Új Néplap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
1992. MÁRCIUS 14. Kulturális panoráma A magányosság szépsége, a szépség magánya Mit jelent neked 1848. március 15-e, a magyar forradalom és szabadságharc évfordulója? - ezt a kérdést tettük fel a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium diákjainak az ünnep közeledtén. Az alábbiakban egy, a véleményekből kötött csokor; nem valamiféle értékelő elrendezésben, csupán egymáshoz rakva a gondolatokat, a meglehetősen széles skálán mozgó vélekedéseket, amelyek ily módon, ebben a laza formában is tükrözhetik, tükrözik a nemzeti ünnepünkhöz kötődés állapotát, a tizenévesek gondolkodásának irányait jelzik érzelmeik, szellemiségük tartalmát az ünneppel kapcsolatban, egyben felvillantják azokat az ellentmondásokat is, amelyek általában az össznépi ünneplés körül az idők során kialakultak, s máig sem szűntek meg létezni, s feloldásra várnak. Mit jelent neked március 15.? Szécsi Valéria csaknem tíz éve foglalkozik rajzolással. Több képkiállítása volt Szolnokon, grafikái pedig folyóiratban és napilapban jelentek meg. Szokatlan képi világa akár posztmodernnek is tekinthető. LcgÚgy látszik, nemcsak a magyar filmeknek, a magyar moziknak is megvan a sorsuk, ha rosszul megy a fdmnek, rosszul megy a mozinak is, ha pedig jól, akkor azzal a mozi is jól jár. Csakhogy most ennek épp ellenkezője történik: nem megy a honi filmgyártásnak, és kétségbeejtő a mozik helyzete; olyannyira, hogy már helyzetük sincs. Ez derült ki azon az országos fórumon is, melyen a filmszínházak sorsáért aggódó szakemberek, s a legilletékesebbek, a mozisok vettek részt a közelmúltban a szolnoki Tisza mozi vetítőtermében. Jellemzésül egy kiragadott vélemény a kialakult, már nem is drámai, de egyenesen tragikus állapotokra; Kökény Gábor számolt be arról, hogy Jászapátiban hónapok óta zárva a város filmszínháza, de senkit nem érdekel, senki nem törődik vele, hogy valójában megszűnt létezni a kulturális intézmény. Akadt résztvevő az eszmecserében, aki már végérvényesnek minősítette a mozik eltűnésének folyamatát, s csak idő kérdése - hangzott el -, mikor, hol kerül lakat a mozi ajtajára. Vagy szolgál más célokat távol esvén eredeti rendeltetésétől. Kétségtelen, mély válságban van a kultúrának ez az ága, senkinek nem akar kelleni a mozi, se megyei vállalatnak, se önkormányzatoknak. Csak púp lenne a hátunkon - vélik sok helyen a megyében is. De magánvállalkozók sem tülekednek érte, mert nem érzik benne a pénzt, mert túlságosan kockázatos mozit működtetni manapság. Drága a fdm, mármint a kölcsönzés, meg aztán a kulturális jámlék, továbbá a rezsi... Kétségbeejtő viszonyok, mégsem a kétségbeesés az egyedüli és hasznos reakció, hisz egyrészt törvényszerű, ami bekövetkezett, a mozik lerongyo- lódása és fokozatos elnémulása, ami abból a monopol forgalmazási struktúrából származik, mely évtizedeken át uralta a területet, s bizony inkább kiszipolyozta a mozikat, semmint újjászülte volna őket, másrészt a mozizás elavult formái is mostanra váltak igazán nyilvánvalóvá, válságtényezővé. A televízió, a video korában mást jelenthet ma már a mozi is, mint annakelőtte, amikor faluhelyen is az egyik legkézenfekvőbb szórakozást jelenthette, a művelődési házzal egyetemben vagy önmagában is. De könnyű akárkinek is reklamálni, orvosság kell a betegnek! Persze nem arról van szó, hogy fel kell támasztani tetszhalálából, netán haló poraiból is egyalábbis abban az értelemben, hogy rajzai - a harmónia keresésén és egyéni megformálásán túl - olyan üzeneteket hordoznak, melyek nem könnyen fejthetők meg. Egyszerre késztetnek hosszas tűnődésre és az ábrázolt VL egy valóban életképtelenné vált mozit, de arról igen, hogy ebben a mostani, remélhetően átmeneti időszakban, amikor a látogatottságot anyagi okok is magyarázzák, fogytán a nézők pénze, azok a filmszínházak se menjenek kárba, végleg veszendőbe, amelyekbe még élet lehelhető. A jászapáti,a törökszentmiklósi - itt is nehézségek miatt akadozik az üzemeltetés, bár a város vezetői már találtak megoldást épp ezekben a napokban - és a többi városi, községi mozi nem tűnhet el a megye kulturális térképéről. Ehhez azonban támogatásra van szükség, nemcsak helyileg, de központilag is. S a jelenleginél sokkal hathatósabb támogatásra. Mert hiába gyártják a filmeket a stúdiók, ha nem lesz hol vetíteni őket! Márpedig ha a támogatás úgy oszlik meg, lásd a filmkultúráért felelősséget vállaló Mozgókép Alapítvány, hogy míg filmekre egy esztendőben 800 millió, mozikra viszont mindössze 40 millió jut, ez a feltűnő aránytalanság mindenképpen negatív módon hat ki a mozik életére. De azon is érdemes lenne elgondolkodni - vetődött fel éles hangsúllyal a kérdéses eszmecserében -, hogy a mozik befizette, úgynevezett kulturális járulékot nem volna-e célszerűbb visszajuttatni az intézményekhez, vagy ami talán mégegyszerűbb lenne, el sem vonni tőlük, mert orvosság kell a betegnek... Igaz, az esetleges „gyógyszerről” olykor maguk a betegek sem tudnak, azaz a bajbajutott filmszínházak maguk sem ismerik a gyógyulás módját. Kevés az információ, s főleg nem áramlik kellő gyorsasággal, pedig különböző, központilag meghirdetett pályázatokkal meg lehetne növelni a helyileg rendelkezésre álló kis pénzeket, lehetne enyhíteni az égető gondokon. De erről - mint kiderült - sokan nem is tudnak, épp ezért ideje volna, vetődött fel igényként ezen a fórumon, valamiféle szövetség vagy egyesület megalakulásának, ténylegesen a mozisokénak, mert ami létezik jelenleg, többnyire a moziüzemi vállalatok vezetőit gyűjti egybe; egy átfogó érdekszövetség kellenék, amely ki tudná fejezni a moziban dolgozók sajátos érdekeit, s egyben információs áramkörként is képes lenne funkcionálni. Sőt, a valóban hasznos tapasztalatokat is továbbítaná. Mint például a kiskőrösieké, ahol az áldozatkész direktor világ azonnali felismerésére. A magányosság szépsége és a szépség magánya így fonódik össze végtelenül finoman megkomponált alkotásaiban. asszony olyan mozialapítványt ütött nyélbe, hozott létre, amely a városi filmszínház fennmaradását, sőt biztos jövőjét szolgálja- anélkül, hogy súlyos anyagi teherként nehezednék a mozi a te- lepülés önkormányzatára. Egyébként tapasztalható, hogy sokhelyütt az önkormányzatok eleve nem szentelnek figyelmet ezekre az intézményekre, vagy ha igen, amikor pénz kellene rá, akkor pedig a legegyszerűbb megoldást választják; bezárják. Ha nagyon meg vannak szorulva, el is adják. Lesz belőle magtár vagy egyéb gazdasági célú épület. Es ebben a szűkös anyagi helyzetben még magyarázható is az effajta lépés. Pillanatnyilag megoldás, túl lehet vele jutni a bajon, de hosszabb távra aligha üdvös. Vajon, nem könnyebb-e folytatni valamit, ami már-még meglévő, jelen esetben a mozit, mint teljesen elölről kezdeni újra mindent, mintha mi sem lett volna. De milyen eszmei, erkölcsi alapokra támaszkodhatnak egy- egy vitás esetben maguk az ön- kormányzatok, a különböző testületek tagjai is, amikor a filmterjesztés, filmforgalmazás, a mozikultúra távlatainak koncepciója is hiányzik? Amikor maguk is elbizonytalanodhatnak abban, hogy vajon mi lesz a helyük, a szerepük a jövőben a moziknak, a filmeknek a magyar kultúra egészében? A piac törvényei uralkodnak-e el végérvényesen, vagy pedig a kultúrának ez az ága másfajta elbánásban részesül? A szolnoki fórum ilyen irányban is szeretné ösztönözni mindazokat, akik felelősséggel tartoznak a magyar filmkultúra jövőjéért, benne a mozik sorsáért- ösztönözni egy átfogó koncepció mielőbbi létrehozására. Mentsük meg a mozit, ami megmenthető, ha nem is mindenáron. És ha már, akár itt a megyében is egy-egy filmszínház egyéb hasznosítás sorsára is jut, akkor az érte járó összegből talán érdemes lenne, legalábbis egy részéből olyan megyei alapítvány életrehívása, amelyből támogatni lehetne az átmenetileg bajba jutott intézményeket. Mert nem volna jó, ha oda lyukadnánk ki, ami a filmvetítések kezdetét jelentette, amikor egy- egy sátorban, ponyvák alatt vetítették az új „csodát”; nem volna jó, ha ott kötnénk ki, ahonnan a mozi közel száz éve indult, 1895-ben. Valkó Mihály- Március 15-e a tavaszt jelenti, a friss levegőt. Ilyenkor megragadják képzeletem a 48-as hősi események, de jó lett volna akkor élni! Akkor még tényleg volt hazafiasság!- Március? Az év harmadik hónapja, hossza 31 nap, s a tavasz kezdete. Nekem külön is kedves: ekkor van születésnapom és névnapom is.- Hányán támogatták nemzetőrként vérükkel, közhivatalnokként munkájukkal egyszerű honpolgárként is a szabadságharcot! Példájuk fontos lehetne. Szinte valamennyi falu, város csatlakozott a forradalomhoz. Különösen igaz ez az Alföldre, azon belül pedig a Jászkunságra.- Petőfi, Pilvax, Nemzeti dal, görögtűz, eső, lovas bandérium, szünnap az iskolában - ennyi.- Valami újat kellene kitalálni, hogy az ünnep ne fulladjon unalomba, mint éveken át!- Kicsit unalmasak a saját célra kihasznált „aktualizált” ünnepek; a hosszú és unalmas beszédek.- A fiatalok mindenkori sajátosságait kellene hangoztatni: forradalmiság, lázadás, sőt deviancia. Nekem tetszik az, hogy „akasszátok fel a királyokat!”.- Nem hiszem, hogy a mostani fiatalok közül bárkinek is sokat jelentene ez az ünnep, de mégis, egy kicsit az összetartozást, ami hiányzik a magyar társadalomból, az egymás melletti kiállás.- Szerintem a mai fiatalságnak nem sok minden fűződik ehhez az ünnephez. Talán az idősebb korosztályok számára többet mond.- Azonkívül, amit a történelemórán megtanultam, semmi mást nem jelent, semmi emlék, a családomban sem. Ha 1956-ról kérdeznének, az más ... A legtisztább emberi érzések- Az egyetlen igazán olyan magyar ünnep, amelyet még nem szennyeztek be különböző politikai és ideológiai okokból. Őszintén remélem, a politika ma sem próbálja kisajátítani a legtisztább emberi érzések, a szabadság és függetlenség ünnepét.- Mennyi szervezőmunka, milyen kitartás, ügyesség kell egy ilyen forradalomhoz. Lám, bebiCsángók - a Néprajzi Múzeumban Hogy kik is a moldvai csángók, arról az utóbbi időben sokat hallhattunk, olvashattunk. Az érdeklődés azonban egyre élénkebb irántuk - miként a határainkon kívül élő magyarok élete, szokásai iránt általában. Többnyire művészek, festők, írók, zenészek, fotósok hozzák- viszik a híreket. Ezúttal is egy szobrásznak tanult fotós, a fiatal Csorna Gergely vállalkozott a tudósító szerepére. Moldvai csángó magyarok című kiállításán a Néprajzi Múzeumban százötven felvételét láthatjuk, három év termését. Három évét, amelyet Csorna Gergely a csángó magyarok között töltött. De ez a három év nem 365 nap ottlakást jelent, hanem sokszori, vissza-visszatérő utazást. Képünk a kiállítás egyik „darabja”. zonyosodott: a magyar nép igen is életképes, talpraesett, semmivel sem rosszabb és alárendel- tebb más népeknél.- Sokszor megtörtént népünk életében, hogy egy fényes, dicsőséges kezdést szomorú hanyatlás követett. Fontos belőle levonni a tanulságot, a mai pozitív fejleményeket nehogy visz- szahullás kövesse! Meg kellene változtatni az úgynevezett magyar mentalitást, hogy tudniillik fényes kezdetet a „leeresztés” követi.- Tavasz, ünnepség, indulók, beszédek, zászlók ...- Számomra Petőfit, az igaz magyarságot jelenti. Amikor a becsület szent és sérthetetlen volt. Ma már nevetségessé válna egy ilyen ember!- Talán egy kicsit büszkék vagyunk, büszkék arra, hogy magyarok vagyunk.- Nagyszerűségét abban látom, hogy egy olyan cél érdekében tudtak összefogást teremteni, melynek igazáról meg voltak győződve, és erről másokat is meggyőztek. Iskolai ünnepségek? Az az érzésem, hogy szinte csak kötelességből tartják meg őket.- Nemcsak nemzeti ünnep, hanem a magyarok ünnepe; hogy ez a nép önállóan is boldogul. Ennek időszerűsége különösen megnövekedett mostanában.- A lázat, amit a társadalom betegsége okozott, hogy ki akarta dobni magából az idegen anyagot, és azt a vágyat, hogy kibújhassak a bőrömből. A túlünneplés veszélyei- Az ünnepeknek általában a túlünneplés a végzetük. Pedig oly könnyű lenne megőrizni a tisztaságukat, csak csendesen kellene ünnepelni, nem külsőségekkel, érzésekkel és gondolatokkal, bensőségesen, „odafüle- léssel”, mit súgnak a századok.- Nekem ’48 a forradalom, csupa nagybetűvel, mert a fiatalok lelkesedése, az ifjúság felelősségérzete és cselekvésvágya hozta létre. Évfordulóját izgalommal élem át újra meg újra.- Kiskoromban nem tudtam, mit is ünnepelünk; megvolt a beszéd, elhangzott a Himnusz meg a Szózat, és aztán ment minden tovább, mintha mi sem történt volna, álldogálltunk az udvaron, míg valaki beszédet mondott.- Biztos, hogy Petőfi, Bem, Kossuth és a többiek nagy emberek voltak, de nem istenek, tisztelni kell őket, de ne bálványozzuk őket, nem hiszem, hogy ők is azt szeretnék.- A szabadság ünnepe - a baj csak az, hogy tulajdonképpen nem vagyok tisztában azzal sem, hogy mit is jelenthet nekem a szabadság.- Magyarországra figyelt a világ, elismeréssel és ámulattal - hogy mire képes ez a kis ország.- Rendszerint mindig megün- neplik - mostanában úgy vélem -, mintha politikai kampányt jelentene március 15-e a különböző pártok számára.- Mint magyar embernek, erkölcsi kötelességünk, hogy megemlékezzünk azokról, akik ’48- at véghez vitték.- Én élvezem, hogy osztálytermünkbe már délután is besüt a nap.- Mikor kicsi voltam, azt mondták, büszkének kell lennem. Akkor még nem értettem miért, aztán megtanultam mindent ’48-ról, s már nem érzem a büszkeséget.- Ha felhangzik a Talpra magyar!, jóleső bizsergés fut át rajtam.- Együtt örülni és együtt sími, mint akkor ...- A tavasz illatait idézi fel nekem; a föld, a fák, a virágok illatát, a szerelmet. Tél után a tavasz- Az eseményekkel tisztában vagyok, mert belémverték, de nem érzem azt, ami talán ezt a napot megilletné. Nem, erre nem tanítottak meg, sajnos.- Petőfivel kapcsolódik össze, akit nemcsak saját világa, embertársainak sorsa is érdekelte. Példát mutatott a mostani politikusoknak.- Nekem március a munka kezdete, amikor végre kimehetünk a szabadba és áshatunk, kapálhatunk, és nem kell bent ülni a szobában, a tévé előtt.- Március? A régi után az új, a tél után a tavasz, az elnyomás után a szabadság - választó két ellentétes dolog között.- Mennyi fényes pillanat, ha rá gondolok, restellem, milyen kishitű vagyok - ha nem sikerül valami. Szőttessel borított koporsó Segíthet az alapítvány Mozi lakat alatt
