Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-02 / 103. szám
I 8 Irodalom—művészet 1992. MÁJUS 2. Az Önkény a második emeleten lakott. Kisgyermekkorom nagy bérházának második emeletén a sarokban, az utca felőli fronton. Akkoriban, amikor a bőrkabátosoktól való rettegés - hallga csak, léteket dong a gang - a lélegzetet is visszafojtotta a sűrű függönyök hajlatai mögött, és viccet csak ki- róbált barátok meséltek egymásnak. Az Önkényt Eskának hívta mindenki a házban - persze szájról olvasandó néma artikulálással -, mert állítólag ’ 19-ben, a tanácshatalom idején, amikor, mint mondták, élet-halál ura volt a környéken, nem aláírással, hanem csak s.k.-val hitelesítette rendeletéit. Saját kezűleg döntve életről és halálról. A kommün bukása után Oroszországba emigrált, ahol Rákosival is puszi-elvtársak lettek. Együtt tértek vissza diadalmasan a Berlin felé dübörgő rohamléptek, paták, kerekek és lánctalpak nyomán. Népünk Nagy Vezére később, hatalma zenitjén sem feledkezett meg régi barátjáról, akihez születésnapján személyesen jött el gratulálni a lakására. Könnyen elképzelhető, hogy ezt a látogatást milyen felhajtás kísérte a házban a kókuszszőnyegtől a testőrök nyü- zső sokaságáig.- Ha valaki nem tetszik Eskának, vagy akire csak megneheztel bármiért is, azt úgy elviteti, mint a vöcsök! De még a famíliáját is! - tartották a lakók, mint ahogy gyanították azt is, hogy a Tanácsosé- kat a harmadikról, az ő személyes Thiery Árpád: közbenjárására, s.k. intézkedésére deportálták egy őszi nap proletárszürke derengésű hajnalán. Mi hármasban, anya, apa meg én, ugyancsak a harmadik, a legfelső emeleten laktunk, egy gangra néző kétszoba-félkomfortos- ban, azon a szárnyon, ahol az egyszerűbb lakások voltak, de oda többet sütött a nap. Szüleim felhő- járóan fiatalok és széllelbélelten szegények voltak, mégis valamit menteni próbáltak a halálra ítélt polgári életformából. A zongorát, az emyős asztali lámpát, a horgolt térítőkét, a faragott csillárt, könyveket, hanglemezeket, pedig a csőbútorok és neonfények kora már a küszöbön állt. Apám azon az emlékezetes vasárnap délutánon is zongorázott. (Akkortájt még igazi cselekvések pótolták a későbbi pótcselekvéseket.) Muzikális hajlamát nagyanyámtól örökölte, aki zenetanárnő volt, de az igazi sikerhez, a hivatásszerű megélhetéshez kitartása vagy szerencséje kevésnek bizonyult. Csak a szombat meg vasárnap délutánok, baráti vendégeskedések öröme kárpótolta valamennyire. Akkor is zongorázott, azon a nyár végi vasárnap délutánon. Az ebédek illatát már felfalta a lépcsőház, és a korlátok árnyéka berácsozta a körfolyosó mozaikját, sőt a falra is egyre több csúszott fel, miközben nagyszobánk ablakán át tangók, foxtrottok és keringők dallama szállt az álmosí- tó meleget sugárzó emeletek között. És akkor egyszer csak ott lenn, majdnem szemben a másodikon kivágódott a saroklakás ajtaja, és maga Eská csörtetett ki rajta személyesen. Teljes behemótságával, megközelíthetetlen rátartisággal, félelmetesen. Döngő, dromedár- léptekkel indult a lépcsőház irányába, majd fel, fel, fel - a lift megjavításához neki sem volt hatalma -, fel a harmadik emeletre. Ott jobbra, végig, majd balra az ablakok alatt, az ajtók előtt - a félelem és a kíváncsiság addigra már lábujjhegyen kergetőzött a függönyök mögül leselkedőkben -, végig egészen mihozzánkig. Se szó, se beszéd, be a konyhába, át a lakáson, térdig gázolva a beszűrődő fényben, a nagy belső szoba felé, ahol apám mit sem sejtve fűzte, táncoltatta ujjai alatt a harmóniákat. Pár pillanat, és a zongora odabenn elhallgatott. - Igen, a zeneszó biztosan megzavarta Eská vasárRéti János: • • Az Önkény dala Ahogy az élet. A tornatanár volt ügyeleti szolgálatban, amikor Bálint visszaérkezett az újabb kórházi kivizsgálásból. Ezúttal arra panaszkodott, hogy fáj a feje, homályosan lát, s nem tud aludni. A tanár - akit az intézeti fiúk maguk között Kacomak becéztek, s tudták róla, hogy egykor maga is állami gondozott volt - vacsora után végigjárta a hálótermeket, az étkezdét, a mellék- helyiségeket. A klubszobában egyedül találta a fiút. Miután összeszedte a szertehagyott újságokat, eltette a sakk-készletet, kikapcsolta a televíziót, széket húzott, és leült Bálint mellé. Nem árulta el, hogy kereste.- Mit rajzolsz? - kérdezte.- Ezeket. A papíron tankok, zuhanó repülőgépek füstölögtek, mégis e szörnyűségek mintegy ellentételeként valahogy oda lehetett képzelni a friss májusi szelet, s az alant zöldellő tájat is.- Jó a kézügyességed.- Mások is mondták - pillantott fel a fiú, egy pillanatig elbizonytalanodva: beavassa-e Kacort a titokba, hog valamennyi zuhanó gépben az ő apja ül. A tanár égő fekete tekintetével szelíden, mondhatni, nyájasan fürkészte Bálint arcát.- Nincs neked semmi bajod, fiam - szólalt meg végül. - Egy ilyen jó csontú, hórihorgas kamasznak a futópályán van a helye, nem pedig a betegszobában. Bálint zavartan hallgatott. Szidalmakra készült, nem leleplezésre. A karácsony előtti tüdő- gyulladás nyitotta föl a szemét. Az a két kórházi hét olyan volt, mint egy hosszú, fehér álom. - Lehet, hogy itt kellene élnem? - gondolta, s az utolsó éjszaka kiosont a mosdóba, és lefeküdt a hideg kőre.- Miért csinálod ezt a sok hülyeséget? - korholta a tanár. - Kavicsot eszel, vödörszámra ön- töd magadra a hideg vizet, miegymás ... A fiú sokára szólalt meg. Nem mondott egészen igazat, de nem is hazudott.- Az apám miatt van az egész.- Mert nem jön hozzád látogatóba?- Nem tud. A tanár szótlanul ingatta a fejét. Zavarták a tankok és a repülőgépek, de nem kérdezősködött.- A címe megvan - mondta később a fiú. A levelet tulajdonképpen közösen írták, mivel Kacor a fiú minden kívánságát belefoglalta. Aztán hetek múltak el, válasz nem jött. Bálint kezdett beletörődni a kudarcba, elég nagy fiú volt már ahhoz, hogy arra is gondoljon, ami volt s lehetett volna, de valami oknál fogva eddig kimaradt az életéből. A tanár följelentéssel fenyegetőzött: - Kötelesek harmic napon belül válaszolni! Majd én megmutatom nekik! ... Az erélyes sürgetésre postafordultával érkezett a válasz: volt ilyen nevű ápoltjuk, jelenleg egy másik város ideggyógyintézetében van. Bálint a térképen megkereste a várost. Mereven bámult a kis fekete pontra, s egyre nyilvánvalóbb lett: senki sem akadályozhatja meg, hogy odamenjen. Másnap reggel az igazgatói irodába rendelték. Kacor az ajtóban várta. Bátorítóan vezette az igazgató elé, aki épp a mellényét gombolta, befejezvén a reggeli öltözködést.- Az igazgató úr elenged, hogy meglátogasd az apádat - újságolta a tornatanár. - De negyven nyolc órán belül vissza kell jönnöd! Ez a feltétel! Odamész, beszélsz vele, és máris indulsz vissza. Két napot kaptál rá az igazgató úrtól. Világos?- Igen - rebegte a fiú meglepődve s hálásan.- A gondnok úrtól kapsz útiköltséget és egy kis zsebpénzt. Az igazgató - úgy tűnt - még nem barátkozott meg igazán a tornatanár ötletével. Öblös hangjában volt bizonyos fenyegetés.- Aztán el ne tévedj!- Egy ilyen kis országban nem lehet eltévedni - vette védelmébe Kacor a fiút. A folyosón kezébe nyomott egy gondosan becsomagolt dobozt. - A feleségem készítette neked.- Minek ez?- Holnap nyaralni megyünk, és úgy gondoltuk, hogy az idő alatt majd szépen elfogyasztod, ami a dobozban van.- Hova mennek?- Olaszországba. A fiú egyik lábáról a másikra állt, úgy érezte: nem tud mit kezdeni a csomaggal.- Mikor jönnek haza?- Amikor elfogy a pénzünk - mosolygott Kacor. Bálint ki se bontotta a csomagot, eltette a szekrénybe. Az ideggyógyintézet portása először elzavarta a kaputól. Később, könyörgésre, telefonált a főnővémek, de mielőtt beengedte volna Bálintot az árnyas vadgesztenyefasorba, alaposan megmotozta. Bevezették egy irodába, magára hagyták. Fázott a fehér bútorok között. A sarokba kuporodott. A főnővér emelte föl, s ültette asztalhoz. Kikérdezte, aztán fürdőszobába küldték, megetették. - Az apám? - kérdezte. - Majd reggel, ha itt lesz a főorvos úr ... Az apja csíkos kórházi ruhában, a kezét összekulcsolva ült az ablaknál. Az ápoló megszólította, mire engedelmesen felállt. Hosszú, nagyon hosszú öregember volt. A fiú torka, az ablak rácsaira pillantva, elszorult.- Rajzolsz még? - nézett rá szomorúan az apja.- Igen.- Miket?- Angyalokat - hazudta Bálint. A főnővér az ebédnél azt mondta: maradhat másnap is. Délután is bemehetett az apjához. Az ötödik nap megfordult a fejében: - Lehet, hogy örökre itt akarnak tartani? ... Gyűjtötte a bátorságot, hogy megszólítsa a főorvost: nem bánná, ha a háta mögött megegyeznének. nap délutáni szunyókálását, és ez megtorlást kíván! Még néhány óra, legfeljeb nap, aztán este vagy hajnalban jönnek a bőrkabátosok - gondolhatta anyám -, és irány Szibéria! Csak előtte még jól kiordítozza magát apámmal, hogy mit képzel, mit merészel, és hogy jön ahhoz! Mire idáig érhetett, bent az ajtó mögött felhangzott egy akkord, majd egy másik a húrok közül. Aztán a dallam és az énekhang. Mély, ablakrezegtető baritonon öblögetve egy orosz dal oroszul. A „Valahol a Volga mentén”. És az édes szomorú melódia har- sogóvá erősödve, dagadva és hömpölyögve győzött le minden akadályt: felébresztette a délutáni álmodókat, meglebbentette a les- kelődők függönyét, felidegesítette a pedikűrösnő kutyáját, összekócolta a mozigépész lányának kakastaréját, bekurjantott a vicéék ablakán, majd a napozótetőről elrugaszkodott a Duna felé. Összeölelkezve a zongorakísérettel. Tényleg! Mi következett volna akkor, úgy negyven évvel ezelőtt, ha apám történetesen nem tudja a dalt, ha hibázik a kíséretben, vagy netán megtagadja a zenei aláfestést, és kiutasítja Eskát a lakásból? Ki mondja meg nekem immár, hogy az a harminc év körüli fiatalember azon a fülledt, délutáni órán a harmadik emeleti lakásban gyáva volt vagy hős, áldozat, esetleg kollaboráns, amikor együttműködött a hatalommal? Mert az Önkénynek a zene hallatán dalolhat- nékja támadt. Volgáról, lányról, szerelemről. A hatodik nap megjelent a nevelőotthon gondnoka.- Elköszönnék tőle - nézett csalódottan Bálint a főnővérre.- Most nem lehet. Becsukta a szemét, hogy könnyebben fölidézhesse az apja arcát, de sehogyan se rajzolódott ki, csupán egy ismerős, ám bizonytalan folt gomolygott előtte. Mintha időtlen idők óta nem látta volna. Az utcán kínos lassúsággal telt az idő. Úgy tűnt fel: egy helyben topognak. A gondnok maga elé engedte, kézmozdulatokkal és rövid vezényszavakkal irányította. Meg se fordult a fejében, hogy máshova is mehetnek, mint a vasútállomásra, csak akkor rémült meg, amikor a gondnok erősen megmarkolta a karját, s a kapu fölött megpillantotta a táblát: megyei fiúnevelő intézet. A földre vetet-" te magát: - Nem akarok visszamenni! Nem akarok visszamenni! Gyűlölöm magukat! . . . - kiáltozott kétségbeesetten, majd fölugrott, és rohanni kezdett. Pillanatok alatt behozhatatlan előnyre tett szert, a gondnoknak ugyanis esze ágában se volt, hogy üldözőbe vegye. Bálint teljes erőbedobással futott, míg kimerültén le nem roskadt.- Mit csinálsz itt, fiam? - nyúlt érte egy kéz olyan mozdulattal, mint aki sebesültet emelne föl. Bálint megdermedt a rémülettől. Azt gondolta: rajtaütött a gondnok. Óvatosan fölemelte a fejét. Először azt fogta föl, hogy lépcsőn fekszik. Aztán egy fekete ruhás pap alakját pillantotta meg. A háttérben magasodott egy vörös kőből épült templom, afölött pedig a mindennél magasabb magasság.- Az apámhoz szeretnék menni - nyöszörögta.- Hol van az apád? A fiú gyönge kézmozdulattal válaszolt, fölfelé mutatva, talán a végtelenbe, mely bár elérhetetlen, de ott föltehetően minden a helyén van. Franco Cajani verse Bár lennék örült, s hullnék szakadékba hogy Pietralba havából kiássam s lepucoljam a kis Madonna-szobrot szeretném az anyám kit életében nem volt időm szeretni és szolgálnám is öt kit elvesztettem egy új év éjszakáján. (B aranyi Ferenc fordítása) Nagy Zoltán Mihály: Üzenet Már önmagommal békétlenül, száll szemem gödrébe alkony. Az óceánt csak sejthetem. Ne várjatok a túlsó parton. Ozsvald Árpád Játszani, régi kedvvel Oly távol már az Északi-sark, Húsvét-szigetek kőbálványai, tengerek mélysége, az égbolt csillagai. .. Ki kezdi el újra? A dallam még ismerős. A téli sárban megfagyott lábnyom, csönd zenéje megdermedt egy ágon. Játszani, régi kedvvel - azért is! „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel ...” Ki kezdi el újra? „Cinege, cinege,kismadár...” Tengerek hetvenhét szigetén tovaszáll. Ha távol is ... Kinek fáj a madár zuhanása?! Tengerek sóhaja, szigetek pusztulása. V _______________________________ H azug tavaszban árad a tenger. Bárkába menekül, ki remél. Maradok felkiáltójel Szodoma omló köveinél. Jaj annak, ki tudja: megváltó nincsen, csak magát kellető kurva. A mindenséget hiába keressük bérelt halmaira ráborulva. Jogom a jajhoz megaláz, szemem gödrében alkony. Mert pörölök már magammal: ne várjatok a túlsó parton. J Folklór Imre Károly papírkollázsai
