Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-22 / 198. szám
I 8 Irodalom 1992. AUGUSZTUS 22. .ni / ßf i('-fr w A barokk Európában 1992 a barokk éve Európában. A barokk emlékek ápolására, felelevenítésére fog össze a műemlékvédelem, a muzeológia, a színház és az idegenforgalom földrészünkön. Ez alkalomból nyílt meg a Szépművészeti Múzeum grafikai termében a közép-európai barokk emlékeit bemutató kiállítássorozat első rendezvénye, a szeptember végéig látogatható Olasz barokk rajzok című tárlat. Az esemény európai jelentőségét hangsúlyozza, hogy az öt országot - Olaszországot. Ausztriát, Horvátországot, Lengyelországot és Magyar- országot - összefogó Pentagonale is támogatta a kiállítás létrejöttét. A múzeum grafikai tárának gazdag anyagából, főképpen a kollekciót megalapozó Esterházy-gyűjteményből származó 132 rajzot láthat az érdeklődő. Időrendben a 17. és 18. századból, pontosabban az 1580-as évektől az 1790-es évekig terjedően. S kiemelkedően vannak jelen a korszakban vezető szerepet játszó iskolák és mesterek - a bolognai, a római és a velencei művek. És az ismert, nagy mesterek munkái mellett bemutatják a kismesterek jellemző műveit is, s a kutatások eredményeképpen újonnan meghatározott lapokat. Lombard, genovai, firenzei, nápolyi iskolák nagyszerű barokk rajzai egészítik ki a gazdag kiállítást. Guercino A legszomorúbb kutyaszemek, amiket életemben láttam, Sziraku- zában meredtek rám, annyi kínnal telve, hogy még mai is gyötör az emléke. Az ókori görög színházat övező ligetben történt az eset. Néhány napja kezdtem csak csodálni, s mindjárt itt délen, Itália múltjának emlékeit, először jutván el erre a tájra. Mohón szívtam magamba az immár nekem is feltáruló szépségeket, deresedő fejjel, de friss kíváncsisággal és örömmel, hogy például itt, Szirakuzában - Szicília földjén - Arkhimédész és Pál apostol nyomában járhatok. Ez a szabadtéri színház az ő korukban is megvolt már. Mikor leültem a nézőterére, évezredek telepedtek mellém, és mondták a magukét, hangtalanul, némán, de nagyon is jól érhetően. Ültem, hallgattam, átadva magam a ritka élménynek. Az járt az eszemben: egészséges lélek meg sem lehet anélkül, hogy ki ne lépjen néha a jelenből, s ki ne nyújtózzon a végtelen időben. Az ember azért ember, mert nemcsak jelene van, mint az oktalan állatoknak. Tud emlékezni, és tudja azt is, hogy meg fog halni: ezért élhet „az örökkévalóság jegyében”, legalábbis földi léte legszebb perceiben. Ezeket a perceket itt, a félköríves görög színház öblében én ilyeneknek éreztem. Fölöttem a szikrázó kék ég, alattam a fehér, faragott kövekből rakott üléssorok, majd a lenti szabad téren, a „színpadon” egy váratlanul megkezdődő, rögtönzött előadás. No nem igazi színészekkel, csak alkalmi szereplőkkel, akik épp a saját életüket alakították. Egy násznép vonult ugyanis errefelé - ki tudja, miféle helyi szokást követve -, ahol nemhogy kápolna, de még egy árva feszület sincsen, csak ez jaz jősi pogány színház, s körül az mel, míg csak el nem tűntek a fák között kanyargó egyik ösvényen. Akkor én is felálltam. Azt hittem, vége a különös színielőadásnak, amelyben a sors véletlen szeszélye részesített. De még hátra volt az epilógus, pedig rpoyjern, formabontó módon - neifti &félköríves színház Varga Domokos: r-n • ; Ő fi v i< i< .i . Kivert kutya ősi pogány liget. A vőlegény feketében, a menyasszony természetesen tiszta fehérben, fátyolénak oly hosszú uszályával, hogy csak néztem, miként húzza maga után a porban. Miért húzza? - tűnődtem el. Miért nincsen uszályhordozója? Vagy ez is valamilyen szertartásnak számít? Az biztos, hogy őket nem zavarta. Az ünnepi hangulat nem fulladt bele sem az uszály kavarta, sem a lábak verte porba. A fiatal pár arca lángolt - nyilván a hőségtől is, nemcsak a boldogságtól -, s úgy vonultak végig ott előttem kísérőik seregével, mint akik nem is e közönséges, való világban járnak már, hanem félig a múltban, félig a jövőben. Innen harmadfél ezer év emlékei néztek rájuk, onnan az ő saját, még megéletlen életük álmai. Lassan vonultak, így jó ideig 'tevethettem még őket a szememül n belső terén játszódott, hanem mögötte, a ligetben. A tűző nap engem is áthevített. Jólesett belépnem a fák árnyékába, lombjaik homályába. Csak akkor hökkentem meg, mikor a közeli bokrok közül egy szempár villant felém. Egy kóbor kutyáé. Első pillanatban szinte csak a szemét láttam, de azt tudtam, hogy egy kutya néz rám. Meg is riadtam egy kicsit: kisgyerekkorom óta hordozom az idegeimben - hajdani megharapottként - a gazdátlan ebektől való félszet. De most hamar kiderült: ez a szegény pára jobban fél, mint én. Nem is tőlem. A kegyetlenül gonosz és aljas emberiségtől. Kifutott a bokrok közül, de nem elfelé, hanem oldalvást, fejét folyvást felém tekergetve, mint aki menedéket is szívesen keresne annál, aki elől menekül. Keresne, de nem mer, mert tudja már, milyen vadállat az ember. Bal hátsó lábát valahol elütötték: három lábon szaladt. Barnás szőre tenyérnyi foltokban kihullott. Bordái mint egy csontvázé. Ugyanilyen sovány volt a pofája, nyitott szájából csörgött a nyála. Mindig újra felém fordult, s mindig újra odébbinalt. Bár ez is olyan vánszorgó inalás volt már: látszott, hogy alig áll a lábán. Nem vagyok kutyabarát. De ezekben a percekben a szívem szakadt meg. Az előbb még az öröklét ízeit éreztem a számban: most a végső nyomorúságét, ahol szinte már nincs is különbség ember és kutya között. Az az állati rettegés, amely ennek a kivert ebnek a szeméből sütött felém, annyira emberi volt, hogy beleborzongtam. Igen, ez az emberi tekintet volt az, amely akkor úgy megrendített.^ Az elütött láb, a kikopott szőr, a bordák rácsán feszülő, s itt-ott ki is sebeseden bőr, a csontvázpofából csörgő nyál mind együttvéve sem árasztott annyi nyomorúságot és szomorúságot, mint ezek a vén, csipás szemek. Az előbb még az öröklét ringatott. Most mintha lezuhantam volna a mélybe: ezekébe a kárhozottak kínját idéző kutyaszemekébe. Az a szánandó, kivert eb e találkozás után talán már csak napokig húzta ott Szirakuzában, ahol Arkhimédész és Pál apostol nyomában jártam. De én ma is látom, ahogy háromlábú futása közben a fejét tekergeti, s újra meg újra rám néz ott, a ligetben. Akkor még álltam a tekintetét. Most már nem állom. Rágondolok, s fájdalmamban, szégyenemben le kell hunynom a szemem. Hiszen ez mégiscsak útszéli, ócska szemtelenség volt! Hacsak. Hm. Elvégre az ilyen arcátlan erőszakosság egyébként elég eredményes szokott lenni: tekintélyes százalékában bejön a siker, nem olyan finnyásak ezek a röppentyűk, nem ijednek meg a rámenős krapekoktól, sőt! Általában. De hát nem; az a keresztbe vetett lábcsere igazán semmi. Mindegy neki? Ha a világkölmásodpercre ... Ha kiég a szeme, ha nem látja többé ezt a lányt se: 6gy kicsike csalással igenis utána 'kell osonnia. Annyi volt csupán a csalás, az a fél másodperc - de pontosan akkor, amikor a lány visszanézett. így, álltaiéban is, hátulról nézve, milyen ... (szóval, nem „szögletes”). S nem akar vagy nem mer továbbindulni. Észrevette-e a csalást, hogy lesnek utána? Vagy csak Kende Sándor: Lány, napfényben Én ilyen szép nőt még nem láttam! - sóhajtott. - Hatalmas Isten! - kiáltotta volna, de a váratlan látvány elnémította. Mi az, hogy szép nőt? - Ilyen szép kereket! Égyéni filozófiája szerint ugyanis a nők (titkos asszonyok és tétova lánykák egyaránt) két főcsoportba sorolhatók. Egyfelelől a „szögletes” arányvirágok, kiknek az arcuk szinte szobor, mintha úgy volna „kiképezve”, művészi céltudattal, s a vonásaik meg a mozdulataik is élesek, kemények, szóval hirtelenek és meglepőek. De ő, itt: nála minden legömbölyített, kiszámíthatóan egyszerű, simogatni való. Arra ébreszt vágyat, hogy csodáljuk. Hogy megbocsássunk. Rögtön az egész teremtésnek, de mindenekelőtt magunknak. Ilyen szép lábat! Ahogy ültében keresztbe lendíti! Nem, talán mégse kiáltott föl. Akkor történt volna valami - ő fölugrik onnan vagy legalább elfordul, s nem állja ennyire rezzenéstelenül a csodálatát. Mintha nem is látná, nem is érezné .. . A szemközti pádon. Tiszta nyárvége, biztató napfény. A Múzeum-kert otthonos fái alatt. Ilyenkor még ujjatlan blúz vagy trikó. Több mutatkozik még mindig, mint ami fedve marad. Nem titkolva, dehogy; csak kicsit takarva. Maga a teremtés rejtélye. Nincs itt mit gondolkoznni, gátlásaival nem sokat birkózva, két lépéssel átér a szemközti pádhoz, és rugalmasan letelepszik. Oda, őmellé. Egészen. Félreérthetetlen a szándék. A lány részéről nemhogy valamiféle rosszalló tiltakozás érte volna, még kevésbé egyenes elutasítás, egyetlen meghökkenő rezzenés se, a hívatlan tolakodóról tudomást se véve, mosolygott, szobor-tisztán, tovább, a napba. Illetve, dehogyis mosolygott. Nem, ennek a lánynak az arca mindig ilyen! - tisztázta magában haladéktalanul, s talán ezért érezte szükségét annak mégis, hogy leplezetlen (kicsit bizony sértő) érdeklődését holmi rózsaszín bókkal indokolja. Nem a szokványos és könnyed szavak tehát, s nem a hasonló helyzetekre begyakorolt technikai praktikák, nem is az ölben nyugvó könyv utáni érdeklődés, még a drága idő szórakoztatóbb eltöltésének lehetőségeire utaló célozgatás se volna okos most - hanem egyenesen:- Tudja, én ilyen gyönyörű nőt még nem láttam! Becsszóra! Ezúttal ím ki is mondta! Most ki, az biztos! Már nemcsak sóhaj volt - és mégis: semmi elhárító rezzenés. Semmi. Napba nézés. Az ártalmatlan ragyogás imádata. A távolságé. Nem ez a közelség, bizony nem ez a súrlódás - hanem inkább az az érinthetetlen messzeség. Nem ez a könnyen fölfogható szép szó, hanem az a végtelenből bátorkodó, néma üzenet. És ez már baj. Ha az ezüst nem elég csillogó, akkor az arany következik! Vagyis - úgy vélte -, rá kell kapcsolnia!- Ilyen csodálatosat! - keményítette hát a szót. - Soha! S miután még mindig semmi:- Nem is az arca ... Ja, azt nem is mondtam ... Szóval, ne higgye magáról . . . Hanem a mellei! Azok! Mintha most már történt volna valami. Vagy csak úgy akarta érezni.- A melle! ... Ilyen szépet!- Honan tudja?! A váratlan szótól úgy megijedt, hogy megemelkedett a pádról, s csak hosszabb kábaság után ereszkedett vissza. A lány arca változatlanul a nap felé, de a hang tőle eredt, kétségtelenül! Ettől a szobortól. Az íves ajkak közül szabadultak a szavak, s ez maga a csoda. Mint a villám vagy a csillaghullás.- Honnan tudja?! Aha. A tekintet ugyan még nem szállt alább, de a keresztbe lendített lábak hadállást váltanak: a jobb térd kerül a bal fölé. Miközben a második rákérdezés talán sürgetőbb is volt már.- Az ember ... izé ... O, a férfi látja azt!- Igen??? - tett a lány egy apró mozdulatot a blúz gombjai irányába.- Akinek szeme van hozzá! Ha zsákba bújtatná, akkor is! Majd egy csusszanás a pádon, közelebb:- És érzi! ... Igen, érezni lehet! Hiába rejtegeti! ... Hogyhogy nem pattan föl, nem vágja képen, nem rúgja sípcsonton?! Miért nem hagyja faképnél vagy nem csapja hozzá a tákáját?! tészet legszebb hasonlatait tálalná elébe, az se hatná meg? Ez a rajongó csodálat semmi neki? ... Kész lehetetlenség. A csodálat senkinek se mindegy! Ha tudja magáról, hogy ilyen szép (persze!), ekkora leplezetlen ámulat csak nem hagyhatja hidegen!- Akkor csukja be! Ejha. Ez gorombaság. Kapásból nem is futotta hát egyébre, csak krákogni tudott:- Ho-hogyan?- A szemét... Csukja be, talán akkor is látja! Közben a gyűrűdén ujjak tovább is a blúz gombolásán. Valóban: azok a szép, szabályos ívelésű ajkak - melyek csakis azért szépek, mert szabályosak - ím újra mozdultak. Tulajdonképpen ez a száj soha nem is zárni: foglyául vergődő tekintetnek olyan, mintha csók után felejtődött volna úgy.- Forduljon el... Ez most csakugyan alig hallatszott. Mintha éppen csak zizzent volna valami:- Jó? Szépen kérem ... És végtelen csönd. A magasban, a napban lehet ilyen csönd. - Csak kértem ... Vagy az is elég, ha lehunyja a szemét... Ha megígéri, hogy nem fog lesni... Igazán ... Nem bólintott rá. Nem fordult el. S nem hunyta le a szemét. Helyette fölnézett, tanácstalanul és gyáván, oda, abba a fényességbe ő is: hogy ugyan mit vár onnan ez a lány oly kitartóan? Talán ekkor, ebben a vakságban libbent el mellőle a csoda. Érzékelte, hogy föláll (mintha valóban emelkedne, szállna). Képtelen volt hát mozdulatlanul tűmi tovább, hogy ne is próbáljon a rázúduló napsugarak tiltása mögül előmerészkedni, legalább egy fél érezte? Megbocsátja-e, vagy ...- Várjon! Mintha megbillent volna. Vagy egy kavics a talpa alatt. Nem kavics. Mert utána még egy biccenés. Ez már félreérthetetlenül az. Miközben meg akart fordulni. (Hát vissza akart fordulni?!) És biccenés lett belőle. Úristen, csak nem?!... A világ legszebbnője!- Azt ígérte, elfordul... A legnehezebb. Hogy tovább- menjen-e vagy visszalépjen a pádhoz . . . Amikor mindegy már: a férfi meglátta, tovább nem sikerült titkolnia, vesztett. Pedig egy percig milyen boldog volt! Nem is boldogság, sokkal több vagy más ... Mi volt ez? Hát tényleg olyan szép? Olyan nagyon? Nem is egyetlen pedig - sokkal, sokkal tovább, annyival, hogy elvihette volna magával, lágyan dédelgethette volna, mint egy babát, és vissza-visszanevet- hetett volna a hangra - hogy ilyen szép nőt még nem ... - Igazán így volt? Mondta valaki? S biztosan így? - De hiszen most, hogy meglátta! Kileste! Ő még mindig a pádon. Hogy tudott volna fölállni, utánalépni, kinyújtani felé a karját! - mozdulni se bírt. Bénán bámult, mintha megvakult volna imént a naptól. Vagy a még égetőbb felismeréstől. Hogy tehát ezért nem állt föl mellőle rögtön, ezért nem hagyta faképnél az első tolakodó szó után, és nem sújtott az arcába, nem vágta mellbe a táskájával, hanem azt hitte, ki tudja várni, míg egy ilyen szemtelen fickó lekopik. Ezek a magabiztos playboyok hamar arrább állnak, ha a második beszólásukra nem ájul el az efféle unatkozó nőnemű!... Átok! Disznóság! Ő meg csak nyomta a pofátlan szöveget tovább! Melyik szó szúrta úgy át, hogy végül mégis fölállt (fölemelkedett!); mi volt az az utolsó, amitől lépni kellett, annak árán is, hogy az első kavics után azonnal lelepleződjék?! De, ha egyszer így is szép! De!... Hiszen a lába is! Az a lába is!... Jaj, miért nem mozdul hát?! El kellene kapni, a magasba emelni. Nem baj, hogy az a lába olyan, hogy nem . . . Föl kell emelni, odaugrani hozzá, hogy ne mozduljon, ne, szép, szobor, sima ...- Nem!... Jöjjön vissza!!! Ez a mozdulatlanság megint!... Hiszen még a nap is mozdul az égen!- Nem igaz! ... Nem szobor!-Szobor??? O volt? Arról érkezett a hang? Vagy csupán hallotta?- Nem szobor! Jöjjön! ... - és kinyújtotta a karját. S mégse. Semmit se lát, tulajdon karját se, de biztos, hogy kinyújtotta . . . semmit se lát, csak hogy ott áll. Hogy nem mozdul. Se tova, se vissza, csak, mint az örökkévalóság varázslata, mint egy ottfelejtett üzenet, hiábavaló intés . .. És, ha meg fog mozdulni, egyszer meg: akkor hogyan tud lépni, hogyan értse meg, hogy ne féljen?- Miért nem mer? Jöjjön! Gyűrűdén ujjai ekkor kezdtek a blúz gombjáról bandukolni, csúszni a szoknya korca felé, majd a varrás mentén oldalt, a combjára.- Jöjjön ...- így??? Lehet, az ő karja még ekkor is a távolságba nyújtózott, erősen zihált tehát, mert kiáltani szerette volna:- Nem hiszi?! . . . Miért? Mert én mondom?! Csak, mert én?! ...- Hogy ilyen ... Szépet?- Ilyen szép nőt! Hová kerültek azok a gyűrűtlen ujjak a szoknyavarrásáról, a combjáról?!- Akkor is szép! Hiszen azok a telt karok, ím az övéi is a magasban már! És, ha sikerülne visszafordulnia is ... Billenés volt, alig valami legyőzte a kavicsot! És biccenés is, talán, egy hajszál, annyira semmi; hiszen emelkedett! ...- Jöjjön! Emelkedett ... O is vagy ő csak? ...- Jöjjön vissza! A nap, a délután, a szép. Halkan és gyorsan sírt. ■ \ Nagy Zoltán Mihály: Szerelem én önzőn üldözöm ö hozzám menekül sújtom édes kínnal jajgat szerelemül elalél föllobog magasba zuhanok lángoló ölében elégek megfagyok ölelem megölöm feltámad elsirat havazó hajnalon hazudik igazat megcsillan eltűnik átkozom keresem veretik szívemre fájdalom szerelem Böröndi Lajos: Metszet mert úgy lehet csak hogy nem lehet ömlik ránk fehéren a Nap megérintelek elküldöm testeden felfedező útra ujjaimat ragyoghat feneked gömbje fölöttem titok maradsz örökre szomjúság beteljesületlen álom fekszünk egymás mellett mint két csoda két vágyakozás „Észak-fok, titok, idegenség,” egy nyárvégi délutánban N _______________________/
