Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-27 / 49. szám

12 Múltunk—jelenünk 1992. FEBRUAR 27. Kora középkori kézmüvesmesterség nyomai EGY CSONTMEGMUNKÁLÓ MŰHELY A GEPIDA KIRÁLYSÁG KORÁBÓL Mialatt folytak Kengyel mellett a régészeti föltárások - Kiss-tanya és Baghy-homok 1990 októbe­rében rendkívül érdekes leletekre bukkantam a Kengyelpart határré­szen Baghy-majornál, majd’ a „kertek alján”. A halastó mentén futó szivárogtató csatorna teraszo­san kialakított partfalában, rézsű­jében egy objektumot sejtető folt­ból darabolt, fürészelt-vágott szar- vasagancsrészeket szedtem össze. Az a néhány edény töredék (koron­golt, szemcsés, szürke cserepek), amelyeket ezekkel együtt találtam, arra tűntek fényt vetni, hogy a te­lepjelenség a gepidák királyságá­nak korából való. 1991 márciusá­ban, amint az idő lehetővé tette, ismét jártam a lelőhelyen, latolgat­va a föltárást. Erre májusban került sor a Baghy-homoki munkák lezá­rulása után. Kengyelpart I. - jelen - lelőhelyen végzett ásatás kereté­ben. Az addigi megfigyelések, ré­gészeti leletek azt sejtették, hogy a közelben lennie kell egy olyan háznak, mely közvetlenül kapcso­latba hozható az agancs földolgo­zásával. Ám az, hogy ez épp a rézsűben található kunyhóalap - sőt, hogy a jelenség egyáltalán ko­molyabb telepépítmény volt egy­Az iparostevékenységgel összefüggő leletek. Csüngödíszek (1-2), vasszegecsek (3-5), sima, át­fúrt és fogazott agancslemezek (6-10) lyezkedett el. Az oszlopgödrök föltárása során jól kiértékelhető adatsort kaptam a tartóelemekről. Mindent összevéve, az volt a be­nyomásom, hogy néhányat kiegé- szítésként/pótlásként ástak be. A házból kikerült kerámialele­tek között kiemelkedőek a finom A gepida csontmegmunkáló műhely metszete a partfalban, tele csere­pekkel, szarvasagancsokkal, állatcsontokkal, egyéb leletekkel koron -, csak kibontásával lett evi­dens. A kiásás első mozzanata a part­falnak a megtisztítása volt, mely­nek révén metszetet, tanúfalat nyertem az objektum betöltődésé- ről. A terasz mellett futó földútra nyitott szelvényben, a humusz alatt úgy 45 cm mélyen, a sárga agyagos altalajban pompásan raj­zolódott egy ház négyszögletes foltja. Kibontása során elég bősé­ges és változatos tárgyi anyagot gyűjtöttek össze. A töltelékföld úgyszólván mindenütt, de különö­sen a déli részen tele volt agancsszilánkokkal és -forgácsok­kal. anyagú, korongolt, bögrékből, csészékből, korsókból származó töredékek, melyek besimított cik­cakk-, hullám-, függőleges vona­lakkal, hálómintával s összetet­tebb ornamentikával díszítettek. Találtunk egy-két (zöld)mázas cserepet is. A korszak standard há- zikerámikája, a korongolt, érdes, szürke, karcolt vízszintes és hull- lámvonal köteges díszű fazék-, fü­leskorsó- stb. anyag a legszámo­sabb. A durvább, szabad kézzel formált edényeket sem hagyhatjuk említés nélkül. A hajban ékszer­ként használhattak egy bronztűt (Keszthely mellett, Fenékpusztán kerültek elő hasonlók, közel ugyanezen évtizedekből). Ugyan­csak bronzból van egy ismeretlen rendeltetésű lemezes tárgy. Gyűj­töttünk malomköveket, fenőkövet. szövőszéknehezéket, bikonikus orsógom­bokat - az egyik bor- dázott/hornyolt, pl. Marosnagylakon ta­láltak ilyet. Salak, fa­szén (pl. elszenese­dett ág) és állatcsont- közötte marhaszarv- egészíti ki az emlék­anyagnak ezt a cso­portját. A tárgyi együttes másik része az, amely valamilyen formában a csont- megmunkálással hozható összefüg­gésbe. Legszámo­sabbak a nyersanyag­nak, hulladéknak te­kinthető agancságak, -rózsák, közte szar­vaskoponyával. A fa­ragott, sima csontla­pok, -lemezek sorá­ban, illetve mellett vannak átfúr­tak, s olyanok is, amelyek már fo- gazottak, poncolással díszítettek; a minta legközelebbi párhuzamai zömmel Kiszomborban fordulnak elő. Ezek a leletek egyértelműen utalnak a fésűkészítésre, mint aho­gyan az apró vasszögecsek is. Ta­lán ide sorolható szerszámként, polírozóként egy kopott kődarab. Leltünk két kis csontcsüngőt - a piramis alakúhoz megint csak a marosszögi gepida temetőből, Kiszomborból említhetünk kitűnő analógiákat. A keleti germánokhoz köthető alföldi emlékanyagban kuriózum egy csont-agancs kanál mint evő­eszköz. A római korból ismerteb­bek, így többek között Buciumi- ban (Vármező a Meszes-hegység térségében), 2-3. századi leletek sorában. Tekintettel a műhely tár­gyakban való gazdagságára, a be- töltődés igen csekély részét egy­szerű szitálással átrostáltam. E munkánál különböző aprólelete­ket gyűjtöttem. A nitek jó része ekkor került elő, de találtam orsó­nehezéket, csontcsüngőt, lemezt, halcsigolyát, egyebet is. A Baghy-majori gepida csont­földolgozó műhely Gepidiában a bihari (1981 és 1984), valamint a tiszafüredi (1984) ily funkciójú házak után a negyedik, egyes ke­rámiatípusokból kiindulva azok­nál korábbi. Az 5. század közepé­től a 6. század elejéig - 440-460-tól 500-520-ig - tartó periódusban lé­tezhetett, talán több évtizedig is. Cseh János Díszkerámia, besimított cse­repek (1-3) és kettős csonka kúp alakú orsógombok (4-5) a házból A kora középkori gödörház összességében olyan hosszúkás négyszög formát mutatott, amely­nek tengelye majdnem nyugat-ke­leti irányban húzódott. Legna­gyobb kiterjedése - a fő tartóele­mek vonalában - 380 cm-t tett ki. Mivel a rézsű hozzávetőleg ötödét „elvitte”, szélességére 320-360 cm-es adatot lehet megadni. A ki­használható térség 12-14 m2 volt. A gödör alján olyan jelenségeket sikerült megfigyelni, melyek nyo­mán a padló bizonyos rétegződé­séről - megújításáról? - beszélhe­tünk. (Ez a tény már önmagában is az épület viszonylag hosszabb fönnállásáról vall.) A legalsó, 25- 45 cm mélyen lévő járószintbe több, különböző formájú, nagysá­gú és mélységű gödör süllyedt. Munka-(tároló)helyként funkcio­nálhattak. A tető-, illetve a falszer­kezetre utaló nyomok közül az ágasok voltak a legmasszívabbak, 50-55 cm-es mélységgel a nap­nyugati és -keleti oldalon. A többi cölöphely a tengely vonalában, a sarkokban és a déli fal mentén he­AZ OLDALT SZERKESZTETTE: MADARAS LÁSZLÓ Tisztelt Olvasó! Elnézést kér az oldalt összeállító szerkesztő, hogy két, egymást követő számban Önökhöz fordul. Az élet hozta úgy, hogy épphogy elindí­tottuk megyénk múzeumait és gyűjteményeit be­mutató oldalainkat, máris meg kell szakítanunk azt. Úgy vélem azonban, ha komolyan vesszük a sorozatcímet - „Múltunk - jelenünk” -, akkor nem szabad szigorúan ragaszkodnunk egy-egy elképzeléshez, hanem a jelen fontos történéseit is figyelembe kell vennünk az oldalak összeállí­tásánál. Az Új Néplap már több írásban számolt be a szolnokiak - s talán nem csak nekik - számára oly fontos új Tisza-híd, illetve a várost északról meg­kerülő 4-es út építéséről. Az elkerülő szakasz első ütemének kivitelezési munkái megkezdőd­tek, s a sok százezer négyzetmétert érintő föld­munkához régészeti leletmentés is tartozik. A három hete folyó munka során már több mint száz objektumot tártunk fel. Ezek egy 1500- 1600 évvel ezelőtt lakott faluhoz tartoztak. Megmentésüket az a mind ez idáig példamu­tató együttműködés tette lehetővé, amely a Jász- Nagykun-Szolnok Megyei Önkormányzat, a Közúti Igazgatóság, a KÖTIVIZIG, valamint a Megyei Múzeumi Szervezet Régészeti Osztálya között kialakult. Három cikkünkben bemutatjuk azt a területet, ahol dolgozunk, a közvetlenül hozzá csatlakozó határrész egy honfoglaláskori temetőjének né­hány jellegzetességét, végül, de nem utolsósor­ban egy másik nagy földmunka során megmen­tett - szenzációsnak mondható - lelet ismerteté­sén keresztül azt is, mi is a célunk ezekkel a leletmentésekkel, s mi lesz a feldolgozás ered­ménye. A folyamatos építkezés mellett a régészeti leletek is a múzeumba kerülhetnek, tovább gaz­dagítva a magyar föld történetéről szerzett isme­reteinket. Reméljük, hogy októberben már az új úton közlekedhetünk, s ezzel végre Szolnok bel­városában „emberi fogyasztásra alkalmas” le­vegőt szívhatunk, s megszűnik a közlekedés ál­datlan állapota is. M.L. Előzetes terepbejárások eredményei a 4. sz. főút leletmentéseihez 1991 novemberében terepbejá­rásokat végeztünk a Szolnokot el­kerülő új főútvonal anyagnyerőhe­lyein. Régészeti kutatás ezen for­májára azért volt szükség, hogy a kivitelezőknek választ tudjunk ad­ni arra a megkésett kérdésükre, hogy a munkára kijelölt területe­ken milyen régészeti jelenségek várhatók, s ezek feltárása mennyi­re hátráltathatja az út elkészültét. Ebben a lapban már egy korábbi cikkben írtam a terepbejárás, „tu­dományos” nevén a régészeti to­pográfia módjairól és arról, hogy miért végzünk ilyen kutatásokat. Dióhéjban összegezve a lényeget, ez a munka a felszíni régészeti ku­tatást jelenti, mert minden lakott hely, település, ha ma már nem látjuk is, nyomot hagyott maga után, ezeknek a „jeleknek” az összegyűjtése jelenti a terepbejárá­sok lényegét. Amikre azért van szükség, hogy ásatások nélkül, de azokat nem helyettesítve, képet kapjunk egy adott korszak vagy korszakok településtörténeti kér­déseiről. Ebben az esetben pedig arról, hogy milyen régészeti jelenségek várhatók egy adott területen. A kivitelezőktől kapott térké­pek alapján bejártuk azokat a terü­leteket, melyeket anyagnyerőhely­nek jelöltek ki, valamint az új nyomvonal szakaszait. Ha egy ilyen nagyszabású építkezéshez anyagnyerőhelyeket jelölnek ki, az mindig azt jelenti, hogy itt, az Al­földön amúgy is kevés „kiemelke­dést” veszik munka alá, lévén ott megfelelő mennyiségű homok és agyag. Az egyik ilyen anyagnyerőhely jól látható akár közúton, akár vo­naton indulunk el Szolnokról Bu­dapest irányába, a várost elhagyva, közel a megyehatárhoz egy nagy domb, amit már előzőleg is ho­mokbányának használtak, jól ki­emelkedik mélyebb környezeté­ből. Évszázadokkal ezelőtt is ural­ta a környéket, ezért telepedtek meg rajta a különböző korok népei egészen a középkorig, amit bizo­nyít a felszínéről gyűjtött bronzko­ri, népvándorláskori és középkori leletanyag, a közelben már feltár­tak egy honfoglaláskori temetőt is, ezért nem kizárt, hogy előkerülhet honalapító őseink egy települése is. Az idei évben megindult gyors ütemű munkák eddig igazolták a feltételezéseinket, mert a több tíz­ezer négyzetméterre kiterjedő bá­nya területén egy szarmata telepü­lés jellegzetes földbe ásott házait és gödreit tártuk fel, bőséges kerá­mia- és fémmellékletekkel. A másik nagyobb anyagnyerő­hely a Kiskunfélegyháza felé veze­tő vasútvonal mentén van, a piros- kai vasútállomáshoz közel. Itt a te­repbejárások során őskori, vaskori és középkori kerámiát gyűjtöttünk. Ezek alapján szintén számítunk több korszak településjelenségei­nek előkerülésére. Itt azonban a munkák még nem tartanak abban a fázisban, hogy „be kellene avat­koznunk”. Meg kell vámunk ugyanis azt, amíg a földmunkagépek elérik a fekete, humuszos réteg és a sárga, úgynevezett „szűztalaj” határát, mert itt válnak láthatóvá azok a jelenségek, amiket a megelőző ko­rok beásásai, gödrei, házai jelente­nek az eltérő elszíneződésükkel, és feltárhatókká válnak. Mivel maga az új út egy olyan területen halad keresztül, amit Pa- ládics-puszta néven ismerünk, vár­ható, hogy az útépítés során továb­bi középkori telepjelenségek ke­rülnek elő, ugyanis a „puszta” földrajzi elnevezés nemcsak ide­genforgalmi látványosságra alkal­mas területet jelent, hanem külö­nösen a törökkorban elpusztult, te­hát pusztává lett település helyét is jelöli. Joggal merül fel a kérdés az ol­vasóban, hogy ennyi faluhoz, egy­kori tanyahelyhez miért nem talál­juk az élethez annyira szorosan kapcsolódó túlvilági részt, vagyis a temetőt? Ennek egyik oka az, hogy a te­lepülések elkülönültek a temetők­től, a másik pedig az, hogy a telep­jelenségek nyomai már a felszínen is észrevehetők, például a mező- gazdasági művelés miatt, míg a te­metők lényegükből adódóan mé­lyebbre kerültek, mint az élet „fel­színe”, tehát csak terepbejárással ezek nagyon ritkán figyelhetők meg. De a most folyó munkálatok méretei talán lehetővé teszik, hogy az egykori élet mellett az akkori temetkezés nyomait is feltárhas­suk. Kriveczky Béla Honfoglaló őseink temetője Szolnok-Ugaron Szolnok Ugar nevű határré­szén (ez a 4-es út Szolnok- Abony közötti szakaszának, a vasúti felüljáró és a megyehatár közötti területe) egy viszonylag nagy honfoglaláskori temető sír­jait mentettük meg. Az itteni ma­gasparton nyitott homokbánya művelése során kerültek elő az első leletek. A feltárás 27 gyö­nyörű, X. századi sírt eredmé­nyezett. A sírokban férfiak, nők és gyermekek egyaránt nyugodtak. Különösen a férfisírok voltak le­letekben gazdagok. Az ünnepé­lyesen felöltöztetett halott díszes ruházatához tartozott a veretes öv, a kaftán és nadrágdíszek, vé­kony arany- vagy ezüstlemezek. Gyakran gazdáik mellé temették kedvenc hátaslovukat - ez a szo­kás a nők körében is dívott -, sírba tették a halott fegyvereit is (reflexíj, tegez, nyilak). Néha munkaeszközöket is találunk a halottak mellett (kések, árak), s kibontottuk a mindennapi élet olyan egyszerű, ám nélkülözhe­tetlen kellékét, mint a tűzgyújtó készség maradványa, a csiholó és a kova (a tapló az évszázadok során természetesen elenyé­szett). A női sírokban szegény és gazdag asszonyok egyaránt nyu­godtak. A leggazdagabb nő - nyilván a közösség vezetőjének felesége - aranygyűrűt, ezüst kar­pereceket, szép fülbevalókat ka­pott. A szegényebbeknek inkább a munkaeszközök jutottak (kés, orsó). Említést érdemel egy csont tütartó, amely ebben a kor­szakban nagyon ritkán kerül elő, s ez tudományos értékét igen­csak megnöveli. Bepillantást nyerhettünk a közösség hitvilá­gába is. Viszonylag nagy számú, úgynevezett padmalyos sírt ta­láltunk. A padmaly nem más, mint a sírgödör hosszanti oldal­falába vályt fülke, melynek elké­szítése nyilvánvalóan a halott vé­delmét szolgálta, és a halottrab­lók megtévesztése sem volt mel­lékes. Egy ilyen sírforma meglété­ből a korabeli élet két fontos dol­gára következtethetünk. Egy­részt érzékelhetjük azt, hogy az élők féltik a halottat, „gondos­kodnak róla”, továbbra is a kö­zösséghez tartozónak vélik, más­részt megtudjuk azt is, hogy a gazdagon eltemetett halottak sír­jainak kirablása nem egy külön­leges, „ritka” esemény volt, ha­nem sajnos - már akkor is elítélt- általános gyakorlat. A lóval temetés szokása mind a nőknél, mind pedig a férfiaknál- sőt alkalmanként még a gyere­keknél is - megtalálható. Ennek két változatát figyeltük meg te­metőnkben. Az egyikben a lovat megnyúzták, úgy, hogy a kopo­nyát és a lábcsontokat a bőrben hagyták, majd ezt összehajtogat­va a lábhoz tették a lószerszá­mokkal (kantár, zabla, kengyel) együtt. A lóhúst nyilván a halotti toron elfogyasztották. Egy másik változat esetében csupán a ló­szerszámokat temetik a halott mellé, magát a lovat nem. Úgy tűnik, bizonyos esetekben már ennyi is elég volt hitük szerint arra, hogy a halottnak a túlvilá­gon hátasa legyen. Szolnok város területén nem ez az egyetlen X. századi lele­tünk. Az úgynevezett Strázsahal­mon, amely ma a Tisza gátjába van beépítve, került elő a Kárpát­medence egyik legszebb aranyo­zott ezüst tarsolylemeze, melyet a nemrég lebontott állandó kiál­lításunkon a közönség is látha­tott. A vár területéről szintén is­merünk ezüst övveretet. Az Ugaron feltárt temetőbe valószínűleg egy nagy család te­metkezett, közvetlenül a magyar honfoglalás után, a X. század el­ső felében. A lelőhely a 4-es szá­mú főút most munka alá fogott homokbányájától mindössze egy-másfél kilométerre van, így nem lehetetlen - ismerve a X. század települési viszonyait -, hogy eleink újabb nyomaira buk­kanunk, immáron a gombos­nak” nevezett határrészen. Dr. Madaras László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents