Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-21 / 119. szám

4 A szerkesztőség postájából 1992. MÁJUS 21. Döntés előtt... Országépítő királyunkra emlékeztek A verőfényes május 17-én Nagyváradon emlékeztünk I. László országépítő királyunkra, szentté avatásának 800. évfor­dulójára. Az esemény résztve­vőinek maradandó emlékként vésődött szívébe történelmünk, magyarságunk soha el nem múló szeretete. Nem lehetett meghatódottság nélkül szemlélni az immár bazi­likái rangra emelt Szent László- templomban és a terén egybe­gyűlt néptömeget, akik áhítattal emlékeztek kimagasló alakjára, a nagy múltú város legendás ala­pítójára. Csodálattal néztünk fel a hazánktól elszakított testvére­ink többezres tömegére, akik sorsuk keserves évtizedei után is - igaz magyarságtudatuk töret- lenségével - bíznak az isteni gondviselésben - együtt katoli­kusok, reformátusok és más val- lásúak. És a lelkes sokaság közt meghatódva néztük azt az em­bert, Tőkés Lászlót, aki halálos sebet ejtett a világ felforgatását kívánó, embermilliókat rabszol­gasorsba süllyeszteni akaró ate­ista sátáni fenevadon. Alázatos, jóságos mosolya eszünkbe jut­tatta az évezredek történelmé­nek tanítását: birodalmak és ve­zéreik üstökösként tűnhetnek fel, kártyavárként omolhatnak össze, de Krisztus tanításának fénye nem halványulhat el soha. Ezt tudatosította jelenlétükkel a főpapok sokasága, a pápai nun- cius, Paskai László bíboros, prí­más, esztergomi érsek, a nagy­váradi katolikus püspök, aki Ga- csári Kiss Sándor kanonok-plé­bánosnak külön megköszönte a szolnokiak jelenlétét. De bizo­nyítani jöttek el mindazok, akik Béres Ferenc gyönyörű hangja mellett tettek hitet a történelem­ben példa nélkül álló, szétszórt maroknyi népünk összefogásá­ra. Legyenek példaképei minden hazájáért, népéért aggódó, igaz magyar embernek. Guth Sándor Bezárják az óvodát címmel adtuk közre május 4-én egy ag­gódó szolnoki édesanya, Retter Józsefné levelét, melyre a Szol­nok Megyei Jogú Város Polgár- mesteri Hivatal Művelődési és Népjóléti Irodájától Pallainé Te­leki Éva óvodai referens többek között az alábbiakat válaszolta: A Hősök téri óvoda megszün­tetésével - az intézmény kezde­ményezésére - valóban február óta foglalkozunk. Előkészítő szakaszban járva, egy előzetes felmérésre kértük fel az intéz­ményvezetőt, hogy a gyermekek elhelyezésével kapcsolatos szü­lői igényeket gyűjtse össze - tá­jékozódó jelleggel. Az igények ismeretében az óvodai intézmények vezetői azt az álláspontot alakították ki, hogy mint indokolt áthelyezé­sek, ezek elfogadásának hivata­Lányom a TOP TRADING HUNGARY cégtől kapott leve­let, melyben egy könyvet ajánla­nak. Mint írják, varázsszavakat tanulhat meg belőle az ember, aminek kimondása után az eset­leges fájdalma megszűnik, a ré­gen elveszett, keresett tárgyakat megtalálhatja, komoly pénzhez juthat stb. Vagyis: aproblémáink hipp-hopp, megoldódnak! De jó is lenne, ha ennyiből állna az egész, mármint a bajok orvoslá­sa. Javaslom, hogy ne a szegény, hiszékeny embereknek ajánlják - potom 1960 Ft-ért - ezt a köny­vet, hanem a politikusoknak. Mert ha mégis léteznének ilyen varázsszavak, használják ők, s akkor az egész ország gondja ta­lán megoldódik. Ha pedig ámí­los időpontja egybe kell hogy es­sen a rendes évi óvodai felvéte­lek, áthelyezések időpontjával. Az áthelyezések menetének első lépéseként a szülők jelentkezési lapot töltenek ki - minden eset­ben. Ám a szóban forgó óvodába járó gyermekek áthelyezését a szülők hivatalosan, írásban még nem kérték. (E levélválasz kelte május 11. A szerk.) Mint említettem, az eljárás előkészítő szakaszban van, ezért nem értem, hogyan került a szü­lőkhöz a „bezárásról szóló hatá­rozat”. A gyerekek áthelyezésé­vel kapcsolatos döntést - a levél szerint is - május végére várják ... Az édesanya aggodal­mát megértem, de higgye el, nemcsak a szülők éreznek e probléma kapcsán felelősséget a gyermekek sorsáért. tás, félrevezetés az egész, ne en­gedjék, hogy ilyen módon pénzt csaljanak ki az amúgy is lehetet­len helyzetben lévő emberektől. Igaz, ha nem válik be a könyv, visszavásárolják, de a szegény embernek a postaköltség is sok. Bagi Tamás Szolnok Köszönet, hogy segít hallani! A „Szülők a hallássérült gyer­mekekért” Alapítvány ezúton mond köszönetét mindazoknak, akik valamilyen módon hozzájá­rultak, segítséget nyújtottak a rá­szoruló gyerekeknek. Élsősorban a három médiának és a Rádió Adó- Vevő hirdetési újságnak, hogy ön­zetlen módon több ízben közreadta törekvéseinket: Halász Judit jóté­konysági koncertjéért (azoknak az iskolaigazgatóknak, helyettesek­nek is, akik a diákok körében köz- hírelték); másodsorban azoknak, akik pénzbeli adománnyal támo­gatták, támogatják a nemigen lát­ványos fogyatékosságú, ámde hát­rányos helyzetben lévő, súlyos problémákkal küszködő gyerekek segítésére létrejött alapítványt. Köszönet annak, aki bár tudta, hogy nem vesz részt az esemé­nyen, jegyet vásárolt. De azoknak is, akik válaszra méltatták kérésün­ket, még ha az - pénzügyi helyze­tük miatt - nemleges is volt. Reméljük, sikerül Szolnokon is létrehozni egy jótékonysági kon­certet, aminek a körvonalai már kibontakozóban, és még több meg­értésre, segítségre találunk. Szeret­nénk, ha minél többen tevőlegesen is részt vállalnának a „Korai hal­lásszűrés, hallásnevelés” című előadás lebonyolításában, szerve­zésében, ami június 4-én 14 órai kezdettel lesz a Szolnok Városi Művelődési Központ színházter­mében. A témakör előadói: dr. Csányi Yvonne, a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Fő­iskola szurdopedagógiai tanszék tanára és Simon Mária, az Orvos­továbbképző Egyetem audiológus pszichológusa lesz. Az előadás nyitott, ezért minden érdeklődőt szeretettel várunk. Faragó Péter audiológiai műszerész Hetvenévesen találkoztak - Öcsödön Egy csodálatos napot töltöttünk el május elsején szülőfalunkban, az 1922-ben Öcsödön született, ma 70 évesek találkozóján. Az anya­könyv szerint kétszáztizenheten születtünk abban az évben, az ak­kor kb. hétezer lelket számláló te­lepülésen. Sajnos csak százhét tár­sunkról tudtunk információt sze­rezni: Huszonkilencen estek el a II. Találkozzunk május 27-én! Játszani hívjuk Szolnok város lakóit - május 27-én, 0-21 óráig -, a CHALLENGÉ DAY ’92 alkalmából, a Kihívás Napján. Magyarországon tavaly szeptemberében rendezték meg először ezt a játékot, és ebben az évben Szolnok is benevezett, ahogyan erről már az Új Néplap május 18-i számában „Idén is: Jobb dresszben, mint stresszben!” cím alatt tájékoztatást olvashattak az érdeklődők. A feladat nagysága most, a nevezetes nap elcjtt egy héttel látszik csak igazán. Érezzzük azt a felelősséget, ami ránk, szervezőkre és a város lakóira hárul: vajon sikerül-e ezen a szerdai munkanapon mindenkit mozgósítani, akik hajlandók 15 percet áldozni a városnak, de elsősorban saját egészségük érdekében(!), és ezzel egy pontot szerezni a versenyben? Szolnok polgárai vajon válaszolnak-e a vi­lágméretű kihívásra? Őszintén reméljük, hogy igen. Kérjük, figyeljék a plakátokat, melyen részletesen ismertetjük a városi programot. Tehát találkozzunk május 27-én (szerdán) 0-tól 21 óráig! Zsarnai Ildikó és Molnár Judit szervezők rándulás jelezte, hogy számított az új vendég érkezésére, búcsúzóul kezet nyújtott.- Akkor várom, hogy jelentkezz. Minél előbb. Borsos indulatai kint az utcán sem csillapodtak le. Belelovalta magát abba a meggyőződésbe, hogy Martin lekezeli őt, nem tartja igazán tehetségesnek. Keze ökölbe szorult a méltánytalanságtól, mindent meg akart tenni, hogy bebizonyítsa, Martin tévedett, mikor lebecsülte őt. Beült egy közeli eszpresszóba, és elővette a füzeteit. Mikor megnyugodott, szokása szerint megpróbálta levonni a beszélgetés tanulságait. Eszébe jutott Martin tanácsa, hogy versírás helyett próbálja meg életének valamelyik szakaszát vagy a környezetében lezajlott eseményeket papírra vetni. Gondolatban végigfutott az életén, de múltját üres és jelentéktelen küszködések sorozatának látta. Nem hitte, hogy bárkit is érdekelhetnek azok az évek, melyeket állami gondozásban vagy különféle kollégiumokban töltött el. Érdekesebbnek találta azt a lehetőséget, hogy a csatornákról írjon, sorra merültek fel benne a munkatársaktól hallott történetek. Borsos egy levelet kapott megbízott ügyvédjétől, melyben értesítették, hogy az illetékes bíróság elfogadta a kérését: testvérei törvényes gyámjának jelölte ki, és engedélyezte, hogy a megfelelő előírások betartásával eladhassa a kerkahidasi házat. Délután a munka végeztével Borsos az Ügyvédi Munkaközösség felé indult, hogy átvegye az iratot. Alig lépett ki az öltözőül szolgáló bódéból, mikor ráköszöntek.- Jó napot, Ferikém. Előállt a Mohamed megy a hegyhez tipikus esete. Borsos felnézett: a kalapot viselő napszemüveges férfiban csak sokára ismerte fel a kihallgatást vezető századost. Megtorpant, és nem tudta, hogy viselkedjen, a rendőrtiszt barátságosan belekarolt:- Üljünk le valahol egy sörre - körülnézett, és a szemközti vendéglőre mutatott. - Ez megfelel, vagy menjünk távolabb?- Jó lesz ez is, de ne karoljon belém. A százados elengedte.- Ahogy gondolja, de remélem, nem hiszi rólam, hogy meleg vagyok?- Ezt nem mondtam, de utálom, ha egy férfi belém karol.- Kicsit ideges ma. Történt valami?- Semmi különös.- Vagy legalábbis nem tartozik rám. Egy boxba ültek be, a rendőr megrendelte az italt, aztán a pogácsás tálat Borsos elé tolta:- Parancsoljon, úgy látom, friss.- Nem szeretem a pogácsát.- Ma nincs túl sok szerencsém magával. Lerakták elébük a korsókat, a százados ivott, aztán megtörölte a bajuszát: 114 Hipp-hopp, varázsszó!? X Élethelyzet „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés.. ? A megyeszékhelyen lévő, szövetkezeti házunk II. emeleti lakása már háromszor cserélt gazdát, s az albérlők ugyan­ilyen iramban váltották egymást. Olyan ember is bérlője volt, aki az éjszakai mulatozás után összetörte a berende- 0 zést. A következő a hangos zenében, a vendégeskedésben lelte örömét. Esténként nyolcan-tízen is megfordultak ná­la, és mindent bele alapon buliztak a végkimerülésig. Nemrég a neve napján már táncra is perdültek, de úgy ám, hogy az alatta lakónál hintázott a csillár, egyfolytában zörgött a parapet fedő­lemeze. Mert ők megengedhették maguknak - szinte naponta - a nyolc óra szórakozást is. Emiatt már kétszer hívtuk a rendőr­séget - de az albérlő úr az illedelmes felszólítás ellenére sem nyitott ajtót... Legnagyobb megkönnyebbülésünkre, április végén felmon­dott neki a tulajdonos, aki mellesleg már be sem juthatott a lakásába, mert az albérlő lecserélte a zárat. De mit ad Isten, nagyszabású búcsúestet rendezett, amelyről nyomdában készült plakáton „örömmel” értesítette a ház lakóit, és cinikusan meg is hívta őket a bulira. A jeles napon már délelőtt, délután hangoltak, aztán este fél nyolckor kezdődött a műsor: dübörög­ve táncoltak, énekeltek, később az utcára dobálták a műanyag üvegeket, az alattuk lakó erkélyére hánytak ... Amikor már azt kiabálták, hogy felgyújtják a házat, hívtuk a rendőrséget. Udva­rias kérésükre, kopogtatásukra azonban ismét nem nyitottak ajtót! Az előtte összegyűlt, mintegy negyven lakó már annyira zaklatott volt, hogy maguk akarták betömi, de a rendőrök csití­tották őket. Mert a bulizok jól ismerték ám a jogaikat, tudták, meddig mehetnek el anélkül, hogy rájuk lehetne tömi az ajtót! Elcsendesedtek, majd éjfél körül az egyik lakó - cselhez folya­modva - felszólt az utcáról, hogy arendőrök tulajdonképpen már rájuk vigyáznak, hogy épségben kijussanak a házból. No ekkor nyitották ki az ajtót, majd a rendőrök kíséretében - mintegy tizennyolcán - távoztak, és a folyosón álló lakóknak illedelme­sen, viszontlátással köszöntek. Meg kell hagyni, vezérük is ilyen illemtudó volt. mert az esetenként zordabb hangvételű figyel­meztetés ellenére is köszönt a bosszantott lakóknak. A hatóságoktól azt várjuk, hogy a gátlástalan rendbontókkal, csendháborítókkal szemben - legyen az lakástulajdonos vagy albérlő - keményebben lépjenek fel, és elrettentő bírságot szab­janak ki. (Név, cím maradjon a szerk.-ben.) világháborúban, az élők közül so­kan járóképtelen betegek, másokat ismeretlen helyre sodort az élet. Nyolcvanan vettünk részt az ese­ményen, akik 1928-tól 1934-ig együtt jártuk a hat elemit, s volt olyan iskolatárs, akivel azóta nem találkoztunk. Felelevenítettük az emlékeket, és mindannyiunknak felejthetetlen élményt, új erőt adott az egymással folytatott beszélge­tés, hogy megtudtuk, ki hol, ho­gyan él, mi lett belőle. K. Tóth Lajos barátom, aki je­lenleg is öcsödi lakos, hónapokig dolgozott az összejövetel megren­dezésén, a címek felkutatásán. Végh András vendéglőssel min­dent megtettek, hogy e találkozó élményben gazdag, emlékezetes legyen. Megható ölelések, baráti kézfogások után finom vacsora várta az egybegyűlteket, s noha a szélrózsa minden irányából, szerte az országból érkeztünk, mégis éj­jel egy óra körül széledezett a tár­saság. Megfogadtuk, hogy 5 év múlva újból találkozunk. Köszönet a szervezőknek, a vendégfogadóknak. Tolnai Antal Rákóczifalva Hozzászólás cikkünkhöz Bárcsak hajóval utazhatnánk a Tiszán Nem kis érdeklődéssel olvas­tam az Új Néplap május 7-i számá­ban a Mikor utazhatunk hajóval a Tiszán? - Jó lenne Szolnokon is légi járat! című írást. Nagy gondo­lat, vérpezsdítő elképzelés, és bi­zonyára mások is felkapták a fejü­ket, mert ilyenkor az ember fantá­ziája meglódul. Lelki szemeim előtt már ott sorakoznak a kikötött tutajok - mindkét parton, a megtöl­tésre vagy kirakodásra váró uszá­lyok pedig a tárház és a dohánybe­váltó alatt, mint régen. Feltűnik a „Vásárhelyi Pál” csavargőzös, vontatja a búzával feltöltött nehéz­kes uszályokat a Tiszán lefelé, vagy hozza a füredi homokot, mi, gyerekek pedig csikóként húzzuk, nekifeszülve, a megtöltött talics­kákat a partra. A nagykanyar felől előbukkan a „Lukács Béla” utasszállító impozáns hófehér tes­te. Kéményén messze látszik a fel­irat, MFTR. A téglaház alatt egymás után vetjük magunkat a vízbe, hogy elé­je úszva, megdudáltassuk - élvez­ve a nagy lapátkerekekkel kavart méteres hullámokat. Ügyelve a korlát mögött forró vízzel teli vö­dörrel várakozó matróz lendületes mozdulatára, hogy még idejében lebukhassunk. Vagy a hajó mögül váratlanul kibukkanó „Kis Ha­mis ” -ra (rendőrségi motoros), ami elől csak a víz alatt menekülve nyerhettünk egérutat a partig. (Ki­sütöttük, a kémény felirata nem jelenthet mást, mint: Mama főz - teátrummal!) Komolyra fordítva - nem a nosztalgia miatt -, magam is feltét­len híve vagyok a vízi és légi köz­lekedés újbóli megindításának Szolnokon. Mert tudom, szemta­núja, gyerekfejjel nem egyszer te­vőleges részese is voltam, hány és hány embernek adott munkát és kenyeret, nyújtott kikapcsolódást, szórakozást a Tisza. Nem is szólva a folyón történő közlekedés, piaci felhozatal, kereskedelmet, ellátást élénkítő jelentős szerepéről. Vagy a maga nemében páratlan örömöt, táncos-zenés szórakozást nyújtó sétahajózás Tiszapüspökibe és vissza - a csillagos éj bűvkörében. S ami a légi közlekedést illeti - célszerűségén, gyorsaságán túl -, az értékelheti igazán, aki átélte már a repülés gyönyörűségét. Em­lékeim ismét a múltba révednek. Volt részem benne, sajnos nem bé­keidőben. Első ízben kiskatonaként a szol­noki reptéren. Azóta sok víz le­folyt a Tiszán, és most lenne az igazi, az össze nem hasonlítható feltételek, körülmények között. Ha az expóig vagy azt követő záros időn belül megvalósul a cikkben felvázolt Zágráb-Pécs-Szolnok- Ungvár közötti légi járat, arra én befizetek. Kerül, amibe kerül... Benes Imre Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné u, ii o .z s z ;J, li :>; ár ' i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents