Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-09 / 85. szám

10 Hazai „felvágott” 1992. ÁPRILIS 9. Lakni márpedig kell Egyre több magánlakás - mind kevesebb állami Mi lesz a fillérekkel? Az életkezdő, családot alapító fiatalok legnagyobb problémája már a nyolcvanas években is a lakáshoz jutás volt. Ez különö­sen felerősödött az évtized végé­re, amikorra gyakorlatilag meg­szűnt az állami lakásépítkezés. A középrétegek fokozatos és folya­matos elszegényedése miatt mind kevesebb fiatal számíthat arra, hogy családi összefogással magánerőből építkezésbe fog­hat. A problémát tetézi, hogy ná­lunk nemzetközi összehasonlí­tásban is magas a válások aránya, a széteső családok újabb és újabb lakásigényt jelentenek. Gazdál­kodni pedig csak annyi lakással lehet - amennyi rendelkezésre áll. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint az országban 3 mil­lió 817 ezer lakás volt s ez az állomány mindössze 8 százalék­kal több az 1980-as népszámlá­láskor regisztrált adatnál. Koráb­ban, a nagy volumenű állami la­kásépítések időszakában, általá­ban másfél-kétszobás lakások épültek, átlagos alapterületük 54-56 négyzetméter volt. A je­lenlegi lakásállományon belül a 2 szobás lakások száma továbbra is a domináns, de jelentősen csökkent az egyszobás, és nőtt a három-, vagy többszobás laká­sok aránya. Ebből a szempontból a fővárosi helyzet a legkedvezőt­lenebb, ahol a családok 21 száza­léka még mindig egyszobás la­kásban lakik. A 3 vagy ennél is több szobás lakásban élők aránya megyénként is jelentősen szóró­dik. A legkedvezőbb a helyzet Tolnában, Baranyában és So­mogy megyében, ahol ez az arány eléri az 50 százalékot is. A másik véglet Békés, Hajdú-Bi- har, Jász-Nagykun-Szolnok me­gye, ahol a családoknak alig egy- harmada él három- vagy több­szobás lakásban. Bár a lakásépítések üteme las­sult, ezzel párhuzamosan fogyott az ország népessége is. Az 1980- as népszámlálás idején 100 la­kásban átlagosan még 303 sze­mély lakott, tíz évvel később már csak 277. Igen sok nyugdíjas él egyedül vagy házastársával kettesben vi­szonylag nagy - bár gyakran ala­csony komfortfokozatú - lakás­ban. A megfigyelések szerint mintegy 400 ezer idős ember egyedül él, s így a csak idősek által lakott 100 lakásra mind­össze 147 lakó jut. Számottevő azoknak a lakásoknak az aránya, ahol három generáció él együtt, igaz, ezek többsége igen zsúfol­tan, s nyilván a legjobb szándék mellett is egymás életvitelét aka­dályozva. Ma 100 ilyen három- generációs lakásban átlagosan 471 személyéi. Figyelemre méltó, hogy a ’90- es évek kezdetén a lakosság 40 százaléka összkomfortos, továb­bi 30 százaléka komfortos lakás­ban élt. Ezek az arányok telepü­léstípusonként erősen szóród­nak. Budapesten a legkedvezőt­lenebb a helyzet, itt a legtöbb a nagyon régi, az évtizedek óta fel­újításra, átépítésre szoruló ház. A kis településeken ugyancsak magas azoknak a családoknak az aránya, amelyek tagjai komfort nélküli, egyszobás lakásban él­nek. 1990-91-re rohamosan csök­kent a kivitelező építőipar által létrehozott lakások száma. Míg 1988-ban még évente több mint 17 ezer lakást építettek, 1989- ben már csak 15 ezret, 1990-ben az átadott lakások száma alig ha­ladta meg all ezret, 1991-ben pedig már a nyolcezret sem érte el ez a szám. Tavaly mindössze 1519 lakás építése kezdődött meg, s úgy tű­nik, ebben az évben végleg meg­szűnik ez a lakásépítési forma. A meglévő lakás-állományból egyre nő a tulajonosi és csökken a bérlakások száma, s ezt a folya­matot a kedvező lakásvásárlási feltételek ma még talán ösztön­zik is. Ferenczy Europress ÁPRILISI TRÉFA Szolnokon, a Stella D'oro olasz­magyar vegyes vállalat központi üzemében Bereczki Éva szakmun­kás április elsejei tréfaként cicá­nak öltözött, és úgy dolgozta végig a napot. Fotó: Nagy Zsolt Termelőszövetkezetek a jövő­ben is minden bizonnyal szép számmal működnek majd a ma­gyar mezőgazdaságban. így ez­után is lesznek belépők, de olya­nok is, akik egy idő után nem kívánnak továbbra is tagjai ma­radni a tsz-nek. A kilépők jogait illetően azonban nem világos minden, hiszen időközben lezaj­lik az a folyamat, amely jelenleg még tart, és a termelőszövetke­zetek átalakulása címszó alatt szerepel majd feltehetőleg a ké­sőbbi történelemkönyvekben.- A tagsági viszony megszün­tetésének valóban egyik kulcs­kérdése lesz a jövőben, hogy mi történik azzal a vagyonnal, amit a tag bevitt a szövetkezetbe, il­letve mi jár neki a közben felhal­mozott értékekből. Erre vonat­kozóan a törvény úgy szól, hogy­Magyar Közlönyben Tn napokban jelent meg a rendelkezés a 2 és 5 fillére­sek bevonásáról. Az intéz­kedés érthető, hiszen alig­ha van olyan vásárló Ma­gyarországon, aki az utób­bi időben találkozott volna ilyen címletű érmékkel az üzletekben. Az infláció mi­att egyre nagyobb címle­tek jelennek meg - az ezres után már az ötezres is egy­re hétköznapibbá válik a pénztárcánkban - leg­alábbis fizetési napokon, y Felmerül a kérdés: lehet, hogy hamarosan búcsút kell monda­nunk a filléreknek? Avagy vár­ható-e néhány nulla lehúzása a forintbankjegyek számaiból? Erről kérdezte Bódy Lászlót, a Magyar Nemzeti Bank alelnökét az MTI-Press munkatársa.- Valóban most vonjuk be a 2 és 5 filléreseket, habár valós funkciójukat, mint váltópénzek már 25-30 éve elvesztették ezek az érmék - mondja a jegybanki ha a tag megállapodás alapján vitt be vagyont a szövetkezetbe, akkor ezt részére kilépésekor ki kell adni - tájékoztatja a Falutévé nézőit és olvasóinkat Herbst Ár­pád egyetemi adjunktus, a mező- gazdasági jogok szakértője.- Ugyancsak ki kell fizetni a tagnak a részjegy összegét, hi­szen azt a tagság létesítésekor kötelezően előírva kellett fizet­nie. Ugyanakkor a tag nem köve­telheti a szövetkezettől az üzlet­résznek nevezett és éppen az át­alakulási törvény kapcsán neve­sített részének a kifizetését. Az - értékpapír formájában - tovább­ra is a (most már) volt tag tulaj­donában fog maradni, és utána osztalékra természetesen jogo­sult, csak az üzletrész pénzbeli ellenértékét nem kérheti. szakember. - Sőt, a közeljövő­ben várható a 10 és 20 filléresek kivonása is a piacról. Egyelőre azonban a jegybank nem akarja megtenni ezt a lépést, mert a ke­reskedelemből folyamatosan ér­keznek igények ezekre az ér­mékre, ami azt mutatja, hogy a kereskedők még számolnak ezekkel a címletekkel az áraik kialakításánál. Nem volna jó, ha az aprópénz hiányára hivatkozva kerekítenék fölfelé az árakat a kereskedők.- Nem kellene a kivonás he­lyett inkább „levágni” egy nul­lát a forintbankjegyek végéről, hiszen úgyis új érme- és bank­jegysorozat kiadására készül az ország?- Ez tulajdonképpen technikai pénzreformot jelentene. Ott al­kalmazzák általában, ahol az inf­láció igen magas mértéket ért el, és ezért a számolásnál már ne­hézségeket okoz. Többek között ezt alkalmazták Franciaország­ban az új frank bevezetésekor és Jugoszláviában már több ízben is. A lépés azonban nem szük­ségszerű, hiszen a nagyobb cím­- Fölmerül a kérdés: a földjét kikérheti-e a kilépni szándéko­zó, hiszen ebben az esetben nincs kizárva, hogy évente mé­ricskélni kell a határt...- Én azt hiszem, ez nem válhat gyakorlattá. Habár természetes, hogy mivel a föld magántulaj­donba kerül, és a szövetkezet a továbbiakban egy erre vonatko­zó szerződés alapján használja a földet, így a föld a szerződés le­jártával a szövetkezetből bármi­kor kivihető, és mondjuk egyéni gazdálkodás céljaira lesz fel­használható. Hogy hol jelölik ki az ilyen célú földterületet, arra nyilvánvalóan a szövetkezet és a tagok megállapodása lesz az irányadó.- Tehát akkor valószínűleg nem ugyanazt a földterületet adják vissza a kilépőnek, mint letek folyamatos kiadása és az alacsonyabb címletek eltűnése önmagában nem zavarja a pénz- rendszer működését. Gondol­junk csak például Olaszországra, ahol milliókkal, milliárdokkal és billiókkal számolnak, és minden bizonnyal elég kevesen vannak, akik emlékeznek még a líra vál­tópénzére. Tehát a forint techni­kai devalvációja sem szükség- szerű, a Magyar Nemzeti Bank jelenleg nem is tervez ilyen lé­pést. Nálunk véleményem szerint az ötvenfilléresre egy ideig még szükség lesz, hiszen az infláció emelkedése megtorpanni lát­szik, és a hosszabb távú prognó­zisok az infláció jelentős mér­séklődését jósolják. A tíz- és húszfilléresek kivonásával együtt, de talán még azt megelő­zően megjelennek majd az öt- ven- és a százforintos érmék. Ezt már tervbe vettük, mint ahogy a tíz- és húszforintos bankjegye­ket is kivonjuk szeptembertől a forgalomból. amit annakidején bevitt a közös­be?- Az is elképzelhető, hogy ugyanazt, de ha az illető bevitt földterület például egy nagyüze­mi tábla közepében van, és a töb­bi tulajdonos nem kívánja szin­tén kivinni földjét a téeszből, ak­kor más megoldást kell találni. Ezzel kapcsolatosan vélemé­nyem szerint egy kialakítandó földtörvénynek kell szabályokat megállapítani, ugyanis itt mind a két fél érdekeinek meg kell felelni. Egyrészt a tag érdekeinek, aki szeretné a földjét kivinni a szö­vetkezetből és saját maga mű­velni, s természetesen a többi tag érdekeinek is, hiszen ők tovább­ra is szeretnék a meglévő táblá­kat közösen művelni. (MTI-Press) P. P. (MTI-Press) A tsz-tag jogai Ha jövőre akar kilépni Orvost és pálmafát Amerikában így választják Sok országban már hosszú múltra tekint vissza a társadalombiztosítás, az egész­ségügyi privatizáció gyakorlata - és a be­tegek több-kevesebb megelégedésére mű­ködik is. Külföldet járt, ott huzamosabb időt eltöltött magyarok bizonyára számos példát említhetnének ottani tapasz­talataikról. Jómagam hadd mondjam el, mit láttam a texasi Austinban. Ott, ha történetesen megfájdul az ember foga, kínjában elmegy a lakásához legkö­zelebb eső fogász - természetes magán - rendelőjébe. Bejelentkezik, bemutatja biztosítási kártyáját. S míg a kellemes fél­homályban, halogénlámpákkal megvilá­gított pálmák alatt üldögél a beteg, s igyekszik elemyedni a lágy sztereó zene hangjain, az orvos „előretolt” csinos számysegédje az üvegfal mögött diszkré­ten odatelefonál a nevezett biztosí­tótársasághoz. S miután kiderül, az adatok egyeznek, nyilván, mert külföldiről van szó, az orvossal folytatott halk beszélgetés után közli: vállalja a kezelést, ám csak akkor, ha azonnal fizet a kedves beteg. Tartozzon neki a biztosító, hajtsa be ő a dollárokat, a lényeg, hogy a „dentist” a pénzénél legyen. Az óvatos külföldi ilyen­kor szívja a fogát: ügyintézés 1-2 hónap, akkor talán már repül is haza, és esetleg bottal ütheti pénze nyomát. Fogja magát, és nagy dérrel-dúrral távozik. Ott tényleg szabad a vásár: keres egy másik orvost. Kézről-kézre adják a pácienst A másik messzebb rendel ugyan, kevés­bé előkelő negyedben, de ott is van félho­mály, pálmafa, sztereó muzsika, sőt játék­szoba is a várakozó mamák gyerekeinek. És még van valami: bizalom. A kártya fölmutatása ellenében ellátja az orvos a beteget, s a számlát majd ő nyújtja be a biztosítónak. Ha állandó lakos lettem vol­na, ettől kezdve egész családom, rokonsá­gom, ismeretségi köröm csakis őt látogat­ta volna minden fogászati panaszával. Nőgyógyászt általában nem úgy választ az ember, hogy felüti a telefonkönyvet. Több éve ott élő magyar családok egymás­nak adják a tanácsokat: hova szabad és hova nem szabad menni. A „favorit”, a kedvenc várótermében nincs zsúfoltság, mert ki-ki előre megbeszélt időben érke­zik. Az orvos magánrendelőjét nálunk bármelyik intézet megirigyelhetné: két vizsgáló, kis műtő, egy diszkrét beszélge­tésre alkalmas orvosi szoba és jól felsze­relt laboratórium, asszisztensekkel. A rutin nőgyógyászati ellenőrzésre ér­kező pácienst kézről kézre adják a höl­gyek: kérdezgetik, méricskélik, szurkál- ják. Mire az orvos színe elé kerül, többol­dalas dokumentációt adhat át le- és fölme­nőinek betegségeiről, saját életének eddigi egészségügyi eseményeiről, ott megmért összes paramétereiről. Nincs az az alapos belgyógyászati vizsgálat, amely nálunk ennél jobban föltérképezné az ember pil­lanatnyi állapotát. S ami a meglepő: a nő­gyógyász a néhány napot igénybe vevő vérvizsgálat laboreredménye ismeretében még egyszer „utánanyúl” betegének. Nem úgy, hogy visszarendeli, fárasztja és várakoztatja, hanem asszisztense telefonál oda a lakásra: „A triglicerid- és a kolesz­terinszint kissé magasabb a vérben” - mondja, és közli, máris borítékba tették az életmódra vonatkozó tanácsokat, az aján­lott és tiltott élelmiszerek listáját, valamint a leletet. És valóban, egy levél kíséretében mind megérkezik, az ottani hihetetlen sokrétű vérvizsgálat lepedőnyi eredményével egyetemben. A biztosított fontossága teljes tudatá­ban böngészi az adatokat, a tanácsokat, és úgy érzi, egy emberséges, „fair” üzlet részese, amelynek ő is, orvosa is nyertese - ki-ki a maga módján. Megemlítem még: nem mindenki keresheti föl ezeket a ma­gánrendelőket, hiszen vannak elesettek, szegények, akiknek nincs biztosítási kár­tyájuk. Van azonban a városban egy több- emeletes épület, tetején helikopterleszál­lóval: ez az állami gyógyintézet. Austini ismerőseink röviden így minősítették: „ott szörnyű az ellátás”. Szakoiyőst ki választ­hat nálunk? Hogy miért tartom fontosnak mindezt elmondani? Mert a napokban olyan orvo­sokkal volt alkalmam itthon beszélgetni, akik a társadalombiztosítási törvény terve­zete miatt igencsak elkeseredettek. Azt mondják: van ebben az országban egy ki­váló, külföldi tapasztalatokat szerzett, vál­lalkozásra kész, rizikót is vállaló szakem­bergárda, amely rendelőket, fekvőbeteg­intézményeket hozhatna létre. Példát is említettek: az egyik nyugati egészségügyi hálózat egy láncszemét tudnák itt fölépíte­ni. A tárgyalásokon túlvannak, adnák a terveket, adnák a pénzt, itthon pedig ug­rásra készen áll jó néhány nagy tapasz­talaté orvos, aki külföldi keresetét, szak­makapcsolatait értékes műszerek beszer­zésére fordította, ám úgy érzik, kezük-lá- buk meg van kötve, nem mernek lépni. Merthogy a törvénytervezet nem szól ar­ról: a társadalombiztosítás fizetne a ma­gánellátásban dolgozó orvosoknak is. El­bizonytalanítja őket az is, hogy a beteg megválaszthatja ugyan a befizetett tb-já- rulék ellenében a háziorvosát, de nem me­het a maga kiszemelte szakorvoshoz. Úgy tűnik, azt is majd a családi orvos dönti el, kinek címezi a beutalót. Föltehe­tően, még ha akarná se küldhetné betegét magánrendelésre, hiszen - úgy tudják - az ottani kezelésért az egyetlen, versenyhely­zetbe se hozott biztosító nem fog fizetni. Még akkor sem, ha a beteg úgy érzi: bizal­mat, kellemesebb ellátást, emberséges bá­násmódot ott kapna. Ha tetszik, ha nem: a befizetett járulékért kénytelen lesz a hám­ló vakolatú, gyöngén felszerelt, zsúfolt rendelőket és kórházi szobákat elfogadni. Ha csak nem történik valami csoda, és a helyi egészségügy annyi, de annyi pénzt nem kap az önkormányzatoktól, hogy in­tézményhálózatuk mind megannyi csodá­latosan felszerelt, kényelmes, modem, ka­csalábán forgó, embermentő palotává nem változik. Vállalkozó egészségügyet Erre az állami csodára azonban egyelő­re vámunk kell. Miként arra is, hogy az alapellátás teljesítményarányos finanszí­rozása után, majd a második lépcsőben kidolgozzák a szakrendelések, később pe­dig a fekvőbeteg-intézmények hasonló működésének feltételeit. Azaz azt az üz­leti világra jellemző rendszert, amelyben majd mindennek ára lesz. S hogy a bizto­sítónak üzletfele lesz-e egy magánklinika orvosa, akihez bekopoghat minden járu­lékfizető? Ez a jövő zenéje. Tájékozott biztosítási szakember mondta: az elkép­zelhető, hogy a kötelező biztosítás mellett kötött kiegészítő biztosítás fejében akár magánklinikán is kezeltethetjük magun­kat. Kísérleti jelleggel ugyanis máris föl­vették a kapcsolatot néhány egészségügyi vállalkozással, azt vizsgálandó, milyen mértékben tudna együttműködni velük a társadalombiztosítás. Mi, betegekés leen­dő betegek vajon mit kívánhatunk? Min­denekelőtt jó egészséget önmagunknak, aztán pedig némi vakmerőséget a vállal­kozó kedvű egészségügyieknek. Azt, hogy legyen bátorságuk, erejük, és vágja­nak bele, a kedvünkért is. Mert ha már így is, úgy is üzletté lesz az egészségügy, hátha így tisztább üzlet lesz. Olyan, amelyben - miként a nagy tapasztalaté Nyugaton - az üzletfelek mindegyike jól jár. Chikán Ágnes (MTI-Press)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents