Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-08 / 187. szám

Jász-Kun Kakas Pihenj! Volt idő, amikor úgy érez­tem, egymagámnak kell feltar­tóztatni a NATO-t a béketábor nyugati szélénél. Nemhiába volt földim a hadügyminiszter, ha valami történt a Néphadse­regben, szerénytelenség nélkül mondhatom, nekem mindig szóltak. Éjjel megverte az abla­kot a kisbíró a behívóval, on­nantól számítva semmi perc alatt sisakban, kulaccsal, csaj­kával kellett toporognom a ta­nácsházán. Volt, amikor tíz na­pig álltam ellen az imperia­listáknak, ám egy ízben három hónapot kellett eltöltenem a vártán. Jó, jó, nem a tűzvonal- ban - bár, ha jobban meggondo­lom, hogy hat gulyáságyú alá kellett tüzelnem egyetlen szol­gálat alatt, hát bízvást állítha­tom, pótolhatatlan ember vol­tam. Reggel a lovászok két szőrmók négylábút fogtak a szekér elé, és elindultam a lak­tanya Tüzép-telepére. Tizen­négy mázsa szenet rakhattam föl ingyen, amit aztán egy fél­emelet magasságban lévő zseb- kendőnyi ablakon kellett bela­pátolni a kazánházba. Hogy az ablak miért volt oly magas és oly szűk? Ma már tu­dom, hogy nevelési cél­zattal: a hülye katona miért csináljon meg va­lamit könnyen, ha nehe­zen is lehet. Egyébként ez a rendezőelv tartotta egyben a sereget. Aztán a hat kazán alatt a szakács kénye- kedve szerint kellett ki­rángatni az izzó zsarát­nokot, ha már túlontúl Totyogott a babgulyás, és visszaéleszteni a pa­razsat, ha félfőlésben megállt a tészta. Gyen­ge vigaszdíj volt, hogy az első cupákot én kap­tam egy csajkában a konyhából nyíló „be­szélőn” át. Hej, két lapátolás kö­zött de szép álmokat szőttem! Nem, nem a tábornoki pizsa­mát irigyeltem, nem is az ara­nyos főtiszti parolit - én mind­össze Kukta honvéd babérjai­ról álmodoztam. O volt az osz­tályparancsnok írnoka. Regge­lente a hóna alá vágta a villany­borotváját, és miközben mi dü­börögve zúdultunk le a lépcsőn a reggeli tornára, akár egy gnú­csapat, ő elrendezte maga körül a papírokat, megborotválko­zott, és még szunyókált is egyet, míg az őrnagy elvtárs megérkezett. Az egyik ébresztő során úgy döntöttem, kineve­zem magam írnoknak.- Az irodára megyek - vetet­tem oda foghegyről a napos­nak, miközben elmasíroztam az asztala előtt, aztán leültem Kukta honvéd mellé az osztály­parancsnoki iroda előszobájá­ban.- Adjál már valami munkát - könyörögtem Kukta honvéd- nak, de ő sajnálkozva közölte, hogy most éppen neki sincs az égvilágon semmi tennivalója.- Emberek, emberek, melyi­kük ér rá - rontott be az ajtón Kovács százados, és buzgó je­lentkezésemre megbízott egy kivonulási terv átmásolásával, így amikor az osztályparancs­nok megérkezett, és kilétem, no meg a megbízatásom felől ér­deklődött, már határozottan rá­vágtam: - Jelentem, Kovács százados elvtársnak csinálom a kivonulási tervet! Aznap ottragadtam az iro­dán, másnap reggel pedig az őrnagy már semmit nem kérde­zett, csak a feje búbját vakarta, amikor meglátott. Később tud­tam meg, hogy az elhárítás em­berének gondolt, így jobb híján beletörődött abba, hogy az elő­szobájában rontom a levegőt. De hogy nem békült meg ve­lem, az biztos! Éreztem, innen tovább kell mennem - csak a körletbe vissza ne. Talán a har­madik reggel az osztálypa­rancsnok magas rangú felet­tesével folytatott telefondis­kurzust, melynek végeztével kiállt az ajtóba, és így szólt sze­mélytelenül bele a levegőbe: - Emberek, ki ért itt a cserépkály­hához?- Én , én - vágtam rá, kiérez- ve a kérdésből valamiféle ka­land lehetőségét.- Akkor holnap reggel a tisz­ti járatkocsival elmegy K-ba, és jelentkezik Sz. ezredes úrnál. Át kell rakni a hordozható cse­répkályháját. Istenem, hát azt a kályhát is csak ember csinálta... Máris hozzákezdtem a művelet meg­tervezéséhez: - Aszongya, szét­szedem a csempéket, megszá­mozom, majd visszarakom őket. Valahol samott is van benne, meg rostély - ajjaj!- Őrnagy elvtárs, egy segít­ség is kell hozzá! - jelentettem délután az akció kilátástalansá- gát tökéletesen átérezve.- Jó, hát vegyen magához valakit - mondta nagyvonalúan az osztályparancsnok, meg­könnyebbülve, hogy végre megszabadul tőlem.- Emberek, ki ért itt a cse­répkályhához? - szajkóztam szobáról szobára járva takaro­dó után, de semmi biztató vá­lasz. Végül a törzsütegben úgy éjfél körül megszólalt egy ál­mos hang:- Miért, mi baj van? Reggel együtt mentünk a fi­úval, aki kályhás volt, a tiszti járatkocsin. Az ezredes úr munkába menet egy hosszú­nyakút hagyott hátra nekünk, mondván, jobban halad így a munka. Az első nap a füstölés okát derítettük fel. Másnap megvá­sároltuk a samottot, majd ami­kor némi türelmetlenség fel- hőzte a vendéglátónk homlo­kát, egyetlen délután újjáalkot­tuk a bőröndnyi kályhát. Próba­ként egy újságpapírt lobbantot- tunk lángra a kályhában, amit olyan hévvel rántott ki a huzat, hogy kis híján az ezredes is a kéményen távozott. Búcsúzásnál az ezredes elv­társ megkérdezte:- Emberek, melyikük ért a...- Én, én - jelentkeztem. Még egy hetet ráhúztam arra, hogy elkészítettem számára a lepedő nagyságú, ám kockacukomyira összehajtható naptári tervet. Amikor visszaérkeztem a körletbe, a szolgálatvezető ör­dögi vigyorral várt.- Honvéd, holnapra beszél­jen meg egy randevút a szenes­lapáttal. Aztán, ha annyira ráér, megengedem, hogy kimeszelje a kazánházat! Másnap reggel Kukta hon­véddal együtt hordtuk a kocsira a szenet. Neki azért telt ki, mert nem volt elég éber: megenged­te, hogy valaki csak úgy beül­jön az osztályirodára. Délben testvériesen megosztottam vele a cupákot. És azt se engedtem, hogy a szolgálat végén ő ta- licskázza ki a kazánokból a sa­lakot. Mert az úr a seregben is úr!-pb­12 f / Jász-Kun Kakas r~---------------------------------------------------------------------------------------------------------------­( 1 Bevágom a wurlitzerbe! Az olimpiákon nemcsak sportversenyek folynak, hanem (tetszik - nem tetszik) politikai eseményt is jelentenek egyben, szórakozásra, kikapcsolódásra is nyújtanak lehetőséget sportolónak, edzőnek, vezető­nek egyaránt. Persze csak saját versenyszámuk után... E tekintetben Mexico City örök élményt nyújt az ott résztvetteknek semmi mással össze nem hasonlít­ható színes forgatagával (igaz, „Monteruma átkát” is nehéz feledni azoknak, akiken „fogott”). Egyik alkalommal az alacsony termetű Gyuricza József - aki a tőrvívók egyik edzőjeként volt jelen - a tangózókat szerette volna megfigyelni, ám sehogyan sem sikerült a táncparketthez közel férkőznie, mert előtte állt egy csaknem kétméteres férfi. Ez még csak a kisebb baj lett volna, ám ha Gyuricza balról próbált meg „előzni”, a férfi is balra lépett egyet, ha jobbról, akkor ő is jobbra. Ezt a „rendhagyó tangót” járták ők is egy darabig, de aztán „elszakadt a cérna” a kis embernél, és hangosan kifakadt (természetesen ma­gyarul):- A franc egye meg! Ha ez a pasas rögtön nem tűnik el előlem, én azonnal belevágom a wurlitzerbe! Mire a „kétméteres” hátrafordult, és disztingvált hangon, hibátlan magyarsággal válaszolt:- Ide figyeljen, barátom! Ez szép elhatározás, de ha netán fordítva történik a dolog, és véletlenül én vágom bele magát a wurlitzerbe, én garantálom, hogy az abbahagyja a tangót, és azonnal gyászindulót kezd el játszani! Az illető ugyanis az argentin vívók negyven éve „kinn élő” edzője volt. Természetesen magyar. Jobb tehát ezzel a nyelvvel vigyázni, még a „Föld túlsó oldalán” is... — Úgy látszik, ez a vállalkozó is gyorsan akar meggazdagodni... Figyelje a bírót! Sportolóink kiválóan szerepel­nek a barcelonai olimpián, köztük eddig az ökölvívók is. Bár a döntők még később lesznek - s addig még el is kell jutni -, az eddigi teljesít­mények alapján elmondható: „va­lami” talán ismét lesz... És ez bi­zony nagyon is elkelne már, hiszen az utolsó magyar olimpiai ökölví­vóaranyat még Gedó György nyer­te az 1980-as moszkvai „erőpró­bán”. (Ma már ismert, valóban utolsó-e.) Bezzeg korábban... Itt van mindjárt például jelenlegi „bunyó­saink” mestere, a magyar sport közkedvelt „Pappiacija”, aki - mint ez köztudott - háromszoros olimpiai bajnok. Az egykori „K.O.-király” nem csupán ered­ményessége miatt vált élő legendá­vá, hanem sajátos humora miatt is. Egyik-másik „aranyköpése” szál­lóigévé lett, a hozzá hasonlóan hí­res edzőjével - a néhány éve sajnos már elhunyt, mégis örökifjú - Adler „Zsigával” folytatott „diskurzu­sai” pedig még ma is próbára te­szik a rekeszizmokat. Az egyik nagyon jellemző eset a magyar szempontból mindmáig legsikeresebbnek bizonyult (16 arany és még sok egyéb) helsinki olimpián történt, éppen a döntőben. Papp Laci addig egyetlen mérkőzé­sen sem töltött még két menetet sem a szorítóban, valamennyit ki­ütéssel nyerte. Ezzel szemben dön­tőbeli ellenfele - egy dél-afrikai sportoló - nemcsak hogy kibírta az első két menetet, hanem a második vége felé még magához is tért, és néhány kemény válaszütést vitt be bajnokunknak. Pedig előzőleg annyit kapott, amennyitől akár több más ellenfelet is kiszámoltak volna... Papp Laci nem volt az ilyesmihez hozzászokva. Adler is észrevette meglepetését, s úgy gon­dolta, most van szükség az edzői bíztatásra. Azt mondta a szünetben a szorító sarkában lihegő bajnok­nak: „Minden nagyon jó volt Laci­kám, egyszerűen meg se tudott üt­ni. Csak így tovább!” Mire Papp blazírt „pofával”: „Tényleg, öreg?! Akkor figyelje csak a bírót, mert én két akkora „pofont” kap­tam, mint egy télikabát!” Logikus. Ha nem az ellenfél volt, csak a bíró jöhet számításba. Végül is a szorítóban nincsenek többen... 5 V /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents