Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27 / 151. szám
8 Magazin 1992. JÚNIUS 27. Házi múzeumok Például Tiszabőn Hogyan élnek a cigányok? Akadnak gyerekek, akik füvet esznek Mezőtúron járva betévedtem Kálnai Sándor nyugdíjas pásztor házába. Igencsak elámultam az ott látottakon. Az élet a városba űzte évtizedeken át megszokott környezetéből, s mivel nem volt más választása, magával vitte az őt korábban körülvevő világ tárgyi emlékeit, a kitömött madarakat, a régi pásztorszerszámokat, a kóborló állatok kolompjait, a csikók csengőit. S megannyi korábban használatos szerszámot. Azokkal van tele az üvegezett veranda s a melléképület egésze. Nem tudom, hány tárgyat mentett meg Sándor bácsi, hiszen csak a kitömött madarakból van vagy hatvan. A szerszámoknak, a pásztorfelszereléseknek pedig se szeri, se száma. Azt viszont tudom, hogy jóval többről van szó, mint egy ember múlthoz való ragaszkodásáról. Inkább egy mostanában talán újjáéledő életforma részbeni bemutatását, környezetünk jobb megismerését szolgálja ez a gyűjtemény. Ha Mezőtúron történelmet vagy kömyezetisme- retet tanítanék, biztos, hogy elvinném tanítványaimat az öreg Kálnai házába. Lehet, hogy azt mondja erre valaki: nem olyan nagy dolog ez a gyűjtemény, hiszen ott vannak a múzeumok. De hát hol vannak a múzeumok, s mit láthat belőlük az érdeklődő? A szolnoki Damjanich Múzeumot évek óta renoEsténként már messziről hallom, ahogy bakancsával sfémvé- gli botjával végigkopog a járdán. Télen-nyáron ugyanabban az ormótlan bakancsban, szakadt ruhában. Mostanára csak az egérrágta, vastag kabátot hagyta otthon. Otthon? Ki tudja, van-e egyáltalán otthona. Néha úgy tűnt, minden rajta van, amije csak van, a ruha, a megviselt ,,micisapka' ’, s kezében két jókora szatyor, megtömve a kukákból kiválasztott kincsekkel, de az is lehet, az összes „vagyonát’ ’ hordozza benne. Jöttére nem lehet nem odafigyelni. Nemcsak azért, mert a fém és a beton találkozása eleve furcsa csengéssel jelzi, újra itt vagyok, „s még itt vagyok”. ,,S tanúskodom a Napról, hogy ra- gyog” - jut eszembe rögtön a költő versének további sora. Merthogy az öreg számomra legalábbis erről tanúskodik. ö más, mint a többi kukákból guberáló, ők utánozhatatlanul gyors és gyakorlott mozdulatokkal felhajtják a konténer tetejét, vizsla szemekkel, s egy alkalmi válják, máshol meg a helyhiány akadályozza, hogy a birtokukban lévő gazdag anyagot teljes egészében az érdeklődők elé tárják. Ezeknek a magángyűjteményeknek tehát felbecsülhetetlen a haszna, márcsak azért is, mert a néprajzi tárgyak megszerzése nemcsak lelket melengető hobbi, hanem pénzkérdés is. Kálnai Sándor bácsi anyagi gondjai egy csapásra megoldódnának, befektetett tőkéje kamatostól visszatérülne, ha túladna gyűjteményén. Neki azonban eszében sincs az. Kár is lenne, ha csak ritkán nyi- togatott előszobák falát díszítené egy-egy becsesen őrzött tárgya. Szerencsére nem egyedi Kálnai Sándor bácsi példája. A tő- szomszédságában lakó dr. Fodor Sándor állatorvos rokon lélek vele. Az állatok gyógyításáért hányszor kért (és kapott) ő is pénz helyett régi tárgyakat. Jobb híján egyik szobája falán helyezte el azokat. Figyelemre méltó az ő gyűjteménye is. Szerencsére folytathatnánk a példák sorát - kuriózumokat is említve köztük, így a párját ritkító kunhegyesi fegyvergyűjteményt. Biztos, hogy ezek a gyűjtemények nem rendezettek, meglehetősen vegyes az állományuk. Tulajdonosaik múltat őrző, áldozatvállaló munkájának értéke mégis egyértelműen dicséretes. Simon Béla Fotó: Mészáros János bottal belevájnak a szemétbe, s ha nincs kedvükre való zsákmány, egykedvűen továbbállnak. Az öreg méltósággal áll meg a konténer előtt. Botját nekitámasztja a szeméttárolónak, s kezével lassan matat a mások által kidobott holmik között. Ruha, cipő, mint valami csupán ,földi hiúság”, nem érdekli. Elég, ami rajta van. Ennivalót keres. S amikor először megláttam, nem akartam hinni a szememnek: az ,,ínyencfalat" felét odadobta egy ott lábatlankodó kóbor macskának. S ez így történt másnap is, harmadnap is, azóta is, hogy eljött a nyár, s megsokasodtak a kóbor macskák. S már szinte csapatostól várják a fémvégű bot számukra ,,pavlovi csengettyűjét". Nemrégiben alighanem „befektetett” az öreg, mert egy tányért is hozott magával. No, nem Ha hinni lehet a statisztikának, a helyi számításoknak - és miért ne lehetne -, Tiszabő lakosságának az 55 százaléka már cigány származású. A polgármesteri hivatal adatai szerint a munkanélküliek ottani aránya 60,9 százalék, és az állástalanok többsége szintén cigány. Vajon hogyan, miképpen élnek ezek az emberek? MágaZoltán egy mutatós, szépen gondozott házban lakik a műút mellett. Harminckilenc éves, és ebből kereken tizenhatot Szolnokon, az építőiparban töltött el. Sajnos, négy éve megkapta a munkakönyvét. Zoltánék öt gyereket nevelnek, a legidősebb 20 éves, a legkisebb 8. Egyik fia a Rajkó zenekar prímása.- Egy ideig Tiszaföldváron, majd itthon is dolgoztam, majd úgy döntöttem, ha már önhibámon kívül állástalan lettem, valamit kezdek, Vállalkozó lettem, de hát ez a kis italbolt most már nem sokat hoz.- Miből élnek?- Az öt gyerek közül még háromra kapok családi pótlékot, ami havi 9 ezer 700 forint. A munkanélküli-segély hat és fél ezer. Ennyiből, mert a bolt hoz is, visz is, és ami marad, édeskevés. Azért nem éhezünk, mert van hátul 200 csirke, egy regimagának. Attól kezdve lassú, komótos mozdulatokkal „tálalt” a konténerből, majd kopogva, csoszogva odabandukolt két parkoló autó közé, s az óvoda kerítésén „megterített” a macskáknak. Mindvégig ott állt, míg az árva jószágok föl nem falták a vacsorát, majd farkukkal megcirógatták az öreg rongyos nadrágját. Mindenki megkapta, amit akart. A macskák az ennivalót, az öreg a szeretetet. Egyszer - talán mert már nem bírta végigállni a macskavacsorát - lemondott a doromboló köszönetről, s másnapra ottmaradt az üres tányér. Napokig nem jött. A macskák vártak, vártak, majdnem mindhiába. Úgy látszik, a szokásos esti macskavacsorázta- tásnak nemcsak én voltam az egyetlen tanúja. Mindmáig szégyellem, de nem én, hanem'az egyik távolabbi szomszédment kacsa. Hízót négyet vágtunk, de anyadisznóval is bíbelődöm. Vettünk ki földet, ott krumpli terem. A mi házunkon nincs adósság egy fillér se, de muszáj dolgozni, mert a fiatalokat is segíteni kell.- Mondja már el nekem, mi a recept, hogy Önök boldogultak, boldogulnak? Igaz, rengeteg munkával.- Nézze uram, nem megkeresni, inkább beosztani a nehezebb a forintot. Ennyi a recept. Meg szorgalom, munka, munka. Tudom, egyszerűnek hangzik, de mást nem bírok mondani. Továbbmegyünk, egy másik házhoz. Ez az épület Zoli bátyjáé, Mága Pálé, aki 44 éves. Ebből huszonhét kemény esztendőt Szolnokon dolgozott az építőiparban, és bizony amikor a fia betöltötte a tizenötöt, vitte magával, mert kellett a kereset. Ráadásul a ház is úgy készült, hogy jószerével kedvezményt sem kapott rá. Neki is öt gyereke van, de az unokákkal, mindenkivel együtt tizenegyen élnek a házban.- Szegény vagyok, akár a templom egere, nyugodtan leírhatja. Három éve leszázalékoltak, 6 ezer 200 a nyugdíjam, amiből kétezer a gyerektartás, asszonyom ment le először hozzájuk némi ennivalóval. S aztán már nemigen volt üres a tányér. Legalábbis egy ideig. Amíg megvolt a tányér ... Az öreg újra lábra kapott. Estéről estére újra jön egy kicsit jobban csoszogva, kopogva, de mégis eljön. Most már nem a kerítésen „terít” tányéron a macskáknak, hanem az aszfalton két autó között, s botjával vigyázza a jószágok nyugodt vacsoráját. Agyonbarázdált arcán már inkább fintor, mint mosoly látszik, amikor körbedorombolják védencei, akiket egyébként rugdos, sicceget a legtöbb lakó s ott parkoló autós. Mit számít egy macska, mit számít egy szakadt vénember? Sietni kell, nem figyelni senkire, semmire, nehogy elszalasszuk életünk vélt nagy lehetőségét. S nem vesszük észre, hogy ott van előttünk az EMBER, aki ugyan koldus, de sugározza a Napot, a szépet, a jót, a szeretetet, az emberit 1992 nyarán, Szolnok belvárosában. Tál Gizella háromezer a részlet. Számoljon utána, mi marad.- Jószerével semmi.- No, ugye, ebből élünk. Havonta egyszer eljárok muzsikálni, kapok érte ezer forintot. Még szerencse, hogy az önkormányzat adott kukoricaföldet.- A fiai nem keresnek?- Munkanélküli itt már a jóisten is. Kiutalnak nekik családonként hat-hat ezret. Van harminc csirkénk, és néha lessük a kaput, mit is eszünk, mert semmi nincs.- Az önkmmányzat?- Esztendeje küldött két és fél ezret. Pedig nekem a házam saját pénzemből épült cigány létemre. Legalább egy kis ennivalót adnának. Nem kérek én pénzt, csak amit megehetnek a gyerekek, az unokák. Az is nagy segítség lenne a magamfajtának. Zoli, az öcsém jól áll, nekem meg ez jutott. Pedig 27 évem hagytam ott az AEV-nál - legyint. A falu másik részén, a Kertész utca járdátlan oldalán egy házba nyitunk be. Az udvar hátul gazos, ásatlan. Ennek talán az az oka is lehet, hogy a családfő, a 27 éves Mányi Béla most érkezett Állampusztáról.- Volt egy kis zűröm, és kaptam érte hat hónapot, amiből négy és felet lenyomtam. Dolgoztunk keményen, hol éjjel, hol nappal. A több mint négy hónapra kerestem négyezer forintot. Ennyivel engedtek ki június 19- én, bár mire hazaértem, a fele maradt.- Miért?- Szolnokon taxit fogadtam, mert azt ígértem, hatra itthon leszek.- Tatán ha vonattal, busszal jön, később nyitja meg a kaput, de a kétezer forint helyett hazavisz 3 ezer 700-at.- Hát, nem is tudom . .. Amíg odavolt, a felesége 2 ezer 800 forintból élt, egy gyerek után ennyi a családi pótlék. Pedig még a házon is van 18 ezer tartozás, nem beszélve arról, hogy a villanyt is fizetni kell. Előfordul, két napig se főznek, mert nincs mit. Amikor ott jártunk, az jó napnak számított, mert a nagymosás után étel került az asztalra. Megtudtuk, a községben rendszeres szociális segélyre évente 2,7 milliót osztanak, ami finoman fogalmazva bokáig sem elég. Rendkívüli segélyre 800 ezer jut, ez a talpig sem futja. A rendszeres nevelési segély évi 400 ezer, a rendkívüli 600 ezer. Együtt egymillió, ami szintén annyira kevés, hogy a gondok töredékét tudják csak orvosolni vele. Éppen ezért pályázatokon vesznek részt, így próbálnak némi forinthoz jutni. Ilyesmire, hogy ápolási díj, fordítani sem bírnak, pedig sok a magányos, beteg öreg. Elmondták, ismernek gyerekeket, akik tavasszal füvet esznek. Mert otthon más ennivaló nincs, és azt már tízévesen is tudják: melyik a jobb, ehető fű. Ez bármennyire hihetetlen, az idén is megtörtént. Egyféle értékelésképpen azt is írhatnánk riportunk végére: valahogyan így élnek a cigánycsaládok Tiszabőn, az úr esztendejének 1992-es évében. Akad, aki jól, a többség máról holnapra, mások viszont még így sem. Egyben közös a helyzetük: általában kevés befejezett osztállyal, iskolával rendelkeznek, mert a tanulás valahogyan nem megy. Pedig az előrelépésnek, valószínű, ez a kulcsa. A még több iskola meg a szakma. Elvégre a segédmunkák, -munkások ideje már lejárt. Ez még akkor is igaz, ha fenemód felemás világunkban nem kevés szakmunkás is munkanélkülivé vált. Vitathatatlan: a segély is egyféle megoldás. Csak éppen tüneti kezelés, az alapvető bajra semmiféle választ nem ad: így továbbra is nyitott a kérdés - mi lesz veled, cigányság? Tiszabőn meg másutt is. Ugyanakkor éppen ők, a cigányok mondták: ebben a faluban nagyon sok nem cigány is nehezen él, ráadásul végtelenül szegény. Éppen ezért az egyik következő riportunkban őket keressük fel, szólaltatjuk meg. D. Szabó Miklós Fotó: M. J. Kálnai Sándor: - Ezek között telt az életem Az öreg és a macskák Ugye, mutatós ez a berendezés? Mága Zoltán, a felesége és a kisunoka
