Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-11 / 35. szám
4 Erdélyre figyelő 1992. FEBRUÁR 11. Egy hét Erdélyben Vallomások két esztendő küzdelmeiről Önmérséklet, kompromisszum, defenzíva Hány út van? Király Istvánnal, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének alelnökével nemcsak az ellopott polgármester-jelöltségéről beszélgettünk, hanem a kisebbségi magyarság politizálásának, önérvényesítésének lehetőségeiről is. Fontosnak tartom csevegésünk ezen részét is közreadni, hiszen a későbbiekben mások (Farkas Árpád, Király Károly, Kusztos Tibor) másképpen ítélték meg ezeket a kérdéseket. Míg Király István inkább az önmérséklet, a kompromisszumkészség, a defenzív taktika híve, az utóbbiak - többé kevésbé - az ellenkező póluson helyezkednek el (például a székelyföldi magyar autonómia kérdésében). Pedig Király Istvánt is megverték a vátrások, ő is ott volt az RMDSZ székházának padlásán azon a bizonyos március 19-i napon. („Élményeit” más szerzőkkel együtt Káíi István írói néven megírta a Püski Kiadónál megjelent Fehér könyvben.) Talán már ezért sem látták volna szívesen a románok marosvásárhelyi polgármesterkén t. „Nagyon naivak voltunk”- Hogyan kerültél a fordulat után az RMDSZ helyi élcsapatába?- Lényegében kettős életet éltem azelőtt. Az egyik a szakmámmal volt kapcsolatos, a piciny szabadidőmet a családra áldoztam (két gyerekem van), éjszakánként néha írogattam. Amikor megalakult Marosvásárhelyen az MRDSZ, Markó Béla és Gálfalvi Gyuri hívására mentem oda, hogy szükség van olyan emberekre is, akik nemcsak filozofálgatnak, hanem gyakorlatilag is átlátják a dolgot Tehát bekerültem ebbe a bizonyos 19 tagú intézőbizottságba. Az elején nem mertem beleszólni semmibe, hiszen annyi nagy szellemiség volt ott, hogy igazán nem hiányzott az én kontárkodásom. A későbbiek során viszont roppant feldühített az a tunyaság, hogy beszélnek-be- szélnek, és egyszer, január legelején kirobbant belőlem a düh, hogy uraim, most már csináljunk is valamit. Erre azt mondták, hogy ha olyan nagy pofám van és ha olyan jól tudom, akkor csináljam. És megcsináltam: február 18-ra ösz- szeállt a Maros megyei szervezet, akkorra már 72 ezer belépési nyilatkozat volt aláírva, ez az én munkám volt. Valószínű, ennek a titáni erőfeszítésnek köszönhető, hogy az első közgyűlésen megválasztottak alelnöknek. Mai napig alelnök vagyok, az elnök Borbély László. Sütő András megmaradt tiszteletbeli elnöknek, ő szellemileg megtört, én őt roppant sajnálom, de megrekedt március 19-énél. Persze ő nagyon jól átlátja a dolgokat, de sohasem tudja magát függetleníteni attól, ami akkor történt.- Lépjünk vissza oda, hogy nagy lelkesedéssel megszerveztétek az érdekképviseletet, gondolom, reméltetek is sok mindent. . .- Persze, nagyon komolyan vettük ezt az egész játékot, a „forradalmi változást”, a „demokrácia lehetőségeit” ... Túl naivak voltunk, semmi politikai felkészültségünk nem volt.- Gondolom, a magyarság sorsával kapcsolatban is voltak rózsás elképzeléseitek...- Másképp nem fogtunk volna hozzá. Az volt az elképzelésünk, hogy függetlenítjük magunkat egy adott életszemlélettől, egy tapasztalattól, a megszokásoktól, és megpróbálhatjuk kiépíteni azokat a saját intézményeket, amelyek biztosíthatják, hogy soha vissza ne térhessen az, ami volt, az identitásunk lábbal tiprása meg egyebek.- Te magad mondtad, hogy naivak voltatok. Erre mikor kezdtetek ráébredni? Ez az ébredés egy folyamat volt, vagy hirtelen esett le a „tantusz”?- Pontosan válaszolnom nehéz, ugyanis az egész mozgalmat két irányban kellett kibontakoztatni. Az egyik az volt, hogy ezt a letargiában élő erdélyi magyarságot rá kellett ébreszteni arra, hogy ő még mindig létezik, még mindig egy beszámítható tömeg, egy beszámítható néptöredék, és hogy igenis adott a lehetőség az új viszonyok között arra, hogy immár önmagát adja, és ne másodrangú polgárok tömege legyen. Gyakorlatilag lelket kellett önteni ebbe a magyarságba, melyet annyi évtizeden keresztül próbáltak eltiporni. A másik dolog pedig az volt, hogy ehhez meg kellett volna teremteni a demokrácia azon feltételeit, melyben bárki szabadon érvényesülhet képességei, adottságai, erőfeszítései szerint. Valószínűleg ez volt az a momentum, ami nem volt igazán összeegyeztethető, mert ugyanez a folyamat nem ment végbe a társadalom minden rétegében, minden lakójában, minden etnikai csoportjában. És az, hogy mi komolyan vettük a demokráciát, és ennek következtében próbáltuk kibontakoztatni a magyarságtudatot, az önfenntartáshoz szükséges intézményrendszert, ez elbizonytalanította az erdélyi román lakosságot, és ezt tudta kihasználni az a volt hatalmi réteg, amelyik igyekezett ellenünk fordítani mindent, ami mozdítható. „A magyarokkal kiegyezni nem lehet”- Az ominózus március 19-20-i események előtt már voltak-e komolyabb jelei annak, hogy itt mégsem hagyják majd érvényesülni a magyar kisebbséget?- Ezt pontosan meghatározni nem tudom, de utalások voltak, következtetni erre lehetett. December 26-án, a változás negyedik napján Marosvásárhelyen összehívtunk egy Barátság platformot, ahol a magyar és a román értelmiség közösen kimondta, hogy a megbékélés útján kell haladni, félre kell tenni minden nézeteltérést, végül is adottak a történelmi-földrajzi viszonyok, adott Románia mint ország. Mindenkinek megvan a maga gondja-baja, egyeztünk meg, de a legfőbb gondunk az, hogy ebi az országból egy európai országot csináljunk. Nos, akkor úgy tűnt, hogy sikerül ez a fajta megegyezés, bár voltak ellentétek ezen a találkozón is, elvi ellentétek is, ami a nemzetiségek jogait illeti, ami a románok , .társadalmi, országalkotó fensőbbren- dűségét” illeti, mégis úgy tűnt, hogy talán sikerülhetne valamilyen fajta kiegyezés. Akkor még nem tudtuk, hogy ott, abban a társaságban volt egy olyan csoport, amelyik úgy döntött, hogy hát a magyarokkal kiegyezni most már soha nem lehet, mert „ők nem akarnak szolgák lenni” saját hazájukban, valahogy ilyen értelme volt az egésznek, és másnap már meg'alakult az a szervezet, amélyik a VATRA Romaneascának a gyökerét képezte. Ettől, a pillanattól kezdve számítandó az az időszak, amikor a helyi román sajtóban kezdtek megjelenni magyarokat elmarasztaló cikkek. Mi természetesen nem foglalkoztunk a román lakossággal, mert mi senki ellen nem szövetkeztünk, az RMDSZ az egész magyarságért való szervezet volt, nem mások ellen irányult. Éltük a magunk életét, nem figyeltünk másokra, ez a sajnálatos igazság. Nem igazán figyeltünk oda, és január derekán ébredtünk rá, hogy valami nincs rendjén, amikor elkezdődött a küzdelem a Bolyai Iskoláért. Én igazán abban nem vettem részt, elemzőbb típus vagyok, megfontoltabb, úgy éreztem, hogy ez most nem éppen időszerű. De hát tagja voltam egy szervezetnek, haladtam az árral, bár nem értettem igazán, hogy egynéhány ember közülünk is miért olyan harsány. Az volt az érzésem, hogy nem har- sányságra, hanem alapos érvrendszer kiépítésére volna szükség. Emiatt egy picit visszább húzódtam. Különben erre az időszakra tehető az, amikor az úgynevezett „Nemzetmentő Front” helyi tanácsába is bekerültem, egy nagyon harcos nap után, amikor sikerült elérni, hogy Marosvásárhelyen 13 román, 13 magyar és 1 német legyen a tanácsban. Akkor már éreztem, hogy az egész mögött egy olyan erő áll, amelyet én még nem ismerek, és csak nemrég tudtam meg, melyik az az erő.- A város vezetésében most milyenek az erőviszonyok?- Most van egy városi tanács, melyben papíron a hét személyből öt román és két magyar, de gyakorlati lag hat román és csak egy magyar van, mert a Lőrinci Nicolae nevű úriember egy árva kukkot nem tud magyarul, és vagy húsz éve a régi nómenklatúrához tartozik. „Esély az igazi megmérettetésre”-Milyen sanszot adsz most arra, hogy az erdélyi magyarság belátható időn belül megkaphassa eddig meg nem kapott jogait?- Két évvel vagyok okosabb, mint 1989 decemberében, és az a véleményem, hogy amit évtizedek alatt vettek el, azt nem lehet egy-két év alatt visszaküzdeni. Mert egyik felől is, másik felől is ott van a tudat alatt működő előítélet-csomag. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem kell semmit sem tenni, mert ha az ember semmit sem tesz, akkor 200 év múlva is csak a semmi lesz. Ez egy naponta megvívandó küzdelem, több kudarccal, mint sikerélménnyel teli, de hát itt lép közbe az élet szelektálóképessége, hogy azok maradnak fenn, akik vállalják a harcokat, túl tudják magukat tenn i a kudarcokon, okulnak belőle. Bár nem vagyok igazán híve a Tőkés László-féle állandó szereplésnek és az ő karizma- tikusságának sem, de azt mindenképpen értékelem, hogy volt olyan józan rálátása: március végén kimondta, hogy csakugyan a marosvásárhelyi RMDSZ-vezetők politikai talpraesettségén múlott, hogy nem keveredtünk polgárháborús helyzetbe. És én most is állítom, hogy az, ami Jugoszláviában történt, nem véletlen, és hogy ami itt 1990 márciusában történt, az egy kísérlet volt egy európai polgárháborús góc létrehozására.- Egy interjúban, amit a Magyar Televíziónak adtál, nem voltál valami nagy véleménnyel azokról a magyarokról, akik elhagyják Erdélyt. Akkor tulajdonképpen te rám is haragszol?- Én nem voltam semmilyen véleménnyel, nekem nincs jogom senkit megítélni.- De idézni tudlak: most hirtelen mindenkinek mehetnékje lett, hogy felkeresse magyarországi rokonait, ismerőseit.. .- Igen, így igaz, ezt mondtam, de ebben közrejátszott a félelem és a véres események utáni másfajta meggondolás is. Mindenkinek joga van oda menni, ahová akar, ahol úgy tudja rendezni életét, ahogyan akarja. Én egyetlen dolgot nem értettem meg sem akkor és most sem. Az erdélyi emberek nagy többsége azért a pillanatnyi megnyugvásért, megkönnyebbülésért, hogy most igazán a megélhetés szintjére tornázhatja fel magát, mert Magyarországon munkát kap, és az üzletekbeen azt vesz meg, amit akar, és nem azt, amit muszáj ..., tehát ezért az egyszerű képért feladja a gondolkodást, az elmélyülést abban, hogy ez mit jelent. Ugyanis itt csakugyan rossz a helyzet, és még romlik is. De az igazi megmérettetés, az egyéni ambíciók kibontakoztatására az esély nem ott van, ahol már minden hely betelt, hanem ott, ahol még minden mozog, fortyog, helyezkedik. Ezért nem értem a fiatalokat. Kimennek oda, és csak valami baromi nagy szerencsével futhatnak neki egy valamire való vállalkozásnak. Itt viszont kevesebb pénzzel is már el lehet kezdeni olyasmit, amiben, ha az illető ügyes, rátermett, akkor sikerélményeket élhet meg. Ez az én véleményem. Csodálkozom, hogy a legcselekvőképesebb, a legenergia- dúsabb magyar nemzedék réteg, a 18-30 év közötti megy el előszeretettel ebből az országból. Egyszerűen sem erkölcsi, sem anyagi tőkét nem tud kovácsolni ahhoz, hogy ott valamibe igazán belekezdhessen. Nem azt mondom, hogy Magyarországon nincs élettér a határokon kívül élő magyarság számára, de attól félek, hpgy elérik a céljukat azok, akik ezt a fiatalságot át akarják préselni a határon.- Ezek szerint híve vagya „tartsatok ki itt’ ’ jelszónak?- Ne érts félre, én nem azt mondom, hogy nem vágyakozom én is oda, hiszen őszintén megmondom, számomra lelki malaszt az, hogyha átmehetek, egy-két napot ott vagyok. Az a hangulat, az az életstílus felelne meg nekem is. És nem csak most, már régóta érzem ezt, de ez nem jelenti azt, hogy feladom az itteni pozícióimat és elmegyek. Sajnos, a gyerekeim is elvágyódnak, próbálom megmagyarázni nekik, hogy a későbbiekben itt is jobb lesz... „Hátha lehet egy bogot kötni”- Magyarországon úgy néz ki, hogy az RMDSZ-en belül két markánsabb irányzat van: a kompromisszumokra inkább hajlamos és a radikális, a keményebb vonal. A két Géza vezeti ezeket a vonalakat, így van-e?- Mivel te két Gézáról beszéltél, ugyanazok hibájába esel, mint akik kívülről látják a dolgokat. Két emberről van szó. Az egyik, aki 28 éve él Bukarestben, aki a magyar-román viszonyt nem érzékelheti úgy, ahogy azt Vásárhelyről érzékelni lehet. De azokban a zavaros politikai időkben ez az ember volt az a gumiszalag, amit ki lehetett nyújtani addig a pontig, ameddig elért a másik oldalról errefele nyújtott gumiszalag, hogy esetleg hátha lehet egy bogot kötni rá. Szükség volt valami másra is, mert úgy tűnt, csak ez nem vezet eredményre. Jött egy másik ember, a másik Géza, nem egy eszmével, mert a lehetőség adott volt. O mint egyéni politikai ambíciókkal élő ember ráült erre az eszmére, és azt lovagolta meg. O nem hozott semmit, bocsáss meg. Nagy különbség! Nincs ilyen vagy olyan járható út. Itt alkalmazni kell egyik vagy másik módszert a cél érdekében. Itt kell egy olyan logikusan gondolkodó csoport, amelyik függetleníteni tudja magát, és ezt nem akarják megérteni. Erre nem tudtam rávenni soha senkit. Az 1990 szeptemberi elnökségi gyűlésen kértem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy végre érdekegyeztető is legyen az RMDSZ-ben. Többen vagyunk, strukturálódunk, rétegződünk, egyeztetni kell az érdekeket. Szükségünk lenne végre egy olyan csoportra, amelyik gondolkodik is, a következő lépést is kigondolja. Mi abban a helyzetben vagyunk, mini egy olyan sakkozó, aß azért tesz meg minden lépést, hogy ne kapjor mattot, hogy legalább patthelyzeí legyen ezen a táblán.- A hasonlatodból az derül ki hogy ez egy defenzív taktika.- Defenzív, hisz ha valaki állan dó támadásoknak van kitéve, an nak defenzívvé kell válnia. És kér dem én, ki ellen támadj? Magam nak is felteszem e kérdést. Egysze rűen nem léphetek fel támadóan csak valamit kiépíteni lehet, és eh hez kell az élettér: politikai, gazda sági, társadalmi élettér. Molnár H. Lajos Mértéktelenség, hajthatatlanság, offenzíva- avagy találkozásom a ,,vörös dákkal” PARTIDUL UNITATH NATIONALE ROMÁNK alegíHi nu stuntai Marosvásárhelyen éppen ereszkedünk le barátommal a Bolyai utcán, valamit mondok neki, erre széttárt karral felkiált: Ah! ... Az utca túlsó oldalán, a másik járdán egy kucsmás férfi egy fekete hajú, bretonos nővel haladt volna az ellenkező irányba, ám barátom kiáltására felkapja a fejét, valami azt diktálja neki, hogy hozzá szóltak, mert szapora léptekkel és széles vigyorral átsiet hozzánk. Barátomat nyilván összetéveszthette valakivel, kél orcájára cuppogós puszikat nyom. Nem akarok hinni a szememnek: ez Radu Ciontea, a vátrás szenátor, a magyargyűlölő fővezér, aki nemcsak „kulturális szervezete” összejövetelein, hanem nagygyűléseken, sőt, a parlamentben is gátlástalanul átkozza a magyarokat, és mutogatja az utat felszámolásuk felé. Ha nem is hinnék a szememnek, hinnem kell a fülemnek: bemutatkozunk egymásnak, és mondja, hogy ő Radu Ciontaea. Én mondom, hogy Molnár vagyok, de - nem tudni, szándékosán-e vagy tévedésből - a későbbiekben következetesen Mórámnak szólít (ami történetesen ezt jelenti: a Molnár, és elég elterjedt név a románok között is). Sietve a diplomatatáskájába nyúl, egy marék szórólapot vesz elő és nyom a kezembe, ezek nyilván a Vatra Romaneasca „kulturális szervezet” politikai megfelelőjének, a Román Nemzeti Egységpártnak a választási szórólapjai. (Rajta a szöveg magyar fordításban: A Román Nemzeti Egységpártra voksolva nem csak egy szavazási jelképet választott, hanem egy nemzeti szimbólumot!) Ciontea úr lelkesen magyarázza, hogy ő tervezte a reklámlap grafikáját (rajztanár volt, nagy tehetségű festőművésznek tartja magát), és részletesen ecseteli, hogy mi micsodát jelképez rajta. A PUNR utolsó két betűjének megfelelő részeit trikolórral festve „kijön” a lényeg, a VR, a Vatra Romaneasca rövidítése. Alul a sötét rész a föld, az ősi román fold, melyből a Vatra kinőtt és amelybe a magyarokat bele kell döngölni. A lenti virágok a „művelet” közben esetleg áldozatul eső románoknak pingálódtak oda, a fentiek már az egységes új román nemzetet díszítik. Azt is megtudjuk a vörös hajú és vörös szakállú, egy- végtében mosolygó agitátortól, hogy a választásokon abszolút semmi esélye nincs másnak, csak az ő pártjának, úgyhogy jobban tesszük, ha minden habozást félretéve azonnal beállunk a győztesek közé. Bará. ......>t nem szólt. (C s: k w négyszemk?; te mar iaii..l •>s dákot!?) Nem felvágásból mondom, hanem az érthetőség kedvéért: olyan jól beszélek románul, hogy kiejtésemből senki nem mondaná, hogy nem vagyok román. Tehát egy bizonyos inkognitót megőrizve nyugodtan társaloghattam volna. Kérdeztem is: és ha mégsem a Vatra nyerne? Az kizárt dolog mondta a szenátor ellentmondást nem tűrően -, ebben az országban egyelőre ez a három szín alkotja a trikolórt. Egyelőre? - kaptam fel az ötletet. Egyelőre és mindörökké! - helyesbített a vörös -, efelől ne legyenek kétségeitek, román testvéreim. Kétségtelen, hogy románoknak nézett minket, mintha Vásárhely utcáin már nem is járhatna magyar. Szívesen elcsevegtem volna vele egy-két dologról, de több dolog miatt nem lehetett. Egyrészt a fekete hajú már nagyon integetett a másik járdáról. Behívhattam volna őket a közeli kocsmába egy italra, ám tudtam, Ciontea úr Marosvásárhelyen kerüli a vendéglőket, mert attól tart, hogy a még mindig többségben lévő magyar szakácsok vagy a néhány magyar pincér valamelyike megmérgezi. (Ezt több ízben hangsúlyozta is, mint tarthatatlan állapotot „ebben a román hazában”.) Különben is, éppen Sütő Andráshoz igyekeztem, aki előzetes megbeszélésünk alapján várt rám. És ki tudja miért, kíváncsibb voltam Andrásra ... M. H. L.
