Új Néplap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
8 Magazin 1992. MÁRCIUS 28. A három malactól a saját vendéglőig Sokszor sajnálkoztam, hogy Szolnokon, a városnyi Széche- nyi-lakótelepen nincs egy rendes étterem, ahol az ember a családjával vagy vendégeivel civilizált körülmények között megebédelhetne vagy -vacsorázhatna. (A Léna ugyebár nem az.) Nemrég hallottam, hogy nyílt egy mostanság. Nem a főúton van, kissé el van dugva a lakótelep szélén lévő földszintes magánházak köAz üzlet felfut, a pezsgő lejön zött, de rátaláltam: Viktor bár-söröző a neve. Tényleg takaros a helyiség, ízletes az étel, és tulajdonképpen nincs is messze. Szóba elegyedtem a tulajdonossal, a 33 éves Zsá- kai Zoltánnal, aki elmesélte az utat idáig. Tanulságosnak és nem mindennapinak tűnt ez a történet. Íme lerövidítve Zsákai úr előadásában:- Mielőtt ebbe az üzletbe bele nem vágtunk, terményboltosak voltunk, egy négyszáz férőhelyes hizlaldát tartottunk fenn a feleségemmel, tizennégy évig sertéshizlalással foglalkoztunk, emellett én ’83-tól mint árufuvarozó kisiparos dolgoztam . . . Annyira megfeszített volt ez a munka alkalmazott nélkül, plusz a gyerekek. . . Négy szép gyereket nevelünk ilyen fiatalon, Zoltánt, Gábort, Ildikót és a legkisebb Viktor, akiről az üzletet elneveztük . . . Annyira nehéz volt már a végén, hogy ha harminc órából áll a nap, az is kevés lett volna. Több olyan évem volt zsinórban, hogy egy szabad napom nem volt, nekem menni kellett a jószághoz. Több ezer napot ledolgoztam pihenő nélkül úgy, hogy reggel fél ötkor ébredtem, a munka vége este nyolckor volt. Arra volt időm, hogy megvacsorázzak, az ebéd és a reggeli egy szendviccsel el volt intézve a kocsiban. Másképp nem lehetett, mert nem szerettem az időveszteséget. Hajnalban kimentem a tanyára, rendet tettem, rendeztem a jószágot, amikor fél nyolcra végeztem, hazajöttem, megfürödtem, átöltöztem, a kocsit rendbe kaptam, indultam délután fél kettőig tehertaxizni. Utána mentem ételmaradékot összeszedni, szerződésem volt több vendéglátóval, gyermekintézménnyel. Ez megvolt négy órára, egymagám csináltam, engem Szolnokon mindenki úgy ismert, hogy a moslékos Zsákai . . . Akkor kimentem a tanyára, a moslékot gyönyörű szépségesen leforgatni a kocsiról, öltözni át és négyszáz disznót kajáltatni . . . Szolnok megyében sertéshizlalásban első voltam, ami a darabszámot illeti. Tudtam, hogy miért csinálom. Mert nekünk mindig egy ilyen étterem volt a vágyunk ...- Érdekelne, hogy egészen pontosan honnan indultak.- Tizenkilenc éves legényemberként nősültem, a feleségem még tizenhat sem volt. Edesanyáméknál laktunk a hátsó épületben, és édesanyám megengedte, hogy építsünk egy kis ólat. Volt egy Jawa motorkerékpárom, képzelheti, milyen fájó szívvel adtam el azért, hogy vehessek három kismalacot. Emellett állami alkalmazottakként dolgoztunk, én kocsikísérő voltam, a feleségem varrónő a Május 1. Ruhagyárban. A Széche- nyi-lakótelepet akkor fejlesztették, bontogatták a családi házakat. Ami vályogot meg egyéb kisebb anyagokat otthagytak, abból építettem meg azt a kis ólat. Megvolt a három kismalac, és a spirálfüzetembe felírtam, hogy mikor fogom leadni a kettőt, a harmadikat meghagyom anyakocának, és annak a leszármazottak majd újra felneveljük, tehát nem kell már megvenni, és akkor azért majd megint pénzt fogunk kapni. Az első anyakocámnak, szegénykémnek már az ötödik fialása is előre fel volt írva ... A számításaim be is jöttek, később meg tudtam venni egy telket, és kettőszázezer ra, megmondtam, mi baja van, és tudtam is gyógykezelni . . . Visszatérve a nehézségekre, hát bizony sokszor majdnem meghátráltunk. Csak példának hozom fel, volt idő, amikor egy kis Simson motorkerékpárral hordtam az ételmaradékot mínusz húsz fokos hidegben is, és volt olyan, hogy hazaérkeztem, megálltam a ház előtt, és az anyósom meg a feleségem vett le a motor- kerékpárról, mert nem bírtam le- szállni.- Ráfagyott?- Szó szerint!... És volt, amikor azzal a háromkerekű triciklivel hordtam az utasellátótól az ételmaradékot, és toltam a felpakolt triciklit, de sokszor szidtam azt a November 7. felüljárót!... Nagyon sok külső szemlélő csak azt látja, hú, ennek mi van, meg hú, mennyije van, de nem tudtam jóformán senkinek elmondani, hogy mindez honnan van és micsoda nehézségek árán! Miközben más a bérházban nézte a tévét és lógatta a lábát, mi az esőben kevertük a moslékot. Megutáltam nemcsak a sertéshizlalást, hanem azt is, aki ezzel foglalkozik ... Kiszámítottuk, hogy Ez sör, OTP-vel nekifogtunk építkezni. A földszintet be is fejeztük, ott laktunk öt évig... Aztán ’83-ban az összekapart pénzünkből megvásároltam az első kis Zsuk autót ... A magánfuvarozás mellett úgy folytattuk a sertéshizlalást, hogy a telkünkre csináltunk már egy hetven férőhelyes ólat, amit ketten építettünk meg a feleségemmel, mert arra anyagi lehetőségünk nem volt, hogy mestert fogadjunk. És forgattuk vissza a pénzünket a jószágba, mert rációt láttunk benne. Akkor már úgy éreztük, hogy tudjuk, holnap mire ébredünk... Öt év múlva már egy teljes renoválást tudtam végeztetni a lakáson, ez már igazán összkomfortos volt... A sertéshizlalás annyira megnövekedett, hogy kinőtte a helyét. Akkor béreltem egy tanyát, és ami a lakás renoválásából lejött anyag, az kiment a tanyára, ahol egy négyszáz férőhelyes hizlaldát csináltam ... És akkor már szaporodott a pénz, mert soha ki nem vettünk húsz fillért sem. Elmondom Önnek, hogy tizennégy év óta egy moziban, egy színházban nem voltunk, üdülni nem voltunk ...- Es szerettek volna?- Hát hogyne szerettünk volna, mint minden más fiatal! De erre nem volt lehetőség, a jószágnak nem volt szünnap, annak enni kellett. .. Amikor az embernek százezrei benne vannak, nem bízhatja másra, ide maga az ember kell. Annyira elsajátítottam közben a sertésgyógyászat tudományát, hogy ránéztem a jószágnem moslék ha mindent eladunk, beleértve a lakást is, ha minden pénzünket egy helyre tesszük, talán kivitelezhető az a családi ház, melynek a fele egy saját vendéglő lenne, hisz ez régi vágyunk volt. Én itt születtem, ezen a területen, és csodálkoztam, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy egy ilyen ellátatlan területre egy olyan vendéglőt létesítsen, amelyben akár hétvégeken kulturált körülmények között el lehet fogyasztani egy ebédet... Visszamond- tuk a terményboltot, a setéshiz- lalást, eladtam minden autómat, amivel dolgoztam, eladtam az ötszobás lakásunkat, és összejött a pénzünk. Tavaly március 26- án kezdtük meg az alapozást, és szeptember 28-án már bent laktunk a 186 négyzetméteres lakásban. Addig a négy gyerekkel egy másfél szobás albérletben laktunk.- Nem hasonlított ez egy halálugráshoz?- De, nagyon nagy halálugrás volt, a feleségem nem akarta elhinni, hogy eladjuk a lakást, és belekényszerülünk az albérleti zsúfoltságba. De úgy voltunk, hogy ha már gyerekfejjel felneveltünk két gyereket, felnőtten ezt a másik kettőt is felneveljük, bármi lesz . .. Végül is kemény munka után december 14-én megnyitottuk a vendéglőt is. Nagyon bízom abban, hogy sikeres lesz a vállalkozás, már van több visszajáró vendégünk, akik rendszeresen itt étkeznek. Igyekszünk tartani a színvonalat, bárkit bármilyen állapotban nem szolgálunk ki, az öltözék is legalább a besorolásunknak megfelelő kell hogy legyen.- Milyen az a II. osztályú öltözék, hisz az étterem ilyen kategóriájú?- Nem frakk és szmoking. De nem is pufajka és gumicsizma. Normális utcai ruha és civilizált viselkedés. A többinek udvariasan bár, de megmutatjuk az ajtót. Volt olyan vendég is, akinek mondani sem kellett semmit, ahogy bejött, megtorpant az ajtóban, és máris kifordult...-A vendéglátásban tapasztalatlan kezdők java része egykettőre belebukik a vállalkozásba. Hogyan volt mersze mégis belevágni?- Elmondom, hogyan gondolkoztam. A felszolgálást a feleségemmel végezzük nagyjából nyitástól zárásig, most is szünnap nélkül. Másrészt ez saját tulajdon és nem bérlemény. Aki bérlőként üzemeltet egy egységet, annak az ingó és ingatlan eszközökért minden hónapban fizetnie kell a bérleményt, mert tartják neki mások a markukat, és az nagyon nagy összeg. Ha semmi más nem marad nekünk, csak az, hogy nem fizetünk bérleti díjat, már ez nyereséget kell hogy hozzon. A mi napi 12- 15 órás munkánk értékének is valahol meg kell maradni. És ezért ezt érdemes csinálni... Tapasztalatszerzés végett most már én is elindultam szétnézni a vendéglőkben, hogy milyen a forgalom. Siralmas a helyzet, az az igazság, hogy az embereknek már nincs erre pénzük. Éppen ezért úgy alakítottuk ki az árainkat, hogy a vendégeinknek megfelelő legyen minden ételár a kapott adaghoz és az étel minőségéhez képest. Csak ott van lehetőség szolid árakra, ahol az üzlet saját tulajdonban van. Nagyon kevés haszon van rajta, de az a véleményem, hogy Ezt a pacalt a szakács is megeszi ha valaki ezt hosszú távon csinálni akarja, ebben a nehéz gazdasági helyzetben nem engedhetek meg magasabb árakat. Nagyon még nem látok bele én sem. Negyedik hónapja csináljuk, csak remélni merem, hogy nem vagyunk nagyon deficitesek. Kalkulálni sem nagyon kalkuláltam, az árakat úgy állapítottuk meg, hogy elmentem hasonszőrű üzletekbe, és megnéztem az étlapokat. És alámentem azoknak az áraknak, mert csak egy egészen kis hasznot számítottam. Az igazság az, hogy még csak tapogatózom. De fontosnak tartom, és nem dicsekvésként mondom, hogy OTP-hitel nélkül épült ez az egész, nekem nincs tartozásom sehova, és minden az utolsó gyufaszálig a saját tulajdonom.- Az ételeik sikere talán a szakácsnak is köszönhető ...- Na, jó, hogy mondja! Hát a szakácsom, Bugyik Sándor már szinte a családhoz tartozik. Hirdetésre jelentkezett, ő volt az ötödik, akit odatettünk főzni, és nála meg is álltunk, nagyon ízlett, amit készített. És a vendégeink is így vannak ezzel, szinte minden második vendég külön elismerését fejezi ki a szakácsnak. A babgulyástól kezdve a milánói makaróniig mindent rendkívül ízletesen főz. Neki is lehet köszönni, hogy felfutott az üzletünk. Főnyeremény a Sándor, igyekszem is díjazni...- Tényleg felfutott az üzlet?- A nyitáskor valósággal megrohamoztak, szilveszterig itt álltak sorban és vártak az üres asztalra, a földszinten és az emeleti részen egyszerre hetven vendéget szolgáltunk ki. Aztán januárban visszaesett a forgalom, miután az emberek kikölte- kezték magukat. Februárban már ismét fellendülés volt, most olyan jó középszinten tartjuk magunkat, ami átlagban napi tízezer forintos forgalmat jelent.- Visszatekintve: egyedül, a felesége nélkül eljutott volna idáig?- A feleségem nélkül nem. Szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen feleségem van... Az igazság az, hogy a sok nehézség közepette voltak kritikus napjaink. Amikor katona voltam, a feleségem nevelte a gyerekeket és gondozta a jószágot. Jött a levél, hogy nem csinálja tovább, el akar válni, mert fellökték a disznók, rosszul lett, elesett, róla ettek a disznók. Kértem a főnökömtől, engedjen haza pár egy napra. Hazajöttem, megbeszéltük, hogy tartson ki, megnyugodott ő is, én is, visszamentem. Három nap múlva jött a következő levél, hogy megint el akar válni . . . Most, ennyi munka és áldozat után azt hiszem, megérdemelnénk, hogy jól éljünk. Ha ez a vendéglő csak annnyit tud nyújtani, hogy jól éljen a családom, akkor én azt mondom, ez egy jó választás volt... Szeretném, ha a gyerekeim közül egyik sem kezdené az életet három kismalaccal ... M. H. L. Fotó: Tarpai Zoltán Régi sztárok - és ami lett belőlük (2.) Hogyan élnek, mire vitték a magyar futball egykori csillagai? Összeállításunkban azt szeretnénk bemutatni, hogy a régebbi idők, valamint a közelmúlt magyar futballjának nagyságai minek is köszönhették hírnevüket, s mire vitték azután, hogy levonultak a gyepről, kikerültek a rivaldafényből. Sajnos, a felsoroltak közül hárman már nincsenek az élők sorában. Czibor Zoltán (1929- ) Öt csapatot is megjárt Puskás egykori csatártársa, akit az eddigi legsikeresebb magyar válogatott, az „aranycsapat” legkülönösebb figurájaként emlegettek. Czibor nehéz fiú volt, vele még csapattársai is nehezen jöttek ki. Kiismerhetetlen volt a pályán, hasonlóképpen magánéletében is. A kapu előtt „életveszélyes” ellenfélnek számított, eszközökben nem válogatva szerezte góljait. Hét év leforgása alatt 43 alkalommal ölthette magára a válogatott mezét, de csak 17 gólt szerzett, ám az ő dolga inkább az előkészítés volt. Magyar pályákon három bajnokságot ünnepelhetett, aztán 1956-ban ő sem tudott ellenállni a külföldi érvényesülés csábításának. Játszott Svájcban, Spanyolországban, Olaszországban, Ausztriában, s még Kanadában is, de sehol sem olyan sikerrel, mint egykor magyar pályákon. Barcelonában telepedett le, üzleti vállalkozásai kezdeti sikerek után csődbe jutottak, úgyhogy mindent felszámolva nemrégiben hazaköltözött Magyarországra. Mindig is bohém embernek tartották, akinek egy pohárral soha nem elég, s ebből kisebb-nagyobb bajok is származtak. Hatvanon túl ismét megnősült, s most nyugdíjasként ugyanott él, ahonnan elindult, a Duna-parti Komáromban. A futballhoz sem köze, sem kedve ... (Ferenczy Europress)
