Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-12 / 111. szám

4 Erdélyre figyelő 1992. MÁJUS 12. N E M... Nem a szakmai irigység, hanem éppenséggel valami ellenkező előjelű érzéssel tapasztalom, hogy más is figyel Erdélyre ebben az országban. Ráadásul lényeges dolgokat lát és láttat, mint például legutóbbi (múlt hét pénteki) adásában a televízió Panorámája. Talán nem véletlenül a helyzetet ismerő és a fejleményekre érthetően érzékeny riporter-szerkesztő Csáky Zoltánt „használták” végre. Azt a Csáky Zoltánt, aki néhány esztendeje települt át e hazába, azelőtt meg odaát volt tévés-rádiós a megszorított ma­gyar nyelvű műsorokban; aki Marosvásárhelyen született és élt jó ideig. Alkalmi odalátogatók helyett ő számolt be ezúttal a volt „székelyfővá­rosban” uralkodó állapotokról. Hogy milyenek­ről?... Nem rendkívüli jóstehetségem bizonygatása végett mondom, de arról, amit január végén jö- vendölgettem, hogy tuniillik Marosvásárhely lesz az utolsó romániai város, amelyiknek sike­rül akármilyen polgármestert megváíasztania. Februárra tervezték az aktust, a május elej ^hely­zetjelentés arról szól nagyjából, hogy kiszámít­hatatlan az is, mikor lesz egyáltalán újabb vá­lasztás ebben a majdnem „fele-fele” városban. Hiszen a „majdnem” - egyelőre még a magyar­ság némi számbeli fölényét jelenti a betelepültek felett, akik viszont mindent, a lehetetlent is elkö­vetik, hogy bevegyék ezt a végvárat. Nem oly kilátástalan a rúgkapálózásuk, mint az ellene való védekezés. Ugyanis a kérdésben egyik döntő tényezőnek számító helyre igencsak befészkelte magát a Vatra. A törvényszék - mely ott csaknem mindenható úr - az ő kezükben van. Persze, nem az amúgy is megkérdőjelezhető tör­vényesség betartása, hanem inkább az azzal való visszaélés, annak kijátszása és „sajátos értelme­zése” okozza a gondot a magyarnak és a szé­gyenérzetétől még nem szabadult románnak egyaránt. Nem Trianon, hanem az általa kinevezett gaz­da döntötte el, hogy az akkortájt egy-két száza­lékos románsággal „benépesült’ ’ városnak azóta nem lehet magyar polgármestere. Most, a „majd­nem fele-fele” helyzetben pláne nem, döntötte el a helyi törvényhozó. Nem a bennfentességemet akarom fitogtatni, de egészen közelről ismerem ezt a törvényszé­ket, néhány esztendeje nagyon sok ott dolgozó ügyvédet tudhattam barátomnak, románokat is. Azok a románok nagyon jól beszéltek magyarul, rávitte őket a kényszer, hogy megtanulják nyel­vünket, hiszen a többségében magyarlakta me­gyében természetes, hogy az ügyfelek java része magyar volt. Ezek az ügyvédek most hallani sem akarnak magyar szót. Es azok az ügyvédek nem mások, mint ezek. Csak éppen bíró, ügyész és vatrás lett belőlük. Nem csodálkoztam ezúttal azon, hogy a Pano­ráma riportjában, miközben a leendő polgármes­ter nemzetiségéről folyt a vita, néhány „takaró­kép” a Kultúrpalota homlokzatát díszítő dom­borműveket hozta annyira közel, hogy a képer­nyőről leolvasható volt, hány román ős tette ma­gát emlékezetessé ezen az „ősi román földön”. Egy sem. Szólhatott Csáky Zoli az operatőrének, mit vadásszon a teleobjektívvel. A frissiben fel­állított, román szimbólumnak kikiáltott anyafar- kas-szobrot (amely a néhai Sztálin-szobor helyé­re tolakodott) nem kellett vadászni, ott szoptat a főhelyen, a Városháza előtt. Ugyanott, ahova két éve magyar vért inni terelték be a bunkósbotos bárányokat. Nem tudják, nem lehet ezt a városházát ro­mánra varázsolni, bármilyen és bármennyi álla­tot tereljenek köréje. Ahhoz le kellene rombolni (talán sajnálják is, hogy ezt a volt diktátor nem tette meg, mint tervezte). Más kérdés, hogy oda­bent még mindig a kinevezettek pöffeszkednek és nem a februárban megválasztottak ülnek a nép akaratából. Ugyanis polgármester megválasztá­sának akadályozása ellenére, a már megválasz­tott és többségében magyar összetételű képvise­lő-testület megalakulhatott volna. Ám a helyi és a központi hatalom - nem oly nehezen kitalálható okból - ezt sem tartja időszerűnek. Tiltakozhat bárki bárhol, nem és nem... Nem is hagyná ezt semmiképp a megyei vá­lasztási bizottság főnöke, az a román nemzetisé­gű ügyésznő, akinek a jobb felső, kettes számú metszőfoga hiányzik (efelől sem hagyott kétsé­get a panorámás operatőr, többször is mutogatta nekünk a hölgy legcsekélyebbnek számító hiá­nyosságát). A fődöntnöknő ravasz, szűkresza- bott szemein látszott, képes visszamenni szülő­helyére, a tehén feneke mellé, ha itt valami „nemzetközi összeesküvés” folytán, netán még- 1 is magyar lenne a polgármester. Nem kell rémeket látni - nyugtatgatta a pestivé vált tévériportert volt bajtársam. Marosi Barna, marosvásárhelyi újságíró -, egyelőre tizenhét­ezerrel több a magyar ebben a százötvenezemyi lakosú megyeszékhelyen, és ha tízszer lesz pol­gármester-választás, tízszer fognak mindannyi­an elmenni, és nem a vatrásra voksolni. Nem azt hallom, hogy minden polgártársa ilyen elszánt. Nem hiszem, hogy Marosvásárhelyen belát­ható időn belül magyar polgármester lesz. Nem azért írtam le mindezt, hogy igazam legyen. Petra jött be a konyhából, óvatosan tartotta maga előtt a gőzölgő tálat:- Üljetek asztalhoz.- Mit főztél? - kérdezte Vojtekovszky.- Nem kell udvariaskodnod, emlékezhetsz rá: csak egyetlen specialitásom van, a milánói makaróni. Szedjetek magatoknak, és tegyetek rá sok sajtot, akkor nem érzitek az ízét. Vojtekovszky nem nyúlt az ételhez, kibontotta a magával hozott csomagot, egy kis kerek, lyuggatott, madártoliban végződő kerámiatárgy került elő belőle:- Ezt neked hoztam, Petra.- Köszönöm. Mi ez?- Indián álomfogó.- Mire való?- A navajo indiánok szerint az álmok befolyásolják életünk menetét. Az éjszakai levegő megtelik jó és rossz álmokkal, ezeket szűri meg ez az álomfogó. A jó álmok át tudnak suhanni itt a középső lyukon, és a madártollon keresztül leereszkednek az alvó szemére. A rossz álmok viszont nem ismerik az utat, belegabalyodnak a lyukak labirintusába, fogságba esnek, aztán a felkelő nap szétoszlatja őket. Akaszd az ágyad fölé és legyenek nyugodt éjszakáid. - Vojtekovszky felemelte a poharát: - Egészségetekre!- Ne haragudj - mondta az asszony -, én már nem ihatok. Tegnap jártam az orvosnál, és azt mondta, hogy elszámítottuk magunkat, április végén megjöhet a baba. A napokban ide is költözik hozzánk az anyám, segíteni akar nekem. Aztán az anyósommal váltják egymást.- Most ahogy rád nézek, nekem is úgy tűnik, hogy nemsokára szülni fogsz.- Miből gondolod?- Olyan az arcod, mintha valamilyen hosszú útra készülődnél. Martin rábólintott, ő is úgy találta, hogy Petra vonásai elváltoztak az utolsó néhány napban. Hosszan elbeszélgettek, már elmúlt éjfél, mikor Vojtekovszky elköszönt. Martin lekísérte, még nem járt lenn a nap folyamán, megnézte a postaládájukat. Egy képeslapot talált benne, hátoldalán a költő Radnóti Miklós fotójával. A lépcsőházi lámpa gyenge fényében csak összehúzott szemmel tudta kivenni a dűlöngő betűket:- „Egyszer majd meglátogatlak. Ne félj!"- Valami kellemetlenség? - kérdezte Vojtekovszky.- Az volt nekem, Ágota levelez velem. Már itt is megtalált.- Feltámadt benne az irodalmár, hogy költők képeit küldözgeti neked?- Szerintem csak arra akart célozni, hogy Radnóti is kikeresztelkedett zsidó volt éppúgy, mint én.- Nehezen bírod?- Nagyon nehezen. Az őrülettel szemben nincs taktikám, a rendőrséghez mégsem fordulhatok. r ' ■ " ' 98 FELHŐK A hittérítés esélyei A térképpel nem rendelkezők és a földrajzi ismeretekből „gyengélkedők” kedvéért emlí­tem, hogy Kovászna fürdőváros, Sepsiszentgyörgytől harminc ki­lométernyire van, közel a Kárpá­tok kanyarulatához, valahol ott, a közelben húzódott egykoron a magyar-román határ. Arrafelé még most is viszonylag egy tömbben és többségben él a ma­gyarság, ezért lehet érthetetlen némelyek számára, hogy onnan is tömegesen vándorolnak ki ide­gen (vagy kevésbé idegennek vélt) országokba a fiatalok. Működik Kovásznán egy Biblia-kör Kusztos Tibor refor­mátus esperes és felesége irányí­tásával, beszélgetnek, dalokat ta­nulnak, erősítgetik egymásban a hitet - szóval, próbálnak magyar­nak maradni. Ottjártamkor, né­hány hónapja éppen egy kora esti összejövetelük volt, még előtte megkért az esperes barátom, szóljak én is a fiatalokhoz (18-30 év közöttiek a „tagok”), külön óhajként fogalmazta meg vala­hogy így jelenésem értelmét: ve­gyem el a társaság kedvét a ki­vándorlástól, mivel tudomása szerint többen készülődnek erre. Mivel a magyarországi beillesz­kedési, érvényesülési nehézsé­gek (mondhatnám, bizonyos ese­tekben abszolút sikertelenségek) ecsetelgetésében olyan rettene­tes nagy hazugság nincs, elvál­laltam a „feladatot’ ’. Vagy félszáz fiatallal kerül­tem szembe. Jelenésem nem volt előre bejelentve, így már a kei-, det kezdetén óriási hitetlenkedés, fogadott, hogy valóban én vol­nék... (Szerénységből teszem zá­rójelbe, hogy a nevem - írásaim kapcsán - nagyon is ismerős volt számukra, de ilyen állatot még élőben nem láttak.) A bemelegítő szenténeknek számító bemutatkozás után el­kezdtem a prédikációm azzal, hogy a magyarnak Romániában hazátlan a neve, Magyarorszá­gon meg románnak tartják. Nem hitték el, heherésztek. Folytatám azzal, hogy milyen drágaság van emerre, és hogy milyen sok a munkanélküli. Legyintettek: mi ez az ottani helyzethez képest. Próbáltam felhozni a szülőföld megtartó erejét és hangsúlyozni a szülőföld megtartásának fon­tosságát. Egyszerűen leröhög­res az istenkáromlást is megbo­csátotta volna, ha a hallgatósá­gom körében lett volna foganat­ja. De a röhögést leszámítva annyi volt, hogy valaki megje­gyezte: elég nagy balfácán az il­lető... Mondám erre: nincs lakás, nincs munka, most már „fekete’ ’ OTTHON Az oldalt Kákonyi Csilla marosvásár­helyi festőművésznő festményeinek fotó­kópiáival illusztrál­tuk. Összeállította: M. H. L. Fotó. K. É. tek, ha jobban utánagondolok, teljes joggal. Én már feladtam volna, de az esperes fülembe súgva bíztatott: hozzak fel példá­kat! Hát ebben igazán nincs hi­ány, valóságos példabeszédként felidéztem vala a Székelyföldről a Jászságba csámborgott építész­mérnök esetét, aki családjával egy méhész faházikójában lakik, míg egyszál egyedül - mivel az Isten sem segít neki - vagy két esztendő munkájával épít ma­guknak egy ember számára is lakható szobát. Ha nem morog­nak, azt hittem volna, magamnak példabeszélek... Az ige erejében bízva, felemlegettem annak a Szolnokon letelepedett volt er­délyi fogorvosnak a káromkodá­sát, aki magyarázatként bűnére elmondta, ha a gyerekei nem len­nének, visszamenne szülőföldjé­re, mert ott a román paraszt is legalább megbe'csülte. Az espe­sem, állampolgárság majd „má­jus negyvenben”, minden me­nekült csak újabb púp a teve há­tán, segítség semmi, mindenki­nek megvan itt is a maga kereszt­je, egyre több az erdélyi ügy Jú- dása, az lesz az utolsó vacsora, amit még szülőházukban fo­gyasztanak el, a Szűzmáriáját!... Kifogytam a bibliai hasonlatok­ból. És mindenből. Leültem. Az esperes s?ólt a gyülekezethez: lehet kérdezni. Fel is tette rögtön egy kislány a kérdést: és Ón hogy érzi ott magát? Dühömben elmondtam. Úgy látszik, a személyes búbá­nat elmondásának nagyobb a meggyőző ereje, nem nevettek, néhányan mintha könnyeztek volna (én biztos), az arcokról el­tűnt a kétkedés minden jele. De az idő telik, az ottani hely­zet (is) súlyosbodik, intelmeim leghatásosabb részét sem tudom nekik minden héten kiprédikál­ni. Úgyhogy nem csodál­koznék, ha alkalmi gyüle­kezetem egynéhány tagjá­val, mint sikeres vállalko­zóval találkoznék ideát. Igen, nem tévedés. Sike­rest írtam. Mert az a szé­kely, aki ott térdre kény- szerítetten megél, itt bizto­san talpra áll. A sajátjára. De ezt a hitemet a még otthonukban kitartani tu­dók előtt eltitkolom. NAPOS OLDAL

Next

/
Thumbnails
Contents