Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)

1991-12-14 / 294. szám

1991. DECEMBER 14. Nézőpontok 7 Szombatijegyzet A per A törökszentmiklósi Hunyadi Úti Általános Iskolának jelenleg egy igazgatója sincs. A török­szentmiklósi Hunyadi Üti Általános Iskolának három igazgatója is van. A két állítás persze hogy kizárjaegymást. Aki azonban megfigyelte a jegy­zet kölcsönvett címét, sejtheti, hogy kafkai törté­net következik. S a két egymásnak ellentmondó állítás mégis valamiféle abszurd valóság. Mert az iskolának igazából egy igazgatója sincs, de lehet­ne akár három is ... A történet még a megboldogult pártállamban kezdődött. Mivel Péter Józsefnének, az intéz­mény igazgatójának 1990 nyarán lejárt a megbí­zatása, az illetékes hatóság, az akkori városi ta­nács pályázatot írt ki az állásra. A hirdetésre két pályázat érkezett, s a kettő közül a tantestület Péter Józsefné elképzeléseit szavazta meg az ok­tatási törvényben előírt arányban. A pártok helyi szervezeteinek kezdeményezésére azonban - amint arról lapunkban is beszámoltunk - a tanács a hajdani megyei tanács jóváhagyásával olyan döntést hozott, hogy csak akkor nevezik ki öt évre az igazgatót, ha a tantestület az a törvény szerint 50 százalék plusz 1 szavazat helyett 75 százalék­ban támogatja a pályázót. Mivel Pétemé nem érte el e bűvös „törökszentmiklósi határt”, csak egy évre bízták meg az igazgatói teendőkkel. Kezdetben elfogadta a „helyi törvényt”, ké­sőbb azonban a megyei munkaügyi bírósághoz fordult. A bíróság először visszautalta az ügyet a munkaügyi döntőbizottságnak. E testület, mivel tisztában volt azzal, hogy nem ő az illetékes, újra a megyei munkaügyi bírósághoz küldte vissza az ügyet. Az akta vándorlása végül is célba ért, megtartották a tárgyalást, amelyen a bíróság el­utasította Péterné keresetét. A döntést termé­szetesen megfellebbezte, s a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága éppen a napokban postázta az október 16-án megtartott tárgyalásról a hatá­rozatot. „A Legfelsőbb Bíróság a Szolnoki Munka­ügyi Bíróság 1. M. 152/1991/5. számú ítéletét hatályon kívül helyezi, a Törökszentmiklósi Vá­rosi Tanács VB 25/1990. (VI. 14.) számú határo­zatát megváltoztatja (a 75 százalékos követel­ményről - a szerk.), és megállapítja, hogy felpe­resnek az igazgatói munkakörébe történt kineve­zése 1990. augusztus 1-től 1995. július 31-ig terjedő időszakra szól.” - olvasható a határozat­ban. Igaz, hogy másfél év után, de győzött a törvé­nyesség, az igazság. Kár lenne azonban ezen örvendezni, hiszen időközben történt egy s más, s valójában mégsem fordult jóra minden. A törökszentmiklósi önkormányzat vezetői kezdetben úgy nyilatkoztak a sajnálatos ese­ményről, hogy nem tartották volna szerencsés­nek, ha azzal kezdik működésüket, hogy hatályon kívül helyezik az előd, a városi tanács döntését, s mivel az ügy amúgy is bíróság elé kerül, megvár­ják annak határozatát. Nem töltötték azonban tétlenül a várakozást. A bürokrá­cia tehetetlen­ségi ereje vitte tovább az ese­­ményeket? Mindenesetre tény, az idei év első felében - tartva magukat Péterné egy­éves megbíza­tásának lejára­tához - pályá­zatot írtak ki az állásra. Pályázó