Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-16 / 115. szám
1992. MÁJUS 16. Riport 7 Egy családban tizenegy gyerek Egy kupacban mindannyian Az éveink meg vannak számlálva Beszélgetés Szalay Lászlóval, a Tiszamenti Vegyiművek vezérigazgatójával Sosem felejtem el azokat a napokat. amikor kislányunkat legelőször szoktattuk az óvodához. Reggelente hányszor, de hányszor erőltettünk mosolyt az arcunkra, hányszor vigasztaltuk, amikor piciny karjait nyújtogatva, szipogva rimánkodott, hogy ne hagyjuk ott. Akkoriban bizony gyakorta összeszorult valami ott benn, a szívünk táján. Sokan voltunk, sokan vannak így ezzel. De nem is csoda, hisz éppen elég megpróbáltatás gyereknek és szülőnek egyaránt, amikor hirtelen megszűnik a teljes napi együttlét. Ám mindez semmiség ahhoz képest, amikor örökre eldobják egyesek maguktól saját gyerekeiket. Főleg az egzisztenciális és erkölcsi leállósávokban toporgók közül kerülnek ki azok, akiknek utódaikról jobb híján az államnak kell gondoskodnia. * * * Az 1991. december 31-i adatok szerint a megyében 1232 gyerek részesül állami gondozásban - tudom meg Kass Györgynétől, a megyei gyermek- és ifjúságvédő intézet igazgatóhelyettesétől, miközben Tiszafüred felé robog velünk az autó.- Közülük ötszáznégyen - részletezi - 328 nevelőcsaládban élnek. Ma már hivatásos nevelőszülőket is foglalkoztatunk. Szűkebb pátriánkban tizenketten vannak, s ők összesen hetven gyereket nevelnek - teszi hozzá, s elmeséli, hogy most olyan emberekhez megyünk, ahol a három saját gyerek mellett még nyolc állami gondozott „kisembert” is befogadtak. A tiszafüredi Varga Lajosék - merthogy róluk van szó - kétszintes családi háza szépen illeszkedik a városszéli utca épületeinek sorába. A nagy udvar, a tágas kert s a mögötte elterülő mező saját vidéken töltött gyermekkoromra emlékeztet: a pipacsos búzatáblákra, a rétre, a mocsárra, a kabócavadászatokra, a véget nem érő bújócskákra, amiket csak azért hagytunk abba, mert jött az este, s nagyanyánk hívott, hogy kész a vacsora. Felejthetetlen élmények. De vajon ugyanolyan felejthetetlenek lesznek-e az itt eltöltött évek azoknak az apróságoknak, akiknek nem adatott meg, hogy vér szerinti anyjukkal és apjukkal éljenek? * * * A nappaliban körbeüljük a nagy asztalt. Velem szemben a szőke fiatalasszony, tőlem balra meg a férje foglal helyet. Körülöttünk néhány gyerek matat. Beszélgetünk erről-arról, a amint a családra meg arra terelem a szót, hogy három saját gyerek mellett miért döntöttek úgy, hogy még állami gondozottakat is nevelni akarnak, a férj így válaszol:- Amikor 1984-ben úgy ahogy készen lett ez a ház, már volt három fiunk. Ugyanakkor az asszony meg mindenáron lányozni is akart. S mivel nekünk nem lett kislányunk, úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk másképpen . . . így először kihoztunk két kislányt a nevelőotthonból, mivel úgy voltunk vele, hogy ahol három gyerek elfér, ott ötnek is lesz helye. - Akkoriban végeztek itt környezettanulmányokat - folytatja a férfi -, s bizonyára megtetszhetett minden, mert felajánlották, hogy ha kihozunk még három gyereket, akkor a feleségem hivatásos nevelőszülő lehet, én meg mint kisegítő dolgozhatok mellette. Megvitattuk a dolgot, s úgy döntöttünk, hogy belevágunk .. . Figyelem a házaspárt. Beszédes szemeik elárulják, hogy azóta sem bánták meg döntésüket.- Szóval ’86-ban - jegyzi meg az asszony - a három saját fiunk mellett már öt nevelt gyerek élt itt. Egyszer aztán szóltak, hogy van egy elég problémás kisfiú, akit egyik családtól a másikhoz hurcolnak, de sehol sem tud beilleszkedni. Megkérdezték, nem fogadnánk-e be egy éjszakára? Mondtuk: megpróbálhatjuk. Hát azóta is itt van. Négyévesen került hozzánk, most meg már nyolcesztendős is elmúlt. Utána nemsokára jött még egy kislány ...- S így szaporodtunk szépen tovább - veszi vissza a szót a férj - egészen addig, hogy ma már egy focicsapatra való gyerek sürög körülöttünk. Hisz pont tizenegyen vannak.- Tisztában vannak vele a kicsik, hogy önök nem a vér szerinti szüleik?- Igen, jobbnak láttuk, ha elmondjuk nekik - válaszolja a feleség -, hisz előbb-utóbb úgyis megtudták volna. A kis Margitkát például a bölcsődében „világosították föl”. Azt mondták neki, ne úgy hívjon engem, hogy édesanya, hanem úgy, hogy Eta néni. De a gyerekek hál’ istennek nem foglalkoznak ezzel, továbbra is anyunak szólítanak. Bízunk benne, hogy így lesz még nagyon sokáig, és nem kerülnek el tőlünk ... soha.- A környezetük, az ismerősök, a rokonság miként fogadta döntésüket?- Sok gonddal indultunk - feleli a férj. Nagyon sokkal...- A szüleim kivételével - veti közbe az asszony - az összes rokonság hátat fordított nekünk, azóta nem is látogatnak bennünket. Mondták is, hogy a saját gyerekeinkkel bármikor odamehetünk, de ezeket ne vigyük. Mi akkor leültünk a férjemmel, megbeszéltük, hogy legyen, s úgy döntöttünk, hogy nem megyünk.- Miért kell ezeket nevelni, amikor más eldobta őket? Ilyeneket vágtak eleinte a fejünkhöz - meséli a férj. - De túltettük magunkat az egészen, mert mi inkább a családot Választottuk. A szomszédok szerencsére elfogadtak bennünket, hisz nem rossz gyerekek ezek, és rendkívül hálásak tudnak lenni.- Persze van azért gond bőven. Ezek főleg szemléletbeliek - szólal meg Fejes Franciska nevelőszülői felügyelő, aki majdhogynem a pótnagymama szerepét is betölti a családban. Rá mindig lehet számítani. - Ugyanis az állami gondozott gyerekek közül - folytatja - nem egy ül az iskolában a legutolsó padban. De az óvodában se sokkal jobb a helyzet.- Hát igen - bólint az anyuka. - Nemrégiben nekem is volt bajom az óvodával. Marikának az egyik nap délelőtt fél 10-kor eltört a keze, és csak délután 4 órakor, amikor mentem érte, mondták, hogy mi van. Pedig itt a házban van telefon. Szólhattak volna, de nem! Biztos úgy gondolták, hogy ezeknek a gyerekeknek ki kell bírni mindent. S ráadásul, amikor este fél 7-kor beértem a karcagi kórházba, a sebészeten nekem estek, hogy mit akarok, ha délelőtt történt a baleset, miért csak este megyünk oda. Na, most mondja meg, mit lehet erre válaszolni? - tárja szét a karját az asszony. Beszélgetésünk közben sorra érkeznek haza a gyerekek, terebélyesedik a társaság. Elnézem őket. Szépek, kedvesek, vidámak, ápoltak, jólöltözöttek, s ami mindennél fontosabb: kiegyensúlyozottaknak tűnnek. S amikor feléjük fordulva faggatni kezdem őket, hogy érzik magukat, eleinte csak hallgatnak, majd egyikőjük megszólal: - Mi már itt vagyunk otthon. Varga Lajos a feleségére néz. Találkozik tekintetük. Elmosolyodnak. S mintha szemeikből azt lehetne kiolvasni, hogy nagyon is tisztában vannak vele, hogy ők az életnek csak hitbizományosai, és nem tulajdonosai, s azért kapták, hogy tovább adják. S minél tovább beszélgetünk, annál inkább a gyerekek iránti felelősség felhője lengi át a szobát. Szóba kerülnek még közöttünk az értékek, hogy mi mindenre lenne szükség az életben: az autó, a lakás, a jó ruhák, a színes tévé, a video, utazások, színház, mozi, kultúra, szabadidős programok, jó ételek, italok, örömök ... De ezekhez Vargáék nem úgy közelítenek, mint akik arról szoktak beszélni, hogy mindezek elérését az a fránya gyerek vagy gyerekek lehetetlenné teszik, megnehezítik. Ok másképp gondolják, hiszen a családot mindennél nagyobb értéknek tartják. Erre csak egy példa: a gyerekek érdekében éppen most bővítik a házat, hogy mindegyikőjüknek külön szobája legyen.- Tudjuk, hogy sokan meglepődnek, amikor együtt látnak bennünket - magyarázza a férj, miközben a kapuig kísér. Mondják is, hogy a gyerekektől biztos nem telik mindenre, és nem jut időnk semmire. Mi nem így látjuk, hisz akik az élet egyetlen értelmét csak abban jelölik meg, hogy jól éljenek, s ennek érdekében még a gyerekekről is lemondanak - nos szerintünk ez majdnem mindig a kiégéshez, a tragédiához vezet. Hát ez az, amitől Varga Lajosék- nak - azt hiszem - nem kell tartaniuk. Kép és szöveg: Nagy Tibor Manapság kevés olyan gazdasági bajunk van, amelyek gyógyítására a legkülönfélébb szakértők ne a jól működő piacot javasolnák ellenszerül. Persze a piacgazdaság kialakulása aligha függ az elhangzott óhajok számától, mint inkább az adott területen uralkodó viszonyoktól. Mindenesetre egy tény: a régebbi hatalmas gazdasági szervezetek felszámolása elkezdődött, néhol már javában folyik, és sok helyen tiszta lappal látnak a munkához. Most kezdik teleími az üres lapokat. Kétségkívül sok múlik azon, hogy milyen tervekkel, elképzelésekkel, célokkal telnek meg azok a lapok. Többek között erről is érdeklődtünk nemrégiben Szalay Lászlótól, a Tiszamenti Vegyiművek vezérigazgatójától.- Vezérigazgató úr! Mielőtt még a jelenről és a cég jövőjéről kérdezném, beszéljünk egy kicsit a közelmúltról is. A Tiszamenti Vegyiművek végül is hogy érkezett el a fordulóhoz, a rendszerváltás idejéhez?- Nekünk szerencsénk volt. Meggyőződésem, hogy a cég azért nem dőlt még a mai napig sem össze, mert mi korábban nem lihegtünk állami nagyberuházások után, s nem is kaptunk pénzt. Mert most már jól látni, akik belevágtak korábban valamilyen nagyobb fejlesztésbe, hogy a keleti piacokra termeljenek - azok mentek tönkre a leghamarabb. Nos, ezzel szemben mi már régóta csak kisebb, amolyan adjusztációs beruházásokat, vagy inkább rekonstrukciókat csináltunk. Főleg olyanokat, amelyek az adott kapacitások által kibocsátott termékek minőségét javította.- Hiába nem mentek bele nagyobb beruházásokba, ma mégis arról hallani, hogy a cég a csőd szélén áll. Igaz ez?- Erre azt tudom mondani, hogy a rendszerváltás és a piac- gazdaságra való áttérés első két esztendeje alatt a vállalat termelése 52 százalékkal esett vissza.- Ez mit jelentett konkrétan?- A TVM-ben évente ötmilli- árd forint értékű termelés folyt, s ez zsugorodott a felére.- Ha ilyen nagy arányú volt a visszaesés, akkor a veszteségeik is milliárdokra rúghatnak . . .- Szó sincs róla. Tavaly 57 milliós veszteségünk volt. Ez nem súlyos hiány, mindamellett veszélyes, mert komoly következményei lehetnek. Arra gondolok, hogy ez kihathat a cég megítélésére, hitelképességére és általános helyzetére is.- Vezérigazgató úr! Valamit azért nem teljesen értek. Mert mégis furcsa, hogy egy viszonylag nagy mértékű termeléscsökkenés mellett elenyészően kicsi a veszteség. Vajon miért?- Azért, mert itt tavaly január óta tulajdonképpen válságkezelés folyik. A cég főnöksége úgy működik, mint egy csődgondnokság. Ennek megfelelően a döntéseket - mint ahogy ez a csőd szélén álló vállalatoknál szokás - központosítottuk, minden felmerülő költséget keményen megvizsgálunk, és próbáljuk kiadásainkat a lehető legkisebbre lefaragni. Ugyanakkor pedig mindenkitől mindennek megkérjük az árát. Például itt, a gyár területén 10-15 éve van telephelye több cégnek, s nem fizettek bérleti díjat. Ez a világ elmúlt. Vagy korábban beosztot- taink nagyvonalúan írogatták alá a különböző átalánydíjas szerződéseket, amelyekből aztán gyakorlatilag munka nélkül és jól megéltek a szolgáltatóvállalatok. Például ilyen volt, hogy irodagép-karbantartás címén évente 600 ezer forintot, számítógépkarbantartásra pedig 800 ezer forintot fizettünk ki, ha kellett, ha nem. Akkor is, ha nem volt semmi baja a gépeknek. Nos, menet közben az összes ilyen szerződést visszavontuk, és azt mondtuk, hogy ha elromlik valami, idehívjuk a szerelőt, kifizetjük a javítás árát és kész. Már ezzel a döntésünkkel is több százezer forintot spóroltunk meg. És még hosszan folytathatnám a sort. Egy a lényeg: minden területen véget vetettünk a nagyvonalú költekezésnek, s ennek köszönhető, hogy viszonylag kisebb lett a veszteségünk.- De mégiscsak összejött 57 milliós hiány. Ez minek a számlájára írható?- Ennek nagyon súlyos piaci okai vannak. Elsősorban a műtrágya- és kénsavgyártás esett vissza alaposan.- Mennyivel?- A legjobb esztendőben 580 ezer tonna műtrágyát értékesítettünk, tavaly viszont csak 27 ezer tonnát sikerült eladnunk. Ez akkora csökkenés, amit még egy ilyen nagyvállalat sem tud kiheverni. S valójában minket kétszeresen is érint a dolog, mert ha nem kell a műtrágya, akkor nincs szükség a kénsavra sem. Pedig azt is gyártottuk. Még szerencse, hogy már korábban kiselejteztük két kénsav- és egy műtrágyagyárunkat, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor most sokkal rosszabb helyzetben lennénk.- Tehát egyik oldalon súlyos visszaesés a piacon, a másik oldalon pedig az ellene tett intézkedések, mint például a kemény költséggazdálkodás - valahogy így foglalható össze röviden a helyzetük. De nem beszéltünk még a létszámleépítésekről. Pedig a válságkezelésnek ez is egy lényeges eleme lehet.- így igaz. Hisz amikor 1978- ban a csúcson voltunk, akkor 2180-an dolgoztak itt, most viszont már csak 950-en vagyunk. De még fogyunk, s június végére létszámunk biztos nem éri el majd a kilencszázat.- Szóval, csodák még a TVM- ben sincsenek. Hisz ahogy csökken a termelés, úgy apad a dolgozói állomány, s úgy jut egyre kevesebb pénz mindenre. Erről jut eszembe: hány millióra rúg a havi bevételük?- Januárban 280 milliót hoztunk össze, áprilisban pedig már 400 milliós árbevételt értünk el.- Ebből mennyi a nyereség?- Most éppen a nullán állunk. Ugyanis kiszámoltuk, hogy 400 milliós havi árbevétel alatt veszteségesek, afölött pedig már nyereségesek lehetünk. Gondolja el, ez az üzem 65 millió forintba kerül havonta. Ennyi a rezsiköltség.- Az előbb említett 400 milliós havi árbevétel miből jön össze?- Valamivel kevesebb mint 200 millió a mosóporból, a többi pedig a kénsav és származékainak eladásából, a porfestékek, a nátriumtripolifoszfátok, az élelmiszer-ipari foszfátok és a kriolit értékesítéséből tevődik össze.- Váltsunk szót a jövőről is. Véleménye szerint mi lesz a TVM sorsa?- Az egy álom, és arról a mi szakmánkban már le is tett mindenki, hogy egy ilyen céget úgy lehessen privatizálni, hogy az egész átalakul részvénytársasággá. Hisz a befektetőket csak egy adott szakma érdekli. Magyarán: a TVM-et egyben eladni nem lehet. Mert aki a mosóporüzemet akarja megvenni, azt nem érdekli a kénsavgyártás, és fordítva is igaz a dolog.- Ebből az következik, hogy a TVM mint nagyvállalat megszűnik létezni, és sok kis cég lesz belőle.- Ez várható. Például már elindultak a tárgyalások, és hamarosan privatizáljuk a mosóporüzemet, amelyik a Henkel cég többségi tulajdonába kerül.- Mikor?- Még az idén. Az első félév végén vagy a második félév elején.- Ebben az esetben nem áll fönn az a veszély, hogy az olcsóbb Tomi mosóporok eltűnnek a boltok polcairól, és csak a Per- sil készül a jövőben Szolnokon?- A tárgyalások során ez a kérdés is felvetődött, és a Henkel cég vezetői ígéretet tettek arra, hogy tovább fogják gyártani a Tomi mosóporokat.- Akkor ma már szinte biztos, hogy az az üzem kikerül a TVM kötelékéből, és mi lesz a többi gyárukkal?- A porfestéküzemünk ugyancsak erre a sorsra jut, mivel egy holland cég már komolyan érdeklődik iránta. A kriolitüze- münket pedig szintén privatizáljuk.- És mi lesz a műtrágyagyárukkal? Ismerve a piaci helyzetet, arra külföldi befektetőt aligha találnak.- Ez igaz. Azt hiszem, azt az üzemet idővel egyszemélyes kft.-vé alakítjuk át. Én szeretném, ha az ott dolgozók is részvényesekké válnának.- Te gyük fel, így történik a dolog. Marad még valami ezután a TVM-ből?- A nátriumtripolifoszfát- üzem is előbb-utóbb új kézbe kerül, s akkor még mindig itt marad a kénsavgyártás, az energetikai és az infrastrukturális hálózat. Ugyanis ez a vállalat egy hatalmas, a jelenleginél sokkal nagyobb termelést kiszolgálni képes infrastruktúrával rendelkezik. Sorolhatnám az elektronikus telefonközpontttól a szennyvíz- kezelő berendezésen át a gázfogadóig, a vágányhálózatig, a központi mérlegen át a térvilágításig mindazt, ami itt található. S ide kell még venni a kénsavgyá- rat is, mert az gyakorlatilag egy kis erőmű. Hisz ott a termelés során rengeteg gőz fejlődik, amivel áramot termelünk és fűtünk. Szóval, elképzeléseink szerint ha a privatizáció előrehalad, akkor a TVM-ből ez utóbbi - vagyis a kénsavgyár az erőművel és a teljes infrastruktúrával - marad meg, amely kiszolgálja majd a korábban eladott üzemeket.- Tehát ez a jövő útja Véleménye szerint mikor jutnak el idáig?- Nem szeretnék jósolgatni, de három esztendő alatt biztos végbemegy ez a folyamat.- Akkor fogalmazhatunk úgy, hogy a TVM évei meg vannak számlálva?- Nyugodtan. De nem kell rajta csodálkozni, hisz a piacgazdaság körülményei között ez normális dolog. Mert csak akkor várható el igazi hatékonyság, ha minden egyes üzletág valóságos tulajdonosok kezébe kerül. S hogy így legyen, ezért mi mindent megteszünk.- Köszönjük a beszélgetést. N. T.
