Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-21 / 300. szám
8 Irodalom -művészet 1991. DECEMBER 2 Mennél inkább magára maradt, annál inkább szerette Hujó a magányt. Füleire szorította két maszatos tenyerét, s így állt ki az ég alá, hogy élvezze a nesztelenséget, s lélegzetét is visszafogta, hogy önmagát se hallja. „Ez az ős-csönd - gondolta -, amely a világ keletkezése előtt létezett”. Beleborzongott saját vakmerőségébe, amikor ezt a legöregebb csendet kihallgatta titkon, aztán zihálva nyargalt vissza a faluszéllel és az erdővel érintkező, gyommal felvert kömyékű házba, és folytatta a falak festését ott, ahol abbahagyta. Akadtak, akik rajtakapták néha, amint égre emelt arccal és földbegyökerezetten, a nyári hőség dacára is reszketegen mered a semmibe - és féltek tőle. A félelem pedig képzelgéseket szül. Ha hótalan, fekete teleken füstölt éjjel a kéménye, arról beszéltek, hogy szellemek röpdösnek a háza felett. Máskor nem evilági lények nyomait fedezték fel korhadt kerítése mellett a csillámló porhóban, holott ezeket a nyomokat ő hagyta: rongyokat csavart foszlott bakancsára, s úgy cipelte ki kétágú létráját, és felmászott rá néhány fokot, hogy közelebbről kémlelhesse a csillagos ég színeit. Merészségükkel kérkedő suhancok lopakodtak egyszer ablakához, és a belső falakra kent zagyva pingálmányok vadonábán felfedezni vélték Jézust, de fejjel lefelé szögezve a Keresztre. Miután ennek híre ment, felháborodott fanatikusok rontottak a házba, lemeszelték az „istentelen ábrázolatot”, az őrjöngve tiltakozó Hujót pedig alaposan helybenhagyták. Idővel azonban mérséklődött, később kö-' zönybe süppedt, majd végképpen elenyészett az izgalmakat fakasztó kíváncsiskodás hóbortos személye körül. Megszokták és hovatovább nemlétezőnek tekintették mindaddig, míg valóban megszűnt létezni. Akkor azonban ismételt és minden elképzelhetőnél viharosabb érdeklődés támadt iránta. Szomszédok fogtak gyanút és felfeszítették a szúette ajtót. Minden bútordarab a kamrában s a konyhában halmozódott - a „nagyszobában” csak egy kanapé volt, rajta a hanyatt fekvő Hujó, illedelmes halottként felöltözötten, hasán összefont kezekkel. A bámész belépőket a halottasházak savanyú levegőjével keveredett, erős terpentinszag fogadta, a földön ecsetek meg temérdek festékesdoboz, a falakon s még a mennyezeten is olyan tiri-tarka mázolmányözön, amely egy kisgyerek első „festményeire’ ’ emlékeztetett. Gyermekien kicsire zsugorodott Hujó teste is, csak hegyes ádámcsutkája és felső ajkát elborító, vékony szálú, fehér bajusza bizonyította, hogy koros ember teteménél állnak. A polgármesteri hivataltól értesítést vitt a posta Pesten lakó öccséhez, aki fel nem fogta: miképpen nyomozták ki hollétét, hiszen huszonöt éve nem járt bátyjánál, s a leleplezettek haragjától és szégyenétől dühöngve ötezer forintot küldött az anyagi gondokról siránkozó hivatalnak, meg egy nyilatkozatot, miszerint lemond a bátyja után őt illető házról a hivatal javára, amely intézmény képviselői azonban fanyalogva tanakodtak, hogy mitévők legyenek az értéktelen értékkel? Bágyadt kísérletként újságokban reklámozták a roggyant épületet, mint „kies nyaralót”, és csodák csodájára heteken belül megalkudott rá egy hibbant holland, aki még azt sem kívánta, hogy lemeszeljék a falakról a sok csúfságot. Sőt, mint akinek még Csák Gyula: Bolond Hujó kedvére is van a látvány - fényképeket készített a falakról, és ezeket elküldte otthoni barátainak, hogy azok is derüljenek rajta: miféle kacifántos kuckót vásárolt valahol, Európa egy homályos zugában. Olyanok is meglátták a fotókat, akik értettek valamit a festészethez, és csücsörítve meg fontoskodva bólogattak, hogy ámbár semmilyen ismert irányzathoz nem hasonlítható, azért - hm-hm - van benne valami figyelemre érdemes ... Ez a megítélés döbbenetes felfedezéssé fokozódott, miután egy hivatásos fotós - csupán szórakozásból - kinagyított néhány részletet, és véletlenül odacsöppent, légypiszoknyi festékpacnikról kiderült, hogy tökéletes realizmussal festett denevérek, elefántok és más élőlények, avagy tárgyak, például káprázatosán megmunkált ékszerek, foltozott vasfazekak stb. Ezeket a nagyításokat meg az eredeti fotókat közölte egy képeslap, és hamarosan elindult a lavina. Kontinenseken átterjedő magazinok munkatársai rohanták meg Hujó házát, s legkorszerűbb fotóberendezéseik használata révén rövidesen hatezer „véletlen” pöttyről bizonyították, hogy párjukat ritkító miniatúrák. Egyikükről három híres anatómus egybehangzóan állította, hogy olyan emberi tüdő, amelyen csak mikroszkóp alatt látható erecskék és hörgőhólyagocskák is kimutathatók. Fizikusok egy csoportját az ejtette ámulatba, hogy egy pufók angyalka kiszakadt párnájából szállingózó pihék a berillium ezüstfehérjét, a cirkónium szürkésfehérjét, a niobium acélszürkéjét, az ólom fakószürkéjét, a színtelen argon színtelenségét olyan hitelességgel tükrözték, mint amilyenekként laboratóriumokban megfigyelhetők, vagy mint amilyenek eredeti állapotukban voltak ezek az őselemek a Nagy Bumm utáni ezredmásodpercekben, tehát születésük pillanatában. Dühödt vallásfilozófusok pattantak a csatatérre, hogy a Nagy Bummról szóló hiedelmekkel szemben a festmény egyértelműen vallási ihletése mellett rántsanak lángpallost, hiszen egyébként mit keresne a falakon például az angyalka és megannyi, bizonyíthatóan bibliai fogantatású más jelkép?! Ezt a feltevést erősítették neves építészek is, mondván, hogy a szoba ugyan szögletes és vízszintes mennyezet zárja le. a freskók összesége mégsem valami robbanás utáni felfelé tágulást érzékeltet, hanem felfelé szűkülést, mint a templomok. A művészetek és a tudományok civakodó képviselői jobb híján abban egyeztek meg, hogy Hujó művének ideiglenesen a Káosz Rendje címet adták, és mindmáig folytatják a háborúskodást annak érdekében, hogy megleljék a Rendet a Káoszban. A háborúság elérte a falut is. Magnókkal, filmfelvevőkkel felfegyverzettek tömege járkált házról házra, és firtatta, hogy valóban tüdőbajos volt-e Hujó, csakugyan a kútba lépett-e apja, amikor a téeszbe kellett volna lépnie, hihető-e, hogy egyszer Firenzébe is elutazott, igaz-e, hogy nyomora ellenére hűségesen segítette öccsét a továbbtanulásban apja rendelése szerint, és így tovább. Mindenki mást mondott, mert mindenki jobban akarta tudni másnál az igazat. Óriási gépek jöttek, leborotválták Hujó háza környékét, azután hozzáértők bepólyálták, majd betonba zárták a falakat, és kioperálták a falu testéből, utána pedig világkörüli útra indították, vagyis az örökkévalóság tulajdonába került, érdeme szerint. A polgármesteri hivatal tulajdonából viszont hamar átkerült a megye, majd a kormány tulajdonába, mint össznemzeti kincs, ami összemberi kincsként hagyta el az országot sokkal nagyobb summáért, mint amekkorát magyar műalkotásért bármikor is fizettek. Diadalútra indult a kicsiny helyiség, amelybe a Végtelent sűrítette Hujó szelleme. Teste ellenben helyben maradt. Felverte a gyom a sírját, mint valaha a háza környékét. Valakinek eszébe jutott, hogy a test ugyan csak porhüvelye a léleknek és a szellemnek, de mégis kitüntetés egy test számára, ha olyan lélek és szellem lakott benne, mint Hujóé, ezért hát a test is többet érdemelne. Ötszáz forintos alapítványt hozott létre, hogy méltóbb külsőt kapjon a test nyughelye, de mindmáig nem növekedett az alaptőke, amelynek befizetési csekkszámlaszáma: 19/91/9/1. Markó Károlykiállítás Csaknem minden, a magyar festészet kezdeteit taglaló tanulmány, könyv, kiállítás id. Markó Károllyal kezdődik. O az a mester, aki alkotó éveinek nagy részét külföldön töltötte, és mégis érdeklődve figyelte a magyarországi művészéletet. Az idén van kétszáz éve, hogy Markó Károly Lőcsén meglátta a napvilágot. Ebből az alkalomból nyílott január közepéig látogatható tárlat id. Markó Károly művei címmel a Magyar Nemzeti Galériában. Ezt megelőzően éppen negyven éve volt Markó életmű-kiállítás. Bár a bemuta sokoldalúan foglalkozik Mari Károly művészetével, többség ben mégis rajzművészete kér előtérbe. Nyilván annak oká hogy teljes egészében felvont tátják a Nemzeti Galéria grafik tárában fellelhető Markó-rajz kát, vázlatokat, metszeteket, I nulmányokat. Kiegészítve Esztergomi Képtár és más gyí temények anyagával. Miközb természetesen kiállították isim és kevésbé ismert olajfestm nyeit is. Itt vannak korai tájk pei, amelyek még más mesteri Diana a vadászaton (1833) Tanulmány hatására készültek. S a term szeti előképek után keletkezi magyar várromok, felvidéki t jak, és talán legismertebb fe: ménye, a Visegrád. Itt az aggteleki cseppkőbe lang természeti szépségeit, s tét-világos árnyalatokkal és 1 egyszerűsített formákkal vissz adó festménysorozata, a béc korszakának mitológiai tárg; rézmetszetei, a kismartoni éle képei. Közülük is a legismertel Az uborkát tisztító leány, 183 bői. Három évtized után, amik rövid időre Itáliából házalátogi a Magyar alföldi táj gémeskűtl és a szivárványos Puszta cin képeit festi meg. (Kádá Oláh Zoltán: Titokban A madárhangokba bújt alkonyatbái körénk száll a lassú fényű virradat s fellármázza a pihenő partokat. S amíg a Föld felénk fordítja arcát a tenger felolvassa az éjszakát, mi hullámonként nyelte el az álmunk. Meg kell halnom mégis ezen az estén: az Időt nálam felejtette Isten, mit ma titokban vissza kéne adnom. Sárándi József: Találkozásaim az ördöggel Naponta rámköszön az ördög árnyékként követ akár egy pénzéért reszkető uzsorás Fenyegethet - adósa nem vagyok sem neki se senki másnak de övé összes szorongásom kívánságom is rá testálom foltozza be az égi ózonlyukat * és füldugóval hallgassa közben a búvárharangokat {__.__) Rózsa Endre: Ballagó Tengerpart ó fövenyén homokszem nő a homokra, de ez az út is enyém Tengerpart szűz fövenyén egy porszem száll le a porra, de ez a por is enyém. Tengerpart rőt fövenyén medúzák sülnek a napba, de itt az idő az enyém. Tengerpart hűs fövenyén leülepszik a sok fura lábnyom, de ez mind én vagyok, én. így hívta mindenki. Esetleg hozzáakasztották a keresztnevét is: B. A szomszédban laktak. Apja kisbíró, községházi küldönc - mindenes volt. Négyen voltak testvérek. O a legnagyobb. Két évvel fiatalabb nálam. A két községet egyesítették, a községháza a szomszédos nagyobb faluba került. A gazdaság központja még előbb. A hodályszerű, nagy klubszoba előszobájából nyílt a községháza. Ití volt a falu egyetlen telefonja: fekete, kurblis doboz. B. akkor járt negyedikbe, s már Duminak szólították, mert gyerekkorában így mondta a gumit. Élete végéig hordta, mint az oltáshely kis fényes, forradásos pecsétjét. Apja, a mindig köhécselő s kocsma körül settenkedő kisbíró, valahogy kieszközölte, hogy B-nek ne kelljen tovább tanulnia a szomszéd falu általános iskolájában. Elég neki négy osztály, tud írni, olvasni; kell a kereset, nagy a család ... Nálunk a négygyerekes család nagynak számított. Egy-kettő volt az ésszerűnek tartott gyermekszám. Különösen akkor, a háború alatt-után. Dumi apja sok kis megbízatásából átörökölte a telefonügyeletességet. Ez kötötte a falut a világhoz. Övé lett a kétszer-három méteres községházából született telefonszoba. Egy nagy asztallal, lócával, székkel. Meg kályhával. A falon a két félteke térképe lógott. A legyek úgy össze-vissza utazták, s annyi helységnevet jelölő pöttyöt hagytak rajtuk, hogy e két térképnek már nem volt fehér foltja... Beültették Dumit e kis szoba-kalodába. Ha csengett a telefon, jelentkezett. Üzentek valakinek, ő ment, átadta. Addig más hiába is telefonált volna. Általában a brigádvezetőnek (egy brigád lett a falu), a négyosztályos iskola vadász- és kocatartó tanítójának, a felcsernek, a könyvtárosnak telefonáltak. A falu többi lakóját nem keresték telefonon. Dumit korán keltették, hogy naponta elfoglalja hivatalát. Ült estig e kis szobában, a csend börtönében. Olvasott. Ketten olvasták csak ki a-tól zettig a falu ósdi könyveket kínáló könyvtárát: ő meg a pap. A református pap a másik szomszédunk volt. Az én könyvtáramat is átrágta néhány hét alatt. Azt vallotta: ha egy könyvet érdemesnek tartottak kiadni, akkor azt érdemes elolvasni is. így ő minden könyvet elolvasott. Lenin és Sztálin műveit is. Az ősz, a tél, a kora tavasz könnyebb volt Duminak. Akkor már kora délután gyülekeztek a suttyó legények a klubban (azt is ők takarították, és Dumi fűtötte), nem volt egye-Györke Zoltán: Dumi dűl. Bár nem vették emberszámba, sokat ugrasztották, átverték, komolyabban azért mégse merték bántani: a szemekben amolyan kishivatalnokfélét testesített meg. Ő volt a telefonügyeletes, a kapocs a falu és a tág világ között. Legtöbbször ott kártyáztak az ő kuckójában: ott mindig meleg volt, ősszel-télen fűtött. De a nyár . . . Akkor mindenki dolgozott. Porfenekű, mélységesen üres katlannak tűntek az utcák, az egész falu. A csend ólomsúlyként nehezedett a dobhártyára. Dumit sokszor az asztalra nyomta az álom. A felcsörrenő telefon szirénaként hasított álmába, lassan moccanó tudatába. Előfordult, hogy a fekete bakelitdoboz napokig néma maradt. De ott kellett lenni, hátha most fut végig valamilyen nagy, fontos hír a drótokon . .. Ült Dumi e nyáron fölfortyanó csendkatlanban, a magány szorító kényszerzubbonyában. S nem volt, akihez szót indítson. Csak az olvasás, csak a dobhártyán dübörgő csend, csak a végtelen, kongó magány. .Vitatkozott - önmagával. Hangosan. Ez az önpárbeszéd - káromkodás volt. Elégedetlenségét, tehetetlenségét, önmaga ell ni lázadását tükrözte. Valami megszaka valahol bent mélyen. Lassan már másokk se beszélt, vagy mások nem tartották őt b szélgetőpartnemek. Végképpen magába bu kolózott. Összehúzódó sün lett. Csak őt tü kék se védték ... Gyűltek kinn, az épület előtti fenyőfák é gyűrűi, évre év rakódott. Dumi olvasott, pe lekedett belül ágáló másik énjével. Nag nehéz tusák vívódhattak benne. Nem vett< észre. Az olvasmányok, a könyvek palléro ták az értelmét, a tehetetlenségben elégő 1 leksalak mellett tudás is ülepedett benne, magány álmodozóvá építgette. Vonzotta távol, a világ, a térképről megismert varáz latos messzeség. Ha este olykor - előfordult velünk, sült legényekkel - éjfél után értem haza, láttái hogy Dumiék egyik szobájából fény öml ki az utcára. A család az egyik szobábi aludt. Dumi a másikban elindult világköri utazásra - a térképen. Nem volt olyan órszá város, hegy, folyó a térképen, amelyet ő k pásból meg ne talált volna. Sose tanult föl rajzot. Beosontam hozzá egyik éjszaka. Vele elbeszélgetett, tőlem minden iránt érdek! dött, kérdezősködött. Bízott bennem. „I< nézz - hajolt a térkép fölé szinte felizzó ar cal. - Peru, Brazília vagy amott Indonézi Pápua-Új-Guinea” - mutogatta térképlap! elérhetőnek vélt távoli tájakat. - Hogy kél ide elmenni? - vakarta izgalomtól már-m szikrázó fejét. Valahogy majd elmegyün nyugtatgattam. Majd kitalálunk valamit. Nem figyelt, csak mondta a magáét: - Hoj kéne ide elmenni - s káromkodott. Egyszer aztán elindult. Nem tudom, n tűzött ki útja végcéljául. Eltűnt a falubc ahonnan talán soha nem jutott távolabb szomszéd községnél. Tavasz volt, s ő új érezte, várja a pampa, az őserdő. Két h múlva találták meg a falu határában, ej fenekén alig arasznyi vizet tartogató áro ban. Eddig jutott el, nekivágva a világnak. Húszéves se volt...
