Új Néplap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05 / 210. szám
Jász-Kun Kakas Szicsku dobre! Volt egy világ, furcsa világ, aminek a rendező elve az volt; sose tudd, hogy mit gondolok rólad! Ettől aztán kiszámíthatatlan és bizonytalan lett minden. Mondhatni, követhetetlen. Ebben az ántivilágban sodort egy megfejthetetlen erő úgy a Balkán-félsziget irányába. Ha baráti delegáció indult a Vitosa felé, biztos, hogy benne voltam. Mondhatom, masztikában igazi szaktekintélynek számítok a mai napig, és ha egy szaharai éjszakán felriadok, még mindig hibátlanul fújom a testvérmegye labdarúgó- csapatának, a Mareknak az összeállítását. Az az ország már nem az az ország persze, de nekem még mindig nem megy a fejembe, amilyen volt. Jó, hát persze, abban az időben itthon is, meg minden, de nem akkorát és nem úgy. Délután érkeztünk egy kis faluba. A magyar vendég ugye, itt az isten háta mögött, eget verő szenzáció. Csődül is össze mindenki a községi párttitkár irodájában, már aki a protokoll-listára fel tudott kapaszkodni. Konyak, vodka - aztán fordítva. Tósztok, dicshimnuszok, diszkrét eperoham. És akkor elhangzik Marinka elvtárs neve. Egy kisöreg a díszvendégek sorában kissé megkésett, ezért sebes mozdulattal zsebkendőt ránt, és lázasan dörzsölni kezdi a szemét. A párttitkár szordinóval odasúgja:- Marinka elvtárs, még nem... Az öreg megnyugszik és buzgón kortyolja a konyakját. Aztán jön az igazi méltatás. A partizánról, aki a patakon átkelve elesett. Most emlékmű őrzi hősi állhatatosságát - apró biccentés az öreg felé, aki rokonként most már átadhatja magát a pártta- lan elérzékenyülésnek. Séta a méreteiben a mi Parlamentünket idéző múzeumba, ahol egy színházteremben Marinka elvtárs kabátja látható, egy bálteremben félretaposott cipőjét őrzik, aztán igen, egy kinagyított fénykép mintha egy első világháborús, besült bombát ábrázolna. Mellé állok, fene jókora, olyan magas, mint én! Súgom a tolmácsnak - egy Szombathelyről elszármazott, aranyos humorú agronómus a lelkem - kérdezné meg, mit ábrázol ez a fotó? Mondják, Marinka elvtárs termoszát. Kissé kinagyítva. Hát ezt már nem lehet józan ésszel bírni. Úgy röhögök, ahogyan az egyetlen protokollban sincs előírva. Zsebkendőbe vihogok, talán elmegy egy meghatódott, gyenge pillanatnak... Este egy borospincébe kalauzolnak. Amint a sötétkék Lada odakanyarodik a borkombinát elé, a szolid fényre a portásfülkéből egy fura alak ugrik elő. Kopasz fején szőrmés sipka, derekán a bokáig érő nagykabátot egy madzag fogja össze, kezében félelmetes, kétcsövű mordály. Őr valahonnan egy kaukázusi kolhozból, úgy a húszas évek közepéről. Ha filmszerepben gondolkodunk, akkor a megértő, ám szigorú bátyuska a Gazdag menyasszonyból, esetleg a Vidám vásárból. Vaksi szemével rögtön kiszúrja a párttitkárt és jelent. Aztán szívélyesen tessékel bennünket a pincébe, ahol már kecskesajttal, kenyérrel és irgalmatlan savanyú borral várnak. A hordók fölött életnagyságú Sztálin-kép - a nyolcvanas évek elejét írjuk! - magyarázatul a helyi főszerkesztő a fülemhez hajol és elérzékenyülve súgja: „Én szeretem Sztálint!” A pokol amúgy csendben szabadul. Hűvös van, di- dergek az egyszál zakómban, mire helyi gyógymódot ajánlanak. Forró szilvapálinkából egymás után hét kupicával kell lehajtani, csak úgy, a borozás közben, ez holtbiztos, hogy kiűzi az emberből a bajt. Ki ám, meg minden mást... de hát úgy három nap után a vendég már csak a puszta életét menti. Túlélni, túlélni, mindenáron... Ezt motyogom magamban hajnali négykor is, amikor az ágyam szélén még ott ülnek a vendéglátók, és halk dudorászás közben megbeszélik a világ dolgait. Azután ők cserélődnek, én azonban reggel hattól már ismét az a vengerszki goszty vagyok, akibe önteni, önteni kell az italt, míg a fülén nem csordul. És programmal tömni, ha törik, ha szakad. Lánctalpas traktorral bevinni az almáskert közepébe, és éjfélkor szakadó esőben, lámpafénynél mutatni a japán kultúrát, ha egyszer írva vagyon. Mert a program az program! Az alma egyébként szép, lugasos. Csak éppen a húsz hektáron egyetlen fia termés nem maradt. Lefagyott, kész. Az agronómus ebben a Paradicsomban éppen a tolmács ifiasszony. Nevetve meséli, hogy talán fél kiló alma sem lett az egész gyümölcsösében, mégis szebb pénzt kaptak, mint amikor a terméstől recsegtek-ropogtak az ágak. Ő ugyanis már tavasszal látta, hogy a virágok elhaltak a váratlan hidegtől, hát tököt ültetett a fasorok ürességeibe. Az viszont beütött! Nem győztek vele sürögni- forogni a teherautók. Hát a leleményességért olyan prémiumot kaptak, hogy megemlegették. Fent a hegytetőn kibérelte a brigád az üdülőt, és úgy énekeltek a menyecskék, hogy csodájukra jártak. Még ideológia is született: szicsku dobre, mennyivel nagyobb egy tök, mint egy.alma! Másnap interjú a megye első emberével. Mondanám, hogy a beszélgetéshez talán egy tolmácsot, ha lehetne... - de a főszerkesztő - jósvádájú, minden hájjal megkent aparátcsik - legyint, olyan jól beszélek oroszul, hogy igazán felesleges lenne egy fordítót is dolgoztatni. Leülök hát az egyszem, tőmondatból álló kérdésemmel, mire az első emberünk folyékonyan mondja, mondja a választ, jó félórán át. Bolgárul. Borítsa örökre fátyol, mit is válaszolt... Hát ennek már vége. Azért ott, abban az országban voltak irigyeink. Most mi irigyelünk - másokat. Palágyi Béla 12 Jász-Kun Kakas Tükör előtt 5 Premier
