Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-29 / 204. szám
1992. AUGUSZTUS 29. Irodalom 9 Olvasta-e? A boldog ember Ez a könyv nem regény, ez Valóság. Egy magyar földműves életén keresztül a magyar falu képe: nehéz sorsa, apró örömei, nagy nyomorúságai. Az író csak tolmácsa annak a kis világnak, amely önmaga szólal meg a nagy világ előtt: csöndesen, egyszerűen, de rejtett erők viharával csöndje mögött. Ezzel a - kétségtelenül Móricz Zsigmond által fogalmazott - szöveggel hirdette annakidején, 1935-ben a regényt a kiadó vállalat. S nehéz lenne tartalmát és célzatát ennél tömörebben és világosabban összefoglalni; valóban az egyszerű, szegény, tiszaháti paraszt életének pontos, hű tükörképe - írja Nagy Péter a Móricz Zsigmondról készült könyvében. Joó György története a regényíró egyik legcsodálatosabban sikerült alkotása; ebben valósítja meg mind között a legtökéletesebben a beszélt nyelv, a paraszti mesélés irodalmi megszólaltatását. Ellenállhatatlan varázsát éppen az adja, hogy úgy folyik, oly tekervényesen és feltartóztathatatlanul, buktatókon és holt ereken, zuhogókon és csendes állóvizeken ált, mint egy szabályozatlan vadvíz, vagy mint maga az édes élő beszéd. A közelgő Móricz-jubileum alkalmából hívjuk fel e maradandó és csodálatos regényre olvasóink figyelmét a Nyolcadik beszélgetés közreadásával. V ________________________________________________________________________________________/ M ásnap vasárnap vót. Elláttam a jószágot, akkor rendbeszedtem magam. Még akkor nem kellett beret- válkozni nekem, pedig mán egy kicsit molyhosodott a képem, de szégyelltem vón azér kést fogni rá, mert még gyereknek tartottam magam. Felőtözködtem, hogy templomba megyek. Édesanyám nem jött:- Nem megyek én, fiam, nem merek én az isten szeme elé kerülni, mer nagyon rossz gondolataim vannak mámmá, meg aztán itt is dolgom van, mert egész héten nem takarítottam, kiseprek legalább egy kicsit, meg kivasalom a fejérgunyádat is. Kimegyek az uccára, mán jöttek felfelé az alvégről a barátaim, Füles Gyuri meg Bátor István, Nádor István, Orbán Gyuri. Ezek mind nagyon szegény fiúk voltak, cselédemmberek gyerekei, most ott szó- gáltak Krószés Klánnál, mer eladták ükét, a cselédséget, a birtokkal és örült, akit megtartott az új gazda. Azér elég jól vótak má őtözve, hanem mikor Sarkadi Imre elment előttünk, a nem állott meg velünk, mer az harmincholdas gazda fia vót, azér is ácsingózott annyira utána Váradi Piroska. Csak szólt valamit hozzánk, hogy így- úgy, osztán ment tovább, mer a templom előtt ácsorogtak a nagygazda gyerekek, külön. Ahogy ott állunk, beszélünk errül-arrul, Orbán Gyuri szidja a Krószt, a gazdag Krószt, hogy nagyon kihajtja a munkásokat, meg vágatja a fákat. Mikor megvette a birtokot, akkor sok-sok fa vót a nagy telken, de mind olyan erdei fa, meg mindenféle idegen fa, díszfa, mert ott akarták építeni a kastélyt. Ezt ez a Klán különösen irtotta. Mán egész puszta vót az udvar, nem kellett neki a szép fa. A mi kis házunk előtt is állott egy rettenetes nagy magas tölgyfa, de az nem olyan tölgyfa vót mint más, hanem csupa gir- cses-görcsös vót a dereka és olyan koronája vót, hogy egészen beterítette a mi házunkat, hogy jó soká kellett esni az esőnek, míg ráhullott egy kicsi a szalmafedélre. Ezér is nem fedték azt soká, hogy a fa úgyis megvédelmezi. Hát ezt a fát nem vágtuk vóna ki semmi pénzér. Vót mán, hogy ígértek érte, de akármilyen szegények vótunk is, nem adta édesanyám soha. Vót az a fa mán ezeréves is, nem hattok vóna kivágni. Klán meg az ilyen fákat csak úgy vágatta. Azt is beszélték, hogy építeni fognak, mert a cselédházak mán mind olyan ki- dült-bedült ódalú vót mind, hát ott lesz sok munka, ha építenek. Eccer, ahogy beszélünk, jön Pereszlényi. No jó. Elmegy előttünk, mindenki köszön neki, de én úgy tettem, mintha nem is látnám. Oda se nézett, még csak nem is biccentett, meg a kalapjához se nyúlt, mi vótunk mi neki, gyerekek. Hanem rázta a kezét, mert olyan vót, hogy a keze mindig reszketett, meg a feje mindig nemet integetett. Azt mondja Kovács István, már ő is ott vót velünk.- Tudjátok, mér mozog a Pereszlényi keze? Fél, hogy ellopják az erszényét. Hát nézzük, Pereszlényi nem állott meg a templomnál, hanem tovább ment. Hova megy, hova megy? Bement a jegyzőhöz. Beszaladok a házba, mondom súgva édesanyámnak:- Édesanyám, itt ment Pereszlényi, bement a jegyzőhöz. Mondja édesanyám:- Jaj, fiam, írják akkor azok a mi halálos levelünket. De elkezdtek harangozni, újra kimentem az uccára és mentünk közelébb a templomhoz. De nem egészen a templomkerítésig, mert az úgy vót szokás, hogy csak a nagygazdák mentek egészen a templom ajtajáig, ott várták, míg be lehetett menni, a nagygazda legények meg a kerítésnél szoktak állni. Az ilyen szegény gyerekek mint mi, csak a vasas Krósz kapuja táján ácsorogtunk, az ott vót a templom mellett. Be osztán a templomba, fel a karba. Ott is mi csak szélén állottunk a karba, a hár- mónium mellett ült Piri tanétó és orgoná- zott. Amellett állott a bíró fia, szaporaszavú Csorba József vót akkor a bíró. Addig mindig Pereszlényi vót náluink a bíró, de mán nem vállalta. Nagygazda vót ez is, hatvan holdja vót. Ennek a szaporaszavú Csorbának két fia vót, az egyik, Józsi, velem vót egyidős, a másik nagyobb vót, mán házasodó, a Marci. A kisebbik két esztendőt járt is gimnáziumba Szatmáron, de kivette az apja, mert azt mondta, nem akarja, hogy lenézze ütet, ha kitanult. Van otthon elég, éljen. Én a karba egészen szélen állottam, pedig ez nem vót igazság, mert mink nemesek vótunk, nem is vót több nemes a faluba, csak mink és Berky Bertalan nagybátyám, aki a nagyanyámnál vót apámnak féltestvére, tartottuk is a rokonságot, de nem igen, mert ők nagyobb birtokosok vótak, mint mi. Neki se vót ugyan valami sok, csak huszonkét hold, de nekünk meg negyedfélköblös az egész, hát így inkább a vót rokonság, hogyha megszorultunk, mindig csak hozzájuk ment el édesanyám segítségért. Mikor a jányok bejöttek, leültek a padok előtt a kitett lócákon, Váradi Piroska is ott vót. Erősen néztem, de ő eccer se nézett rám fel, hannem eccer azt észrevettem, hogy Sarkadi Imrével összenéztek. No csak nézzetek. Kőműves Erzsi is ott ült. Nagyon szép ruhája vót, egészen olyan rózsaszín, mint a vadrózsa virága. A haja is nagyon szépen vót fonva apró fonással és abba is olyan rózsaszín szalag vót. Nagyon tetszett nekem, ez a kisjány mindig nagyon szépen vót őtöztetve. Nálunk nagyon kicsi vót a templom, azért a jányok csak akkor ültek be a padba, mikor már tizenötévesek lettek. Az egyik oldalon nekünk háttal ültek a kisiskolás jányok, a szembe levő pádon meg a nagyobbak. Hát ez jól is vót, mert a kisiskolásoknak még nem kell felkacsingatni a legények kórusára. Mán mindenki bent vót és énekeltünk, mikor bejött a jegyző, Máriási, Pereszlényivel. Olyan feketeképűek vótak, hogy azokról messze süvített a rosszlélek. Nem is énekeltek azok egy igét se, csak ültek nagy hallgatagon. Végre bejött az öreg tiszteletes is, Csordás tiszteletes, aki mán vagy hetven esztendős vót. Ötven esztendeje vót pap ebbe a kis faluba. Ötven esztendeje csak mi adtunk kenyeret neki. De nem vót annak mán egy csepp foga se; mikor prédikált, nem igen lehetett megérteni egy szavát se, pedig jó vastag hangja vót, de aludni nagyon jól lehetett azon, öregeknek, a beszédje alatt. Ott vót Piri Márta is, még Évácska. Mán én vagy két esztendeje nem találkoztam Mártával, nagyon szépet nőtt és igen szép kisasszonyruhába vót. Elgondoltam, hogy ha az isten adná, hogy csak egyszer tanál- koznék vele... Mondtam is Kovács Istvánnak ott a karba, hogy mér nem híjják el a kalákába a tanítót is a táncra estére? Azt mondta, el fogja híjni. Attól kezdve csak ütet néztem, az én első kedves szeretőmet, akitől a sors elsza- kasztott. Csak eljönne, de meg táncoltatnám, de megölelgetném még eccer az életbe. Templom után hamar hazamentünk, mert úgy vót a megegyezés, hogy csak éppen eszünk, megyünk a mezőre. Úgy is lett. Kimentünk a Kovácsék főd- jére huszonnégyen, fiúk, lányok, és egykettőre bekapáltuk a kukoricásukat. Még nem is volt alkonyodás, készen vótunk, pedig jó tábla vót. Feles főd vót az egész. Azután osztán megkezdődött a bál az udvaron. Kispaládi cigányokat fogadott Kovács István bátyám, három cigányt, azok húzták, de valami nagyon jól húzták. Már jól táncoltunk, mikor megjött Piri tanító a két jányával. A tanítónéasszony nem jött, a nem szokott ilyen helyekre járni. Hán én nem mertem Piri Mártát az apja előtt felkérni, mert féltem, hogy megint megver, hanem mikor táncolt valakivel, elkértem. Jött rögtön. Jaj, mikor megölelhettem. Úgy fogtam én azt meg, mint valami liliomszálat, hogy el ne törjön a kezembe.- Be szép jány lettél, - mondok neki.- Csúnya vótam?- Dehogy is, inkább nagyon gyönyörű. De megnőttél. Nagyon nevetett. Olyan nevetése volt annak, mint mikor a vadgerlicemadár tur- bukol. így elbeszélgettünk és én egyre jobban táncoltam, rúgtam, mutattam, hogy a dohánypajtába hogy tanultam. Ő meg ezen is nevetett, azt mondta nem kell annyira ugrálni.- Hát hogy kell? Elkezdett tanítani, úgy c sendesen, szelíden, mintha csak ringatózna a virág a szárán. Tudtam én úgy is, nem is léptem én eccer se a lábára. Félkarral átöleltem, de jól, egészen a mejjéig ment a tenyerem, ő meg piros lett, de nem szólt.- Kveek, kveek, - mondom csendesen. Arra elkezdett nagyon nevetni. Setét vót már nagyon akkor, én meg mindig vigyáztam, hogy a táncosoknak mindig a túlsó partján maradjak, nem azon az ódalon, ahol az apja ült, hanem a másikon, hogy ne lásson.- Szokott-e még neked valaki kuvikkol- ni? - kérdem.- Nem szokott, - mondja nevetve.- Hátha még eccer megszólalna a kuvik, megértenéd-e a szavát? Nem felelt, csak nevetett. Erre én úgy magamhoz szorétottam, hogy azt hitterh* eltörik a háta gerince, de arra se mondott sfemmit, csak azt, hogy:- Táncolj illedelmesen.- Iszen azt csinálom. De mán éreztem, hogy melegedik a teste, én meg ügyesen elfordítottam és egy pillanat múlva ö boglya mellett voltunk, hátul az ólnál.' Illusztráció a regényhez. (Reich Károly rajza)- Mit akarsz? Nem szótam semmit, hanem megcsókoltam.- Jaj, Gyurikám.- Semmi jaj, - és hozzáfogtam csókolgatni. Úgy elveszett annak a jánykának akkor minden ereje, ogy rámomlott és visszacsókolt, mint a szénapadláson. Megfogtam szépen és magamhoz szorítottam, hogy az egész teste tűzláng vót. Lefogtam a két karját, nem tudott moccanni se, úgy szerettem, azt hittem, rögtön megeszem. Hát abban a percben egy ütést kaptam a fejemre, de nagyot. Hátranézek, ott áll Piri tanító. Eleresztem a jányát és várom, hogy ha még eccer megüt, nekimegyek. De nem ütött meg többször, hanem kapta a jánya kezét és elvitte. Nem segíthettem szegényen, mert nem vót rá jogom, de nagyon fájt a szívem utána. Ahogy ott állok, nézek, visszajön a tanító:- Te gazember, - azt mondja - te leszel a falu rossza, hanem én még ma beszélek a jegyzővel, hogy vigyázzanak rád. Szerencséd, hogy nincs csendőr ma a faluba, mert agyonveretnélek velek.- Mért bánt engem a tanító úr, - mondom - szeretem a jányát, az olyan bűn? Ha megnövök, elveszem feleségül.- Gazember, - ordította atanító és újra nekem jött a bottal. Felkapm a vasvillát, ott vót a boglya mellett.- Úgy nyúljon hozzám, hogy beleszúrom. Megállóit.- Megfenyegettél? Életveszélyesen?- Én nem fenyegetem, de minek bánt engem a tanító úr, mikor én nem bántom?- Jójó, lesz még ennek böjtje, - evvel elment. No Gyuri, mondtam magamnak, most aztán készen vagy. Mán az egész falu urasága ellened van. Egynek se vétettem, mégis mind rám. De mér? Mer nem akartam térdet-fejet hajtani. Ha én Salánsky Sámuel tekintetes úrnak kezet csókolok, meg kalaplevéve istenke- dek, akkor nem haragszik meg rám. Meg ez a rektor is, ha a jányát nem akarom szeretni, hanem bejárok hozzájuk azután is, hogy az iskolát elvégeztem, fát vágni, meg az ólbul a ganét kihányni, sose bántott volna, hanem adott vóna néha egy kupica pájinkát. De én ezt nem akartam, én olyan ember vagyok mint ük, én szeretni tudom az ü jányát, az is tud engem, mert ha nem akart vóna szeretni, nem táncolt vóna velem, se a boglya mellé nem jött vóna, meg nem csókolt vóna, szeretett vóna. De biztosan a kisebbik jánya lesett ki, az árulkodott ránk. Hanem eccer még, ha az isten éltet, annak is megkötöm a koszorúját. Azér se mentem el a táncbul, hanem visszamentem egy kis idő múlva és elkértem a táncosátul Váradi Piroskát. Eljött. Akkor már a tanító elment a két jányával. Azt mondja Piros:- Láttalak.- Mit láttál?- Jó vót a kazalba?- Nem is vótam a kazalba. Piros még csak nevet.- Bagólykodtál? Errül tudtam meg, hogy mindenki tudja, hogy én kveekkolni szoktam valamikor a tanító Mártának. Nem is gondoltam, hogy olyan igen felveszik az én dogomat, hogy má az egész falu csak arrul beszél.- Gyere jó. Ez olyan vót, ez a jány, hogy ha ez észrevette, hogy más jánynak tetszek, akkor neki is jobb kedve vót hozzám. De én mán nagyon szégyeltem magamat, hogy itt minden jány tudja, hogy én mit csinálok, mit nem csinálok. Ott vót a kis Kőmíves Erzsi is, az is olyan komolyan nézett rám, hogy csak úgy égett az orcám a pironkodástul. Mér? Más legény is el-elment a táncos- néjával egy kicsit a boglyák mögé, csak nekem nem szabad, meg ha én megteszem, akkor már felfordul a világ? Nem vót kedvem többet táncolni. De azér nem mentem el, csak azér se. Hanem odajön hozzám Kovács Mari, azt mondja csendesen: Eriggy haza.-Mér?- Csak eriggy haza, feküggy le.-J'ígp megyek.- György, eriggy haza, ne akarjál itt bajt csinálni. A tanító haragszik, áttol fél édesapám, hogy megy a jegyzőhöz, a meg szétzavarja a mulatságot, mer nem kértünk engedélyt.-tólákáho nem kell engedély.- Csak te eriggy haza szépen, feküggy le. De lefeküggy, akkor nem lesz semmi baj. Addig vitatkoztunk, hogy szalad ám hozzánk István, a Mari bátyja, hogy:- Jön a jegyző. Arra én láttam, hogy csakugyan én leszek az oka mindennak, hát nem akartam, hogy ezek a szegény fiúk, lányok énmiat- tam szenvedjenek, hogy elromoljon a mulatság, hát csendesen átléptem a kerítésen, hazamentem, lefeküdtem. Kérdi édesanyám:- No, mán vége? Ő még fenn vót, font. A kis mécses mellett.- Lefekszek, mert fáj a fejem. Igaz is, hogy fájt, mert a tanító nagyon megütötte, jobban megütött, mint én a vak lovat, de én azért erősebb vótam, mint a ló, nem fordultam fel. Lefeküdtem, édesannyám meg beszélt, hogy itt vót nála Kis Mári néném, azt mondta, hogy szaporaszavú azt mesélte, hogy most elveszik az erdőt. Hogy nem szántunk benne még egy idén. Pereszlényié lesz mán. Hát az egész falu csak énellenem van? Nem bánom, még nem vagyok öreg, még akármikor elmehetek inasnak, ha a faluból ki akarnak túrni, de addig nem megyek, míg nem látom, hogy igazán muszáj-e. Egyszer csak zörgetik az ablakot.- Itthon van a gyerek? A kisbíró vót, Orbán kisbíró, az Orbán Gyuri apja. Édesanyám meg azt mondja:- Jöjjön be kend, Orbán. Az bejött. Látott engem az ágyba.- Hát te meg minek alszol? - azt mondja.- Fáj a fejem.-Fáj?-Fáj.- Mitül fáj?- Bort ittam, nem szoktam én bort inni, hát megfájdult nagyon. A meg ott ült egy kis ideig, pipázott.- Minek jött kend? - kérdi édesanyám tüle.- Láttam, - azt mondja - hogy elsuhintott a táncbul, hát meg akartam tudni, nincs-e valami baja, hogy nem esett-e kútba.- Milyen jó ember kend, - mondta édesanyám. Aztán a kisbíró elment. Akkor édesanyám elkezd hálálkodni.- Nem híjába a pajtásod apja, de nagyon • jó hozzád ez az ember. Nem mondtam meg, amit gondoltam, mert minek ijesztgetni szegény édesanyát, de én már tudtam mifélék a hivatalos emberek. No, rajtam nem fogtok ki. Én is vagyok valaki. NYOLCADIK BESZÉLGETÉS arról, hogy hogy tanulja meg az ember, milyenek az emberek?
