Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-27 / 302. szám
1991. DECEMBER 27. Megyei körkép 3 Az eljegyzés Hideg, nyirkos a december. A szenteste előtti nap délutánján mintha a megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet épülete is fázósan dideregne a szolnoki Széchenyi-lakótelep ködbundájában. Amikor benyitok a kapun, már messziről látom, hogy ünneplőbe öltözött fiúk, lányok, hölgyek és urak toporognak ott, ahol a hosszú és szűk folyosó egy nagyobb piaccá öblösül. Rózenberszky László, az intézet igazgatójajön elém, s miután lekabátolok, beljebb invitál az éttermükbe. Körös-körül szépen megterített asztalok sora várja, hogy mindenki elfoglalja a helyét. Lassan megtelik a terem, s a tányércsörgések zajába másféle hangok is keverednek. De ezek hol szépek, hol dadogósak, hol félszegek, vagy éppen nevetéssel terheltek. A gyermekfelügyelők, a nevelők között kisebb-nagyobb fiúk Beszél az igazgató a karácsonyról, a szeretetről, a békességről, a mindennapok fontosságáról meg a családról. Igen, a családról, ami ezeknek a gyerekeknek fiatalkoruk s hosszú, szeszélyes kanyargásé, buktatókkal jócskán megtűzdelt rövid életútjuk ellenére sem adatott meg. De legalább próbálkoznak megteremteni maguknak. Nem véletlenül említem ezt, hisz az ünnepi vacsorán egyszer csak föláll egy 18 éves forma fiú, s az igazgató felé fordul.- Igazgató bácsi! Szeretném megkérni a Mónika kezét - mondja, s a mellette ülő vékony fekete kislányra néz. Amaz szégyenlősen elmosolyodik, s amikor jön a beleegyező mondat, előkerülnek a gyűrűk is. Fölhúzzák egymás ujjaira az aranykarikákat, és kitör a taps.- Lakatos Lajos vagyok - mutatkozik be a fiú, amint megszóvendőbelije. Hasonló a sorsunk mindkettőnknek - folytatja -, mert én ugyancsak voltam nevelőszülőknél és intézetben is. Pedig él az apám meg az anyám, de nem sokat törődtek velem. Itt viszont nagyon jó. A nevelők megértőek, miridenben ségítehek. Meg hát itt ismertem meg a Lajost is - néz a fiúra. Huncut villanás a szemében. S amikor a hogyan továbbról kérdezem őket, az igazgató szól közbe.- Az intézet idén vett itt, Szolnokon egy családi házat, egyelőre ott meghúzhatják majd magukat a fiatalok, ám ez még nem minden. Mert ha jól mennek a dolgok, akkor Rákóczifalván vásárolunk nekik egy házat, amit természetesen a nevükre is íratunk. Tehát igyekszünk továbbra is gondoskodni róluk. Arra a kérdésre pedig, hogy mikor lesz az esküvő, a fiatalok Al Az ifjú jegyespár: „A mi csemeténk biztos nem lesz intézeti gyerek!” és lányok ülnek. Egytől egyig állami gondozottak. S most éppen két ilyen hasonló sorsú fiatal kedvéért gyűltek össze a többiek. Elül a moraj, és az igazgató kér szót. Figyelem, ahogy beszél. Mondataiban ott bujkál a béke, a nyugalom, s a hangulat is érzelmes. De nem is igen lehetne más, mert termékeny erőfeszítésekről szól, azokra pedig a puszta értelem nem képesít, azokhoz érzelem is kell. Sőt! Ösztön. lítom. Jászdózsáról kerültem ide az idén júliusban. Tizennégy esztendeig nevelőszülőknél éltem. Az édesanyámról meg édesapámról csak annyit tudok, hogy már nagyon régen meghaltak. Eredetileg vasútépítő gépész vagyok, de már kiskorom óta a vendéglátó szakmák felé kacsintgattam. Most sikerült is, hisz a Kauri cukrászdában dolgozom mint cukrászinas.- Én meg Tiszajenőn, a Kinder tojás-üzemben - szól közbe a jöszinte egyszerre válaszolnak: - Hát, tavaszra tervezzük. S ha majd rendbejövünk, akkor természetesen gyereket is szeretnénk - melegszik fel a lány hangja- De pont a napokban beszéltünk arról - veti közbe a fiú -, hogy a mi csemeténk biztos nem lesz intézeti gyerek.- Nem, nem, isten ments! - toldja meg Mónika. Fönn, az emeleten az egyik teremben a jókora karácsonyfa alatt kisebb-nagyobb ajándékcsomagok hevernek. Ám mielőtt még kiosztanák mindegyiket, két fiú és két lány áll ki a terem közepére, s az ünnephez illő verseket mondanak. Majd pedig mindenki kézhez kapja ajándékát. Figyelem az arcokat. Úgy tűnik, mintha nem örülnének úgy, ahogy azt ilyenkor elvárhatná az ember. Jó lenne tudni, milyen gondolatok cikáznak a buksi fejekben. Mintha ezekre a gyerekemberekre rá lenne írva, hogy nincs olyan bíróság, nincs olyan hivatal vagy bármilyen más fórum, amelyik fölmenthetné azokat a szülőket, akik felelőtlenségből, bűnösségből, nemtörődömségből vagy az ital miatt alkalmatlanok csemetéik fölnevelésére. De mégis megindító látni, hallani, hogy mindezek ellenére is van olyan közösségi erő, amelyik ezeknek az emberpalántáknak jobb esélyt kínál annál, mint a menhelyi - vagy az évszázadok irodalmából ismerős - árva gyerekek sorsa. N. T. Fotó: Tarpai Zoltán Látlelet Mégis miért szép az élet? Miközben visszatekintek a több mint egy éve péntekenként megjelent látleleteimre, önkritikusan azt is be kell vallanom, hogy írásaim legtöbbje inkább borúlátó, mintsem - akár áttételesen is - reményeket ébresztő. Ám még akkor is szembe kell nézni a valósággal, amikor az ellenkezik a szabadságideológia népi-nemzeti változatának kísérteties tanaival. Akárhogy is, így van. Nem mintha képtelen lennék lelkesedni, vagy éppenséggel nem töltött volna el örömmel, hogy írásos tanúja lehettem a puha diktatúrából a demokráciába való átmenetnek. Szomorúvá vagy - ahogy tetszik - pesszimistává a társadalmi tények tettek, melyeket mindmáig nem tudok csupán az államszocializmus következményeiként értelmezni. Sem az elviselhetetlen méreteket öltő szegénységet, sem a munkanélküliséget, sem a hatalom megszállottjainak hazugságait, sem a kultúra fenyegető szétesését. Mert számomra tartóssá az érzések és gondolatok csakis egymástól válnak, egészükben; valamiképpen azonos irányúaknak kell lenniük, egymást kölcsönösen kell erősíteniük. A butaság vagy a leplezett ostobaság egyszerűsítő hatásának segítségével legfeljebb a „sikerpropagandához” kerülhettem volna közel, vagy a politikai demokrácia képeskönyvszerű jellemzéséhez. A minden bizonnyal másokat is idegesítő nemzeti ünnepiek szónokainak szólamaihoz. Ehelyett inkább az elhihetőnek látszó illúziókat akartam rombolni; akár annak árán is, hogy minduntalan szembekerültem a tekintélyelvűségre törő hatalom tehetséges vagy kevésbé tehetséges szereplőivel. Akik mellesleg magasztos eszmékben hisznek. Nem azért, mert az eszmék néha igazak, hanem mert hinniük kell bennük. Szemfényvesztéssel kell eltömniük életük felei között tátongó lyukat, melyen át különben ki tudja hová illannának „nemzetmentő” érzéseik és meggyőződéseik. A múló látszatállapotok persze sokkal könyörtelenebbek, nem engedik, hogy tegnap igazságai mára is érvényesek maradjanak. Nemcsak az életszínvonal kezdett zuhanni, amióta végbement az átmenet, hanem az élet látszólagos - bár okvetlenül nem teljesen igazságos - nyugalma is végképp elveszett. Míg a diktatúra úgy vetett gátat a társadalom spontán működésének, hogy folyamatait világnézetileg vezérelte, addig a jelenlegi időszakban az állampolgárok felszabadulása azért hiúsult meg, mert a kiszolgáltatottságot újratermelő materiális, szociális és kulturális feltételek nem szűntek meg. Vannak ugyan, akik egy coboly bundáért akár hárommilliót is fizetnek, de még többen vannak azok, akik karácsonyfát sem tudtak vásárolni. S ha a társadalom megalázottjai és megszomorítottjai mégsem menekülnek a halálba, ebben nem kis része van annak, hogy a hiábavalónak érzett dolgok romhalmaza bármilyen méreteket is ölt, akár egy kézfogásban, egy csókban, egy ölelő tekintetben az élet. elevensége jelenik meg. Ugyanígy a boldogabb napok reménye. Kerékgyártó T. István Őszét kutatók karácsonyi ajándéka a Damjanich Múzeumnak Szolnoki emlék a 80 éves Gunda Béla akadémikusnak Jász-Nagykun-Szolnok megyei néprajzos muzeológusok küldöttsége utazott az ünnepiek előtt Debrecenbe, hogy köszöntse a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Gunda Béla akadémikust, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanárát, a néprajzi tanszék alapítóját, volt oktatójukat. A küldöttség - Tálas László múzeumigazgató vezetésével - becses ajándékot vitt magával: tizenkilenc volt egyetemi hallgató, Gunda-növendék általt írt és a szolnoki Damjanich János Múzeum gondozásában kiadott néprajzi gyűjtemény tárat. A 150 oldalas könyvben a hallgatók közreadták az ország különböző tájain végzett néprajzi gyűjtőmunkájuk tapasztalatait, eredményeit, olyan anyagokat, amelyek eddig ismeretlenek voltak a néprajzi archívumokban. A hiánypótló értékes művet díszes kötésben adták át a jeles tudósnak. Az Észak-kaukázusi Tudományos Akadémia Néprajzi és Régészeti Intézetének kutatói értékes karácsonyi ajándékkal lepték meg a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársait: megküldték az 1991. október második felében rendezett I. Nemzetközi Oszétkutató Konferencia teljes anyagát. A kötet azért is értékes a szolnokiak számára, mert a múzeum munkatársai 1960 óta foglalkoznak oszétkutatásokkal, tekintve, hogy az 1300-as években a világ minden táján szétszóródott észak-kaukázusi népjcsoptort közül számos telepedett le a Nagy-Alföldön a jászok és a kunok bevándorlásával egy időben. A kutatások eredménye szerint a Jászság területén ma is legalább negyven-ötvenezer olyan ember, család él, akiknek eredete Oszétiába vezethető vissza. A Damjanich Múzeum munkatársai, akik az eddigi jászsági, oszétiai kutatásaikról a Múzeumi levelek sorozatban már közel háromszáz oldalas tanulmánykötetet adtak közre és küldtek meg az őszét kutatóknak Vlagyikavkázba, - négyen - meghívást kaptak a nemzetközi konferenciára. Sajnos anyagiak hiányában nem nyílt lehetőség arra, hogy eszmecserét folytassanak az összesereglett amerikai, angol, kanadai, indiai, törökországi és nem utolsósorban a házigazda őszét tudományos szakemberekkel, kutatókkal. A konferenciára kidolgozott, négy témát felölelő anyagot postán küldték meg. Közvetett módon beszámoltak a jászberényi Lehel kürtjéről, mivel a kürt mint ivóedény kultikus mindennapi eszköznek számít az őszét nép életében. Megismertették a magyarországi jászok, oszétok történetét, a katonai szolgálat eredetét és hagyományait, lévén a kaukázusi oszétok katonanép. Feldolgozták a jászsági kertkultúra jelenlegi helyzetét, amely ma is sokban hasonlít a termékeny őszét földeken alkalmazott kertműveléshez, kisgazdálkodáshoz. A távoli vidékről kapott értékes kötettel - magyarra fordítva - a Damjanich Múzeum eddig legalább száz kötetből, sok tárgyi anyagból és másfél ezer fényképből, magnókazettából álló őszét gyűjteményét gyarapítják. Szünidei szánkózás. Felvételünk Szolnokon, a Várkonyi téri domboknál készült. (Fotó: T. Z.) Ajándékra várva
