Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-30 / 25. szám

r > Százötven forintért Decemberben közhírel- tük: bár csúszik a helyi, vá­rosi kalendárium kiadása, de januárra az olvasók asztalára kerül. Akkori állításunkat majdnem helyesbíteni kel­lett, ámbár ottjártunkkor ki­derült: a kétszázhét oldalnyi szövegből és a további har­minc oldal képanyagból álló kiadvány végre elkészült Martfűn, és a leghidegebb hónap utolsó napjaiban meg is vásárolható. Mégpedig a polgármesteri hivatalban, a könyvtárban, a művelődési házban, valamint a lelkészi hivatalban. A példány szám kétezer, és a darabonkénti ár százötven forint. Noha a cikk arról a Horváth Miklósról szól, aki december 2-án tölti be a huszadik évét, az esete annyiban általános, hogy sajnos több hozzá hasonló fiatalt bírtunk volna megszólaltam ebben a vá­rosban. Miklós alapfokú tanul­mányait befejezve a Jászapáti Me­zőgazdasági Szakmunkásképző Intézet szarvasmarha-tenyésztő szakját végezte el. Nem is akárho­gyan, négyesre. Akkoriban a Nagykun Téesz biztatgatta, de csak három hónapot dolgozott a kandallóüzemben. Ennek már idestova második éve, és se se­gélyt, se járadékot, se másféle jut­tatást nem kap, hiszen nincsen annyi igazolt munkaideje, ami a támogatáshoz szükséges. Hogyan is lenne, amikor pályakezdő. Igaz, karácsony előtt kiutaltak neki ezer forint segélyt, ennyi az 1991. évi bevétele. így azután csak elvan a világban: jobb híján kerékpározik, ide megy, oda megy. Az édesapja nyugdíja 6 ezer 700, az anyjáé 5 ezer 700: ennyiből élnek ők hár­man. Dolgozni szeretne, hiszen pályakezdőként már a második éve munkanélküli. Hogy mi lesz vele, a hozzá hasonlóakkal, nem tudom. Azt viszont hallottam: vár­ja a behívót Érdekes indoklású levelet ka­pott a minap a polgármesteri hi­vatal a Magyar Távközlési Vál­lalat Debreceni Igazgatóságának egyik főiletékesétől. Ugyanis történt, történik egy kis csúszás, mivel az eredeti tervek szerint január 16-ig kétezer vonalat kel­lett volna a helyi lakásokba köt­ni, amelyek árait a szerencsés vagy éppen szerencsétlen tele­fontulajdonosok már kifizették. Be is kötöttek vagy ezemégyszá- zat, a többi megvalósítása meg olyan, mint a pesti személy. (Ké­sik.) Nos, a kisúji reklamálásra megérkezett a válasz egy (ki)mosakodó levél formájában, amelyből megtudjuk: a késede­lemért teljes mértékben az időjá­rás a felelős. Ugyanis a használt építési technológia a -5 Celsius fok alat­ti munkálatokat nem teszi lehe­tővé, mivel a jelenleg vazelintöl­tésű kábelek törnek, meghibá­sodnak. Azután a levélből az is kiderül, hogy a folyamatos mun­kavégzést az őszi, hosszan tartó esőzés és a korán beállt hideg, téli időjárás akadályozta, majd lehetetlenné tette. A fenti állításokkal nehéz vi­tába szállni, nem is szeretnék, mindössze néhány kiegészítést fűzök a mosakodáshoz. Sajnos Kisújszállás - minden bizonnyal merő ellentétben Debrecennel - olyan földrajzi szélességi fokra települt, ahol télen ismételten, javíthatatlanul, sőt felháborítóan hideg van! Nem csak ilyen­olyan nyámnyila kis vacogás, de -5 fok alatti is! Ráadásul ez még nem elég, hiszen ősszel esik az eső, néha hosszasan. Mindez na­gyon csúnya az itteni időjárástól, elvégre nincs tekintettel még a telefonbekötésekre sem. Hogy ezt meddig csinálhatja büntetle­nül, erre már egyszer oda kellene figyelni. Igaz, jeles humoristánk pár éve már odafigyelt, és neki feltűnt, hogy a szocializmusnak két fő ellensége akad: a kapita­lizmus meg a négy évszak. Az­óta a kapitalizmus megszelídült, ide is beszököttt, a szocializmus meg kiszökött, ámbár a négy év­szak közül kettő még jelenleg is tartja magát. Komolyan foglal­koztat a gondolat, miképpen le­hetne megszüntetni, kiikatni őket. Mert ha ők nincsenek, talán Kisújon is mind a kétezer ekkor­ra ígért telefon már csöng. Per­sze ha a hiba, a csúszás, a késés valami, valaki egészen másban lenne, szívesen venném a levél­író reklamálását. Néhány tippet tudok adni. Például: rossz szer­vezés, hozzá nem értő irányítás, hanyag, trehány munka stb. Meg természetesen az időjárás ... A város a közelmúltban elmondhatta magáról: a bombariadók évadját élte. Ismeretlen telefonáló közölte, hol a vasútállomáson, hol a Sásas-tói óvodában, hol az ABC-ben, hol a Szabadság téri lakóte­lepen, hol a Mikes úti nevelőotthonban ketyeg a szerkezet. Termé­szetesen a rendőrök, tűzoltók, tűzszerészek nagy erőkkel kivonultak, lezárták a környéket, tűvé tettek mindent, és hál’ istennek semmit sem találtak. Ugyanakkor nem titok, hogy nyomozni kezdtek az ismeretlen ellen, és végül az aprólékos, sziszifuszi munka meghozta az ered­ményt. A hangok azonosítása után kiderült, a fenyegető személy minden esetben egy és ugyanaz: állítólag egy mélységesen unatkozó rokkantnyugdíjas, aki szürke hétköznapjait ily módon színesítette. Azért ennyivel nem úszta meg, és mint hírlik, szabálysértési eljárást indítottak ellene. Mindenesetre a nyomozásról annak lezárása után következő városi oldalunkon részletesen beszámolunk. / „En mán minden vótam” A 63 esztendős Szántó Pista bá­csi így summázza eddigi hat évtize­dének meg a fennmaradó résznek a históriáját: én mán minden vótam. Libapásztorkodással kezdte, majd kondás lett belőle, később telelte- tős. Ez azt jelentette, hogy tizen­négy évesen tizenöt-húsz marha mellé fogadták fel. Etetni, almozni kellett őket, havi egy mázsa búzá­ért. Szállás az istállóban adódott, ennivaló a gazdánál. Bennkosztos vótam, csak éppen kinn lehetett enni - minősíti tömören akkori helyzetét. Azután vasúti munkás, pásztor, gulyásbojtár, csikós, kato­na, ahol egy eltörött Lenin-szobor miatt tizedesről honvéddé fokoz­ták le. Később mozdony fűtő, majd jószággondozó. Oly módon, hogy nyáron csikós, gulyás, télen meg fűtő. Három éve nyugdíjas. Hat gyereke van, az asszony hat éve ment el tőle. Azóta maga mos, főz, takarít. A tévéje nem jó, újság nem jár hozzá, a rádiót hallgatja. Ha hoznak rossz lószerszámot, meg­javítja, ezenkívül karikás ostoro­kat is készít. A szobában levő tuli­pános ládából előhalász egy cso­daszép könyvet, annak az egyik lapján az ő színes fényképe látha­tó. Régi kun szokás szerint szil­veszterkor kiment a ház elé, és ka­rikással elcsördítette az esztendőt. Amikor betoppantunk hozzá, ép­pen fordított rizsát főzött. Termé­szetesen bográcsban, hiszen rázni, azaz fordítani kell az ártatlant, in­nen az eledel neve. írta: D. Szabó Miklós Fotók: Mészáros János ként a legfiatalabb klubtag egy 46 éves leszázalékolt rokkant- nyugdíjas, a legidősebb pedig a 89 esztendejébe lépett. O annyira jól bírja magát, hogy a messzi Nyírségben élő fiához ma is egyedül utazik. Napjainkban ennek a közös­ségnek huszonkilenc tagja van. Hétköznap már fél nyolcra lehet jönni, és adódik fürdési, mosási, vasalási lehetőség. Ezenkívül ol­száth és Móricz alkotásai. Mel­lesleg szombatonként meg va­sárnap is el lehet itt ütni az időt, hiszen a klub fél kilenctől déli egyig olyankor is nyitva. Ottjár­tunkkor éppen Mária-napot kö­szöntöttek, és a szépen megterí­tett asztalokon az étkészlet mellé az ünnepelttől kis pohár konya­kot is kaptak a klubtagok. Mit tehetnénk mindehhez? Egész­ségükre! Félrelépett a gyöngytyúk Mutatós galamb- és díszmadár-kiállítást szervezett a helyi egyesü­let a művelődési ház nagytermében. A szombat-vasárnapi bemutatón a városból, a környékről és megyén kívülről ötvenöt tenyésztő négy­száz galambja pompázott két álló napig. A turbékoló tollasokon kívül díszbaromfiak is kellették magukat. Közöttük egy olyan szerelemgyerek okozta a legnagyobb feltűnést, amelyik a képünkön is megcsodálható. A ritkaságszámba menő eset úgy történt, hogy egy házikakas elcsábította a gyöngytyúkot. Fordít­va sűrűn megesik, de ez kuriózumnak számít. Hiába, manapság már annyira lazák a baromfiudvar erkölcsei is, hogy semmin sem lepődik meg az ember. Elevenen befalaztatták a lányukat Áll a Jókai utcában egy jó­kora, hosszúkás épület, ame­lyet a köznép - legalábbis a hetven év felettiek - Csegei- háznak neveznek. Az épít­mény kinézetén még látszik, aki ezt csináltathatta, annak akkor nem számított a pénz. Valóban, a családfőnek két- száz-egynéh'ány holdja, három tanyája is akadt, bár esetében is igaz: pénz, vagyon senkit sem boldogít. Három gyereke közül az egyik sem házasodott meg: a fiukat még iskolás ko­rában eltemették. Az időseb­bik lány, aki ha ma élne, nagy­jából egyidős lenne a század­dal, mindig is furcsa teremtés­nek számított. Amolyan magá­nak való, befelé forduló, me­sélte egy 91 éves asszony, aki valaha osztálytársa volt. Á leg- fiatalabbik tűnt a legéletreva­lóbbnak, bár ő se ment férjhez soha, mert akit szeretett, ahhoz nem adták. Valahogyan így járt a nővére is, akin veleszüle­tett betegsége szintén meghiú­sult házasság miatt egyre job­ban elhatalmasodott. Ezért be­falaztatták az épület egyik ab­lakát, ajtaját. Ide költöztették, és csak egy kis nyílást hagytak a helyiségen. Ezen át kapta en- ni-innivalóját, tiszta ruháját a szerencsétlen, itt élte heteit, hónapjait, éveit. Nem ért meg magas kort, jóval a háború előtt jobblétre szenderült. Az­óta a szülők is csendben, egy­más után kiköltöztek a gyere­keikhez a Déli temetőbe. Föl­det szerettek volna még töb­bet, tehetős gazdákat a lánya­iknak, végül be kellett érniük sírhelyük keskeny parcellájá­val. Hírüket, tetteiket lassan belepi a por, emléküket a múló idő, egyedül a házuk utal ko­rábbi tehetős voltukra. Új la­kókkal, tulajdonosokkal, akik­nek kétszáz-egynéhány köblös tanyák nélkül is remélhetőleg sokkal boldogabb az életük an­nál, amit egykoron Csegei Lászlóékra mért a sors. 1992. JANUAR 30. Kunsági Extra —Kisújszállás Több a nő, mint a férfi Akár a nyugdíjasok életében, ez tükröződik a helyi idősek klubjában is, ahol a szemek ará­nya valahogyan úgy viszonyul egymáshoz, hogy kétharmad a nő. egyharmad a férfi. Egyéb­vasni, rádiózni, sőt videózni is lehet. Itt legnépszerűbbek a régebbi színészek: Kabos Gyula, Karádi Katalin, a művek, filmek közül mea a klasszikusok: Jókai. Mik­Megjegyzések egy levélre Egy ezres egy évre Pánikkeltés volt a hobbija

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents