Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-24 / 301. (302.) szám
12 Megyei körkép 1991. DECEMBER 24. Aki túszul e j tette a kislányát Körülbelül egy hónapja számoltunk be arról, hogy eltűnt egy három és fél éves kislány, majd azt is közöltük, hogy megkerült. A még kétségbeesett anyuka szavait nyilvánosságra hozó írásunkat kifogásolta az apuka, sürgősen találkozni akart munkatársunkkal, hogy elmondhassa a maga igazát. Talán érthető lesz, miért nem kommentáljuk Vereckei Miklós önkéntes vallomását. Az apával Molnár H. Lajos beszélgetett. a „Évikéin, ez nem megoldás”- Szóval, azt mondja, én lejárattam Önt, mert azt írtam, hogy felelőtlen apa. Le volt írva ez a két szó a cikkben?- így nem, viszont az írásban ott volt, hogy én csak a kocsmát és a horgászatot szeretem.- Nézze, az élettársa semmi rosszat magáról nem mondott, csak azt kifogásolta, hogy iddogál a konyhában, és másfél éve munkanélküli. Ami miatt viszont nem biztos, hogy maga a hibás . . .- De dolgoztam. Anyámnak dolgoztam mint kisegítő, van egy kocsim, azzal járunk piacolni. Ha beugrott egy maszek munka, akkor azt csináltam, és abból éltünk. A piacolásból 4-500 forintom megjött. Első dolgom volt, hogy banánt veszek a gyereknek meg csokit, estére tejet, kenyeret, ezt, azt. Az, hogy nagy volumenű munka nem jött be, arról én nem tehetek ... És elnézést, leírta, hogy a kislány engem nagyon szeret. Hát logikusan hogy szeret meg egy kislány egy apát? Csak ha együtt vannak. Ha én kocsmáztam volna vagy csavarogtam volna, akkor a kislányom meg sem ismer. Én jóformán minden este vele voltam. Vagy vele játszottam. Vagy kéz a kézben a parkba mentem vele. Mert az anyja ... Ez az egész dolog augusztus óta jött be. Ott a nagylány, ők este leülnek, és 9-10-ig együtt tanulnak. Én meg a kislánnyal foglalkozom. Én számtalanszor felvetettem, hogy Évikém, ez nem megoldás, hogy hazajössz a munkából fáradtan, az nem igazi, hogy a lány nem akarja tudni, hogy neked kell leírni helyette... Ez halmozódott. Nekem az a bajom ezzel acikkel, hogy rólam ír, hogy milyen voltam, és nem arról, hogy miért történt meg ez az egész. „Rábízom a fantáziádra”- Nos, akkor mondja el, hogyan jutottak el odáig, hogy Éva azt mondta, költözzön el onnan?- Az volt, hogy már annyira nyaggatott, hogy menjek el. Október 23-án . . . Milyen ünnepünk is van nekünk akkor? . . . Szóval, október 23-án készült ez a fénykép, a kislánynak csináltattam egy tortát, ez az idén már a második volt, egy barátom csinálta, három marcipán volt rajta, na és akkor este elpakolt, én nem tudtam elpakolni, mert úgy reszkettem, szedtem a gyógyszert is már, a nyugtátokat, mindent, akkor bepakoltam a kocsimba a személyes dolgaimat . . . Nagy fájdalmat éreztem, amikor elmondtam az öcsémnek, hogy oda kell most menjek hozzád aludni, azt mondta, hát gyere, Mikikém, ha ez van, ez van. Visszamentem, beszélgettem vele, de már tíz óra elmúlt, és nem tudtunk dűlőútra jutni, de úgy búcsúztam el reménykedve, hogy lehet, ez kell neki, hogy egy kicsit felszabaduljon tőlem, hogy átgondolja a dolgokat. De rosszul sült el a puska. Másnap ott voltam, beszélgettünk, és . . . Kértem, add ide Vikit, ahol én alszom, van hely mellettem, mert nekem nagyon hiányzik a lány, ha már te nem vagy, valaki szuszogjon a fülembe ... És közben mondogattam, hogy csináljunk már valamit, ez nem megoldás, csak elmélyül a rossz, egymásra majd kígyót-békát kiabálunk. Nem és nem. Az biztos, hogy azt mondta: én nem hitegetlek. De mondom, bennem remények is vannak, azt szeretném, hogy tényleg házasodjunk össze, és akkor nem lesz csavargás, nem megyek horgászni, akkor keresek magamnak valami munkát, mert akkor tudom, hogy miért... Már egy hét is eltelt, közben olyan dolgokat láttam nála, amik azelőtt nem voltak. Mondom, Évikém, ezek honnan? Azt mondja, ajándék. Csak nem tőle, aki elvett tőlem? De, azt mondja, igen. És akkor kezdődött bennem a kérdezgetőzés, azt mondja, nem mondok semmit, hogy kicsoda, micsoda, rábízom a fantáziádra. Hát a fantázia meg elkezdett dolgozni éjjel-nappal. Egy hónapon keresztül éjszakánként ha három órát aludtam, az sok. Olyan voltam, mint egy kakukkmadár... Alig tudtam vele beszélni, mert a nagylány állandóan ott volt a sarkában, hiába küldtem, hogy menj már egy kicsit félre, foglalkozz valamivel, hogy tudjunk normálisan beszélni. Nem. Egyszer kérdeztem Évikétől, mondom, édesem, direkt kéred ide a lányodat, hogy ne tudjunk normálisan, emberhez méltóan beszélni? így nem lehet közös nevezőre jutni... De lehetett közös nevezőre jutni úgy, hogy még jobban kiborították az embert... A kislányomat minden másnap vagy harmadnap elvittem este, volt úgy, hogy értementem az óvodába, hát nagyon csavarogni már azért sem lehetett, mert reggel neki kellett menni óvodába. Háromnegyed hétkor itt voltam a Táncsics úton, és onnan kéz a kézben, Évikém fogta meg én a kezét, úgy vittük az óvodába. Nekem az olyan dolog volt, amikor együtt men-, tünk mind a hárman, amikor odáig eljutottunk, hogy beszélgettünk is, akkor tudtam szólni hozzá azon a rövid útszakaszon ..., s ez nekem nagyon jólesett . . . Mondtam, Évikém, neked is volt hibád, nekem is volt hibám, erre ráébredtünk, és akkor ezt küszöböljük ki, és semmi akadálya, hogy újrakezdjük. „Rázott, rázott, de nem csapott agyon”- Még mindig nem értem, mi volt az oka annak, hogy elküldte magát?- Hát amit le is írt, uram, hogy kocsmázok meg nincs munkahelyem. Ezt aláírom. De piacoltunk, amit tudtam, vittem nekik. Többet nem tudtam. Mit csináljak? Ez volt az ok. Nem nő, se nem férfi. Valamikor úgy állapodtunk meg, hogy ha valamelyikünknek lesz valakije, akkor szólunk egymásnak. És akkor mondta nekem, és ez volt az első ok, hogy megütöttem. Hirtelen felindulásból. Abban a pillanatban elindult a kezem, hát meg is repedt neki a szája. Utána meg én is sírtam és ő is sírt. Kimentünk együtt a Tiszapartra, leültünk, miért kellett ilyesmi? . . . Utána még én is segítettem, kamillás teával borogattam a száját. Megbántam utána, de abban a pillanatban elönti az ember agyát.. . Három hétig'akkor még együtt voltunk, de úgy, hogy nem is volt köztünk semmi. Aztán elment. Nagyon el voltam már keseredve. Évi bennehagyott a kételyben, és ez nagyon fárasztó dolog ám, hogy semmit sem lehet cselekedni, csak ez mindig benne van az ember agyában ... Akkor már tényleg kezdtem bezsongani, mondom, szóljon már, hogy mit érezzék, mire gondoljak . . . Azt mondja, ő nézni akarja a Dallast, bement tévézni. Amikor vége lett Dallasnak, kitaláltam, hogy majd reggel eljövök Vikiért, hogy elvigyem a keresztanyjához. Nagy nehezen belement. Én akkor öcsémékhez mentem, és akkor vettem elő a papírost meg a ceruzát, a búcsúlevelet akkor írtam. Először őhozzá írtam, elég hosszú volt, utána anyámnak írtam, a testvéreimnek, s utána egy harmadikat szombat délelőtt írtam. És akkor döntöttem, hogy öngyilkos leszek, illetve Évinek úgy írtam, hogy Vikikével... Vártam, hogy körülbelül öcsémék jönnek haza a piacról, a kádba vizet engedtem .... a kicsinek szedtem még elő játékokat... Beültem a kádba, és hajszárítót használtam, öthat másodpercig tartottam a vízben, rázott-rázott, de nem csapott agyon ... Jaj istenem . . ., fogtam magam, leengedtem a vizet, felöltöztem, a kislányt is felöltöztettem, és azt mondtam, gyere, menjünk a vakvilágba, és a leveleket otthagytam az asztalon. S elindultunk, bolyongtunk, végül eljutottam egy baráthoz. Arról nem tudtam, hogy engem már köröz a rendőrség. Gondoltam, menjünk a mamához . . . Átgondoltam a dolgot, ha egyszer nem sikerült... Útközben még eszembe jutott, hogy a sok gyógyszert is otthon hagytam, tehát a gyógyszerezés sem sikerült volna ... „Hát te ennyire hülye vagy?!”- Nem gondolt arra, hogy mi lesz a kislánnyal? Hogy esetleg ha maga meghal, ő is belenyúlhat a kádba? . ..- Mondom, hogy akkor már kellett hogy jöjjön az öcsém ... De arra nem is gondoltam, hogy utánam nyúl a kislány.- Tegyük fel, magával azt tesz, amit akar. De egy ártatlan kislánnyal nem tehet ilyet épeszű ember.- Hát olyankor nem épeszű az ember. Nem hiszi el, de nem épeszű. Uátja, még arra sem gondoltam, hogy a fürdőszobában magamra zárom az ajtót. Olyankor nem tud az ember gondolkozni, higgye el, uram.- Hogy maga mit érzett, azt sejtem, de mit érezhetett egész idő, másfél nap alatt a kislány?- Azt észrevette, hogy sírok, kérdezte, apa miért sírsz. Mondom, mert fáj a fogam, kislányom ... De más semmit nem érezhetett. Adtam neki rendesen enni, mint mindig, vettem neki virslit, kenyeret, rágógumit..., hát hogyne adtam volna enni neki?!...- Most tudja, mi a nagy baj? En a maga helyébe képzelem magam: ezután a kislányával nem nagyon fog tudni találkozni. . .- Dehogynem! Éva azt mondta, hogy ideadja, de egyelőre a húgom felügyelete mellett, amíg rendbe nem jövök, utána meg ideadja úgy, mint eddig. Tegnapelőtt ott voltam, nem nagyon tudtam vele beszélni, mert ott volt a barátnője és a családja. De vittem ajándékot mindenkinek ... Szégyellem magam, nappal nem is jövök ki szívesen. Utána első nap találkoztam egy barátommal, azt mondja: mi van, te őrült, hát te ennyire hülye vagy, hogy ezt csinálod?! Nagyon szégyellem így utólag, hogy akkor tényleg őrült voltam. Azok meg, akik nem ismernek, úgy ítélik meg, hogy az ilyen apa nem érdemli meg a gyermekét. Legalábbis így fogják fel... A mozdonyból látta meg először Hadnagy Józsefet - noha Veszprém megyében, Gyulafirátóton született - hol ide, hol oda sodorta az élet. Ez érthető, hiszen pályamesterként kereste a kenyerét, és így például dolgozott Pápán meg Püspökladányban is. 1941 nyarán egy ízben mozdonyon utazott, és a kunmadarasi állomáson észrevett egy fehér kötényes, nagyon szép kislányt, aki kannával a kezében éppen vízért ment. Úgy tűnik, meglátni és megszeretni egy pillanat műve, ezért rögtön szólt is a vele utazó munkatársához: Gábor, mondja már, ki ez a fehér kötényes, csinos lány. Miért, Hadnagy úr? - érkezett a felelet. Csak azért, mert elveszem feleségül. út, lányt tisztességgel felnevelni, és előfordul, hogy a hiányzó forintokat a gyerekek vagonkirakással pótolták. Végül is ez sem tűnt rossz leckének, és megtanulták a munkát becsülni: ma tanárként, hivatásos katonaként, katonatisztként dolgoznak. Erre az ötvenéves, szép évfordulóra Józsi bácsi aranylánccal lepte meg a feleségét, a gyerekek meg a családtagok pedig temérdek virággal kedveskedtek. Madarason azután megismételték az egykori igent az anyakönyvvezető és a plébános úr előtt is. Mivel nagy a család, az összejövetel - ami szintén ebben a nagyközségben volt - két napig tartott. A családfő szavai szerint most „kéthetes” korú, azaz 77 éves, Mivel Hadnagy József szavahihető ember volt, még abban az évben, 1941-ben össze is házasodott Szoboszlai Juliannával. Huszonhárom esztendőt töltöttek Kunmadarason, és most már a huszonötödiket Kisújszálláson. Egyszer azt vették észre, hogy hat gyerekük, tizenöt unokájuk (sőt dédunoka is van) már az aranylakodalmukat szervezi. A teljességhez hozzátartozik, hogy nyolc gyerekük - hat fiú és két lány - születetett, akik közül hat most is él. Közülük három Madarason, három Pest környékén. Bizony, nem volt könnyű ennyi fi-Julianna néni pedig kilenccel kevesebb. Ő otthon tesz-vesz a ház körül, Józsi bácsi pedig ma is dolgozik, mivel Kisújszálláson a tűzoltó-egyesület elnöke. Bár nem kötelező, de naponta bejár, elvégre a munkáját - bármit is végzett - mindig komolyan vette. A jövő elképzeléseit illetően azért nevetve megjegyezte: jó lenne a másik hetvenhetet is megérni. Rajtunk nem múlik, ezért szívesen közreadjuk az óhajt... D. Sz. M. Fotó: Nagy Zs. Ifjú betlehemesek A szolnoki Vártemplomban betlehemes játékot mutattak be a Tallinn Általános Iskola diákjai. Fotó: Korányi Éva
