Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-07 / 107. szám

I 1992. MÁJUS 7. Kultúra SzellemU érzelmi vákuumban élünk ben azt mondja Emma: „nem lá­tok semmi mást most, mint a hi­ányt, a hit hiányát, a szeretet hi­ányát.” A szeretet nálam azt je­lenti, hogy hiányzik. S azt hi­szem, hogy a társadalmak legna­gyobb problémája a XX. század végén, hogy szellemi-érzelmi vákuumban élünk, s az emberek 90 százaléka nem tudja, milyen legyen az a kép, amit a saját jö­vőjének kíván. Mert hiányzik a hit, amibe valóban bele lehet ka­paszkodni, hiányzik a szeretet. Ilyen lett a világ, ilyenné tette a politika - 1933, ’39, ’44, ’56, ’68, '80, ’90 - hogy csak néhány dá­tumot említsek. Olyan dolgok történtek a világban, hogy az emberek már nem tudnak hinni abban, amiben addig hittek. Nap mint nap látjuk például a tévé­ben, hogy a hazaszeretet nevé­ben Szolnoktól 200 km-re délre egymást ölik az emberek. E magvas gondolatok után kissé könnyedebben folytatódott az ankét. Többek között a rende­zésről, a szereplők kiválasztásá­ról, a filmezésről hangzottak el kérdések, illetve válaszok. Szabó István, aki ritkán vál­lalkozik hasonló találkozókra, igen nagy szakmai szeretettel szólt a filmművészetről, amely­nek létjogosultságát - a művé­szetek sorában - abban látja, hogy csakis a film az, amely meg tudja mutatni azt a csodát egy ember arcán, hogy hogyan szü­letik meg egy érzelem vagy egy gondolat. Ennek ellenére, mint Veress József bevezetőjében elmondta, válságos helyzetben van a ma­gyar film. Részint anyagi okok miatt, s ami még fájdalmasabb, a közönség is elpártolt a magyar filmektől. Nos, a kedd esti szol­noki közönségre ez nem áll, s mind a film - amely katarktikus élményt adott Emma utolsó mondatával, amikor a szálló ab­lakából kiugrott, vérben fekvő Böbének mondja: „Nem ez a megoldás!” - s a közvetlen, jó­ízű, tartalmas beszélgetés az Os- car-díjas Szabó Istvánnal még közelebb hozott bennünket a magyar filmművészethez. Tál Gizella Nem mindennapi élményben volt részük kedden este a szolno­ki filmbarátoknak. Szabó István Oscar-díjas filmrendezővel ta­lálkozhattak a Tisza moziban, miután megnézték legújabb, Édes Emma, drága Böbe című filmjét. A találkozó egyébként zárása volt annak a sorozatnak, amelyben Szabó István néhány korábbi filmjét is újra láthatta a közönség, köztük a Redl ezre­dest saHanussent. Akié filmek s az Oscar-díjas Mephisto után valami hasonlóra számított, an­nak csalódást okozhatott volna az Édes Emma, drága Böbe. De nem okozott, hiszen a leg-újabb film méltó folytatása Szabó Ist­ván eddigi életművének. Arról van szó csupán, hogy a nagy tri­lógia után - a három említett film, s hozzátehetjük még ne­gyedikként a Találkozás Vé­nusszal című alkotást - Szabó István, mint ahogy a kritikus írta, „elindult hazafelé”. Termé­szetesen az új film témáját te­kintve. „A tetralógia Európáját egy kamaradrámányi Magyaror- szágköveti” - olvashatjuk Békés Pál elemzésében. A „kamaradráma” két, vi­dékről a fővárosba került peda­gógus, Emma és Böbe történetét, tragédiáját tárja elénk. Mindket­ten egy romladozó budapesti ál­talános iskola orosztanárai, akik­nek életében különösen nagy fordulatot jelentett a rend­szerváltás. Amúgy is elveszített gyökereik, kilátástalan helyze­tük mellett mint orosztanárok szinte fölöslegessé válnak. S no­ha pedagógusokról szól a film, Szabó István valójában arról ad „vázlatot” - ahogy a film egyik alcímében jelzi -, hogy miként szól bele az egyes ember életébe a történelem, még akár egy vér- telen fordulat is. S ilyen értelem­ben a film szereplői lehettek vol­na más társadalmi réteg képvise­lői is. A film utáni ankéton - ame­lyet egyébként az Új Néplap, a Tisza Mozi Kft. és az Ifjúsági Iroda rendezett - mégis elsősor­ban pedagógusok vettek részt. S érthető, hogy Veress József film­esztéta, a Magyar Filmintézet ál­talános igazgatóhelyettese beve­zető szavai után rögtön az volt az első kérdés, hogy honnan ismeri ennyire jól Szabó István az isko­la, a pedagógusok világát.- Bár a családi hagyományok s egyéb kapcsolataim révén va­lóban izgatnak a pedagógusiét kérdései - kezdte válaszát a ren­dező -, legalább ennyire érdekel az egész értelmiség helyzete is. Ezen belül, úgy érzem, a pedagó­gusok, s még hozzáteszem az egészségügyben dolgozókat is, hogy ez a két értelmiségi réteg nagyon betegesen és hamisan él a társadalom tudatában, mivel úgynevezett nem termelő ága­zatként könyveli el az iskolát s a ennek a politikának megfelel­nek. S mindig is bátorság kellett ahhoz, hogy az iskola a társada­lom pillanatnyi állapotát leg­alábbis megkérdőjelezni merje.- Miért éppen ezekről a peda­gógusokról szól a film? - hang­zott el a következő kérdés.- A Vörösmarty téren talál­koztam pár éve egy fiatal­emberrel, aki pénzért lerajzolta az erre kapható turistákat. Be­szélgetésünk során kiderült, hogy tanár. Vidékről jött a fővá­rosba, pedagógusszállón lakik, s bemutatott több társának is, akik Szabó István az ankéton kórházat. S ilyenformán nem is kell olyan nagy figyelmet fordí­tani rá. Én úgy gondolom, hogy ez egyenesen tragikus felfogás, mert valójában az iskola az, amely a kiművelt embert „ter­meli ’ ’ a társadalomnak, a kórház pedig visszaadja a gyógyult em­bert a „termelésnek”. S nagyon is fontosnak érzem, hogy e két réteg problémáiról szóljunk. Ha emlékeznek még Kosztolányi Aranysárkány című regényének arra a részletére, amikor átmegy a téren a gimnázium tanára, s hogyan köszöntik, s összevetik a mai helyzettel, akkor pontosan le tudják mérni a mai magyar társa­dalom iskolával kapcsolatos szemléletét. Létezik egy másik probléma is, nevezetesen nálunk a mindenkori hatalom azt várja el az iskolától, hogy a hatalom pozícióit erősítse, megfeleljen a pillanatnyi politikának. S olyan állampolgárokat képezzen, akik szintén rajzoltak vagy újságot árultak. A lakás reménytelen, al­bérletet hárman sem tudnak megfizetni. Marad a szálló, ahol ötszázan laknak. Nincs lehető­ség magánéletre, egy kis ma­gányra, elzárkózásra, nemigen futja színházra, mozira, köny­vekre, egyáltalán az értelmiségi létre. A biztonság kedvéért egy felmérést is végeztünk, amely teljesen megfelelt az addigi ta­pasztalatainknak. Szeretném megjegyezni, hogy a filmnek csak háttere a most végbement politikai válto­zás. Amikor én jártam iskolába, akkor a mi tanáraink ugyanúgy voltak az orosztanítással, mint most a nyugati nyelvet tanítók. Legfeljebb egy leckével jártak előttünk. Nem először fordult most ez elő. Jómagam hét rend­szerváltozást éltem meg Ma­gyarországon,, s azt szeretném, ha, az utánunk jövő generációk­nak söhanem lenne ilyen gyors „Nem c/. a megoldás’ „Honnan ismeri ennyire a pedagóguslétet?” - hangzott el a kérdés fordulatokban részük. Ebben a filmben tulajdonképpen benne van az összes fordulat tapasz­talata is, amit én s sokan mások átéltünk. S az egyik ilyen, úgy érzem, fontos tapasztalat az, ha nincs az emberben elég erő, nem elég bátor ahhoz, hogy saját ma­gában is megtalálja a hibát, ak­A film két főszereplője: Johanna színművésze Tér Steege és a „modell”, Börcsök Enikő. S a rajztanár, Mucsi Zoltán, a szolnoki Szigligeti Színház kor rögtön ellenséget kezd keres­ni. A mi társadalmunknak igen nagy gyakorlata van az el lenség- keresésben. Úgy érzem, a film a biztonság elvesztésének különös együtteséről is szól. A két fősze­replőnek nincsenek gyökereik, amit tanultak, az elvesztette az értékét, magánkapcsolataik le­hetetlenek, akárcsak a szociális körülményük. A biztonságérzet pedig annyira fontos, mint a le­vegő vagy egy pohár víz. S an­nak ellenére, hogy szeretem a hazámat, el kell mondanom, amit a legnagyobb problémának érzek, amióta csak élek, minden­nap harcolni kell a bizton­ságérzetért. S ezt mindig és min­dig a politika idézte elő. A következő kérdező azt ki­fogásolta, hogy nincs a filmben olyan szereplő, akinek hite len­ne, pedig bizonyára vannak olyan pedagógusok is.- Bizonyára vannak - értett egyet Szabó István. - Az egyik főszereplő, Emma is hisz. Igaz, kétségbeesett, pislákoló hit az övé.- Ha van hite, nem lehet két­ségbeesett - replikázott a kérde­ző.- Ha az ember úgy látja, hogy a körülmények a hite ellen szól­nak, akkor lehet kétségbeesett - válaszolta a rendező. - A hit ér­vényesíteni akarja magát, hiszen attól hit. S ha az érvényesítés akadályokkal kerül szembe, azo­kat legyőzni kell, s nem neki­menni fejjel. Az egyik jelenet­Egy este Szabó István filmrendezővel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents