Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-30 / 127. szám

Magazin 1992. MÁJUS 30. Kör­hinta Több mint négyezer ember ünnepelt, szórakozott. Volt minden, ami ahhoz szükséges, hogy jól érezzék magukat: étel, ital, műsor. És - körhinta is. Amelyre azon a napon ingyen lehetett fölülni. Négyezer ember és két körhinta. Az arány első hallásra is kedvezőtlennek tűnik, de azt reméltük, hogy elég hosszú a nap ahhoz, hogy valamennyi gyerek fölülhessen. • Azt is gondoltuk, hogy egy, állítólag Európa felé menetelő országban úgy lehet följutni a körhintára, hogy a gye­rek mondjuk odaáll, és annak a helyére ül, aki leszáll. Nem így volt. A körhinta meglehetősen furcsa ké­pet nyújtott ezen a forró tavaszi napon. Székeiben nem sok gyereket lehetett látni. Az apróságok, pici szoknyács- kákban, szalaggal a hajukban, meg térdnadrágban és tornacipőben ácso- rogva lent, nagy áhítattal nézték a hin­ták körtáncát. Aztán áhítatuk egyre in­kább elkeseredésre váltott: volt, aki ne­gyedik, ötödik próbálkozás után se ju­tott fel a nap örömét jelentő hintára. Ha valamelyikük - a szülővel együtt- kivárta volna a sorát, akkor elétola- kodtak a frissen jövők, az erősebbek, a nagyobbak. A körhinták székeiben nem az apróságok ültek, hanem tizennyolc- húsZ éves fiúk, lányok meg felnőttek. No nem azok a felnőttek, akik mondjuk a gyereküket vitték fel, hanem akik csak úgy szórakozásból felültek. Apu, anyu vígan lebegett odafent, a gyerek meg - persze nem az övék! - sóvárogva leste őket odalent. Amikor a körhinta megállt, megkez­dődött a roham. Nem az ült fel, aki már régóta itt várt, hanem aki ügyesebb volt, gyorsabb, aki félre tudta lökni vagy meg tudta előzni a másikat. De nem volt elég az, ha valaki megelőzte a másikat. Szerencséje is kellett legyen. Mégpedig ahhoz, hogy a kiszemelt hintán ülő fel­nőtt vagy suhanc le is szálljon onnan. Sokszor azonban a szerencse elmaradt. A körhintán ülő közömbös arccal kije­lentette, hogy ő még megy egyet, aztán még egyet - és fapofával várta a követ­kező menetet, ügyet se vetve a lent ácsingózó apróságokra. Akikért - ugye- a körhinta van. A felnőttek sem voltak könyörülete­sebbek, amikor arról volt szó, hogy „szemünk fényének”, a gyermeknek elsőbbséget adnak - nem adtak. Volt úgy, hogy egy testes asszony és egy nyolc év körüli kisgyerek „küzdött” a hintáért. A győztes persze az asszony lett. Azért elgondolkodtató, hogy vajon egy ötvenéves házaspárnak miért olyan életbevágóan fontos felülni arra a kör­hintára? Vajon ilyen kevés örömük van az életben, hogy kapni kell minden kis morzsa után? A picik pedig odalent vágyakozó ar­cocskájukkal, öröméhes tekintetükkel egyre inkább elvesztették a reményt, hogy valaha ők is feljutnak. Volt, ame­lyik sírva fakadt, vagy dühében ott­hagyta az egészet. És mert bennük, oda­lent talán több volt a tisztesség: egyikük se tett szemrehányást a szüleinek, hogy miért nem erőszakosabb, miért nem harcolja ki neki a helyet. A körhintát figyelve, mindig kima­radva talán ők is ráéreztek arra, ami várja majd őket, ha felnőnek. Arra, hogy az életünk is egy nagy körhinta, de nincs annyi szék, ahányan lent vá­runk, hogy felszállhassunk végre. Vagy erőszakosak vagyunk, és mindenkit fél­relökve beszállunk, és orrvérzésig me­gyünk, nem törődve a lentiek éhes te­kintetével; vagy becsületesek mara­dunk, európaiak és udvariasak, és akkor mindig lemaradunk. Ott, a körhinta előtt állva akarva-akaratlanul is nevel­tük a gyerekünket. Erőszakra vagy be­csületességre. Vajon melyikkel lesz boldogabb? Vagy bízzunk abban, hogy egyszer majd sokkal többen fémek fel a körhin­tára? Még inkább abban, hogy akik má­sokat félrelökve mindig feljutnak, nem törődve a lent maradókkal, addig-addig mennek körbe, míg beleszédülnek? Paulina Éva V_____________________J Brassóból jöttünk Aki Brassóból haza akar térni, an­nak először ki kell menni, ami a ro­mán határőrök, vámosok ráérőssége miatt nem egyszerű, elvégre egyi- kük-másikuk annyira sebes, hogy menet közben meg lehetne operálni. Ezt igazolhatja az a negyvenkét sze­mély, aki a kisújszállási Phoenix kó­russal iparkodott a múlt péntek éjjel Brassó külvárosa, Négyfalu felé. Jobban mondva iparkodott volna, de a borsi átkelő román illetékesei mindent elkövettek, nehogy időben odaérjünk. Pedig kulturális fellépés­re, hangversenyre igyekeztünk, de így is két és fél órát várakoztattak. Valószínű azért, mert nem adtunk se márkát, se mást, hogy átmehessünk, ámbár egy kiskatona többször is kért kólát. Még szerencse, hogy zseb volt a nadrágjukon, így nagy ráérő­sükben tudták hová tenni a kezüket. Végre hajnali fél három után átjutot­tunk, egyébként udvariasak voltak, ezen a téren egyetlen rossz szó sem érheti őket. Kriminálisán rossz utakon döcögtünk a végcélunk felé, és útköz­ben, szombat lévén, még egy óriási vásárt is megcsodálhattunk. Tizenegy helyett délután egyre érkeztünk a négyfalusi iskolába, ahol már vagy százötvenen vártak ránk. Megtudtuk, a közelmúlt választásai eredményekép­pen a város alpolgármestere magyar, Dávid István lett, akit a helyi huszon­egy tagú testület 11:10 arányban tartott alkalmasnak. Az új polgármester ro­mánjói felkészült szakember, bár ere­detileg egy másik románt jelöltek. Ő viszont megbízhatatlannak bizonyult, mert kiderült róla, hogy a felesége ma­gyar. Szóval, a kurta alpolgármesteri köszöntő után ettünk-ittunk, és máris elszállásoltak bennünket, vendéglátó családoknál. Én Gellérd Lajoshoz, a Brassói Lapok főszerkesztőjéhez ke­rültem. Kisebb sértődés is adódott a dologból, mert csak negyvenketten utaztunk, holott ők legalább hatvan emberre számítottak. Este a helyi katolikus templomban Gajdó Zoltán plébános ünnepi misét mondott, majd a négyfalui kórus után Vájná Katalin karnagy vezetésével a Phoenix énekesei fergeteges sikert arattak. Olyannyira, hogy a hallgatók vastapssal jutalmazták a fellépést, márpedig a tapsolásra ebben a temp­lomban évtizedek óta nem volt példa. Később a parókia ebédlőjében vacsora és közös éneklés következett. Másnap délelőtt a reformátusok temploma volt a búcsúhangverseny helyszíne. Juhász Péter istentisztelete után ismét a kun vendégek énekeltek. Ezután az alka­lomhoz illően a fogadás a templomkert árnyas fái alatt, a terített asztalok körül volt. Fél négy tájban indultunk vissza­felé abból a városból, ahol az 1989-es forradalom 67 helyi áldozatát nem a temetőben, hanem a központ legszebb parkjában temették el. Az itt nyugvók között van hétéves gyerek, román pap, magyar mérnök, húszéves lány - a go­lyók senkit sem kíméltek. A Székelyföld felé vettük az irányt, és egyszer csak a csodálatos hegyi le­gelőkről bivalycsorda ereszkedett alá, keresztezve az utat. Kővé dermedve bámultuk a sok száz békés állatot, amint komótosan ballag az aszfalton át a lenti patakhoz. A legelső falu Újszé­kely volt, itt már magyarul is kiírták a helységneveket. Mindenki integetett a piros-fehér-zöld lobogós busznak, az idősebbek pedig még a sapkájukat is levették. Székelykeresztúron megáll­tunk, mivel ez a település nemcsak szé­kely líceumáról nevezetes, de arról is. hogy Petőfi Sándor itt öltötte élete utolsó éjszakáját. Agyagfalván, az em­lékmű mellett - vasárnap délután lévén - éppen ádáz focimeccs folyt. Néhány kedves székely kapus felirat közül íme egy: „Ne feledd, amit az ember a nagy­kapun behord, az asszony a kiskapun ki bírja vinni.” Szejkén megnéztük az 1890-ben, hatvanegy évesen ide temetett legna­gyobb székely, Orbán Balázs sírját. A dombon fekvő nyughelyhez székely kapukon át vezet az út. Farkaslakán pedig tisztelegtünk a nagy író, Tamási Áron két tölgyfa alatti örökös tanyájá­nál. Hogy sokat megtudtunk erről a vidékről, azt a karcagi Bellon Tibor múzeumigazgatónak köszönhetjük, aki kapásból vágta az ottani nevezetes­ségeket, történelmi érdekességeket. Méltó társa volt Nagy István is. Korondon ereszkedett ránk az este, Zsebre dugott kezű vámosok - Bivalycsorda a busz előtt - Cigánykaraván a tűznél - Nem tejeltünk - vártunk és itt még megálltunk némi emléket, ajándékot vásárolni. Hazafelé iparkod­va a hétfő hajnali órákban Körösfőnél jobbra, a parkolóban cigánykaraván éjszakázott. Körberakták az ekhós sze­kereket, bennük aludtak az öregek, a nők meg a purdék, a lovak kifogva, középen pedig tűz lobogott, és a kutyá­kon kívül két botos legény őrizte álmu­kat. Feledhetetlen kép volt. Három óra tájban jutottunk el a ha­tárig, és a borsi román vámosokban megint nem csalódtunk. Noha csak há­rom busz állt előttünk, három óra szük­ségeltetett ahhoz, hogy a bűvös vona­lon átjuthassunk. Az is igaz, a Török­országból érkezőket, lengyel csencse- lőket elébünk engedték. Azt láttuk, hogy az efféle buszokból kiszálló ve­zetők megrakott szatyrokkal sattyog- nak az irodákba, vissza pedig üres kéz­zel jönnek. Ok átmentek, de hát mi nem üzletelni, hanem énekelni vol­tunk, azután nem is akadt miből kiha­sítani bizonyos földi javakat a román határőröknek, illetékeseknek, így ma­radtunk. Közben elmélkedtünk arról is, hogy kellő baksis fejében miképpen lesznek az utolsókból elsők. Erre az áldatlan helyzetre ezúton hívom fel a román nagykövet úr figyelmét. Egy szó mint száz, végre már honi földön szeltük a kilométereket. Köszö­net a vendéglátóknak, a kisúji önkor­mányzatnak az utazás költségeinek biztosításáért. Viszontlátásra az idén nyáron, ősszel, amikor a nagykun vá­ros lakossága az újratelepülés 275. év­fordulóját ünnepli, és erre hivatalosak a testvértelepülések, így a négyfalusi­ak küldöttei is. D. Szabó Miklós Fotó: D. Sz. M. Jellegzetes négyfalusi utca Verseghysek és... Szavuk egészen Rióig hallatszik A szolnoki Verseghy Ferenc Gim­názium három, 2. C osztályos tanulója - Takács Mónika, Gazdag Rita, Haj- du-Kis Diána - túlzás nálkül állíthat­juk, hogy a megye legfontosabb sze­mélyiségei közé kerültek. Állásfoglalásuk, véleményük beke­rül a júniusban Rio de Janeiróban meg­rendezésre kerülő világ-környezetvé­delmi konferencia záródokumentumá­ba. Mindez a következőképpen történt. lukacs \l.: „En csak a szemetet látom, nem a fegyvereket”- Jött az iskolába egy felhívás, amely fegyverkezéscsökkentéssel, a nukleá- risenergia-felhalmozás veszélyeivel, vízvédelemmel, környezetszennye­zéssel foglalkozott - kezdték a törté­netet a Verseghys lányok. Tulajdon­képpen ez egy akcó volt, amire mi azzal reagáltunk, hogy a mi nézőpon­tunkból leírtuk Szolnok kömyezet- szennyezettségi állapotát. Elmondtuk, amit látunk: a szemetet, a koszt, a pisz­kos, ihatatlan Tisza-vizet. Ezenkívül szóltunk a nyugati negatív dolgok Ke­let-Európába való begyűrűzésének ve­szélyeiről. Még arról is, hogy nem na­gyon tudunk róla, hogy valaki vagy valakik komolyan foglalkoznának a városban kömyzetvédelemmel. Mi ek­kor ugyanis még nem tudtunk a Tisza Klub létezéséről és az egyéb környe­zetvédelmi szervekről. Talán mert nem eléggé reklámozzák magukat, vagy lehet, hogy igazából mi se na­gyon figyeltünk eddig oda ezekre a dolgokra. Mint mondtuk, megírtuk a vélemé­nyünket, és ezzel részünkről el volt intézve, azt hittük, vége is a dolognak. Legnagyobb meglepetésünkre, egy­szer csak jött egy levél, hogy várnak bennünket Brnóban egy környezetvé­delmi konferenciára, amelynek költsé­geit természetesen ők fizetik. Őszintén szólva a légkör eleinte na­gyon feszült volt, először nem is érez­tük jól magunkat, főleg azért sem, mert ilyen fiatalok, mint mi, nem is voltak. Később ezek a rossz érzések feloldód­tak, és úgy látjuk, nagyon sokat tanul­tunk ebben a témában. Nem beszélve arról, hogy a konferencia hivatalos nyelve az angol volt, nyelvtudásunk is sokat csiszolódott. Megfeszített munka folyt. Délelőtt 10-től délután 5-ig egyfolytában dol­goztunk. Mikor hazajöttünk, mindenképpen csinálni akartunk valamit, ezért felke­restük a Tisza Klub elnökét, aki na­gyon szívélyesen fogadott benőnket, örült a jelentkezésünknek, ugyanakkor gyakorlati segítséget is adott. Például így szerveztük meg május közepén a környezetszennyezés elleni tiltakozó felvonulásunkat. Kár, hogy a segítő felnőttek elfelejtették értesíteni akci­ónkról az Új Néplapot, így csak kevés ember szerzett tudomást a dologról. És ezzel még mindig nincs vége. Meghívást kaptunk egy újabb nemzet­közi konferenciára is, amelyre a jövő héten indulunk. Ez a volt NSZK-beli Freiburgban lesz, itt fogjuk megtartani Gazdag R.: „A Nyugat megváltoztatja az ember értékrendjét”- angolul - azt az előadásunkat, amely­nek kivonatát aztán eljuttatják Rióba. A freiburgi konferencia egyébként bi­ciklitúrával végződik. Ez a túra a „Fe­kete erdőtől a Fekete-tengerig” címet viseli, keresztülhalad Magyarországon- történetesen éppen Szolnokon is -, és Bulgáriában ér véget. Időközben egyre jobban láttuk, mennyi mindent lehetne és kellene tenni a kömyezetkímélés érdekében. Beadtunk egy pályázatot, amelyben leírtuk, mi mindent szeret­nénk csinálni: kerékpárutakat, környe­zetvédelmi akciókat, munkánkra mi­nél jobban felhívni a figyelmet szóró­lapokkal, propagandaanyaggal. Mind­ehhez pénzt a pályázattól remélünk. Kátai Szilvia Fotó: Tarpai Z.

Next

/
Thumbnails
Contents