Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
4 1992. ÁPRILIS 25. Magazin—Irodalom 9 OLVASTA-E? Egy fiú, egy lány meg egy érett asszony veszélyes játszmába kezd. Egy előre elképzelt és művészien megkomponált szerelmi történetet játszanak el egymással, bravúrosan. A cél mindhármuknak más: egy kis élet a fülledt, sivár, poros barcelonai nyárban, hatalom az emberek fölött, illetve egy perverz szerelem régóta áhított beteljesülése. A tét nem látszik nagynak - az utolsó percig. De mindhárman nyerhetnek - vagy mindhárman veszthetnek, mert a parti voltaképpen nem is háromszemélyes: ki-ki önmagában játssza le. Esther Tusquets 1936-ban született Barcelonában; szülővárosának egyetemén, illetve Madridban történelem szakot végzett. A hatvanas évek óta az egyik legrangosabb spanyol könyvkiadó igazgatója. Későn kezdett el írni, ez második regénye: ezzel viszont elnyerte a Premio Barcelonát, városának évenként kiosztott irodalmi díját. (Az alábbiakban részlet a regényből) Sejtelmes hívás. Amikor eljön a tavasz, különös illat árasztja el az őserdőt, és az emberszabású majmok izgatottan kerülgetik a párjuk fészkét. Alighanem porszag terjeng a levegőben - enyhén kesernyés, finom por, ami makacsul a szájpadláshoz tapad, és kiszárítja az ajkat -, meg valami különös ernyedtség vagy levertség, amitől szokatlanul lomha, furcsán vontatott minden mozdulat, mint a lassított felvételen (a majmok tágra nyílt orrci- pával szimatolnak a levegőbe, és pantomimszerű, suta, darabos mozgással kóvályognak a fák között), és kavarog az az öszeté- veszthetetlen szag, húsos szirmú, dögletes virágok illata, gyönyörű szép vadon növő orchideáié, amik - ugyancsak lassan, nagyon lassan - lucskos mocsárrá bomlanak, ős rothadás szaga, cirkuszi aréna szaga, amikor a vadállatok megdicsőülésével hág tetőpontjára az este, réges-régóta bezárt szobák szaga, hozzáférhetetlen csöndfalak mögött rejtőző és világtól elzárt fészkek szaga, mérgezett, csípős, édeskés illat. „Nézd csak, mit olvas Elia. ’ ’ Mire ő: „De hát ez csak egy kalandregény...” „Kalandregény? Na, szép kis kalandok!” Es a fiú kikapja a könyvet a kezéből, és hangosan olvasni kezd belőle (Eliát mindig bosszantották a felolvasások, vagy talán nem is mindig, hanem csak ez után az eset után), csúfolódva olvas, szavalva, szinte minden szót gúnyosan hangsúlyoz, s a srácok karéjában épp azt a bekezdést olvassa, amely az őserdőről szól, a tavaszról meg azokról a hímekről - tényleg, Elia csak most jön rá, hogy nem sok értelme van ennek a regény cselekményébe illesztett bekezdésnek, ki tudja, miért tette bele az író, miféle tréfás vagy komisz játékból, netalán valamiféle magánszórakozásból, hogy megtörje a hetente vagy havonta írt, csak látszólag más és más, valójában azonban könyörtelenül ugyanarra a kaptafára készült regényeinek egyhangúságát, miféle komisz játékból tette hát bele az író -, azokról az emberszabású majmokról, akik tágra nyílt orrcipával és lázas, tébolyult tekintettel szimatolják a levegőt, akik izgatottan keringenek, és egyre űzik, ostro- molják azt a nehéz illatot, amellyel a tüzelő nőstények minden tavasszal hirtelen megtöltik a levegőt: vágyakozón összekucorodnak a mély sziklaüregekben, és kibocsátják azt a titokzatos szagot, aitől talán maguk is meglepődnek, mert most valami új kezdődik: a tétlen várakozás. A lány, Elia eddig nem figyelt föl rá, és átugrotta ezeket a szavakat, ezt a néhány sort, nem szentelt nekik különösebb figyelmet, met csak azzal törődött, hogy miképp alakulnak a dzsungelban eltévedt hős kalandjai, de most egyszerre felfedez egy másik jelentést abból, hogy a fiú olvas, ahogy bizonyos szavakat hangsúlyoz (a lány nem is ismeri mindegyiket), de főleg abból a rosszindulatú figyelemből, amivel a többiek hallgatják, a lebiggyesztett szájukból a kigyúló arcukból, abból, hogy bizalmatlanságtól és gyanakvástól bárgyú, feldúlt tekintettel méregetik őt, Eliát, hogy úgy néznek rá, mint valami idegenre, akit sose tudnának igazán befogadni, és aki mindörökre ennek a zárt nyaralótársadalomnak a peremére szorul, meg abból, hogy miközben a fiúk hallgatják a tavaszi őserdőről és a tüzelő majmokról szóló részt, a lányok felháborodást színlelnek, és úgy tesznek, mintha oda se figyelnének, és persze ez a történet éppen az Elia könyvében van, és a fiúknak meg a lányoknak is óhatatlanul megint eszébe jut, hogy Elia szülei nem járnak vasárnap misére - az bezzeg nem jut eszükbe, amit mindenki szeretne hinni, hogy rossz a kocsijuk, de hát még Elia sem szánja rá magát, hogy meggyőződéssel tartsa magát ehhez a magyarázathoz, különben a templom nincs is olyan messze, hogy az ötvenes évek Spanyolországának rendíthetetlen vallásossága, amelyben minden meg van mérve és ki van porciózva, felmentené őket az alól, hogy akkor gyalog menjenek templomba -, eszükbejut, hogy a lány szülei mintha válófélben lennének, s hogy néha hétvégeken megjelennek a barátaik, festői külsejű, különc figurák (ezekkel a szavakkal emlegetik őket elnézően Ie- gyintve az ő szüleik, a jó gyerekek szülei, mintegy azért, nehogy valami rosszabb csússzon ki a szájukon), isznak velük, nevetgélnek, zenét hallgatnak hajnalig, sőt a szállodában híre kelt - a gyerekek is hallották -, hogy hajnalonként néhány alkalommal, pontosan akkor, amikor a nap vérvörösan felbukkan a mozdulatlan vízből, egy közeli öbölben Elia szülei meg a barátaik meztelenül fürödtek, s talán nem is izgatta őket túlságosan, hogy rájuk szegeződnek-e vagy sem a megrökönyödött és felháborodott tekintetek, pincérek, szállodai szobalányok tekintete, a fiúk tekintete, akik egy éjszaka kiszöktek a szobájukból, hogy titokban meglessék őket a bozótból, s most a gyerekeknek rögtön az is eszükbe jut - mert minden összetartozik, és ugyanannak a nyugtalanító tünetnek a része -, hogy El iának mindig megengedték, vagy legalábbis azóta, hogy ők ismerik, amióta évről évre összekerülnek ebben a tengerparti üdülőben, hogy az erdőbe menjen sétálni, vagy egy fiú társaságában olyan messzire evezzen be a vízbe, ahová már nem ér el a szülők őrködő tekintete (természetesen a többi szülőé, mert az ő szülei most is biztosan a szobájukban vannak, vagy ha már lementek a strandra, nemigen igyekeznek szemmel tartani a lányukat), és így tulajdonképpen már meg sem lepi a gyerekeket ebben az ötvenes évek eleji üdülőben, hogy ez a furcsa, csak félig-meddig megtűrt lány ártalmatlannak tűnő kalandregényeket olvas, amilyeneket ők is szoktak, de amikbe alat- tomban becsúsznak (és ez sosem fordul elő azokkal a könyvekkel, amiket a többi gyereknek vesznek a szüleik) a tavaszi őserdőről szóló illetlen, undorító, botrányos részletek. És most, hosszú évek múltán, Elia csak mosolyog rajta, hogy olyan gyanakvóak és bizalmatlanok voltak vele a gyerekek az üdülőben, a strandon, az iskolában meg a városban, mert akkortájt mégiscsak hasznát látta, ha meg is szenvedte, hogy mindig háttérbe szorították, és csak néha-néha fogadták be maguk közé, de közben is résen voltak, és arra gondol, hogy tulajdonképpen igazuk volt a gyerekeknek meg a szüleiknek, idővel bebizonyosodott, mert az ő gyökerei kétségkívül oda nyúlnak vissza - és semmi sem szakíthatta ki teljesen, még a házasságának első évei sem -, a szabados olvasmányokig, folyton válni készülő szülőkig, akik aztán mégsem váltak el soha, a barátokig, akik meztelenül fürödtek velük, és mindig egy kicsivel többet ittak, mint amennyit illett, sőt az ötvenes évek kellős közepén még azt is megengedték maguknak, hogy ne járjanak misére vasárnap - azzal sem törődtek, hogy úgy csináljanak, mintha elromlott volna a kocsijuk -, a gyalog vagy biciklin tett hosszú, magányos csavargásokig - a kosarában, szatyrában egy darab kenyér, egy tábla csokoládé, egy könyv - és azokig a csónakbeli, kihívóan szemérmetlen vagy rejtőzködő első kapcsolatokig a szabad ég alatt, a ragyogó napfényben, kinn tengeren, távol a felnőttek pillantásától. Eliának most eszébe jut az a botrányos részlet - az eltelt évek óta először -, amit az író szükségtelenül és szinte megmagyarázhatatlan módon tett bele egy gyerekeknek szóló kalandregénybe, és aztán arra gondol, hogy most is tavasz van - újra tavasz -, és messze az őserdőben az ember- szabású majmok, talán gorillák vagy orangutánok most biztosan a levegőbe szimatolnak, és alig várják, hogy járni kezdhessék izgatott násztáncukat nőstényük fészke körül, a kavargó párzás-, rothadás- és virágillatban. Ellenállhatatlan kihívás ez, sejtelmes hívás, emlékezik Elia, és mosolyog. Hím és nőstény megérzi egymást a dzsungel legtávolabbi végéből is, felfoghatatlanul és rejtelmesen érzékeny szaglásuk révén, mert amikor a tavasz beköszöntővel megkezdődik a párzás, a nőstények sajátságos, összetéveszthetetlen szagot árasztanak, az őserdő túlsó végében pedig a hím megérzi az illatot, éppen azét a nőstényét, amelyik neki rendeltetett, aztán hím és nőstény több kilométer távolságból egymás keresésére indul, szép nyugodtan és céltudatosan, mert mindketten teljes bizonyossággal tudják, hogy a másik is van - árasztja, illetve szimatolja az illatot -, és már mind a ketten ugyanannak a vágynak a foglyai, amely addig vezeti őket, amíg egymásra nem találnak és össze nem olvadnak a tavaszi őserdő ujjongó orchideái között. Elia mosolyog hát a majmok eme bájos történetén, ezen az émelygős és kétértelmű, de talán éppen a kétértelműségétől olyan hatásos közjátékon - csak rá kellett pillantani a gyerekek arcára -, mely egy kalandregény kellős közepén bukkant fel váratlanul, ám az is eszébe jut, hogy van valami furcsa hasonlóság a könyvbeli jelenet és e között a mostani tavasz között, hímek és nőstények kérlelhetetlen és csalhatatlan ösztönéből szőtt sejtelmes hálórendszer, nőstényekéből, akik csípős és édeskés illatot bocsátanak ki öntudatlanul, és hímekéből, akik izgatottan, mohón, lomhán kerülgetik őket a virágba borult őserdő mélyén. Mintha azoknak a furcsa soroknak, annak a néhány abszurd és voltaképpen nevetséges sornak - talán csak az ötvenes évek elejének spanyol polgárgyerekei találhatták szemérmetlennek és bujának őket - most újra lenne értelme, bár most is meglehetősen nevetséges és kissé abszurd értelme. Annyi bizonyos, hogy az első hívás olyan halk volt, hogy szinte alig fogott fel valamit belőle: csupán valami érthetetlen nyugtalanság egy név hallatán, amit Clara még régóta és nagyon sűrűn emlegetett - ám mindig teljes közönnyel vagy csöppnyi gúnnyal és megvetéssel -, de aztán egy szép napon váratlanul - vagy hosszú napok során egyre jobban - megijedt tőle, vagy talán egy unalmas társalgás közben, amire oda se figyelt, és csak udvariasságból vetett közbe egy-egy szót, bukkant fel újra meg újra, és mindig meglepte őt - nem is érti, mi volt a meglepő abban, hogy beszélnek róla ebben a témában szűkölködő városban, ahol szinte minden beszélgetés pletykába fullad -, egy történet, hír vagy megjegyzés, amiben valahogyan róla is szó esett (róla, arról az ember- szabású majomról, aki a tavaszi nagyvárosban Eliát leste, bár ő még nem vette észre), a kíváncsiság pillanatnyi, röpke felvillanásai áthatoltak a fásult unalmon, és végül értelmetlen kérdésekre késztették, amiktől meg Clara lepődött meg (ha egyáltalán ott volt Clara az összejövetelen), és még maga Elia sem tudta, hogy mi történik, mert amikor az első, távoli hívás elhangzik, még olyan halk és tompa, mint ‘ egy föld alatti morajlás, mely be- levész a tudatos élet zsivajába. Mígnem egy napon Clara, nevetve és látszólag vidáman, de el nem leplezhető szégyenkezéssel is, átadta neki a majom üzenetét, aki kétségkívül a követeként küldte, és akkor Elia már biztosan tudta, hogy valóban van valaki ott, az ösztön széttéphetetlen kötelékének a túlsó végén, egy valóságos lény, aki fészekről fészekre járva keresi őt, aki figyelmesén szimatolt, megérezte azt az összetéveszthetetlen asszonyillatot, mégkülöhböztette a tavasz sokféle illatától, a többi, sokféle nőstényétől és kiválasztotta őt, és smsot egyre keresi, valami furcsa önkívletben, türelmetlenség nélküli vágytól hajtva.^ És van valami zavarba ejtő ebben a még ismeretlen valakiben - tulajdonképpen már látta, Clara azt mondja, hogy a fiú egyszer még járt is nála (meg sem tudott szólalni, annyira lázba jött Eliá- tól, és annyira irtózott a macskáitól), nemrégiben pedig mind a ketten ott voltak egy házibulin; sőt még beszélni is hallhatta, de sem a hangját nem tudta felidézni, sem azt, hogy mit mondott -, van valami zavarba ejtő abban, hogy ez az ismeretlen épp őt választotta ki az összes többi nőstény közül, hogy most megszállottan őrá gondol a vackában vagy valahol, egy fészekben; hogy Elia sem ismeri őt, és még csak elképzelni sem tudja; van valami zavarba ejtő abban, hogy ez a valaki egy eszelős hóborttól vezérelve, elrugaszkodva minden realitástól - a társadalmi és a városi irealitástól, talán Eliának is épp emiatt jutottak eszébe a gyerekkori olvasmányai, s ezért próbálja beleképzelni a fiút egy másik világba, a dzsungel és a majmok világába -, épp őt szemelte ki, hogy ő avassa be... vagyis rá akarja bízni magát, hogy mint egy kegyes és jóságos nimfa, legyen a tanítómestere, és vegye gondjaiba őt, ezt a lázban égő, engedelmes és alázatos tanítványt. (Mert ilyesmit vagy mindenesetre valami hasonló üzenetet adott át Clara, és alig bírta visszatartani a nevetését, de közben azt se tudta, hová legyen szégyenében, elpirult, és csak dadogott... „Azt mondja, hogy csakis te, hogy csak veled...” És Elia is nevet, de meglepetten veszi észre, hogy ez a képtelen ajánlat titokban hízeleg neki, titokban felkavarja: „Micsoda őrültség. Hiszen nem is ismer.” „Dehogynem, ismer téged. Egyszer még járt is nálad, igaz, hogy nem egyedül, hanem másokkal, de te ügyet sem vetettél rá, észre sem vetted, pedig itt volt, és amikor meglátott téged, rögtön arra gondolt, hogy veled rászánná magát, hogy vagy veled, vagy senkivel.” „Micsodaőrültség!” És nevet, micsoda őrültség, és Clara is nevet, az arcáról elmúlt a pirosság, mert már nem hajtja a sietség, hogy mihamarabb átadja az üzenetet, meg talán le is hűtötte valamiféle leheletnyi aggodalom, valami hirtelen átsuhanó félelem, micsoda őrültség, de Elia érzi, hogy valahol nagyon mélyen megmozdul benne valami, valahol a lelke legmélyén, tengernyi csömör és fásultság mélyén, gyermekkori olvasmányemlékek, egy kalandregény emlékének a mélyén, amelyben egy illatról vagy talán inkább bűzről olvasott, amit tüzelő nőstények árasztanak, meg arról, hogy a hímek, micsoda őrültség, nem is ismerve a nőstényeket - csak az illatukat -, kiválasztják, megkülönböztetik és fáradhatatlanul ostromolják őket a vágy sötétlő lombjai között.) Egy emberszabású majom sejtelmes hívása ez, egy megvadult orangutáné, egy szőrös, otromba, tolakodó gorilláé, aki őt lesi a tavaszi őserdőben, és őrá gondol, mint valami megszállott, mint valami őrült - igen, biztosan őrült egy kicsit -, pedig csak néhány pillanatra látta őt, csak néhány elejtett vagy többekhez intézett szavát hallhatta - Elia nem is emlékszik az összejövetelre, sem a házibulira -, s aki így talán csak rejtett és szégyenletes illata, szelíden áradó nemisége alapján választotta ki őt. Csakis valami tébolyult önkívületben szemelr hette ki, amibe túlfűtött képzelőereje vagy fékqzhetetlen alkotó fantáziája sodorta - ki tudja, melyik, vagy hogy van-e különbség -, amely képes szinte minden támpont nélkül elképzelni őt, az a meggondolatlanság vihette rá, amibe az embereket zsenge ifjúkorukban szokta belekergetni - és Elia most azt kérdi magában, vajon tényleg csak zsenge ifjúkorukban? - a mérhetetlen, kínzó, elviselhetetlen magány. Mert ez a majom nagyon fiatal, ezt még Clarától megtudta, egy be- avatatlan majom. Egy fantáziadús és költő majom, aki félredobta a buja képeket meg az úgynevezett erotikus irodalmat, és az ő nevével kezdte simogatni magát valahol egy sötét szobában, amit most már Clara kényszeredett szavai alapján el tud képzelni, kicsinek, porosnak és nyirkosnak, telezsúfolva nem antik, hanem csak ódon, hasznavehetetlen, kényelmetlen bútorokkal, amik egyre kisebb helyre szorulnak, mert az évek során felhalmozódtak a kacatok, talán mert olcsóbb és kisebb lakásba kellett költözniük; ez a szoba egy polgárfiúé, aki a középosztálynak abból a lecsúszott rétegéből való, amely elszegényedett ugyan, de sosem jut el a teljes szegénységig, ahol még több nélkülözés között és még szűkösebben, de talán fesztelenebbül és szabadabban élne, egy fiúé a hanyatló középosztályból, amelynek nemigen van ízlése, de gyűjti a kacatokat, nem azért, mert örömet okoz, hogy kiválasztja, megszerzi, birtokolja őket, hanem mert ha már egyszer valamiképp a házba kerültek, beleszakadna a szíve a pazarlásba, ha egyet is kidobna közülük. Ebben a szobában, ahol túl sok a bútor, a függöny meg a terítő - az anya ízlése, amely elkeseríti a fiút -, túl sok a könyv, a folyóirat meg a papír, még a földön is halomban állnak - fiú próbálkozása, kedvtelése, amely dühíti az anyát -, egy széken a fiú szépen összehajtogatott ruhája, a zakó a széktámlán, az ajtó gondosan becsukva -jó lenne egy kulcs vagy retesz, de meg sem meri említeni az anyjának -, a villany leoltva, és a kamasz fiú, a kamasz majom, a szőrös gorilla, a költő csimpánz látja, felidézi - gondolja Elia -, maga elé képzeli, levetkőzteti és hívja, egyre hívja őt. És száll a hívás a nagyvárosi őserdőn keresztül, az aszfalt könyörtelen dzsungelén át, repül fészekről fészekre, egyik hálószobától a másik hálószobáig, ágytól ágyig. Mert maga Elia is ezen a fojtogató tavaszon, amely, mint minden évben, most is olyan hívatlannak és ellenségesnek tűnik, ezen a tavaszon, amely teljes virágjukban her- vasztja el a rózsákat, az orchideákat és a magnóliákat, órák hosszat bénultan fekszik az ágyában. Egy tágas szoba, a falon rózsaszín tapéta, rózsaszín padlószőnyeg a földön, egy-két sötét bútor, amiket szeretettel, darabonként válogatott ki a város régiségkereskedéseiben... A nyitott ablakon át felhallatszik a szomszédos iskolaudvar zsivaja, a gyerekek kiabálása, akiknek még nem kezdődött meg a szünidejük, de már szinte egész nap kint vannak az udvaron; lármájuk furcsamód izgalomba hozza őt az aranyló reggelen; a redőny résein át betűző párhuzamos fénycsíkok naphosszat tántorít- hatatlanul járják útjukat a mennyezeten, a falakon, sorra elidőznek a testén... Eliának eszébejut, hogy mialatt ő félálomban szendergett színlelésből vagy lustaságból, valamelyik férfi néhányszor kéjesen megleste az arany csíkoknak ezt a lassúdad, gyöngéd játékát az ő gyöngyházrózsaszín bőrén, ezt a meleg fényösvényt, ezt a lágy és csillámló verdesést, amely tovasiklik rajta, simogatja, beborítja, végighalad a hátán, a mellén - Elia nyújtózkodik egyet, és megremeg az érintésétől -, a combjain és a hasán, egészen a sötét háromszög mohos, nedves csúcsáig, ahová sohasem hatolhat le a fény, és a férfi kitartó tekintetétől vagy a fény és arany cirógatásától Danaé végre felemelkedett, halk dorombolással, lassan, mintha langyos hullámokat tolna arrébb, áttetsző bíborfátylakat lebbentene szét, hol távolságot iktatva kettőjük közé, hol lágy közelséget teremtve vagy provokálva; emelkedett a kéz, a száj a férficombok sűrűbb, testi tömege felé, amely egy-egy délben fölé került, és összeolvadt, mintha csak belőle született volna, azzal az első, testetlen fénytakaróval.
