Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-06 / 31. szám

1992. FEBRUAR 6. Erdélyre figyelő 5 EGY HÉT ERDÉLYBEN Vallomások két esztendő küzdelmeiről Bevezető helyett Jó két éve volt Romániában a fordulat. Fordulat, másnak aligha nevezhető, bár az új vezetés (a diktatúra utáni új diktatúra?) előszeretettel emleget revolúciót. Kétség­telen, Temesváron forradalminak lehetett minősíteni a megmozdulást, csakhogy - és ezt nagyon sokan mondják odaát is - ezt a forradalmat ellopták. Javarészt a régi nó­menklatúrához tartozó, hamis demokraták ragadták kezükbe a hatalmat, új eszméket hazudtak a népnek. A többpártrendszer csupán színjátéknak tűnik, hisz az első választásokat minden jel szerint manipu­lálták, az ellenzéket gátolják megnyilvá­nulásaiban, ha kell, bányászokkal veretik meg sorozatosan. Az életszínvonal roha­mosan romlik, jóformán semmit nem tesz a személyi érvényesülésre összpontosító vezetés a gazdasági katasztrófából való Keskeny pallón a magyarság kilábalás érdekében. Egy kormány bukott, bukóban a másik, a következő is. A helyzet minket különösen azért ag­gaszt, mert - mérsékelt becslések szerint is - vagy két és fél millió magyar él a keleti határainkon túli Kárpát-kanyarban. Az ő sorsuk még elviselhetetlenebb román pol­gártársaiknál, mivel az addig szőnyeg alá söpört nacionalizmus, konkrétabban a ma- gyarellenesség féktelen tombolását hozta el az a bizonyos fordulat. Pedig bő két éve, a „nagy összeborulás” pillanataiban na­gyon reménykedtek, mi több, majdnem biztosra vették, hogy az addigi nemzetisé­gi elnyomásnak, a jogfosziottságnak vége, és könnyedén vissza lehet állítani bár az ötvenes évek elejére jellemző állapotokat, vagy azt, amit Trianon és Jalta „ígért” a kisebbségi sorsra kényszerült erdélyi ma­gyarságnak. Ki később, ki hamarabb döb­bent rá „naivitására”. Mert bukott a ma­rosvásárhelyi Bolyai Líceum ügye, a ko­lozsvári magyar egyetemé úgyszintén, kö­vetkezett a marosvásárhelyi véres márci­us, a pogromok sorozata - a magyargyűlö­let kivonult az utcára. És következetesen folytatódott a román sajtóban, vezető po­litikusok megnyilatkozásaiban (nem csu­pán a „szélsőséges pártok” részéről), a törvényhozásban. Teljesen nyilvánvaló az újonnan elfogadott román alkotmány ma­gyar-, illetve kisebbségellenessége. Csírájában elfojtották a bizonyos fokú autonómiára törekvés gondolatát, és saj­nos, úgy hírlett, ebben az RMDSZ is túl­zottan megalkuvó szerepet játszott. A helyhatósági választásokat többször elhalasztották. Sejthető a halogatás, a ber­zenkedés oka: a többségében magyarok által lakott városokban, településeken el­kerülhetetlen, hogy magyar legyen a pol­gármester. Szállingóztak immár a hírek arról is, hogy a végül is február 9-re kiírt helyhatósági választásokat elég szemér­metlenül manipulálják, a magyar jelölte­ket igyekeznek befeketíteni, ahol lehet (főleg a „kulcsfontosságú helyeken”) tö­röltetni a listákról. Segíti az „akciót” a nevetséges, furfangos és sebtében megej­tett népszámlálás, illetve annak eddig nem közölt részleges eredményeinek ismerete. (Nyilván csak azok ismerik, akik a hatal­mat birtokolják, és továbbra is bitorolni akarják.) A két esztendő fejleményeire - az álta­lában vett magyarországi hírközléshez ha­sonlóan - lapunk is odafigyelt. Rend­szeresen közöltünk beszélgetéseket Er­délyből idelátogatott személyekkel és sze­mélyiségekkel, élménybeszámolókat er­délyi utazásainkról. Hogy csak néhány példát említsek, több ízben adtunk közre interjút Szőcs Gézával (az RMDSZ alel- nökével), ugyancsak exkluzív interjút ké­szítettünk Kincses Előddel (a marosvásár­helyi események egyik főszereplőjével, a Magyarok Világszövetségének nemrég megválasztott főtitkárával) és még sorol­hatnánk. Persze a leghitelesebb az, amit odaát, a helyszínen tapasztalunk, amit ott monda­nak el nekünk azok az emberek, akik ha nem is mindig jobban látják, de másként élik meg, érzékelik és gondolják-értékelik a történéseket. És hiányzott a „mi képünk­ből” még néhány olyan „arc”, amelyik nagyon is benne volt, benne van az esemé­nyek sűrűjében. Ezek megkeresésére és megszólaltatására indultam Erdélybe ja­nuár 24-én, jobbára a szerencsémben bíz­va. Nos, a jó szerencsém úgy hozta, hogy - nem kevés viszontagság és kaland után - gazdagnak vélem a tarsolyt, mellyel visszatérhettem. Vagy húszórás magnó- felvétel és két tekercs film jelenti (szub­jektív élményeim mellett) azt a kincset, melyet megoszthatok a hazai érdeklődők­kel. Időrendi sorrendben: találkoztam dr. Orbán János egyetemi tanárral (a vátrás támadásoktól megroppant és nyugdíjazott orvostörténésszel), véletlenül futottam össze az utcán és csevegtem el Radu Ci- onteával (a nyíltan magyarellenes vátrás főmuftival, parlamenti szenátorral), inter­jút készítettem Király Istvánnal (aki az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének alelnöke, és akit - ennek már nemzetközi híre van - botrányos per kíséretében töröl­tettek a polgármesterjelöltek listájáról), Markó Béta szenátorral (a havonta megje­lenő Látó című irodalmi folyóirat főszer­kesztőjével, a nálunk is széles körökben ismert költővel), Sütő András íróval (talán ennél többet nem kell mondanom róla), Farkas Árpád költővel (Európa-hírű, bár Az ember akarva-akaratlan felfigyel a határ két oldalán lévő különbségekre. Fő­leg, ha gépkocsit vezet. És különösképp, ha akar is figyelni, és nem úgy halad, mint a szemellenzős ló. Bemenni Romániába viszonylag könnyű a turistának, mindössze két perc, vámvizsgálat nincs. Kijönni jóval körül­ményesebb, erre igazán visszafele szerez­tem mélyreható tapasztalatokat, de már a „bemenetkor” láttam, az ellenkező irány­ból érkező kocsik hosszú sora várakozik a kibocsáttatásra. Nagyváradig az út zökkenőmentes, ott viszont az első forgalomirányító lámpa piros, máris féltucat cigánygyerek veszi körül a kocsim, nem is koldulnak, egyene­sen követelőznek, az ablakon keresztül mutogatnak, mit adjak ki nekik. Nem cél­szerű durván avagy határozottan elhesse­getni őket, mert esetleg észrevétlenül vé­gighúzzák a gépkocsi oldalán a markuk­ban szorongatott százas szeget... Az Európa 60-as számú nemzetközi út minőségéről csak annyit, hogy minősíthe­tetlen. Kolozsváron rövidíteni szeretnék Torda felé, az útjelző táblákat letörhették, sehol egy sem, másfél évvel ezelőtti emlé­kezetemre hagyatkozva csúszkálok a jég­páncéllal borított külvárosi (tömbházket- rec lakónegyed) utcáin. Siralmas a nagy­városi kép, akárcsak Váradon. Az autó­busz-megállók mindegyikében százszám­ra várakoznak az emberek, a villamosok lépcsőin fürtökben lógnak az utasok. Leg­alább mínusz tíz fok van, és minden csú­szik, jég és hó mindenütt. (Néhány nap múlva láttam egy fotót a Romániai Ma­gyar Szóban, a képaláírás: Ritka pillanat Kolozsváron, takarítják a havat.) Kolozsvártól Marosludasig szinte mindvégig „korcsolyapályán” haladok. Szerencsémre nincs nagy forgalom, bár hétvége van (péntek délután). Az embe­reknek nemigen telik furikázásra, egy liter benzin 130 lej (az átlagfizetés tízezer körül van). Benzinkútnál tankolni kiszámítha­tatlandolog: Váradon hosszú sor, van ben­zin; Kolozsváron hosszú sor, nincs ben­zin; Tordán se sor, se benzin; Marosvásár­helyen egyetlen gépkocsi van a kútnál, és tankol... Sepsiszentgyörgyön él és dolgozik kemé­nyen az erdélyi magyar kultúra feltámasz­tásán), Király Károllyal (aki nemrég még a parlament alelnöke volt, és aki maga kérte a találkozást, amikor meghallotta, hogy arrafelé csellengek), Kusztos Tibor esperessel (a meghiúsult Székelyföldi Ma­gyar Autonómia két „szülőjének ’ ’ egyiké­vel), és számomra rendkívül tanulságos eszmecserét élvezhettem Csutak József nyolcvanéves cipésszel (a székely bácsi „mintaképével”). Egy hétig voltam odaát, egy héten ke­resztül kínáljuk Önöknek - azaz olvasóink Szülővárosomban, Marosvásárhelyen is másfél éve jártam, akkor a központba vezető hosszú út egyik sávja fel volt ásva, valami vezetékcserére készülhettek, csak araszolgatni lehetett a földkupacok mel­lett. Megállt az élet? Vagy ismét felásták? Ugyanaz a kép fogad. (Később mondták, hogy azóta egy követ nem tettek arrébb, még csak remélni sem lehet, hogy egyszer valaki betemeti az árkot.) Hátul az a templom magyar Még mindig hosszú sorok az élelemért, a valamivel olcsóbbért. Mert a „felárast” egy perc alatt beszerezheti az ember. De ott, ahol mindössze néhány lejjel olcsóbb a kenyér, már órákat kell álldogálni. Meg­dicsérnek házigazdáim, amiért hoztam magammal vécépapírt. Ugyanis ott száz lej egy tekercs (öt éve még két lej volt). Ez az ötvenszeres áremelkedés sajnos jellem­ző - miközben a fizetések mindössze meg­duplázódtak, esetleg megháromszorozód­tak. Egy kiló krumpli 120 lej, egy kiló pulykaaprólék 600 lej, egy kiló szalámi 800. Nem „töltelékként” említem az ára­kat, sok minden a gazdasági, a piaci viszo­nyokra vezethető vissza, ezt a későbbiek­ben alaposan kifejtették beszélgetőtársa­im. Az emberek lelkiállapota? A magyaro­kéról tudtam meg többet. A „most már minden mindegy” a jellemző. A beletörő­dés. A védekezésnek az a típusa, amelyik a következő mondatban sommázható: leg- fennebb megölnek, rosszabb az sem lehet. Konkrét példa: megyek barátommal a vá­sárhelyi utcán estefelé, mögöttem gyorsan közeledő lépteket hallok, megfordulok . . .Barátom értetlenséget színlelve(?) jegyzi meg: mit kapkodod a fejed, legfennebb leüt, és akkor hála Istennek, vége. Másfél éve négy marosvásárhelyi ba­rátomról kellett megállapítanunk (egy szolnoki barátommal közösen, aki először járt Erdélyben), hogy mindannyiuk súlyo­san depressziós. Most ezek közül kettő az idegklinikán fekszik, a másik kettő nem vonul be, nem akarják elismerni azt, amit feleségüktől kezdve minden közeli hozzá­tartozójuk mond: teljesen meg vagy su­vadva, kezeltesd magad ...--- — --- - ► 4 t .* I I J k özül azoknak, akiket nem hagy hidegen kisebbségi sorsban élő testvéreink helyze­te - ezt a sorozatot. Elöljáróban még csak ennyit: egy-két kivételtől eltekintve a megszólalók, a megszólítottak régi baráta­im, ismerőseim. Nagyon furcsa és hamis lenne, ha a legalább két évtizede tartó te- geződést az újságíró-protokoll kedvéért önözésre fordítanám. Biztosan tudom, ők maguk is azt vennék sértésnek, ha öt éve ide menekült egykori bajtársuk úgy tenne, mintha nem fűzték volna szoros szálak hozzájuk, az otthon maradt testvéreihez. Már első este, a legsürgősebb kapcsolat- felvételek, telefonálgatások után, „ráta­padtam a képernyőre”, kértem, nézzék el, hogy ennyire érdekel a „választási mű­sor”. A tévés önreklámozás annyiban ha­sonlít a néhány évvel ezelőtti miénkhez, hogy a pártok és jelöltjeik meghatározott ideig ígérgethetnek fűt-fát szavazóik ke­gyeinek elnyeréséért. De rengeteg különb­ség van (ezúttal mellőzöm a stíluselem­zést), az egyik az, hogy a szövegelés java élő egyenesben megy, nem előre felvett filmszalagról. Természetes, hogy kevesen tudnak (akarnak?) beilleszkedni az idő­korlátok közé. Nos, mese nincs, amikor az idő lejárt, kikapcsolják a „szónok” mik­rofonját, még akkor is, ha nem tett pontot a mondat végére. Egyenesen mellbevágó, amint lelkesen tátognak hangtalanul (Tá­tika román módra?). Első igazi „erdélyi munkanapom” reg­gelén az RMDSZ 1990. március 19-én megostromolt székházába megyek, ahol éppen három megye (Maros, Hargita és Kovászna) néhány magyar politikusa ta­nácskozik, a választási stratégiát beszélik meg. A lépcsőfeljáró falára fekete festék­kel ügyeskedett oda valaki egy horogke­resztet. (Megkérdeztem később az egyik helyi RMDSZ-vezetőt, miért nem tüntetik el, a válasz: azért, mert másnap hármat festenek helyette, tüntesse el az, aki oda- pingálta!) Sikerül találkozni barátaimmal, megbeszéljük a másnapi randit (aznap a tanácskozás miatt nincs idejük), és követ­kezhet a nosztalgialátogatás régi törzshe­lyemen, a Maros vendéglőben. Tudtam, hogy a hatalmas főtéri étterem magyar pincéreit rég áthelyezték külvárosi lebu- jokba, de remélem, hogy a régi, jóravaló, magyarul is beszélő román felszolgálók közül látok bár egyet. Egy sincs. De valaki mégis maradt: amikor a véletlenül ottfelej­tett ruhatáros bácsi nevemen szólít, hirte­len el kell fordulnom . . . Egy nagyon vacak minőségű konyak is megerősítheti az ember lelkét. . . Közben mondja otthoni fiam, hogy a minap valakik román trikolórral kerítették be a több mint ötszáz éves református kollégiumot, a mai (elrománosított) Bo­lyai Líceumot. A tettes (vagy inkább hős) kerestetik. Nem találják. Megtalálják viszont - és éppen most, a helyhatósági választások közeledtének idején! - azokat az állítólagos magyar gaz­embereket, akik a hatóságok szerint kipro­vokálták, sőt, végrehajtották az 1990. márciusi véres eseményeket. Ha még igaz is lenne, eddig nem volt idejük?.., Mond­ják, nyolc magyar ül börtönben ilyen „vét­ségért”, tizenötöt most tartóztattak le, gyorsanítélő törvényszék intézi el őket. Kétségtelen: koncepciós perek ezek! És a dolog szomorú pikantériája: egyetlen ro­mán elítéltje vagy gyanúsítottja sincs an­nak az ominózus „bunyónak” ... Mondják, hiába igyekeznek megbuktat­ni a mostani kormányt. A magyarok szá­mára hiába. Mert mondják, ami jönne sem lehetne jobb az ő szempontjukból... Jósolják, a végvár, Marosvásárhely ép­pen a helyhatósági választások folytán fog elesni... Zajos itt az élet. És egyre süketebb a hallgatóság... Az oldalt írta: Molnár H. Lajos Ami rögtön kiderül i t c

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents