Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-09 / 289. szám
1991. DECEMBER 9. 11 Azt beszélik Kétpón SZÁMÍTÓGÉPES MAGYARÉS TÖRTÉNELEMOKTATÁS Enyedi Ferenc 1960 óta tanít magyart és történelmet a kétpói általános iskolában. Az 1970-es években, mikor bevezetésre kerültek az úgynevezett szaktantermek, akkor „elektronizálta” a magyar- és történelemtanítást. Pályázatok elnyerésével, rengeteg szabadidő ráfordításával és különböző szponzorok segítségével létrehozott egy olyan vezérlőpultot, melynek segítségével a teremben szinte minden központi vezérléssel - no és a nebulók tudásával - működik. Hogy csak néhány dolgot említsek, ami a vezérlőpultban található: három magnó, erősítő, dia- és írásvetítő, epidiaszkóp, egy nyelvi labor s körülbelül 800 kapcsoló, melyek különböző dolgokat működtetnek. Például visszajelzések, vaktérképek, nyelvi elemzéshez tablók működtetése stb. Nem csökkent az építkezések száma Az országos tapasztalattól eltérően Kétpón nem csökkent az építkezések száma, az utóbbi évek nagymérvű áremelkedéseit követően sem. Jelenleg 23-25 családi ház építése van folyamatban. Idén már kiadtak öt új építési engedélyt, és elbírálás alatt van további öt. Elsősorban helybeliek fogtak új otthon építésébe, de található több szolnoki család is közöttük. Az önkormányzat 110 ezer forint vissza nem térítendő, valamint 50 ezer forint kedvezményes kamatozású kölcsönnel támogatja az első lakást építő helybelieket. Égető gond a munkanélküliség Fotó: Mészáros János Magukra hagyott falvak A KÉTPÓI PÉLDA Mindmáig azok a falvak hátrányos helyzetűek, melyek - akár a város és vidék kapcsolatát tekintve is - peremre szorultak. Ez természetesen nem meglepő, ha a dél-alföldi települések történetét nézzük, ám az mindenképp elgondolkoztató, hogy az elszigeteltségnek napjainkban is újratermelődő következményeivel kell számolnunk. Sokszor megszüntethetetlennek látszó következményekkel, melyek nem csupán a mezőgazdasági termelés eltérő jellegéből vagy az elmaradt infrastrukturális fejlesztésből származnak, hanem abból is, hogy a szerves falufejlődés feltételei hiányoznak. Akárcsak Kétpó esetében, mely kétségkívül érzékletes példája a hátrányok halmozódásának. A múltból tovább élő hátrányoknak ugyanúgy, mint azoknak, melyek a helyi társadalom újraszerveződésének útjában állnak. Mert hiába jött létre az önkormányzat, hiába növekedett a falu önállósága, történelmi okokra is visszavezethető magára hagyottsága semmit sem változott. Az ott élők tudatában sem. Máig nem érzik úgy, hogy a maguk urai, hanem inkább csak passzív résztvevői a felszínen zajló változásoknak. S ennek sokfelé ágazó okai vannak. Akár azzal a ténnyel is magyarázhatnánk, hogy a jelenlegi népesség ezer szálon kapcsolódik a tanyai múlthoz, melynek generációkon átívelő hatásai korántsem tűntek el. Még akkor sem, ha úgy látszik, hogy a kétpói embere^ életszemlélete semmiben sem különbözik más hasonló nagyságú településen élőkétől. Sem céljaikat, sem gondolkodásmódjukat tekintve. Megélhetési „technikáikat” alapul véve valóban megtévesztő a hasonlóság. Ugyanúgy a mindennapi létfenntartás gondjai gyötrik a kétpói lakost, mint akár akuncsorbait. S abban is azonosság vehető észre, hogy ahogyan a háztáji gazdálkodásból származó, csökkenő jövedelmet felhasználják. Csakhogy ezek a hasonlóságok azonnal árnyaltabbá válnak, ha figyelembe vesszük, milyen valóságos okai lehetnek a magára hagyottság köré szerveződőlakóhelyi tudatnak. Vajon a mindenbe beletörődő falusi magatartást kell-e látnunk abban, ha élethelyzetüket lemondóan tudomásul veszik, s a változtatás lehetőségét eleve reménytelennek tartják? Vagy - ahogyan a szociológiai mélyinterjúkból kitűnik - inkább azzal törődnek, hogy életüket elviselhetővé tegyék? Meglehetősen túlzónak - vagy tudományosan nehezen bizonyíthatónak - tűnhet az a kijelentés, hogy ebben a magatartásban a gazdasági-politikai változásokkal szembeni bizalmatlanság és idegenkedés is kifejeződik. Ám csak egy pillanatig, mert nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a Kétpón élők közül többen átéltek már egy „rendszerváltást”. Mikor arra kényszerültek, hogy - feladva önállóságukat - a bérmunkáslétet „válasszák”. Akár a termelőszövetkezetben, akár a távoli városok ipari üzemeiben. Ami a mai napig nehezen feldolgozható traumát okozott. Mert egyik napról a másikra tulajdonuktól fosztották meg őket. Valójában egzisztenciájukban veszélyeztetve, felhalmozásaikat és azok családi átörökítését kétségessé, követett társadalmi értékeiket, életcéljaikat és törekvéseiket pedig semmissé téve. S ezt az ötvenes évek elején lezajlott radikális váltást - mely jobb esetben csak töréseket, a folytonosság hiányát jelentette az egyének és a családok életében, rosszabb esetben pedig a teljes önmeghasonlást - a kétpóiak döntő többsége nem akarta, de még ha akarta is, nem tudta követni. így kénytelenek voltak kialakítani a maguk túlélési „technikáit”, melyekkel igyekeztek a megváltozott körülmények kedvezőtlen hatásait minimalizálni. Több-kevesebb sikerrel. S túlélési „technikának” bizonyult az is, hogy a helyi politikában és közéletben aktívan nem vettek részt, illetve egzisz•tenciális érdekeiken keresztül viszonyultak minden olyan községpolitikai döntéshez, mely sorsukat így vagy úgy befolyásolta. Még ha utólag nehéz is rekonstruálni, Kétpón is általánossá vált az a szemlélet, hogy „ha nem szólunk bele a helyi politikába, nyugton hagynak bennünket”. Legfeljebb az elviselhetőnek látszó adókat kellett pontosan fizetniük. Ám közben a második gazdaság mégiscsak megerősödött, s lehetővé tette, hogy a termelőszövetkezet és az ipari üzem bérmunkásai - akik kezdettől fogva kétlaki életet éltek - alacsony fizetéseiket a háztáji gazdaságban egészítsék ki. Es bár önkizsákmányoló életmódot folytattak, de valamivel magasabb fogyasztást, életszínvonalat és felhalmozást értek el. Vitathatatlan, hogy Kétpó faluképén a hatvanas évek közepéig visszanyúló viszonylagos fejlődés nyomai érzékelhetők. Csakhogy a ,félproletarizálódás”' súlyos árát kellett megfizetniük, melyet a népességfogyás áttételesen is érzékeltet. 1949-ben közel háromezren éltek Kétpón, addig napjainkban alig kilencszázan. Nyilván ebben az elöregedés nem elhanyagolható szerepet játszik (a korszerkezet kedvezőtlen alakulása miatt is), de még inkább az a tény, hogy a faluhoz való ragaszkodás motívumai hiányoznak. Éppen a beszűkült élettávlatok következtében. És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a kétpói lakost nemcsak a falu vidéki helyzete nyomja, hanem a falu társadalmának arányaiból következő egymásrautaltság is. Olyan kis létszámú a település, és benne oly sűrűn és oly sokoldalúan érintkeznek az emberek, hogy a köztük levő távolság a legkisebb, ami csak társadalomban lehetséges. Az elmúlt évtizedekben az elés •• az odaköltözők aránya sem változott lényegesen. 1970-ben például 138 beköltözővel szemben 214-en hagyták el Kétpót, s 1990-ben is több mint kétszerese volt azoknak a száma, akik más helyen vásároltak lakást. A költözési mutatót figyelembe véve ugyan felére csökkent az elvándorlás (68-ról 34 főre), de minthogy a népesség ennél jóval nagyobb mértékben fogyott, a veszteség mindenképp számottevő. Bizonyító erejű lehet ebből a szempontból az is, hogy míg 1960-ban a lakónépesség 47 százaléka volt középkorú, addig 1989-ben már csaknem 61 százaléka. S ezek a demográfiai sajátosságok arra is fényt vetnek, hogy Kétpó peremhelyzete olyan társadalmi tény, mely nem egyszerűen a várostól való távolságot jelenti, hanem a megye fejlettebb és urbanizáltabb életet jelentő területein való kívülesést. Gazdasági és kulturális értelemben is, melyet akkor lehet mérsékelni, ha az arányosabb területfejlesztés gyakorlata valóban valósággá válik. Önerőből sem Kétpó, sem más hasonló helyzetű település nem képes hátrányait megszüntetni. Csak nagyon messziről szemlélve mondható ez az állapot megváltoztathatatlan adottságnak, élni mindenesetre sokkal küzdelmesebb és nehezebb benne, mint amennyire egyjizociológiai elemzés akár jelezni is tudja. Kerékgyártó T. István Gyarmati László polgármester rövid számvetést adott az eltelt több mint egy esztendőről. Ismerve az önkormányzatok nehéz gazdasági helyzetét, mi viszonylag még jó helyzetben is vagyunk - mondotta. Több mint 22 milliós költségvetésünk bői három és felet fordítottunk fejlesztésre, és még másfelet átviszünk a jövő évre, mely az iskolabővítéshez szolgál alapul. Újabb három utcában elkészítettük az útalapot, ezzel több mint 80 százalék a szilárd utak aránya. Új utcát is nyitottunk, melyben megtörtént a telkek kijelölése. Megépítettük a temetői vízvezetéket közkifolyóval. Az önkormányzat vásárolt egy vontatót pótkocsival, mely már azóta megkereste az árát, valamint kiépítettük a számítógép-hálózatot, és írógépet vásároltunk a polgármesteri hivatalnak. Természetesen gondjaink is vannak bőven. Legégetőbb problémánk a munkanélküliek magas száma. Az 550-600 aktív munkaképes lakosból már tíz százalék fölött van a munkanélküliek aránya. Semmi esélyt nem látunk új munkahelyek teremtésére. Sokan fordulnak hozzánk segélyért, az igazából rászorulóknak eddig még tudtunk adni. Próbálunk úgy is segíteni munkanélkülieken és nagycsaládosokon, hogy mintegy 15 hektár községi tulajdonban lévő belterületet 6- 10 ezer négyzetméteres parcellákra osztva négyzetméterenként 60 fillérért bérbe adunk. A tél holtszezon a földeken, így van idő a gépek javítására Szabadságból a „szabadságba” Az intézményeken és szolgáltatáson kívül egyetlen munkalehetőség a Szabadság Termelőszövetkezet, mely tavaly januártól ismét önálló. Háromezerhatszáz hektár, több mint 30 aranykorona átlagértékű területen gazdálkodnak. Idén szuperintenzív és csemegekukoricából termeltek a legtöbbet. Emellett jelentős a cukorrépa-, valamint napraforgó-előállításuk is. Nagyobb gondot a két melléküzemáguk jelenti, ugyanis tavasz óta nem dolgozik sem a bőrdíszmű-, sem az Armafilt üzem. Mindkettő budapesti cégekkel állt kooperációban, azok meg nem tudnak munkát biztosítani a kétpóiaknak. Ez 50-60 fő, zömében nők munkanélkülivé válását jelentette. Egy részüket tudták foglalkoztatni más területen, a munka azonban ott is elfogyott, ezért kénytelenek ismét részleges létszámleépítést végrehajtani, mely jobb esetben csak tavaszig tarthat.
