Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-12 / 111. szám
4 Erdélyre figyelő 1992. MÁJUS 12. N E M... Nem a szakmai irigység, hanem éppenséggel valami ellenkező előjelű érzéssel tapasztalom, hogy más is figyel Erdélyre ebben az országban. Ráadásul lényeges dolgokat lát és láttat, mint például legutóbbi (múlt hét pénteki) adásában a televízió Panorámája. Talán nem véletlenül a helyzetet ismerő és a fejleményekre érthetően érzékeny riporter-szerkesztő Csáky Zoltánt „használták” végre. Azt a Csáky Zoltánt, aki néhány esztendeje települt át e hazába, azelőtt meg odaát volt tévés-rádiós a megszorított magyar nyelvű műsorokban; aki Marosvásárhelyen született és élt jó ideig. Alkalmi odalátogatók helyett ő számolt be ezúttal a volt „székelyfővárosban” uralkodó állapotokról. Hogy milyenekről?... Nem rendkívüli jóstehetségem bizonygatása végett mondom, de arról, amit január végén jö- vendölgettem, hogy tuniillik Marosvásárhely lesz az utolsó romániai város, amelyiknek sikerül akármilyen polgármestert megváíasztania. Februárra tervezték az aktust, a május elej ^helyzetjelentés arról szól nagyjából, hogy kiszámíthatatlan az is, mikor lesz egyáltalán újabb választás ebben a majdnem „fele-fele” városban. Hiszen a „majdnem” - egyelőre még a magyarság némi számbeli fölényét jelenti a betelepültek felett, akik viszont mindent, a lehetetlent is elkövetik, hogy bevegyék ezt a végvárat. Nem oly kilátástalan a rúgkapálózásuk, mint az ellene való védekezés. Ugyanis a kérdésben egyik döntő tényezőnek számító helyre igencsak befészkelte magát a Vatra. A törvényszék - mely ott csaknem mindenható úr - az ő kezükben van. Persze, nem az amúgy is megkérdőjelezhető törvényesség betartása, hanem inkább az azzal való visszaélés, annak kijátszása és „sajátos értelmezése” okozza a gondot a magyarnak és a szégyenérzetétől még nem szabadult románnak egyaránt. Nem Trianon, hanem az általa kinevezett gazda döntötte el, hogy az akkortájt egy-két százalékos románsággal „benépesült’ ’ városnak azóta nem lehet magyar polgármestere. Most, a „majdnem fele-fele” helyzetben pláne nem, döntötte el a helyi törvényhozó. Nem a bennfentességemet akarom fitogtatni, de egészen közelről ismerem ezt a törvényszéket, néhány esztendeje nagyon sok ott dolgozó ügyvédet tudhattam barátomnak, románokat is. Azok a románok nagyon jól beszéltek magyarul, rávitte őket a kényszer, hogy megtanulják nyelvünket, hiszen a többségében magyarlakta megyében természetes, hogy az ügyfelek java része magyar volt. Ezek az ügyvédek most hallani sem akarnak magyar szót. Es azok az ügyvédek nem mások, mint ezek. Csak éppen bíró, ügyész és vatrás lett belőlük. Nem csodálkoztam ezúttal azon, hogy a Panoráma riportjában, miközben a leendő polgármester nemzetiségéről folyt a vita, néhány „takarókép” a Kultúrpalota homlokzatát díszítő domborműveket hozta annyira közel, hogy a képernyőről leolvasható volt, hány román ős tette magát emlékezetessé ezen az „ősi román földön”. Egy sem. Szólhatott Csáky Zoli az operatőrének, mit vadásszon a teleobjektívvel. A frissiben felállított, román szimbólumnak kikiáltott anyafar- kas-szobrot (amely a néhai Sztálin-szobor helyére tolakodott) nem kellett vadászni, ott szoptat a főhelyen, a Városháza előtt. Ugyanott, ahova két éve magyar vért inni terelték be a bunkósbotos bárányokat. Nem tudják, nem lehet ezt a városházát románra varázsolni, bármilyen és bármennyi állatot tereljenek köréje. Ahhoz le kellene rombolni (talán sajnálják is, hogy ezt a volt diktátor nem tette meg, mint tervezte). Más kérdés, hogy odabent még mindig a kinevezettek pöffeszkednek és nem a februárban megválasztottak ülnek a nép akaratából. Ugyanis polgármester megválasztásának akadályozása ellenére, a már megválasztott és többségében magyar összetételű képviselő-testület megalakulhatott volna. Ám a helyi és a központi hatalom - nem oly nehezen kitalálható okból - ezt sem tartja időszerűnek. Tiltakozhat bárki bárhol, nem és nem... Nem is hagyná ezt semmiképp a megyei választási bizottság főnöke, az a román nemzetiségű ügyésznő, akinek a jobb felső, kettes számú metszőfoga hiányzik (efelől sem hagyott kétséget a panorámás operatőr, többször is mutogatta nekünk a hölgy legcsekélyebbnek számító hiányosságát). A fődöntnöknő ravasz, szűkresza- bott szemein látszott, képes visszamenni szülőhelyére, a tehén feneke mellé, ha itt valami „nemzetközi összeesküvés” folytán, netán még- 1 is magyar lenne a polgármester. Nem kell rémeket látni - nyugtatgatta a pestivé vált tévériportert volt bajtársam. Marosi Barna, marosvásárhelyi újságíró -, egyelőre tizenhétezerrel több a magyar ebben a százötvenezemyi lakosú megyeszékhelyen, és ha tízszer lesz polgármester-választás, tízszer fognak mindannyian elmenni, és nem a vatrásra voksolni. Nem azt hallom, hogy minden polgártársa ilyen elszánt. Nem hiszem, hogy Marosvásárhelyen belátható időn belül magyar polgármester lesz. Nem azért írtam le mindezt, hogy igazam legyen. Petra jött be a konyhából, óvatosan tartotta maga előtt a gőzölgő tálat:- Üljetek asztalhoz.- Mit főztél? - kérdezte Vojtekovszky.- Nem kell udvariaskodnod, emlékezhetsz rá: csak egyetlen specialitásom van, a milánói makaróni. Szedjetek magatoknak, és tegyetek rá sok sajtot, akkor nem érzitek az ízét. Vojtekovszky nem nyúlt az ételhez, kibontotta a magával hozott csomagot, egy kis kerek, lyuggatott, madártoliban végződő kerámiatárgy került elő belőle:- Ezt neked hoztam, Petra.- Köszönöm. Mi ez?- Indián álomfogó.- Mire való?- A navajo indiánok szerint az álmok befolyásolják életünk menetét. Az éjszakai levegő megtelik jó és rossz álmokkal, ezeket szűri meg ez az álomfogó. A jó álmok át tudnak suhanni itt a középső lyukon, és a madártollon keresztül leereszkednek az alvó szemére. A rossz álmok viszont nem ismerik az utat, belegabalyodnak a lyukak labirintusába, fogságba esnek, aztán a felkelő nap szétoszlatja őket. Akaszd az ágyad fölé és legyenek nyugodt éjszakáid. - Vojtekovszky felemelte a poharát: - Egészségetekre!- Ne haragudj - mondta az asszony -, én már nem ihatok. Tegnap jártam az orvosnál, és azt mondta, hogy elszámítottuk magunkat, április végén megjöhet a baba. A napokban ide is költözik hozzánk az anyám, segíteni akar nekem. Aztán az anyósommal váltják egymást.- Most ahogy rád nézek, nekem is úgy tűnik, hogy nemsokára szülni fogsz.- Miből gondolod?- Olyan az arcod, mintha valamilyen hosszú útra készülődnél. Martin rábólintott, ő is úgy találta, hogy Petra vonásai elváltoztak az utolsó néhány napban. Hosszan elbeszélgettek, már elmúlt éjfél, mikor Vojtekovszky elköszönt. Martin lekísérte, még nem járt lenn a nap folyamán, megnézte a postaládájukat. Egy képeslapot talált benne, hátoldalán a költő Radnóti Miklós fotójával. A lépcsőházi lámpa gyenge fényében csak összehúzott szemmel tudta kivenni a dűlöngő betűket:- „Egyszer majd meglátogatlak. Ne félj!"- Valami kellemetlenség? - kérdezte Vojtekovszky.- Az volt nekem, Ágota levelez velem. Már itt is megtalált.- Feltámadt benne az irodalmár, hogy költők képeit küldözgeti neked?- Szerintem csak arra akart célozni, hogy Radnóti is kikeresztelkedett zsidó volt éppúgy, mint én.- Nehezen bírod?- Nagyon nehezen. Az őrülettel szemben nincs taktikám, a rendőrséghez mégsem fordulhatok. r ' ■ " ' 98 FELHŐK A hittérítés esélyei A térképpel nem rendelkezők és a földrajzi ismeretekből „gyengélkedők” kedvéért említem, hogy Kovászna fürdőváros, Sepsiszentgyörgytől harminc kilométernyire van, közel a Kárpátok kanyarulatához, valahol ott, a közelben húzódott egykoron a magyar-román határ. Arrafelé még most is viszonylag egy tömbben és többségben él a magyarság, ezért lehet érthetetlen némelyek számára, hogy onnan is tömegesen vándorolnak ki idegen (vagy kevésbé idegennek vélt) országokba a fiatalok. Működik Kovásznán egy Biblia-kör Kusztos Tibor református esperes és felesége irányításával, beszélgetnek, dalokat tanulnak, erősítgetik egymásban a hitet - szóval, próbálnak magyarnak maradni. Ottjártamkor, néhány hónapja éppen egy kora esti összejövetelük volt, még előtte megkért az esperes barátom, szóljak én is a fiatalokhoz (18-30 év közöttiek a „tagok”), külön óhajként fogalmazta meg valahogy így jelenésem értelmét: vegyem el a társaság kedvét a kivándorlástól, mivel tudomása szerint többen készülődnek erre. Mivel a magyarországi beilleszkedési, érvényesülési nehézségek (mondhatnám, bizonyos esetekben abszolút sikertelenségek) ecsetelgetésében olyan rettenetes nagy hazugság nincs, elvállaltam a „feladatot’ ’. Vagy félszáz fiatallal kerültem szembe. Jelenésem nem volt előre bejelentve, így már a kei-, det kezdetén óriási hitetlenkedés, fogadott, hogy valóban én volnék... (Szerénységből teszem zárójelbe, hogy a nevem - írásaim kapcsán - nagyon is ismerős volt számukra, de ilyen állatot még élőben nem láttak.) A bemelegítő szenténeknek számító bemutatkozás után elkezdtem a prédikációm azzal, hogy a magyarnak Romániában hazátlan a neve, Magyarországon meg románnak tartják. Nem hitték el, heherésztek. Folytatám azzal, hogy milyen drágaság van emerre, és hogy milyen sok a munkanélküli. Legyintettek: mi ez az ottani helyzethez képest. Próbáltam felhozni a szülőföld megtartó erejét és hangsúlyozni a szülőföld megtartásának fontosságát. Egyszerűen leröhögres az istenkáromlást is megbocsátotta volna, ha a hallgatóságom körében lett volna foganatja. De a röhögést leszámítva annyi volt, hogy valaki megjegyezte: elég nagy balfácán az illető... Mondám erre: nincs lakás, nincs munka, most már „fekete’ ’ OTTHON Az oldalt Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművésznő festményeinek fotókópiáival illusztráltuk. Összeállította: M. H. L. Fotó. K. É. tek, ha jobban utánagondolok, teljes joggal. Én már feladtam volna, de az esperes fülembe súgva bíztatott: hozzak fel példákat! Hát ebben igazán nincs hiány, valóságos példabeszédként felidéztem vala a Székelyföldről a Jászságba csámborgott építészmérnök esetét, aki családjával egy méhész faházikójában lakik, míg egyszál egyedül - mivel az Isten sem segít neki - vagy két esztendő munkájával épít maguknak egy ember számára is lakható szobát. Ha nem morognak, azt hittem volna, magamnak példabeszélek... Az ige erejében bízva, felemlegettem annak a Szolnokon letelepedett volt erdélyi fogorvosnak a káromkodását, aki magyarázatként bűnére elmondta, ha a gyerekei nem lennének, visszamenne szülőföldjére, mert ott a román paraszt is legalább megbe'csülte. Az espesem, állampolgárság majd „május negyvenben”, minden menekült csak újabb púp a teve hátán, segítség semmi, mindenkinek megvan itt is a maga keresztje, egyre több az erdélyi ügy Jú- dása, az lesz az utolsó vacsora, amit még szülőházukban fogyasztanak el, a Szűzmáriáját!... Kifogytam a bibliai hasonlatokból. És mindenből. Leültem. Az esperes s?ólt a gyülekezethez: lehet kérdezni. Fel is tette rögtön egy kislány a kérdést: és Ón hogy érzi ott magát? Dühömben elmondtam. Úgy látszik, a személyes búbánat elmondásának nagyobb a meggyőző ereje, nem nevettek, néhányan mintha könnyeztek volna (én biztos), az arcokról eltűnt a kétkedés minden jele. De az idő telik, az ottani helyzet (is) súlyosbodik, intelmeim leghatásosabb részét sem tudom nekik minden héten kiprédikálni. Úgyhogy nem csodálkoznék, ha alkalmi gyülekezetem egynéhány tagjával, mint sikeres vállalkozóval találkoznék ideát. Igen, nem tévedés. Sikerest írtam. Mert az a székely, aki ott térdre kény- szerítetten megél, itt biztosan talpra áll. A sajátjára. De ezt a hitemet a még otthonukban kitartani tudók előtt eltitkolom. NAPOS OLDAL