Új Néplap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-19 / 222. szám
8 Irodalom—művészet 1992. SZEPTEMBER 19. Kende Sándor: „Be nagy öröm” Az ember szíve is megdobban néha arra a szóra, hogy: - magyar. Néha - móhdtam. Két esetben viszont egész - biztosan. '1 Az egyik: külföldön. Én a múltban",' ama vasfüggönyön belül is (sokaknak nem tetszőén) azt mondtam mindig, hqgy helyesebb „kiengedni” azemberj, mint bezárni: odakint válik majd hazafivá, illetve döbben rá arra, hogy kicsoda ő voltaképpen. Mégpedig nagyon gyorsan. Ez a rádöbbenés egyik percről a másikra bekövetkezik, mihelyt egy bennünket fitymáló szó a fülébe szúr. Az egészséges önérzet ágaskodása, természetrajzunknak ez a legősibb rugója, hatóereje és élesztője. Egyben lánca is, összemarkoló, s a csiriznél százszorta biztosabban tapadó tehetetlenségi tényezője. A másik - s erről szólna jelen példa: - itthon, amikor más honbélivel hozza össze a világméretű kavargás. Hát még akkor, ha az illető külföldi egyén netán magyarul szólal meg! A minap például az egyik könyvesboltban két beszélgető fiatalember szavaira figyeltem föl. Azért csak lapozgattam a pultnál tovább, s mintha igencsak mélyen merültem volna el olvasmányomban, egyre inkább összehúztam magam, mozdulni is alig mertem már, mert semmiképp sem akartam kockáztatni, hogy kíván- csiskodásommal véletlenül megzavarnám őket, s ettől netán abbahagynák. Isten ments! Észre se vegyék, hogy figyelem, udvariatlan hallgatózásom el ne rémítse őket, megilletődésem talán gyanakvóvá tenné valamelyiküket. Pedig csak ne hagyják abba, az istenért, ne! Mert ugyan ki beszél ma mifelénk, itthon, igazán magyarul, igazán szépen? Hát még hibátlanul, ugyan kicsoda?! Lám, külföldiek a fiúk, persze (hamarosan mégiscsak megtudtam)! Igen. Mert így, „nálunk”, „idehaza’ ’, már senki se beszél; - csak aki könyvből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan kemény és egyenes nyelvet. így csak az vigyáz a szájára, a szórendre, a hangsúlyokra és a tárgyas ragozásra. így csak az becsüli ezeket a térhatású, szoborsze- rűen domborodó szavakat, aki bizony megkínlódott értük. Aki nem anyjától kapta, hanem önerőből vállalta. Aki nem csak úgy örökölte, hanem küszködve és kitartó elszántsággal maga szerezte meg. Vagyis: aki ennyire szereti. Előbb-utóbb ki kellett derülnie. És - nagy megkönnyebbülésemre - egyáltalán nem ütköztek meg kíváncsiskodá- som miatt. Sőt, szinte örültek, hogy szóba áll velük valaki. Hogy válaszolhatnak. Azaz hogy - beszélhetnek. Magyarul - Magyarországon! És ami a legfőbb gyönyör, hogy lám. megértik őket! Vagyis, hogy tapasztalhatják, ellenőrizhetik magukat, hogy amit mondani akartak - jól mondták. Franciák ugyanis. A Sorbonne diákjai, magyar szakosok (keleti nyelvek tanszék), s most azért utaztak hazájukból ide, hogy gyakorolják, amit tanul- - tak. Hogy kipróbálják új tudományuk ' gyakorlati hasznát. Hm. Ki bírná tovább is szótlanul? Ki az a hazánkfia, aki ilyenkor közömbös tud maradni? x - De hát miért éppen magyarul? - merészeltem (eléggé el nem ítélhetően) megkérdezni. (Mert, ugye, ha mi, pár százezren vagy pár milliónyian, összebújva, fojtogató magányunkból kifelé kíváncsiskodván, mások szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszen ezeréves a tapasztalat, hogy különben a kutya se áll szóba velünk - ez logikus és kíméletlen kényszerűség. De hogy ők? ... Például ezek ketten?!... Akik a világon bárhol érnek is partot, azonnal válaszolnak nekik: ők miért kínlódnak ezzel a vastag nyelvvel, ezzel a nem rokoníthatóval, pont ezzel; minek ez nekik?!)- Be nagy örömömre szolgál, hogy megtekinthettem önöket! - magyarázta egyikük, nem udvarias félmosollyal, hanem a legteljesebb, nyílt komolysággal. Ráadásul, hogy így, ezekkel a szavakkal. Nagyot nyeltem. Nem a hallottak hízelgő tartalmi jelentése miatt, hanem ahogyan elhangzott. Ez a „be nagy”\ Csak nem Vörösmartytól vagy Berzsenyitől tanulta nyelvünket?! S a másik fiú mindjárt utána:- Mily nemes dolog, hogy ennyi könyv található itt meg a mi népünk nyelvén is! Lám. Ő magyarul lelkesedik, amiért franciát (honit) talált itt. Hegyi beszédként hatna, ha ezzel próbálnék előbbi kijelentésem bizonyítására alátámasztó példát statuálni. Hogy amiképp mi odakint - ők ugyanígy itt. . . Nem, én inkább újra csak a nagy kérdést feszegettem akkor abban a könyvesboltban: tudniillik, azt a csudaszép miértet. Hogy hát igazán: - minek ez nekik? Óriási csodálkozás kezdődött. Nem afféle színpadias ámulat, hanem a legőszintébb, szinte megilletődő és elhárító értetlenség. Képtelenek voltak fölfogni, mit kérdezek (én meg istentelenül megijedtem, hogy netán arra következtet ebből egyikük is, másikuk is: ím, hát mégse tudnak még jól magyarul, ha egyszer nem értik meg a kérdésemet). A szőkébb azonban - szerencsémre! - egy villanásnyi idő alatt fölocsúdott, és kivágta, mint valami győzedelmi tromfot:- Ó, kérem, a magyar nagyon intelligens nép! És addigra a társa szeme is megvillant, majd jókorát bólintott hozzá:- Bízvást hiszem! - nézett vissza az arcomba. Én meg csak odakint, az utcán már, és inkább csak magamban dünnyögve:- Bízvást... Bízvást... Thuróczy Zoltán a hatvanas években hosszú hallgatásra kényszerített politikai elítélt, természetelvü művész. Átélt szenvedései képeinek - leginkább tájképek - fojtott drámaiságot, kirobbanó dinamikát adnak, még ha a tavaszi rügvfakadást festi is. Ez az expresszivitás, az ellenállhatatlan erővel feltörő szenvedély teszi emlékezetessé lendületes dinamikájú, erős színellentétek - leginkább a vörösök és sárgák - árny alataiban tartott, nagy színpászmákkal festett, konstruktív olajképeit. Az itt látható fotó Ártéri erdő című festményéről készült. Herceg Árpád: Kati Kiss Benedek: Aszályban Mint elmére setét gondolat, úgy borul a mélyvíz fölé ez a fűzfa, s végig a parton , ahogy kanyarul a Kis-Duna, ugyanoly szótlanul a többi is, mint odvas gond ború; íaSzennyes-sötét a víz és alacsony. Az áradás már emlék-hordalék csiganyála szárad a partokon, kövön, bokrokon, faderekakon - szürkésfehér öshüllö-hánya- dék. Zabái a nyár, minket is fölzabái! Fogán nyers gabona, fonnyadt gyümölcs. A síkon lusta göböly az aszály, elhenterül. Löszpor, mész pora száll, megül a hajban és csípi a bőrt. S nézed: ez mind mészpor? vagy öszülés? Nézed: időnk őszül meg itt s nyarunk! Élsz. Kevésnek sok, elégnek kevés. Nézünk föl, mint vízbe e fűzfa néz, s borongunk, mogorvultan, szótlanul. <________________________________) 1. Minden gyerek csodagyerek, ehhez nem férhet semmi kétség: mutogatjuk-pro- dukáltatjuk is fiainkat-lányainkat, ha ismerős, rokon, barát állít be hozzánk. És büszkék vagyunk, hogy milyen eleven ez a gyerek, milyen okos, talpraesett, eredeti egyéniség, messze felülmúlja hasonló korú társait. Akárcsak az apja valamikor. Akárcsak az anyja valamikor. Hisz a mi gyerekünk. Rendjén is van így a dolog, a kötelező elfogultság joga a szülőt mindig megilleti, hisz gyermeke iránti szeretetét, örömét fejezi ki ilyenképpen az anya, az apa. Csodagyerek. És nem is gondolunk arra, hogy a gyermek megnyilvánulása a világ legtermészetesebb megnyilvánulásai közé tartoznak. A legtermészetesebb csodák közé. Nem többről és nem kevesebbről van szó, minthogy a körülöttünk futkározó-te- vékenykedő apróság: gyermek. Még nem akar más lenni, nem akar másnak látszani, még azt mondja ki, amit gondol - még nem mást, és még kimondja. Szóval: romlatlan, és éppen ez a romlatlanság helyezi őt a világ legnagyobb csodái közé. Nekünk, régtől romlott felnőtteknek éppen ezért minden gyerek csodagyerek. És gyermekkorunkban eldől, mivé leszünk. Jaj, mivé?! 2. Áll egy gyermek a város forgatagában. Kati. Egyedül van. Koldul. Szüksége van rám. Szüksége van a forintokra, amikkel megszánhatom. Amikkel megszánhatod. A testvéreknek kenyér kell. A díjbeszedőnek törleszteni tán az elmaradt rezsit. Apának pálinkára. A nagypapa fekélyes lábára gyógyszer. A lyukas cipőre folt. Őszre majd egy melegebb cjpő, később nem ártana valami télikabátfél^ sem. Valami emberforma holmi. Kati karján kockás szütyő, a szütyőből rongyokba bugyolált hajasbaba kandikál elő. Háttal a világnak, háttal mindenkinek. Árván, mint Kati maga. Van neve ennek a babának? Lehet neve egy kopjafának, ami felkiáltójelként kiáll a nagyvárosi betonból? Kati babája színházi kellék. De Kati emlékezetében él egy másik baba, kitörölhetetlenül. Álmaiban fésülge- ti, mosdatja, cirógatja, szép ruhát ad rá. Kati papást-mamást játszik álmaiban. Önmagát álmodja vissza, önmagát álmodja meg. Azt játssza, ami lenni szeretne, de már nem lehet soha többé. Pedig nagyon szeremé, nagyon szeretne gyerek lenni, megmaradni gyermeknek, valaki gyermekének. Melegségre vágyik, meghittségre, ölelő karokra, cirógatásra. Mert nemrégiben még olyan volt, mint bárki más emberfia. Csodagyerek. * * * 3. De most koldulni kell. És Kati később apróbb bűnöket is el fog követni, mert ráviszi a kényszer, ráviszi a látott példa. És elkapja majd a rendőr. Nevelőotthonba dugják. Megszökik, s mert szép lánnyá cseperedik közben, uralma-védelme alá kényszeríti egy fiú. Kati kurva lesz. Koldulni kell akkor is, de jut majd szép ruha, bővebben csepegnek a forintok is. Előbb- utóbb Katit aztán lecsukják. És szép lelkét hiába akarja megőrizni Kati, a börtön világa erre már végképp nem alkalmatos. Kati belekerül az áramlatba. Kilépni belőle képtelenség. A kilépésnek nem lesznek anyagi alapjai. S hol lesz már akkor a gyermeki lélek, mit különben jobb sorsú felnőttek is oly gyakran visszasírnak őszinte óráikon? Kati élete bezárult, amikor éppen eljött az ideje, hogy szélesebb kapukat tárjon a világra. Mert a legádázabb kapuőr a kényszer. Szepesi Attila: Nyárutó gesztenyefákkal Az íróember tervezgető fajta. Tudja jó előre, mikor, hová fog elutazni. Szeptemberben majd bejárja gyerekkora városait. Régen készül rá. Végigballag a beregszászi sikátoron, a szegedi napsugár-díszes házak előtt, bekukkant egy-egy soproni kapualjba. Aztán - dehogy kukkant! Csak hiszi, hogy ura az időnek. Valójában annak jármát nyögi. S az idő, mintha ismémé a hatalmát, ugyancsak a bolondját járatja vele. Ám az íróembert a tények ritkán zavarják a tervezgetésben. Igaz, egyre ború- sabb, mert csodák - nincsenek. Azazhogy. Váratlan lehetőség adódik, és már viszi is a vonat Sopron felé. Pakkjait lerakja, és ül a kis szálló erkélyén. Lába előtt a város. Felismeri a Tűztornyot, a Szent Mihály- templomot. Egy napsugár-nyaláb bújdo- sik a tűzfalak közt - olykor ráveti a fényét egy öreg háztetőre. Mint Vermeer híres Harlem-képén. És a városon túl megcsillan a Fertő-tó. Jól látszik innen, a Lővérekből. A tavon egy-egy sziget. Túl a ruszti dombok. És balra valami magas hegység, s mintha - hó csillámlana a tetején. Am lehet, hogy ez csak az alkonyi fények játéka. Ma már nem lesz séta. Későre jár. Az író nézi a várost, gyerekkori nyaralások ötlenek az emlékezetébe. Ciklámenszagú, málnaízű barangolások. Zord határőrök, akik ... de ezen most fölösleges töprengeni. Ott, valahol a szelídgesztenyefák mögött húzódik a Jókai utca. Jókai utca 20. Itt szállt meg a rokonoknál. Holnap majd megnézi az öreg házat. Addig bámulja a csodás szelídgesztenyéket. Óriási fák. Egyik-másik ágait az erkély pereméig nyújtja. Vén famatuzsálemek. Itt-ott egy-egy száraz ág. De a lombjuk tele a szúrós héjú gyümölccsel. A héj már nyiladozik. És tengernyi madár röp- dös a lombok közt, cinke, rigó és rozsdafarkú. A kérgen egy csuszka kopácsol. És estefelé, amikor kigyúltak mán a város fényei, s a távoli Fertő-tó homályba veszett, egy macskabagoly fájdalmas huhogása hallatszik egy közeli fáról. És az író másnap valóban felkeresi az öreg házai. Nem mer benyitni. Jókai utca 20. Nézi a kaputáblát. Odabenn egy kert is volt. Ki tudja, miféle népek laknak itt, nem kergetnék-e odébb a magafajta gyanús csellengőt. Elbarangol a sikátorok során, a múlthangulatú városban. Egy-egy kiszögellés mögül kíváncsian kukkant elő, mintha a régmúlt századokat sejtené ott. A borgőzös dzsidásokat. A kézikocsis mesterembereket. A diák Széchenyit. S a kaszárnya előtt posztoló, girhes Petőfit. A temetőben hosszasan nézegeti a fejfákat. De nem találja a dédapjáét-dédanyjá- ét. Persze, sok temető van itt. Ki tudja, melyikben nyugosznak. Aztán, a városka cikcakkjainak hangulatával telve, visszaballag a kis szállóba. Kilép az erkélyre - és. Nem hisz a szemének. Egy másik tájat lát, mint a tegnapi. Előbb csak tanácstalanul bámul maga elé. Balsejtelem gyötri, de még tartalma nincsen. Aztán - lenéz a földre. Ott feküsznek, ledöntve az öreg gesztenyefák. Törzsükön a fűrész-hasította sebbel. Érzik a gyanta illata, de most nincs benne semmi derű. Mintha földrengés dúlta volna fel a kertet. Kifordult gyökérgubancokkal hevernek a pázsiton az öreg szelídgesztenyék. És más a város képe is. Most köd borong felette. Az a tegnapi még hasonlított a gyerekkorira. Derűs tornyaival, bujkáló napsugárnyalábjával. Ez a mostani pedig, mintha egy zord, századvégi város volna. Pardi Anna: Mária Magdaléna A Kék madár szerzőjének, Maeterlinck - nek van egy háromfelvonásos színműve, amelyet nálunk sosem játszottak. Mária Magdalénáról szól, akiből Krisztus hét ördögöt űzött ki. Mária gyakran volt vendége a fényűző római villáknak, ahol karthagói márvány- szobrok álltak a kertben, babiloni fehér pávák sétáltak, és az ebédlőben olyan mozgó tolófalak mőködtek, amelyek összhangba kerültek az asztalra kerülő ételekkel. Mária Magdaléna háromszor beszélt az Úrral, akkor is keveset, ám eleget ahhoz, hogy élete megváltozzon. A tizenegyedik órában találkoztak, amikor fölbomlott az élet minden törvénye, az okosak is csak vitatkoztak és pereltek egymás közt, a város pedig tele volt betegek, csavargók, hajléktalanok tömegével. Mária Magdaléna mélyen sebzett lélek volt, de ki látta meg benne azt, amit őmaga sem. Konkrét drámákban élt, s az ő hét ördöge csak elenyésző töredéke volt a világot megszállt het- venhétezemek. A tizenegyedik órában, a tizenkettedik óra előtt föllép az az egyensúlyhiány, amely a megadatott és elmúlt időn át növekedett a végkifejletig. Ez időn át volt kegyelem, csak nem vették észre. A tizenkettedik órában pedig félő, hogy elég lesz-e a kegyelem megbirkózni ekkora erkölcsi veszteségekkel. Az ember lassan, aprónként ért és lát, tisztáz dolgokat. Mária Magdaléna szuverén döntéseivel az abszolúthoz került közel, amely hirtelen láttatja meg, villárn- fényszerűen a lényeget, hogy a lelkeknek adni magát az igazi szerelem, s a szív hét angyal palotája lehet. Ha szanaszét gördülnek a gondolatok és a tettek, Krisztus egyben tartja őket olyan egyszerű kijelentésekkel, mint a Boldogok a tisztaszívűek, vagy Szeressétek ellenségeiteket. Az Evangélium közösségi üzenet. Legszebb tetteit nem az okoskodók, az írástudók, hanem a legszegényebbek hajtják végre. Mária Madaléna két súlyos csapást visel el Jézus halála napján Maeterlinck drámájában: mestere elvesztését, és megtagadja Lucius Verus római légionárius katona szerelmét. Ám megtapasztalja az emberi öntudat teherbíró képességét, amikor bűneit nem foghatja rá az ártó szellemekre már, a hét ördögre, sem férfit nem képes szeretni már, csak Isten bárányát, akit megöltek, s mint minden földi történet, a végső igazságra vár. (MTI-Press)
