Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-18 / 15. szám

1992. JANUAR 18. Nézőpontok 7 Szombatijegyzet Védekezik - s abba fog belehalni? Azt mondja az átmeneti szálló szakmai veze­tője, hogy a környék nem szívesen fogadta be őket. Illetve még nem is tudni igazán, hogy be­fogadta-e. Majd eldönti az idő. Mindenesetre, nem szívesen látott „vendégek” - ez már eddig is kiderült. Hiába, az előítélet nagy úr, sokszor egy lépéssel az észérvek, a logika előtt jár, és irányt szab cselekedeinknek. A szálló olyan embereknek ad majd átmeneti időre otthont, akiknek éppen azért nem sikerül megtalálni a normális életbe vezető utat, mert nincs fedél a fejük fölött. Hányán kallódhattak el vajon otthontalanul, lakás nélkül? Nincs pontos adatunk, de sejtjük: nagyon sokan. Néhány szakember, önkormányzat belátta már, tenni kell valamit. Segíteni. Lehetőséget nyújtani, ágyat, meleg szobát adni, kísérni az első tétova, bizonytalan lépteket, mert különben az otthontalanul, családtalanul vergődő ember ugyanodajut vissza, ahonnan elindult; a börtön­be, a pályaudvarra, a kórház pszichiátriai osz­tályára. Csakhogy nagyon nehéz ezeket az átmeneti szállókat létrehozni. A környéken lakóknak álta­lában nem tetszik. Talán azért, mert nem is gon­dolják végig, a segítségnyújtásnak ezzel a formá­jával mennyi bajt meg lehet előzni. Nap mint nap kapunk újabb híreket arról is, hogy fejlesztik a rendőrséget. Új autókat kapnak, növelik a létszámot. Ugyan kinek lesz nagyobb bátorsága ettől sötétedés után kimenni az utcára? Ha helyeseljük is e lépéseket, ha megnyugvás­sal töltenek is el bennünket pillanatnyilag a fej­lődésnek eme hírei, a lelkünk mélyén nem alszik el, az istennek sem alszik el a félelem, mert tudjuk: nem állíthatnak minden utcasarokra rendőrt. Erezzük, ha nem is valljuk be: tűzoltás ez. Ahol ég a ház, oda futunk. Rossz a közbiztonság? Vegyünk föl több rendőrt! És a Széchenyi város­részben rabló férfi egy nappal később újra rabol. Mert a járőr éppen nem ott posztolt. És ha még kétszer ennyi rendőrt alkalmaznánk, azok se tud­nának megvédeni bennünket az erőszakhullám­tól. Ahol ég a ház, oda futunk, oda öntjük a vizet. Közben nem is nagyon látszik már; csak a fal kapott tüzet vagy a tető is? Olykor mindent el­borítani látszanak a lángok. Olykor-olykor re­csegés-ropogás is hallik: a tartógerenda roppan vajon össze? Ahol ég a ház, oda futunk . . . fejlesztjük a rendőrséget, jótékony célú rendezvényeket tar­tunk az elesettekért, ruhát gyűjtünk a szegények­nek, segélyt adunk a munkanélkülinek. De vajon mit teszünk azért, hogy a ház ne gyulladjon meg? Mit teszünk azért, hogy a rászorulók száma ke­vesebb legyen? Voltak, akik még egy ideig ragaszkodtak az elmúlt negyven év adta látszatbiztonsághoz. Amikor akár nyitva is hagyhattuk a lakásunk ajtaját, hiszen egyformán szegények voltunk. És mit lopnának el egy szegény embertől? Mára rá kellett jönnünk, hogy a szegény embertől is van szegényebb, olyan, aki a napi betevő falatért vagy az üveg italért lop, rabol. És elkezdtünk védekezni. Új lakatot tettünk az ajtónkra, meg riasztókkal szereltük föl a lakást. No meg az autót. A ! biztonságtechnikai mesterek káprázatos > áj termékekkel látnak k el bennünket, bizony, még a párnánk alá is tehe­tünk riasztót. Védekezünk. És aztán mi történik, ha valahol megszólal a riasztó? Ki figyel oda? Védekezünk. Lakatot teszünk az ajtóra, riasz­tót az autóra. Becsukjuk a fülünket, ha munka- nélküliekről hallunk, tanácstalanul toporgunk, ha koldust látunk az utcán: Szegény vagy alko­holista? - töprengünk. Talán eszünkbe se jut a válasz, hogy a nyomorúság szempontjából szinte mindegy. A veszélyeztetettség szempontjából szinte mindegy. Azért kellene többet tenni, hogy ne gyulladjon meg a fejünk fölött az a bizonyos tető. Hogy ne a tűzoltófecskendőért kelljen rohangászni, mi­kor a lángok már nyaldossák biztonságunkat. Azért kellene tenni végre, hogy minél kevesebb legyen a bűnöző, a perifériára került ember és minél kevesebben váljunk áldozattá. Ez persze fönt is, lent is szemléletváltozást kellene, hogy jelentsen. A döntési pozícióban lévő szakembereknek ugyanúgy tisztában kell lenniük a negatív jelenségek következményei­vel, mint az átlagembernek. Rá kell döbbenni arra itt is, ott is, hogy perspektívát, munkát kell adni az embereknek, mert munka, cél és pénz nélkül csak rombolni tudnak, építeni nem. Csak tengeni-lengeni, leépülni, elfelejteni, italba me­nekülni vagy éppen - lopni. Rá kell jönnünk arra is, hogy sokan nem tudnak a saját erejükből visszakapaszkodni közénk. Sokszor a kiközösí­tés, a lenézés a válasz ilyenkor. Pedig akibe ilyenkor belerúgunk, lehet, hogy az töri be hol­nap éjjel a házunk ablakát. Azzal, hogy a rendőrséget fejlesztjük, nem oldunk meg mindent. Persze a rendőrség is fon­tos. De ugyanolyan fontosak azok a szervezetek, szolgálatok, segítő csoportok is, amelyek az el­esett, perifériára szorult emberekért akarnak ten­ni valamit. És sokszor nagyon nehéz a dolguk. Inkább megtűrt, mint támogatott szervezetek ezek. Sokszor nagyon nehezen kapnak irodát, telefont, vagy csak legyintenek a tevékenysé­gükre. A társadalom egyelőre nem sok segítséget nyújt nekik. így hát nemcsak a problémákkal - a hajléktalanok, a munkanélküliek, a beteggé nyo­morodon emberek számára lehetőséget, helyet, munkát, élelmet, szállást találni - kell megküz­deniük, hanem azzal is, hogy elismerjék a tevé­kenységüket, vagy azzal, hogy legyőzzék a kör­nyezet előítéletét. Pedig el kellene már jutnunk végre oda, hogy a bajt meg kell előzni. Hogy nem elég csupán védekezni. Mert akkor tehetünk még egy lakatot az aj­tónkra. És holnap még egyet. Végül a sok lakat­tól már nem is látunk ki az ajtón. Már nem is látjuk, hogy mi történik az utcán. ^auJL-Vo, ^ Szegedi Molnár Géza otthonában mm Ébd lí ff L u m n A közismert paro- dista-színmüvész emlékezetes, 1985. decemberi balesete óta - betegségéből felépülve - aktív éle­tet él otthonában. Rendszeresen dol­gozik. Különböző újságok részére ír cikkeket, készül önálló estjeire, fo­lyamatosan tanul új sanzonokat, és gépeli saját paró­diaszövegeit. Az el­múlt években ké­szült egy önálló té- véshow-ja, egy élet­rajzi ihletésű köny­ve, valamint egy hanglemeze, amely az elmúlt huszonöt év műsorainak vá­logatott anyagát öleli fel. Mostaná­ban egy új sanzon rádiófelvételére ké­szül. Mindezekhez a biztos hátteret édesanyja teremti meg. Hatalmas tenyérben parányi emberke Fehér Ákos lelkész úrral az utcán találkoztam, szívélyesen hívott be a lakásába, főzött egy kávét, elbeszélgettünk. Érde­kes helyzet az övé. Négy, jobbára katolikus település refor­mátus lelkésze ő, akinek a nagyközségi templomába általá­ban tízen, ha eljárnak, a „körzetében” sincs háromszáz nyil­vántartott híve. Itt, az Isten háta mögött (mondom én) fura és érdemtelen magányában angol, német, holland és latin nyelvű könyveket olvasgat - többek között - a nagy tudású lelkész úr. Mindezt persze még nem tudtam az elején, amikor csak a bemutatkozásnál tartottunk. A sajátját így kezdte:- 1920-ban születtem, és 1963- ban kerültem Fegyvemekre. És az­óta itt vagyok. Fegyverrel, csalárd­sággal, erőszakkal hoztak ide, a Nyírségből el akartak tűntetni. De ez most olyan gondolat, ami nem kell, amivel csak-indulatokat ka­varnánk fel. Ameddig tilos volt, addig mondtam fűnek és fának, azt is, hogy a Horthy-honvédség tábo­ri lelkésze voltam, noha csak behí­vott lelkész, de mégis az voltam. De most, amióta ez csak indulato­kat kavar meg gonosz dolgokat produkál, azóta én ezekre nem hi­vatkozom, és semmilyen számon­kéréshez nincs közöm. A Biblia szerint minden, ami bosszú, csak rosszat tehet, eleve csak rosszat. Ezt csak azért mondtam el, hogy szabad a szívem jobbra is, balra is, és tartom a régi barátságokat itt, a három évtized után, a mostani és a régi vezetőséggel. Örülök, hogy eljönnek hozzám a régiek is min­den gondjukkal...- Kik? A kommunisták?- Hát az elmúlt negyven vagy harminc év vezetői . . . Mert itt most bizonyos nemeslelkűség kell, azzal semmire nem jutunk, hogyha egymást lekommunistáz- zuk. Noha én nem voltam közéjük való, és bizonyos ellenállásom mi­att kerültem ide, de most már előre kell keresnünk az utat. A Néplap­nak is. A csúnya indulatokkal csak bajt csinálunk. Akármilyen jónak tetszik egy számon kérő törvény, egy csomó bundás indulatot hoz elő, ezzel nem csinálunk semmit. Nekem csak jót tenne minden ilyen vad bosszú, de ezzel a kibon­takozást nem munkáljuk. Nem voltam benne a nyolcszázötvenez- res párttagságban, de abból felte­hetőleg nyolcszázezer majdnem úgy volt tagja, mint én. Most akkor embereket, családokat tragédiába bocsátani, vagy egyre azt emészte­ni, kérődzeni, hogy mi történt? ... Nézzünk előre! Nemes lelkülettel. Az evangélium világa az, hogy nincs múlt, a szemrehányás nélkü­li élet szépsége - ez a Biblia. És most kezdjük elölről az életet! ... Mindenesetre azt nem gondolta egyikünk sem, hogy az elölről kez­dés ennyi tragédiát hoz magával: infláció, munkanélküliség, kilá- tástalanság... Az én birodalmam: Tiszabő, Szapárfalu, Örményes és Fegyvernek ... Most, advent kör­nyékén, akikről tudok, feljártam minden református családot, akik valahogy jelzik, hogy ide tartoz­nak, és beszélgettem velük. Az a kérdés, mit szabad elmondanom az ő titkaikból...- Hát mivel nem név szerint tet­szik elmondani, bármit szabad.- Igen ... Az infláció, a munka- nélküliség különösen Tiszabőn, de másfelé is . . . Fiatal ember, aki számviteli főiskolát végzett számí­tógép szakon - és munkanélküli, és titkolja . . . Vagy fiatal nők, akik­nek szakmájuk van, és munkanél­küli-segélyből élnek - ez nem jó.- Ne haragudjon, de visszatér­nék egy előző megjegyzéséhez: Önhöz valóban eljárnak a volt rendszer tisztségviselői vagy az „egyszerű'' párttagok?- El, eljárnak.- És miket mondanak?- Emberileg érthető két gondo­latot. Az egyik, hogy az ő úgy­mond valutaértékük nagyon csap­pant. A másik, hogy bizonyos fé­lelemérzet fogja el őket. Amit én tehetek: azt jelzem kézzel és láb­bal, hogy az én oldalamról nincs számonkérés, nincs vád. Ahogy le­het, segítséget keresünk.- A Jóistennél? A református egyháznál nem szokás gyónni, de ezek az emberek nem egyfajta gyó­nás i szándékkal jönnek ide?- Jó volna, ha egyszer újságírók jönnének el gyónási szándékkal... Nyilván, egy nagyon nehéz szakma. A szó elrepül, verba vo­lánt ...-... scripta manent.- Né, tud latinul! Igen, az írás megmarad.- Visszatérnék a volt párttagok­hoz, akik gyónni jönnek .. .- Visszatérek az újságírókhoz és önmagunkhoz: minden ember, ha leveszünk róla mindent, ami karri­er, állás, pénz és ruha, marad egy egyszerű, puszta ember, egy te­remtmény, akinek egy alapvágya van: a teremtője. Amikor jól megy, jó a fizetés, a karrier jogilag vagy jogtalanul biztosítva vagyon, ak­kor nincs Isten. Ha bajban van, akkor minden ember keresi. Azt gondolom, az emberbe bele van táplálva a mindenható. Ezt kivenni belőle, ez erőszak, ott egy űr tá­mad. Itt volt a negyven vagy het­ven évi filozófia tragédiája. Ebből csak ez következhetett, hogy kéz érintése nélkül összeomlott. Itt szellemileg, lelkileg van egy ab­szolút összeomlás a Csendes-óce­ántól az Elbáig. Nem számoltak a ténnyel, mint az a szobrász, aki nem tudja, hogy ez akácfa vagy fenyőfa, és próbál bicskával va­karni száraz akácfát...- Most miért fordulnak többen Istenhez: azért, mert többen van­nak bajban, vagy mert most már szabad, avagy most már divat?- Vagy mennyiben tulajdonítha­tó annak, hogy ez már most egy kis védelmet nyújt? Esetleg így lehet­ne feltenni a kérdést. Mert ország­szerte nem szaporodott a temp­lomlátogatás, de az emberekben kezdenek előjönni ezek az alapve­tő kérdések, mint az ilyen csolove- kokban is, mint maga... Két és fél évig voltam orosz hadifogoly, a csolovek azt jelenti, hogy koma, ipse, pasas... Ha az a kérdés, hogy lelkileg, szellemileg változott-e a világ, ezt nem vesszük észre. Di­vatosabb lett a templomjárás, de azért mintha nem járnának többen, mint máskor. Ez most nem lelki ébredés. Mindenesetre mindenki döbbenettel nézi a csillaghullást és a klímaváltozást, de mintha ezer évet visszaléptünk volna ebben a régióban. A népvándorlás indula­tai tombolnak, a faji gyűlölködés, ha igaz az, hogy szerbek halomra gyilkolnak horvátokat, horvátok szerbeket. Nagyon nagy kihívás ez Európának, hogy az évszázadok óta nem önálló népek most önálló- ságotkémek. Erdélyben sem köny- nyű a kérdés ... Itt keresnünk kell egymás kezének a megfogását. Vegyük le a fényszórót a kritikus kérdésekről! Például arról, hogy ki volt hamarabb Erdélyben. Most ne ezt vitassuk, ez reménytelen vita. És ki kell bírnunk egymást. Én na­ponta találkozom Tiszabőn ezzel a kérdéssel. Vegyük le azt a fő té­mát, hogy melyik nép parazita, vagy melyik gyűlöli a másikat. Együtt kell élni. És ha az utcán találkozunk a félhomályban, kezet fogok vele, nem magamért, őéret­te, még akkor is, ha majdnem négykézláb áll. Itt egyedül a kéz­fogás vihet tovább. Nem tudom, a történelem titka, hogy miért kellett így összekeverni a kártyát Európá­ban: szerb, horvát, magyar, német, szlovák, román más egyéb . . . Maga a köznép nem gyűlöli egy­mást. Trianont a legértelmetle­nebb emberek alkották a világon. Most látszik. Csináltak egy csomó utódállamot, ami nincs. De hetven év után ezt már nagyon nehéz visz- szacsinálni. Itt is csak egy nemes, emelkedett gondolatvilág segíthet rajtunk.- Egyedül tetszik itt élni?- A feleségemet két és fél éve temettem el, addig nemigen gon­doltam a halálra, bár szinte napon­ta találkoztam vele. Két és fél éve jobban foglalkoztat a gondolat, hogy egyszer, valamikor nekem is el kell innen menni... Egy tanárnő lányom van velem és egy fiam, aki rokkantsági nyugdíjas. Egy-egy fiam Nyíregyházán, illetve Debre­cenben él.- Nem voltak olyan ambíciói, hogy elkerüljön Fegyvernekröl?- Bonyolult a kérdés. Olyan volt a légkör, hogy a lelkészeket lehe­tőleg úgy kell keverni, hogy elsza­kadjanak a tömegektől. Nekem sok közöm volt a régi egyházi if­júsági mozgalmakhoz, és nyilván­való, hogy az utóbbi tíz évben már nyújthattam volna az ujjamat több ambícióval, de én nem nyújtogat­tam. Hatvannyolc éves koromban lett volna lehetőségem először elmenni, de a feleségem beteg volt...- Mit vár Ön ettől az éppen el­kezdődött új évtől?- Azt hiszem, minden jövendö­lés bizonytalan, Isten kezében ... Legyen bizalmad az Isten tenyeré­be simulva. Az északi országok­ban sokfelé van ilyen szobor: az Isten tenyerében. Hatalmas te­nyérben parányi kis ember ... Az Isten irgalmához ilyen kicsik va­gyunk. És ilyen kicsik a mi veze­tőink is, akiktől most hiába kérjük hirtelen, hogy miért nem óriások. Nem volt idő, amelyik kitermelte volna az óriásokat, a politikai óri­ásokat. Nem volt alkalmas idő. Kérdés, hogy most is mennyire al­kalmas az idő ...- Értem én, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk, nem is jö­vendölést vártam Öntől, hanem azt, hogy mit szeretne, mit óhajta­na ettől az esztendőtől?- Csak azt tudom mondani, hogy Isten legyen irgalmas hoz­zánk, emberekhez. Mert most ott vagyunk, amikor jobbra vagy bal­ra dőlhet a világ, most mellettünk tántorog és omlik össze egy 280 milliós világbirodalom, délre egy másik birodalom, és a nacionalista izgalmak . . . Isten őrizzen attól, hogy megint felekezeti, egyházak közötti izgalmak legyenek. Itt most csak Isten lehet irgalmas hozzánk, mivelhogy ott vagyunk az O kezében. Európa ott tart, hogy majdnem kezében van ön­maga felrobbantásának lehetősé­ge. Most, amikor egy borzalmas erejű fegyvert akárki eladhat akár­kinek, az a kérdés, hogy az Isten kronológiájában hol vagyunk, adatik-e még nekünk békés, termő idő, vagy pedig beléptünk-e a vég­idők nehézségeibe, ezt ma ember meg nem mondja.- Személyes életére vonatkozó­an sincsenek konkrét vágyai?- Szeretnék még írni, olvasni, és szeretnék még ilyen csolovekok- kal, mint maga, úgy szót váltani, hogy ne legyen nagyon gyámolta­lan a beszédem . .. Molnár H. Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents