Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-23 / 121. szám

1992. MÁJUS 23. Kulturális panoráma 9 Fiúiskola, múzeum viseli nevét Füreden „Egyik legengedelmesebb katonája az országnak” Boutique, shop, stúdió? Modernség vagy az önértékelés hiánya? 128 éve halt meg Kiss Pál honvéd tábornok, a szuronyrohamok hőse; a tiszafüredi Kiss Pál Általános Iskola nevelői és tanulói kegyeletes ünnep­ségre készülnek. Többnapos rendez­vény keretében emlékeznek meg névadójuk halálának 125. évforduló­járól. Ki volt ő? Mit tudunk életéről, munkásságáról? Kiss Pál nevét a tör­ténelem iránt érdeklődők közül is csak kevesen ismerik. 1808-ban született a Bihar várme­gyei Diószegen. Ősei macedón-ro­mán származású kereskedők voltak, apja Kiss János, anyja Bemáth Bor­bála. Gyermek- és ifjúkoráról sem­mit sem tudunk. Nevével először az 1848-as szeptemberi események kapcsán találkozunk. Ekkorra már százados, majd a perlaszi csata után őrnaggyá léptették elő, és kinevezték a 9. honvédzászlóalj parancsnoká­nak. Katonai elöljárója - a legendás hírű Damjanich János - nagyrabe- csülte beosztottját. A tábornokot tá­volléte esetén gyakran helyettesítet­te, bár tudta róla azt is, hogy bátorsá­ga gyakran vakmerőséggel párosul. Feljegyezték róla, hogy 1848. de­cember 14-én veszélyes kalandba ke­veredett, de az éjszakai ütközetet né­mi katonaszerencsével és főleg a ta­pasztalt Damjanich tábornok irányí­tásával győzelemre vitték. A téli had­járat számára Aradon ért véget. A tavaszi hadjárat előkészítése céljából Damjanich szolnoki hadtestét Tö- rökszentmiklóson, Kunhegyesen át Tiszafüredre vezényelte. A tisztikart a Bemáth család házánál szállásolták el, és így valószínű, hogy akkor is­merte meg Kiss Pál későbbi feleségét - a házigazda lányt -, Bemáth Máriát. Kossuth pedig így fogalmazott egy Perczel Mórnak írott levélben: .......az pedig tudva van, hogy Kiss P ál egyik legderekabb katonája az országnak.” A mozgalmas harci események­ben többször is bátorságával tűnt ki - például Komárom ostromában, ek­kor kapta a „szuronyrohamok hőse” címet. A sikeres tavaszi hadjárat után pé- terváradi vár védője. 1849. június 26- án tábornokká léptették elő, de a har­ci események miatt kinevezése csak a Közlöny július 20-i számában lett kihirdetve. A világosi fegyverletétel híre is Péterváradon érte, azonban a várat csak szeptember 7-én adta át az osztrákoknak, szabad elvonulást kö­vetelve. A várvédő katonák október közepéig voltak fogságban, Kiss Pál is csak Hollán Ernő, erődítmény­igazgató közbenjárására szabadult ki. A szabadságharc bukása kettétör­te a sikeres katonai pályát, pedig nagy jövőt jósolt neki Mészáros Lá­zár, aki emlékirataiban felsorolta azokat, akikre végakarata szerint a honvédsereget bízná. Kiss Pál és né­hány társának neve előtt ez áll: „Ezekből jó és tudományos táborno­kokat várok.” Később részletesen kifejtette, hogy „Kiss Pálnak jó híre volt: miért, hogyan és miképp?, nem tudom, s ezért mi lehet még belőle - függőben hagyom.” Néhány hónapos bujkálás után Ti­szafüreden telepedett le, feleségül vette Bemáth Máriát, és apósa birto­kán gazdálkodott. Népszerű ember volt. Egész Füreden ismert volt szó­kimondása, bátor magatartása. Ti­tokban gyakran összejött barátaival, hogy ébren tartsák ’48 eszméit. Ez szemet szúrhatott az osztrák titkos- rendőrségnek, mert később legendák keringtek arról, hogy a fürediek ho­gyan vezették tévútra a Kiss Pált ke­reső osztrák nyomozókat. A titkos találkozókról később barátja, Zalár József költő így írt: „Ott valónak, ott volt mind, mind De nem mondom el egyenkint, Hosszú volna a sora, Nagy keservök szóba tört ki, De rabláncuk azt is csörgi. Megvirrad még valaha!’' A kiegyezés évében, 1867. május 27-én Pesten meghalt, hamvait haza­szállítva május 30-án katonai tiszte­letadással Tiszafüreden hqjyezték örök nyugalomra. Temetésén na­gyon sokan voltak. A korabeli újság szerint a város utcái alig tudták befo­gadni a temetésre érkezőket. A bú­csúztatást Popovics Vazul görög ka­tolikus pap végezte, a bajtársai nevé­ben Lenkey János honvéd ezredes búcsúzott, majd díszsortűz és a Szó­zat hangjai zárták a temetési szertar­tást. 1896-ban a város lakói, barátai közadakozásból sírján emlékoszlo­pot avattak, melynek gondozását a késői utókorra bízták. A Tiszafüredi Fiúiskola 1954-ben felvette Kiss Pál tábornok nevét, és azóta minden évben ünnepi műsor­ral, vetélkedőkkel emlékeznek meg névadójukról. 1967-ben - halálának 100. évfor­dulóján - Szekeres Ilona a helyi száj- hagyomány és írásos dokumentu­mok felhasználásával színdarabot írt Kiss Pál életéről, melyet ünnepi.elő- adás keretében mutattak be az iskola tanulói. A darab színrevitelében nagy szerepe volt Erdész Józsefnek, az iskola volt igazgatójának. A városban egy utca és a helyi múzeum is viseli Kiss Pál nevét, melynek munkatársa, dr. Vadász Ist­ván és Gaál Sándor könyv­tárigazgató, kötelességüknek tartják az életmű további kutatását. Oláh Vince Az utóbbi két-három évben nyílt üzletek, kft.-k, kiállítóhelyek, bt.-k stb. közt alig-alig találunk olyat, melynek elnevezése magyar nyelvű és érthető lenne. Nemzetközi kapcso­latokkal rendelkező intézményektől vagy külföldi vevőket váró üzletektől még nem is vehető igazán rossz né­ven (bár elképzelhető, hogy az üzleti partner meg tudná tanulni azt a szá­mára fontos egy-két magyar kifeje­zést, a sétáló turisták pedig talán ké­pesek lennének tájékozódni a kirakat láttán is), dé hogy a városvégi, eldu­gott boltocska miért mindenáron boutique, shop vagy pláne stúdió, ez érthetetlen. A nyelvművelők a háttérbe szoruló magyar nyelvet, lassan elkopó szép szavainkat féltik, és joggal. A nem­zetmentő politikus talán arra gondol: jó hagyományainkról és adottsága­inkról nem szabad lemondanunk; a külföldi segítséget úgy kell fogad­nunk, hogy nemzeti létünket ne ve­szélyeztesse. A pszicológusnak pedig a sznobizmus jut eszébe, a minden­áron való külföldmajmolás lelki hát­tere. A sznobnak semmi sem jó, ami átlagos, egyszerű, természetes. Az át­lagost lenézi, az egyszerűt közönsé­gesnek, a természetest durvának te­kinti. A sznob nagyképű, finomkodó, divatmajmoló, mesterkélt. A sznob nagyon szeretne műveltnek és előke­lőnek látszani. Ezt úgy próbálja elér­ni, hogy elbeszélésébe minél több idegen szót, híres személyt, ismert remekművet épít be, és nem mulaszt­ja el keresztnevükön emlegetni ran­gos ismerőseit. Saját származását, beosztását, végzettségét letagadja vagy szépíti; hiszen akinek igazából magas a társadalmi státusa, művelt­sége, annak miért kellene hamisan nagyot mutatnia? Többnek, nagyobbnak, értéke­sebbnek ugyanis az szeretne feltűnni, aki lelke mélyén kicsinek, csökkent értékűnek érzi magát, aki bizonytalan önmagában. Kicsiségét hamis és túl­zó módon próbálja nagyobbítani, ki­pótolni, a „sznob’ ’ szó ugyanis a „si­ne nobilitate” (nemesség nélküli, nem nemes) latin kifejezésből ered. Aki a nyelvben keres idegen, eről­tetett, finomkodó megoldásokat, az az anyanyelvét érzi valahol elégtelen­nek, hiányosnak, nem elég szalonké­pesnek, nem elég előkelőnek. E mö­gött a nemzeti azonosságtudat vagy a nemzettudat problémái sejthetők. Nem érezzük át eléggé, hogy magya­rok vagyunk? Netán kisebbrendűségi érzésünk van miatta, és jobb szeret­nénk igazi nyugatinak látszani? Hala­dó tudomány, hatékony üzleti élet számára elégtelennek érezzük nyel­vünk kifejező erejét? (Zárójelben: az idegen nyelvek alapos ismerete, a maga helyén alkalmazva, egyértel­műen gazdagítja az egyént és a társa­dalmat.) Ez a nyelvi sznobizmus mostanában olyan méreteket ölt, hogy nem elég az egyén lelki mozga­tórugóit keresnünk mögötte. Társa­dalmi jelenség, nemzeti probléma, kollektív kisebbrendűségi érzés. Az önértékelés helyreállításához egyik legcélravezetőbb út a sikerél­mények gyűjtése. Nem szavakban, inkább tettek által. I. P. Májusban a mozik műsorában JFK - A nyitott dosszié 1963. november 22-én déli 12 óra 16 és 18 perc között olyasva­lami történt a Texas állambeli Dallasban, amely nemcsak hogy megrázta az amerikai társadal­mat, de megdöbbentette és rémü­lettel töltötte el az egész világot. 1963. november 22-én az Ameri-' kai Egyesült Államok népszerű és fiatal elnöke, John Fitzgerald Kennedy - akit az írott és nyom­tatott sajtó becézésképpen csak nevének kezdőbetűivel JFK-val jelöl - limuzinján rákanyarodik az Elm utcára. Váratlanul lövés dörren, majd még egy és még egy... Az elnök nyakához kap, és véres fejjel alá- hanyatlik, míg felesége a pánik­tól félig aléltan, biztos célpontot nyújtva kimászik az autó cso­magtartójára ... November 22-e ... Három megválaszolatlan kér­dés: ki, kinek a megbízásából, miért? Oliver Stone rendező Jim Garrison ügyész visszaemléke­zései alapján az eddig elfogadott „magányos gyilkos”-elméletet elvetve indul a titok nyomába filmjében. Feltételezése egyszerre lelep­lező és felháborító. Alkotásának középpontjában az ügyész áll, aki kockáztatja életét, a családját, mindent, ami drága, egyetlen szent dologért, az igazságért. A vizsgálóbíró szerepét Kevin Costner alakítja, aki a Farkasok­kal táncoló című, Oscar-díjas film révén vált világhíressé. A JFK hazai, amerikai fogadtatásá­ra jellemző, hogy a kritikusok körében szinte páratlan sikert aratott, hiszen a lapokban szinte csak nagyon jó és kiváló osztály­zatokat kapott. Valamennyi elemzés érdekfe­szítő, izgalmas, úttörő munká­nak minősíti Stone filmjét. A fil­met a magyar mozikban ezekben a napokban kezdik vetíteni. ff Ősi magyar formák A modern magyar építészet új hulláma A magyar építészet forradalmi megújhodása az organikus építé­szetet zászlójukra író építészek, elsősorban a ma már világhírű Makovecz Imre, Csete György és a hozzájuk társult fiatalabb nemzedék nevéhez fűződik. Munkáik a hatvanas évek köze­pétől kezdve nagy vihart kavar­tak, melyek ma már elcsitulóban vannak. Az akkor még periférális és a hivatalos szervek által nem jó szemmel nézett mozgalom célki­tűzéséről Makovecz Imre így nyilatkozik: „Olyan épületeket akarunk emelni, melyek emlé­keztetnek eredetükre, önmagunk eredetére, ősképeire ... hiszünk abban, hogy a természettel, az ősökkel, a sok ezer éves jelekkel, az állatokkal, a növényekkel és a magunk természetével együtt homogén módon, felelősséggel kell élni... hiszünk abban, hogy ez az építészet az, amelyik képes átmenteni bennünket egy olyan időszakadékon, egy olyan mes­terségesen kialakított emlékezet­vesztés korszakán, melyben igyekeznek egy Gélemhez ha­sonló informatikai és technoló­giai rendszeren keresztül az em­beriséggel elfeledtetni ősi misz­tériumait, eredetét és célját.” Gáborjáni Péter építész, az utolsó velencei biennálén nagy sikerrel bemutatott magyar orga­nikus építészeti kiállítás kor­mánybiztosa szerint az organi­kus építészeti felfogás akkor je­lent meg, amikor megjelent a ha­talommal szemben álló „nomád nemzedék” a tűrhetetlenné váló politikai, kulturális helyzeten va­ló változtatás programjával, a nemzeti hagyományokat fel­élesztő és folytató táncházmoz­galmak feltűnésével. Az azonos­ságtudat akkor az erkölcsöt, a sa­játos szokásokat, a történelmet, a magatartást őrizte és menekítette át a fiatal generációnak, és a leg­kiválóbb értelmiségiek kapcso­lódtak a mozgalomhoz. Értelmes célokat kutató, a múlt értékeit feltárni és megőrizni kívánó szándék vezette az organikus építészet akkori művelőit. A csoport az új lakónegyedek lélektelen falanszterei ellenében a romantikus, „vissza a termé­szethez” rousseau-i elvet hirde­ti. Épületeik megjelenési formáit a plasztikus, egyedi formálás, természetes anyagok használata, a környezet táji sajátságainak fi­gyelembevétele jellemzi. Elődjük a nemzetközi építé­szet nagy áramában az amerikai Frank Lloyd Wright (1869- 1959), a legszínesebb építészs- zseni, aki Le Corbusier, Walter Gropius, Mies van der Rohe mel­lett a XX. század építészetének talán legnagyobb hatású alkotója volt. A családiház-építésben már a század elején létrehozta az épü­letbelső és a természet közvetlen kapcsolatát a helyi építőanyagok alkalmazásával. Késői korszakának csúcsa, a pennsylvaniai „Vízesésház” az új építészet eszközeivel megfor­mált, természetbe ágyazott lakó­ház iskolapéldája, szinte vissz­hangozza a sziklás táj domborza­tát. Az általa az arizonai sivatag­ban kialakított téli szállás, Talie­sin West (1938) mérhetetlen egyszerűségében pedig Csete Györgyöt ihlette meg, aki a hazai ősformák alapján a magyar pász­torkunyhók mintájára hozta létre innsbrucki építészhallgatókkal „Hajlékát”. Makovecz Imre és növendékei pedig 1981-től nya­ranta a visegrádi táborban való­sítják meg a maguk tervezte, ős­kori és a magyar népi gyökerekre visszavezethető technikájú és formájú kísérleti építményeiket. Ezek mindinkább humánus je­lek, melyek a későbbi épületek eszmei kiindulópontjai. A magyar építészek a hazai hgyományból a szecesszió nagy hazai mesterének, Lechner Ödönnek a munkáit és az erdélyi Koós Károly épületeit és eszméit tekintik példaképeiknek; szak­mai egyesülésük is az ő nevét vette fel. Hangsúlyozzák a nem­zetijelleget, a népi építészet gyö­kereit. Kömyezetkedvelő, ter­mészetes anyagokkal dolgoz­nak, főleg fával. Épületeik hang­súlyos része a kitűnően kivitele­zett ácsmunka. A két vezető egyéniség köré csoportosult fiatal nemzedék ma már alkotóperiódusa teljében van. Műveik szerte az országban hirdetik a mozgalom életképes­ségét, elsősorban a nagyvonalú lakóházépítésben. A Makovecz köré csoportosult Makona, a pé­csi csoport helyi hagyományból kiinduló építészei és az ország más területeiről hozzájuk csatla­kozó építészek, köztük a Kecs­kemét új arcát jelentékenyen meghatározó Kerényi József markáns, a legjobb helyi hagyo­mányt továbbfejlesztő épületei mindenütt szerves részei a város­képnek. A szárnyaló fantáziájú Mako­vecz Imre eredeti gondolatait nagyszabású vállalkozásokban, templomokban, művelődési há­zakban, a most épülő barcelonai világkiállítás magyar pavilonjá­ban világszínvonalon valósítja meg, egy vérbeli zseni igényes­ségével. B. I. Ekler Dezső: Nagykálló-Harangod, tánccsűr (1986) Olvasásra ajánljuk * Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul Életidegennek neveztem egy interjúban a csak tárgyi világgal foglalkozó néprajztudományt. Mert igaz ugyan az a definíció, amely szerint a néprajz a tár­gyakban dokumentálódott, meg­őrzött történelmet kutatja, de a tárgyaknál sokkal izgalmasabb maga az ember, aki megélte a történelmet. Addig kell megszó­laltatni őket, amíg lehet, amíg köztünk vannak, mert - vérziva­taros XX. századunknak hála - van mit elmondani. Balladák, sőt tragédiák történültek térségünk­ben a második világháborút kö­vetően. Ezreket telepítettek ki, űztek el apáik földjéről, büntet­tek, csupán mert magyarok, svá­bok, szlovákok stb. voltak. Újvári Zoltán könyve szűkebb pátriája: Gömör egyik ilyen ká­rosultjáról szól. Egy idős pa­rasztember (már nem él) meséli el a szerzőnek, hogyan telepítik ki lévárti házából, rabolják el há­zát, földjét, jószágait a betelepü­lő szlovákok, rakják vagonba, s hurcolják el Csehországba a csa­ládját. Ezek a tények ma mártöb- bé-kevésbé ismertek, mégis megrendítő olvasmány a karcsú kötet, a szemtanú-szenvedő ká­rosult egyes szám első személyű elbeszélése. Még ma, csaknem öt évtized távolából is megdöbbe­nünk a brutális, nyílt és primitív jogtipráson, amelyet a csehszlo­vák kormány (a hajdani demok­ráciájára ma is büszke) elköve­tett. Arra kényszeríti a gömöri magyarokat, hogy vallják szlo­váknak magukat, s amikor erre nem hajlandók, egyszerűen rab­szolgáknak tekinti őket. Maga a cseh közvélemény (parasztok) mit sem tud erről, s ez önmagá­ban is több tanulsággal szolgál. A diktatúra eszköze nem csupán az erőszak, a hazugság, de a nyil­vánosság hiánya is. Saját állam­polgárait, híveit is becsapja. A cseh parasztok rokonszenve - miután megtudják az igazságot - egyértelműen a magyarok felé fordul, s ez némi magyarázat a mai cseh-szlovák ellentétre is. Velük ugyanis azt akarta elhitet­ni a hatalom, hogy a szerencsét­len magyar deportáltak „ön­ként” mentek Csehországba munkát vállalni. Újváry interjú- alanya később megrendültén ta­pasztalja, hogy az „egyszerű” cseh emberek, például a vasuta­sok mennyire szolidárisak, vál­lalva a konfrontáció kockázatát is, segítenek menekülni a lévárti gazdának. Aki hazatérve valósá­gos háborút kezd a házába bete­lepült szlovák családdal, mint ahogyan az ő példáján felbuzdul­va az egész falu a betolakodók ellen. Sikerrel, de milyen áron! Hősünk ugyan megbocsát, min­dent békévé oldahatna a felejtés, ha az elszenvedett megaláztatást, sérelmeket el lehetne felejteni. A könyv legnagyobb erénye éppen az epikai hitel, az elbeszé­lő higgadt, tényközlő stílusa. Még sok évvel az események után sem érti, hogyan történhe­tett meg ez a gyalázat vele, földi­jeivel. Európa közepén, egy de­mokratikusnak mondott ország­ban. A történelmet nem lehet meg nem történtté tenni. Vajh megérhetjük-é, hogy a szlová­kok is eljutnak a nemzeti önvizs­gálatnak arra a fokára - bevallani a múltat -, amelyre oly meggyő­ző példát mutatott például Cseres Tibor a Hideg napokkal? Erre immár nekik lenne nagyobb szükségük, mint a szenvedő fél­nek, hogy szakítani tudjanak az­zal a törzsi szemlélettel, önpusz­tító kivagyisággal, amely ma már elfogadhatatlan Európában. (Piremon, Debrecen, 1991)- Horpácsi -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents