Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
1992. FEBRUÁR 29. Magazin—irodalom 9 )) ‘És vissza nem foCy az időneff árja ... ) ) Arany Janos 1817. március 2-án született Arany János - éppen 175 esztendeje. A jeles jubileum kínálja, a költő iránti tiszteletünk megköveteli, hogy a Magazin Olvasta-e? rovatát neki szenteljük, munkásságának. Ezért néhány költeményét kötöttük csokorba, a válogatás, kiemelés nehéz kényszerét is vállalván, hisz a rendkívül gazdag életmű alaposan megnehezíti az éjfélé vállalkozást. Versei, írásai közül főleg olyanokat válogattunk, amelyek jól tükrözik, hogy Arany, bár nem tartják számon a forradalom élvonalában, mennyire együtt élt, együtt érzett népével, nemzetével - hazájával. Ezen az oldalon csak ő beszél, ő szól hozzánk is - és nem mi kívánunk szólni róla. Újra olvashatjuk - vagy aki nem találkozott még velük - megismerheti őket, felelősségtől duzzadó költeményeit - de ízelítőt adnak Arany önironikus humorából, egyéniségének kevésbé ismert ízeiből is az oldal „szemelvényei”. Az Alföld népéhez Elöhangja egy el nem készült költői beszélynek Ti, kikért teremnek a búzakeresztek S rózsává pirított fehér cipót esztek, Ti a gazdag alföld édes gyermekei! A felföldre is jó néha tekinteni. Tudom, böcsmérlitek a görbe tartományt, Nem adnátok érte egy jó pipa dohányt, A patkót sem állja vad lovatok lába, A kereketek sem tanult kalodába. Tudom, szeretitek látni a kék eget, A napot, hogy' ül el tekenője megett; S a csillagokat, bár meg nem olvastátok, Egy híján szemlélni mintegy átallnátok. Szerettek a síkra keveredni hanyatt, Kalap lévén vánkos a fejetek alatt, Nézni a fiastyúk s göncölszekér felé, Olykor-olykor el is andalodni belé. S ha néztek fölfelé, néztek balra, jobbra S nincs egy földi fűszál, mely rátok hajolna S mindenütt, mindenütt csupán eget láttok: Ti is égben vagytok akkor, azt tudjátok. Szeretitek látni a szép hajnal tövét, Hol a kerek földhöz tűzi bársony övét, Legszebb, legpirosabb ott az ég almája, Púpos hegy körösleg be nem harapdálja. Hát mikor félszemmel egyenest néz a nap A sík puszta színén: mint örültök annak! Ugy-e, attól félti és azért néz széjjel: Nem pattant-e rajta domb az elmúlt éjjel? Szerettek ti mindent és örömmel tölti Szíveteket minden, ami csak alföldi: A puszták havasát, a fehér gulyákat, A puszták tengerét, a szép délibábot. És a mozgó tábort, a nyerítő ménest, Mely elláthatatlan az ember szemének, (Mert csürhe nálatok s nem ménes a neve, Ha napi járóföld nincs a kerülete); A szép sík földeket, egyenesre szántva, Mert ti nem szántatok dombos bogárhátra, A zöld vetést, melynek széle-hossza nincsen, És az áldást rajta, ha megadta isten. Mindezt kedvelitek igen-igen nagyon, Mivelhogy e dolog véretekben vagyon, Mert alföldi magyar, nem tót, a nevetek, Mert tejmézzel folyó lakhelyet nyertetek. Nem volt ez mindég így. Nem a békés rokon, Hanem ellenség járt térés pusztátokon: Elvetett az ember, de nem takart soha, Lábán nyomtatá el török s tatár lova. Elnyomtatta, mondom, s újra elvetette, Vadul termett aztán más idén helyette, Szegény bujdosóknak vadul termett annyi, Hogy hosszabb kín után fogtak éhen halni. Sokszor annak, akit utolért a halál, Kizöldült szájában a kövér búzaszál, Jött utána másik, a kalászt leszedte És az isten-adta, elhalt, míg megette. Hiszen hallottátok a futásnak hírét: Futott ám a gyáva, mert féltette bőrét: De kemény csatára keltek az erősek, Zsíros földeteken elhulltak az ósek. Nincs is más hegyetek, mint sok oly testhalom, Melyben egy egész had eltemetve vagyon, Mikor már kikezdő farkas, holló, kánya, Török és magyar test egy gödörbe hányva. Akkor széttépett seregek foltjai, Kiket az ellenség hagyott hírmondani, Kerülők a pusztát, a perjés parlagot, Délibábján kívül kit minden elhagyott. Mentek fölkeresni ama sziklatetót, Hol a sas kinyúló csupasz kövekre költ, Elzavarták a sast, tojásit megették, S fészke helyén váruk alapját vetették. Ily sziklavárakban maradt fenn a csíra, Mely most az alföldön buján hajt annyira, Mikor rozsda vert ki sarlót, ekét, kaszát S éhen-szomjan védte a magyar hazát... Magányban Az óra lüktet lassú percegéssel, Kimérve a megmérhetetlen időt; Ébren a honfigond virasztva mécsei, Homlokra összébb gyűjti a redőt Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató. Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?... Nem, nem! Szívünk egy vértanú imába' Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt! Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér - a szabadság kovásza *U:,**j I * % J d-4*- *4- * lim ?i*j Mezőváros a múlt század ötvenes éveiből (egykorú rajz) Ünneprontók - Zichy Mihály grafikája Arany balladájához r a Mondacsok II. A haza sorsa Küzdelem a létért, De nem a jóllétért; Nem hatalomért, Csak nyugalomért. Demokrata-nóta Deák Ferenc! megélünk mi Kend nélkül; Kívánjuk a szabadságot Rend nélkül. A csillag-hulláskor i. Azf beszélik, rendjelt kaptam - Nem vetettem, mért arattam? II. Ami benne fényes: Az irodalomé; Ami benne kényes: Egyedül magamé. III. Máskép Fénye, ragyogása... (ha van,) Az irodalomé; Gyanúsítása... (a' van,) Egymagámé! IV. Járnak hozzám méltóságok, Kötik rám a méltóságot: ,,Megbocsásson méltóságtok, Nem érzek rá méltóságot." V. Csillagot, keresztet noha rám aggattok, Boldog ez a kebel nem lesz már alattok. Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza.. Mint mélybe indult sziklagörgeteg: Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse. Ne még, ne még - az istenért! - megállj. Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, A kockarázás kínját érzenünk: De nyújtanék a percet, míg vetetlen A szörnyű csont, ha rajta mindenünk. Egy lépés a gomolygó végtelenbe, Holott örvényzik a lét, a halál: És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál! Még egy kevéssé... De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybefont vágy, tiszta honfihűség, Bátorságot nekünk mindez nem ad? Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártír-tetem Magát kifonja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem. Nem mindig ember, aki sorsot intéz; Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz, A végzet tengelye harsog tovább; Csüggedve olykor, hagyja lomha gépül Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épül, Feltűnik egy magasb hármónia. És vissza nem foly az időnek álja, Előre duzzad, feltarthatlanúl; Csak szélein marad veszteg hínárja, S partján a holt-víz hátra kanyarúl. Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közölünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy! letes szabadságát, ilyen forradalmakban küzdenek a bécsiek az ausztriai nép szabadságáért, ilyen forradalom van mindenütt Európában. Az egész világ két pártra szakadt. Egyik párt a szabadságot Nem leszünk! Dicső ünnepe az ifjú szabadságnak! ki hitte volna még akkor, hogy ily nehéz küzdelmek várnak ránk? Kinek jutott akkor eszébe, hogy eljőnek a sötétség fiai és konkolyt hintenek FELLAZADTUNK-E MI, MAGYAROK? (Részlet) A népeknek természet szerint való jusa van a szabadsághoz, épen úgy, mint a halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez - mert szabadság nélkül az ember nem is Isten képére teremtett állat, hanem igavonó barom. Ezért a népek, amint lassanként felvilágosodni kezdtek, mindig jobban jobban érezték, hogy szabadság nélkül el nem lehetnek. Minthogy pedig az uralkodók a népek szabadságát soha sem akarták, a népek kénytele- níttettek fegyvert ragadni és fegyveres kézzel víni ki a szabadságot, melyet az ur Isten szivőkbe oltott. Ezt a harcot, melyet a népek az elnyomó hatalmasság ellen vínak - nevezik forradalomnak. A forradalom legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jusáért történik, de a forradalom a népek jusát víja ki, a hatalmasság körme közül. Ilyen forradalom által vítta ki Franciaország a maga tökéakarja kivíni, másik párt a szabadságot akarja elnyomni. Ami bennünket magyarokat illet, nekünk nem volt rá szükségünk, hogy szabadságunkért, melynek fundámentuma az idei uj törvényben van letéve, véres harcokat víjunk. A mi forradalmunk Pesten, március 15-kén, nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe; ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondák Petőfi Sándor után az eskü szavait: A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább a szabadság legszebb tisztabu- zája közé?! Országgyűlésünk ekkor Pozsonyban volt. Az ország- gyűlés fellelkesült a szabadságért és meghozta az 1848-dik évi törvényeket. A király szentesítette azokat. Ennyi volt az egész. Egy szép szabadságünnep Pesten, és törvényes gyűlés Pozsonyban. És mégis azt hányják ellenségeink, hogy mi, magyarok fellázadtunk! Ezt a hazugságot a boldogtalan királynak is annyira fejébe verték, hogy bennünket lázadóknak tekint, sőt Jellasicsra bízta, hogy bennünket csendesítsen le. Mindenható Isten! hiszen mi a törvény mellett vagyunk, amelyet ő felsége is aláírt és megpecsételt, hogy volnánk hát mi lázadók? Hiszen mi, amint az uj törvényeket megkaptuk, békességben maradtunk, egy csirkefiat sem öltünk meg a miatt: hogy volnánk hát mi lázadók? Hiszen mi, amikor a rácok lázadozni kezdtek, egy darabig csak tyúkkal-kaláccsal bántunk velők, s szenvedtünk nekik, mig csak szenvedhető volt a dolog: hogy volnánk hát mi lázadók? Hiszen nem mi ütöttünk be Horvátországba, hanem Jellasics és a horvátok jöttek pusztító sáska módjára Magyarországba, hogy volnánk hát mi lázadók? Hiszen a tót Hurbánt és Si- monicsot, az oláh Urbánt soffa sem bántottuk, ők szedtek népet ellenünk, ők ütöttek ránk. Száz felől támadják meg a szegény magyart, száz felől kell magát egyszerre védelmezni, és amiért magát védelmezni meri, amiért nem nyújtja nyakát a hóhérpallos alá, még ő a lázadó?
