Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-06 / 185. szám

1992. AUGUSZTUS 6. Nyugdíjasok fóruma Vélemények, tapasztalatok Jól sikerült az Idősek Népfőiskolája r Ki gondolná? ^ Hogy a háborús menekül­teknek folyó gyűjtési kam­pányban a nyugdíjasok is szép számmal vesznek részt? Nyugdíjasok, akik közül so­kan már most arra gondolnak, kegyetlen lesz a tél, meinem telik, vagy csak nagyón jcevés tüzelőre futja a pénzük. Falusi nyugdíjasok, akikről minden­ki tudja, hogy nem tartoznak a tízezren felüli, sőt legtöbbször még a hét-nyolcezer Tőrinton felüli havi járandöságúak kö­zé se. Nos, Kiss Jenő Béláné jászladányi nyugdíjas levelé­ből tudjuk, bizony így van ez, a sok nehéz évtizedet, háborút is megélt idősek tudják, a baj­ban akkor is segíteni illik, ha közben magunk se bővelke­dünk javakban. A jászladányi levélből megtudtuk, a nagy­atádi menekülttáborba küld­tek két teherautót! Színültig megrakodva ruhaneműt, gyermekek és felnőttek részé­re, valamint gyermekjátéko­kat és természetesen (termé­szetesen?) élelmiszereket, több mázsa lisztet, cukrot, bú­zadarát, száraztésztát és kon- zerveket. (Levélírónk meg­jegyzi, igaz, zárójelben: Pedig nekünk valaha nem adott sen­ki, semmit!) Nos, a ladányi gyűjtés szép eredménye után a nyugdíja­sok már megrendezték az unoka-nagyszülő találkozót augusztus ötödikén, és a héten készülnek a tiszasülyi nyugdí­jasklub megvendégelésére. - Amihez, ha még előtte van­nak, jó egészséget és kellemes ^szórakozást kívánunk mi is! j Legutóbb - a július 7-i nyug­díjasfórumban - hírül adtuk, hogy a Magyar Nyugdíjas Egye­sületek Országos Szövetségének Kulturális Bizottsága népfőisko­lát szervezett idősek részére. Nos, azóta már le is zajlott az első kurzus, s mint Dénes Pál, a kulturális bizottság elnöke el­mondta, olyannyira jól sikerült, hogy augusztus végén már a má­sodik előadás-sorozatra gyűlnek össze az érdeklődők Soporon- ban. Az első résztvevői szinte az egész országot jelentették - Ka­posvártól Debrecenig, Karcagtól Miskolcig képviseltették magu­kat a nyugdíjasszervezetek. Ér­dekes közvéleménykutatást ren­deztek a népfőiskola végén. Né­hány kérdésre választ kértek a résztvevőktől. Elsősorban persze az első.rendezvényről, s annak tartalmi értékeléséről, de szere­pelt olyan kérdés is többek kö­zött, hogy mit tennének az idő­sek sorsát könnyítendő a népjó­léti miniszter helyében, illetve mit javasolnak a kormánynak? Nos, a válaszok, vélemények kö­zül néhányat közreadunk; illetve összefoglalva ismertetünk. A Nyugdíjasok Népfőiskolá­ját feltétlenül folytatni kell - ez szinte minden résztvevő vélemé­nye volt, s legtöbben azzal indo­kolták ezt, hogy az időskorúak is érdeklődnek a világ és a hazai dolgok iránt, s kulturális érdek­lődésüknek megfelelő tanácso­kat várnak, hogy otthon megfele­lő programokat dolgozhassanak ki társaik s maguk további épülé­sére. Többen - nagykanizsai, miskolci, pécsi nyugdíjasok - a minisztériumi támogatás alatt nemcsak pénzt értettek, hanem változatlanul kitartanak a nyug­díjasok szinte általános kérése, javaslata mellett: az utazást ne csak a hetvenen felüli nyugdíja­sok vehessék igénybe ingyen, hanem a nyugdíjasok szélesebb rétege, hiszen hetvenen felül már nem általános az utazási kedv, a legidősebbek ritkábban, vagy egyáltalán nem szállnak vonatra, autóbuszra. Volt olyan résztvevő is, aki nemcsak a „föladott” tíz kérdésre válaszolt, hanem lesúj­tó véleményét is közölte. „A mű- velődési miniszter mindenek előtt törődjön önmaga művelé­sével, hogy beláthasson abba a mélységes kátyúba, amelybe a magyar művelődésügy került. A nyugdíjasok kulturális színvo­nalának legalább megtartása (emeléséről beszélni: romanti­kus ábránd) elsősorban pénzkér­dés! A kormányzat a TIT-től megvonta a támogatást, de nagy pénzt juttattak az esztergomi lo­vagrendnek. Meghibbantak?” - kérdezi a kaposvári nyugdíjas ta­nár. A debreceni résztvevő meg­jegyzi, az idén már a cívisváros­ban is megrendezik a Nyugdíja­sok Ki mit tudját, ugyanerről számolt be a kiskunfélegyházi nyugdíjas is, de a legtöbben ab­ban értettek egyet, hogy a kultu­rális tevékenységhez mielőbb rendszeres és módszeres támo­gatást kell a nyugdíjasszerveze­teknek adni. Augusztus 24-én már másod­szor nyitja meg előadás-soroza­tát a Nyugdíjasok Népfőiskolája Sopronban. A közvélemény-ku­tatás első javaslata tehát megva­lósul. A többi? Reménykedjünk. Nyári szünet - ügyelettel A Szapáry úti nyugdíjasoknak is otthont adó székházban a hirde­tőtáblán ott az ilyenkor mindenhol szokásos felirat: nyári szünet. Alatta azonban ügyeleti beosztás, ami azt jelenti, hogy a megyei nyugdíjas kulturális egyesület minden héten pénteken a legfonto­sabb ügyek intézésére kész. Ott- jártunkkor épp kirándulást szer­veztek, készítettek elő. A nyáron már három megyei csoport járt Nyugat-Dunántúlon. most augusztus 26-27-re Fertődre szerveznek kétnapos kirándulást, méghozzá olyant, ami a tervek szerint kis szomszédolást is jelent: a résztvevők átrándulnak Eisens- tadtba, megnézik, arrafelé hogyan élnek az emberek, különösen pe­dig az idősek. Állásfoglalás A nyugdíjasok érdekvédelméről A Magyar Nyugdíjas Egyesületek Országos Szövetsége a közelmúlt­ban elnökségi ülésén állásfoglalást készített, s juttatott el az Ország- gyűléshez. Az állásfoglalás konkrét vélemények és javaslatok mellett több elvi nyilatkozatot is tartalmaz. így például: A saját jogú nyugdíjasok szociális biztonságát ne „szociális védőháló” révén nyújtsa a társadu lom, hanem elsősorban a nyugdíj értékállóságával. Ne kelljen a nyugdí­jasnak nyomorba süllyednie ahhoz, hogy megsegítsék. Ne szűküljön le a szociális biztonsághoz való jog segélykérési jogra! - Minden idős ember­nek joga van megszokott életvitele folytatásához, amely megfelel több évtizeden át végzett munkája mennyiségének és minőségének, hiszen a nyugdíj munkajövedelem, munkához kapcsolt jövedelem. - A nyugdíjak emelésének éves mértéke és a nyugdíj éves összege nem függhet sem az állam költségvetési politikájától, sem attól, hogy a nyugdíjbiztosítási alapnak mekkora az adott éves bevétele.” Az állásfoglalás persze kimond kényelmetlen, de napjainkban reális igazságokat és követeléseket is. Többek között azt is; akinek dolga, ügyeljen arra, hogy az egészségügyi reform ne rontsa az idősek ellátási színvonalát, ne növelje kiadásait. Mielőbb törvényben kellene rendezni a megélhetési költségek növekedését ellensúlyozó nyugdíjemelés mérté­két, hiszen a nyugdíjhoz való jog meghatározott vásárlóerőhöz való jogot is kell, hogy jelentsen. Az állásfoglalást a Kiáltás című, a LÉT kiadásában megjelenő újság 15. száma közli, Pirittyi Ottó, az országos szövetség elnökhelyettesének ismertetésében. Úgy tűnik, a nyugdíjasok szövetségének állásfoglalása más lapokban nem, vagy meglehetősen szűkszavúan jelent meg. Hiába, már a sajtó is mostoha az időskorúakkal, - lehet, nem is véletlenül? A legszomorúbb statisztika Míg 1990-ben 5854 elhunyt hozzátartozói fordultak temetési segélyért a társada­lombiztosításhoz, addig 1991 - ben már hatezret is meghaladta az elhunytak száma a megyében. Bár az újságok fekete rovatában időnként megdöbbentően sok fiatal haláláról is hírt kapunk, azért a legtöbb elhunyt az idősek, a nyugdíjasok között van. Az eltávozottak többsége va­lamikori iparvállalatok, ipari szövetkezetek dolgozója volt, a mezőgazdasági termelőszövet­kezetek (a lassan néhai szövetke­zetek...) tagsága is fogyatkozik évente jó kétezerrel. Nekik szegényeknek már nem kell a kárpótlási jegy, s az se biztatja őket továbbélésre, hogy újra gazdaságuk lehet, dolgoz­hatnak a magukéban, mint őseik. Tavaly több millió forint te­metési segélyt fizetett ki a gyá­szolóknak a társada­lombiztosítás. Az oldalt összeállította: Sóskúti Júlia Augusztusban még besüt a nap. (Fotó: korányi) Kedves Marikám! Gondolom, te is túl vagy már az unokák nyaraltatásán, hiszen augusztust mutat a naptár, köze­leg újra az ősz és az iskola a drága szép gyerekeinknek. Hát nálam is itt volt már mind a négy unokám, igaz, a legnagyobb alig, mert ugye már nagylány, unal­mas neki a nagyanyjánál múlatni az időt, még ha a jó öreg terülj asztalkámat varázsol is elébe napjában legalább háromszor. Marikám, a két közbülső, a két kisfiú két hétig kitartott nálam, süttem-főztem kedvükre, meg még azt se szégyelltem, hogy öreg csont létemre a közeli város strandjára is elvittem őket ebben a kánikulában. Igaz, a vérnyomá­somnak, meg a trombózisos lá­bamnak nem használt az uszoda - jobban mondva a medence part­ján üldögélés, de a gyerekek na­gyon élvezték a vizet. Nem is volt semmi bajuk, hacsak nem az anyjuknak most, hogy hazamen­tek, s az első vasárnap keresték rajta a foszlós üres kalácsot - amit ugye a korán serkenő nagy­mama bizony megsütött, mire fölébredtek. Nohát, kibírtam, jól van, adja isten, hogy jövőre is láthassam őket magamnál. Igaz, pénzem egy se, dehát majd csak megsegít az isten, s ugye, szep­temberben egy kicsivel már több nyugdíj várható megint. Csak az a baj, hogy lesz mire kiadni, mert még meg se kaptuk, már tudjuk, drágul az energia - hacsak nem vesszük elő a kamrából a jó öreg petrót, s nem kapcsoljuk ki a hű­tőszekrényt - igaz is, úgyis alig van már benne valami, tán kár se lenne... Cipőjavítással pihen a volt szerszámkészítő- Nem hiszek a szememnek, ez a nem lehengaz.kedves Ven­del bácsi. Qtyamdftt a cipőm, mint új korában, pedig már azt hittem, hogyíefcksJl dobni. Fájó szívvel tettem volna, mert borsos ára volt, a 3 ezerből alig pár fo­rintot kaptam vissza. Most meg olyan, mint ak^or. volt, amikor megvettem, különösen azok a pántok... ki gondolná, hogy Ven­del bácsi aranykezének a fém is ugyanúgy engedelmeskedik, mint a bőr. Az „aranykezű” Vendel bácsi ráérősen nyújtotta át a cipőt a fiatal lánynak. Ráérősen, mert előtte még megpihentette a tenyerén, hogy a jó mesterembernél bocsá­natos büszkeséggel még végig­pásztázza a tekintetét a „remekmű­vön”. Azon akeskenynél is keske­nyebb rézpántokkal díszítve, újból divatosan parádézó, újjájavított nőieipő páron. Jászberényben a Szövetkezet úton az egyik bérház alagsori műhelyében Kasza Vendel ci­pészmester szabadkozik - még ha alig titkolt büszkeséggel is teszi - hogy minek a sok dicséret és a nagy szavak. Cipészmester ő, az igaz, de megelégszik, ha csak ci­pőjavítónak titulálják, hiszen va­lójában „csak” javítja a cipőket. Ami az. aíapyiezét illeti, hát olyan kezek 4zek, mint bárme­lyik becsületes s^aktársé. Dolgo­sak, igyekeznek jól, tisztessége­sen megcsinálni azt, amit elvál­laltak. Abban sincs semmi ör- döngösség^liegy ügyesen bánik az említett rézpántokkal. Szer­számkészítőként dolgozott a Hű­tőgépgyárban majdnem 4 évtize­den át, onnan ment el - százalé­kosa nyugdíjba.- Igen, tudom, meg kell ma­gyaráznom, hogy miért tűnik olyan kacskaringósnak az én pá­lyafutásom. Annak idején cipé­szinasnak szegődtem, majd a ci­pész szakmunkás-bizo­nyítvánnyal „felvértezve” a szakmában dolgoztam, kerek egy esztendőn át. Akkoriban volt ez, amikor sorra adták vissza a kisiparosok - vagy vették el tőlük - a működési engedélyt. Változ­tatnom kellett, átpártoltam az ak­kor divatossá váló és bizonyos rangot jelentő vasas szakmába. Kitanultam a szerszámkészítő mesterséget és természetesen úgy, mint Jászberényben legtöb­ben, én is a Hűtőgépgyárban vál­laltam munkát. Szép és érdekes feladat volt, örömet leltem ben­ne, és olyan szívesen vállaltam mindent, amit rámbíztak, hogy meg is feledkeztem az elsőként tanult szakmámról. Eleinte, ha véletlenül szóba került, baráti körben még elmondtam, hogy 3 évig cipészinas voltam, egy esz­tendőn át pedig cipészsegédként dolgoztam. Később azonban, mi­után elvégeztem a gépipari tech­nikumot, a gyárban pedig műve­zető lettem, már csak elvétve tet­tem említést cipész múltamról.- Hallgattam róla, de nem ezt tette az élet, amely ugye gyakran közbeszól és átrendezi az ember sorsát. Egészségi állapotom mi­att a vártnál korábban kellett el­búcsúzni a gyártól. Leszázalé­koltak, és váratlanul kézbe kel­lett vennem a nyugdíjasok - rá­adásul a rokkantnyugdíjasok - botladozó lépéseit támogató ván­dorbotot. Elkeseredtem, de annyira nem, hogy csökkent vol­na munkakedvem. Eszembe ju­tott, hogy van még egy mestersé­gem, az is, hogy a cipőjavításnak - sajnos - hosszú távú jövője van, mert a vagyont érő cipőt a sze­gény ember - de még a jobb módú se - már nem dobja el, inkább többször is javíttatni viszi. Szét­néztem, és észrevettem azt is, hogy a cipőjavító erősen hiány­szakma, hogy már alig van belő­lük. Ilyen előzmények mérlege­lésével nyitottam meg a Szövet­kezet úti lakásom - a bérház alag­sorában - a cipőjavító műhelye­met.- Nagyképűség lenne, ha azt mondanám, hogy ment minden úgy, mint a karikacsapás. Annak idején éppen csak belekóstoltam a cipészmesterségbe, pedig olyan szakma az is, amely egész embert, felkészülést és szakmai tapasztalatot kíván. Nem szé­gyelltem nyugdíjas fejjel megta­nulni azt, amit még nem tudtam. Erőt adott a felismerés is, hogy sok magamfajta emberrel kerül­tem közvetlen kapcsolatba, de a figyelmeztetés is, hogy ezentúl a munka minőségét már személy szerint tőlem, és nem a gyártól kérik számon. Még valamit meg­tanultam, ami talán a legfonto­sabb. Azt, hogy nincs különbség például a nagy jelzőkkel titulált szerszámkészítő, a csúcseszter­ga, vagy a kicsit lenézett cipőja­vító szakma között. Minden munka annyit ér, és attól rangos, hogy a szakember milyen becsü­lettel és mennyi odaadással végzi azt el. Sorokban Debrecenben megkezdődtek a Nyugdíjas Ki mit tud? elődöntői, három műfajban. * Nyugdíjasház kezdte meg működését Békéscsabán. * Nyugdíjasfórumot tartottak Egerben: a fórumon ott voltak a város országgyűlési képviselői is. * Megalakult Vas megye és Szombathely Megyei Jogú Város Nyug­díjas Kamarája. Marikám, legutóbbi leveled­ben írtad, kedves jó testvéred gyászolod. Hát, igen, ez már a mi bajunk, hogy több szerettünk van a temetőben, mint az élők között. És ugye, manapság egy temetés egy leégés - vagy egy nagy el­adósodás. Nem tudom, hogy gondolják a kalapos emberek, meddig lehet még a népet sa­nyargatni, dehát a nép ugye egyelőre hallgat, szorítja a nad­rágszíjat, húzza össze magát, ahogy tudja. Marikám, én látom a környezetemben, hogy már na­gyon sokan szenvednek, az utol­só tartalékuk is elfogyott, s élnek máról holnapra. Különösen a fiatalok, a csalá­dosok baja visel meg, - mert mondjuk meg őszintén, mi öre­gek annyi mindenen túl vagyunk már, minket annyiszor próbára tett az élet, hogy tán legtöbbünk még ezeket a nehéz, szegény éveket is átvészeli. Dehát ahol gyerek kér napjában többször en­ni, ahol nem lehet az elvásott, régi cipőt újból felhúzni, - mert már kicsi is, - ott mi lesz? És ugye mondják, hogy majd a családi pótlékot most is, az energiaár­emelés miatt emelik vagy két­száz forinttal gyerekenként - hát ki számította ezt ki? Ki gondolja, hogy ezzel rendben? Szomorú, hogy országelső uraink nem tudnak már a sze­gény ember fejével, szívével gondolkozni, nem tudják, - elfe­lejtették, vagy sose tudták? -, mi az fizetésből, kis pénzből élni. De hát ugye tőled is hiába kér­dem, sok a miértem mostanában, egyre több. Biztosan morgolódó, sose elégedett vénasszony va­gyok - amit neked nem kívánok -, szeretettel: Juliska

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents