholért, de sehonnan sem tudtam szerezni. S amikor üres kézzel visszamentem, azt mondták, hogy takarodjak a portáról. Ez ’86 februárjának egyik késő estéjén történt. Tél Volt, esett a hó, nem tudtam hová menni, s így aznap éjjel csavarogtam az utcán. Másnap reggel csuromvizesen állítottam be az iskolába, kérdezték mi van, de nem mertem elmondani az igazságot. Tanítás után persze hazamentem, de azzal fogadtak, hogy már tegnap megmondták: nekem ott nincs helyem. Akkor éjjel az udvaron aludtam. A rákövetkező napon már nem bírtam tovább és szóltam az egyik osztálytársamnak, hogy befogadnának-e éjszakára. Elmondtam mi a helyzet, s az ő szülei meg a tanáraim intézkedtek, s így kerültem intézetbe. Elnéztem ezt az 1973-ban született fiút, aki most nekem és nem a kocsmák pultjai mellett álldogálva lapozgatta eddigi nehéz életének képeskönyvét, és sorolta tovább tragédiáktól hemzsegő napjait. Azt például, hogy neki kellett azonosítania több napja halott édesapját, aki ’88 nyarán családi házuk padlásán felakasztotta magát. Ám úgy tűnik, hogy ez a fiú a sok szörnyűség ellenére mára mégis révbe jutott. Persze mindig is próbált példát mutatni, s állandóan bizonyítani akart. Pedig hányszor, de hányszor álltak elébe sátáni vigyorral mások, de mint mondta, köszönettel tartozik nekik is. Mert ezek a valakik (vagy senkik?) nem csupán arra voltak jók, hogy föltárják előtte az emberi lélek szemetes mélységeit, hanem arra is, hogy elundorítsák tőle. Szóval más akart lenni és úgy tűnik, sikerült neki. Hisz az állami gondozott gyerekek nagy része nem olyan mint ő. Ugyanis nagyon sokan - annak ellenére, hogy tudják, az intézeti élet valóban egy bélyeg - mégis élnek, sőt visszaélnek a kínálkozó lehetőségekkel, és valóban kevesen vannak olyanok mint ez a fiú is, aki már pár éve a saját lábára állt. Tizenhat évesen dolgozott kertészetben, volt betanított lakatos, építkezéseken alkalmi munkás, mert nem arra várt, hogy az állam tartsa el. S most pedig október elsejétől fölöltötte magára újból a mundért. Jóllehet, korábban letöltötte már a katonaidejét, ám mégis úgy döntött, hogy továbbszolgáló lesz.- Miért épp a katonaságot választottad?- Mert tetszik az az élet - válaszolta, s többet nem mondott. így azt már én teszem hozzá, lehet hogy azért döntött a sereg mellett, mert ott elvárnak egy bizonyos fajta viselkedést az embertől, s ugyanakkor nem kell kitárulkozni senki előtt. Nem kell elmondani honnan jött, nem kell kimutatni, hogy mit élt át, hogy eddig mit csinált, hanem az ottani cselekedetei alapján ítélnek meg mindenkit. Lehet, hogy most próbálja lezárni ez a fiú végérvényesen a múltat? De úgy, hogy azért szembe tudjon nézni önmagával meg a jövőjével is? Ki tudja? Mindenesetre örültem, hogy találkoztam vele. Annak meg mégjobban, hogy beszélt a fájdalmairól is. Mert azt hiszem, ez már biztos jele annak, hogy a sebek gyógyulni kezdenek. Nagy Tibor