azonban egy sem akadt. Hogy mégse induljon szeptemberben igazgató nélkül az új tanév, Mészáros János alpolgármester vál­lalta el, hogy egyéb munkái mellett megbízott­ként ellátja a Hunyadi úti iskola igazgatói teen­dőit is. Ám eközben újabb pályázatot írtak ki az állásra. Hogy ezt mi indokolta igazából, nem kaptam választ az alpolgármestertől. Filozofikus mélységekig elemezte a rendszerváltást, s hogy milyen vezető emberek kellenek ahhoz, hogy felemelkedjen nemzetünk. Mindebből s az okta­tási bizottság általa idézett szakvéleményéből ar­ra a következtetésre jutottam, hogy Pétemé mint iskolaigazgató nem kívánatos az önkormányzat számára. Hiszen mi másért írtak volna ki újabb pályázatot? Ezúttal nem hiába, s itt lép történetünkbe az újabb potenciális igazgató. Az egyetlen pályázót - aki mellesleg ugyancsak igazgató volt egy má­sik településen, ám a tantestülete nem szavazott neki ismét bizalmat - pár héttel ezelőtt bemutatták a Hunyadi úti iskolában. A találkozón nem volt jelen az egész tanári kar, de ettől függetlenül amolyan próbaszavazást is tartottak, s a harminc­egy szavazóból tizenheten elfogadták a pályázó „programját”. S ez egy rendkívül érdekes mel­lékszála „a pernek”. A tantestület, amelynek te­kintélyes hányada kiállt - s ezt az önkormányzat­nak írt leveleivel is bizonyította - Pétemé mellett, úgy tűnik, feladta. Tulajdonképpen ugyanez ját­szódott le a szolnoki Rigó úti iskolában is, ahol két alkalommal százszázalékos szavazattal vok­soltak az igazgatónő mellett, harmadszorra már beérték mással is. Egy külön jegyzet témája le­hetne, hogy mi okozta ezt a változást. Ha a kény­szerű megfelelés az ok, az nagyon elkeserítő len­ne. Ha a pedagógusok azért alkudtak meg, mert ráéreztek, hogy főnökük nem kívánatos a még nagyobb főnökségen, az több mint tragikus, hi­szen akkor ők alighanem így nevelik mindenkori „jó alattvalóknak’ ’ gyermekeinket is. Ebből pe­dig már elég volt több mint negyven éven át. E kis kitérő után térjünk vissza Törökszent­­miklósra. Bírósági határozat ugyan van a Hunya­di úti iskola igazgatójának személyéről, de ugyan ki merné garantálni, hogy ő lesz 1995. július 31-ig az intézmény vezetője? A per, amelyet Pétemé végül is megnyert, úgy tűnik, igazából most kezdődik el. Tat O^/kJtiío^ Konsztantinov és tigrisei Delta István a görgőn Centená­riumi gála A Fővárosi Nagycir­kusz megnyitásának századik évfordulója alkalmából centenáriu­mi gálaműsort mutat be. MTI Fotó: Földi Imre A magyar Herkules Karácsonyi készülődés Talán kétéves lehettem, amikor életem legelső versikéjét a velünk átellenben lakó Koczó nénitől megtanultam. Az utolsó két sorát még ma is magammal hordom: „Ha nincs kalács a rácson, jaj, de szegény karácsony!” Vajon idei szép ünnepeinkre mi kerül a rácsra, azaz hogyan készülnek az emberek? Alsó-Szászberek tanyavilága körül füttyös, hegyes szelek ker­­getőznek. Tisztára söprik az ég udvarát, védett helyre szorítják az embert. Az udvaron óriási acsarkodással csak a négy kutya fogad, ámbár odabenn békésebb a világ. Az itt élők szemmel lát­hatóan nem dúskálnak a földi ja­vakban, így nem lep meg, amikor a 70. esztendejét taposó házigaz­da, Makai András imigyen kezdi. Nem bírja a buksza- Kérem szépen, az idén nem lesz ajándékozás, mivel nem bír­ja a buksza. Bár a feleségem sze­rint jó lenne egy kis fa, de hát még nem tudjuk, miből kerítjük elő azt a 6-800 forintot, ameny­­nyibe kerül.- Hízó?- Már nincs, kiöregedtünk be­lőle, bár csirkéket azért tartunk. A gyerekeket szétszórta a sors: három Tószegen, egy Pesten, egy pedig Szolnokon él. Ha még­is ránk nyitja az ajtót valamelyik, lekapunk a lábáról egy kakast. Hogy az ünnep hangulatát idéz­zük, azért kocsonya az lesz, meg bekarikázok a faluba, és veszek néhány csokoládét az unokák­nak. Búcsúzásképpen kikísér a kertkapuig, és addig néz utá­nunk, amíg kocsink a kátyúkat kerülgetve el nem tűnik a messzeségben. Jászkiséren első utunk dr. Kishonthy István római katoli­kus plébánoshoz vezet.- Hogyan készülnek a kará­csony megünneplésére?- A hajnali szentmisék hétköz­napokon reggel hétkor kezdőd­nek. Az éjféli misét 24-én éjjel tizenkettőkor tartjuk, és erre álta­lában sokan eljönnek. Mindeze­ken kívül december 25-én dél­előtt tízkor a hittanos gyerekek pásztorjátékot mutatnak be a templomban. Utána ünnepi nagymise és szentbeszéd lesz. Egyébként a betlehemes játékot játszó diákok karácsonyi aján­dékcsomagot kapnak az egyház­­községtől. Az ünnepség fényét emeli az a tíz, villanyégőkkel fel­szerelt karácsonyfa, amelyek február 2-ig állnak a templom­ban. Mivel Jászkisér lakóinak egyik fele katolikus, a másik pe­dig református, felkerestük Be­­rekszásziMarianne helyettes lel­készt is. v - Mi az ünnepekre a készülő­dést november közepén kezdtük. Ugyanis a gyerekekkel decem­ber 24-én délután négytől rövid színdarabot mutatunk be, amely­ben közel ötvenen szerepelnek. Mi is megajándékozzuk őket, és minden családot, amelyek az egyház terheit hordozzák, pár so­ros levéllel keresünk fel.- Miképpen díszítik a kará­csonyfát? A gyülekezet fája- Ez a gyülekezeté, és a temp­lomban áll. Díszként rá minden gyerek egy almát és két szem diót hoz. A diókat bearanyozzuk, -ezüstözzük, az almákat kifénye­sítjük, cémaszálra pedig pattoga­tott kukoricát fűzünk. Termé­szetesen a gyertyák, csillagszó­rók sem hiányoznak majd róla. Ez a szerény, de mégis csodála­tos fa mindenkié, és január 6-ig díszíti a környezetet. Közösen bontjuk le a gyerekekkel, akik az ehető díszeket el is fogyaszthat­ják. A lelkészi tájékoztatók után máris Jászivány felé robogunk. Az ötszázhét lélek közül egy 79 éves asszonyhoz, aki olyan egye­dül maradt, akár az ujjam. A kí­vül mutatós, kocka alakú épület gondos gazdát sejtet. Odabenn a nagyszobában beszélgetünk a háziasszonnyal, Farkas Miklós­áé Róza nénivel.- Eszembe jutnak a régi, ha­vas karácsonyok, amikor otthon heten is bámultuk ezt az isteni csodát. Ez mára már csak emlék. Odavan minden: meghaltak a szüleim, a testvéreim, az anyó­som, és jövőre, január 7-én lesz húsz éve, hogy a férjem is. Saj­nos gyerekünk nem született, ezért karácsonykor csak a másik szobában és az előtérben lévő fényképekhez szólhatok.- Hogyan él?- A szegénység megtanítja az embert spórolni, hiszen 7 ezer 210 forint a nyugdíjam. Most is vettem például húsz mázsa sze­net 16 ezerért, egy kocsi fát két­ezerért, a fűrészelésért pedig hat­százat fizettem. A melegért há­romhavi járandóságom áldoz­tam.- Ezek szerint jut is, marad is a nyugdíjból.- Már több mint tizenkilenc éve egyedül morzsolgatom a napjaimat, és őszintén mondom: magán kívül még senki sem kér­dezte, meddig nyújtózkodhatok ebből a járandóságból, nélkülö­zök-e valamit... Csend ereszkedik a szobára, erre a mondatra sok mindent le­het gondolni, de aligha válaszol­ni. Hallgatunk egy sort, majd Ró­za néni ismét megtalálja a beszéd fonalát.- Azért, hogy ezekben a na­pokban ne legyek egyedül, elme­gyek a templomba. Többször, ha a lábam bírja. Azután ha valami­lyen jobb húst kapok, veszek, ha meg nem, levágok egy kakast. De hát ezek már akkorák, hogy az utolját valószínű a macska eszi meg. Időközben kintről likőrt, hur­kát, kolbászt varázsol az asztalra, és addig nem tágít, amíg meg nem kóstolom az étkeket. Melegszívű vendéglátás- Végre van valaki, aki eszik nálam - mondja szelíd mosollyal. Valami olyasmivel, ami a sze­gény emberek sajátja. Pedig ko­rábban nem voltak szegények. Úgy búcsúzunk, hogy egyszer majd visszatérek, és megírom a szenvedéseit ennek a nyolc­vanadik felé haladó asszonynak. Tiszafüreden ma szomorú idők járnak az emberekre, hiszen egyre több az elbocsátás a mun­kahelyekről. Bráda Jánosék a Poroszlói út 8.-ban még szeren­csésnek mondhatják magukat, hiszen a férj szakoktató, a feleség pedig óvónő. Egy szem lányuk 11 éves.- Nézze, örülünk, hogy mun­kánk van. A keresetet ne kérdez­ze, hiszen az meglehetősen ke­vés, de legalább hónapról hónap­ra biztos. Igaz, a feleségem állá­sáról csak annyit, hogy sok a mendemonda az óvodák számá­nak csökkentéséről.- Mit hoz egy átlagcsaládnak az idei karácsony?- Azzal válaszolok, mit visz. Januárban nem kevesebb mint 53 ezer forintot kell befizet­nünk a lakásba. Elképzelhető, mennyi lemondással bírtuk összegyűjteni.- Ezért nem lesz fa?- De, valamilyent veszünk, és ajándék is kerül alá. Közben megtudom, hogy az ifjú hölgy villanyvonatot szeret­ne, az apa horgászbotot, igaz, ezt már megkapta. Anna, a feleség pedig csendesen megjegyzi:- Nekem nincs különleges vá­gyam. Ha ők örülnek, én is - mondja az anyák örök derűjével, lemondásával. Nem adott mindenkinek a sors önálló otthont, saját csalá­dot. Vagy ha egykor így is volt, idős korukra nem maradt más be­lőle, csak emlék. Csúnya, hideg mondatot írok, ámbár nem tehe­tek mást, hiszen a neve: Tisza­­szentimre, Egészségügyi Szociá­lis Intézmény. Szerencsére a hi­deg a címre és a kintre vonatko­zik, mivel odabenn jó az idő. A szobákat huszonkét füredi, szentimrei, tomaji magányos, idős ember lakja.- A gondozottaink állandóan itt tartózkodnak - mondja Kéri Boldizsárné, a szociális otthon vezetője.- Látogatják őket?- Nem mindenkit, hiszen majdnem a felüknek senkije sin­csen, a többieknek pedig messze a családja. Igyekszünk pótolni ezt a hiányt, ha egyáltalán lehet. Veszünk egy fenyőfát, közösen díszítjük, és mindenki kap aján­dékot. Meglepetésként másik te­levíziót és videót is vásárol az otthon. Az ünnepi menü is csalá­dias lesz, és reméljük, hogy a hozzátartozók is eljönnek. Mert várják őket, nagyon várják ... Várja a betérőket, jobban mondva a vevőket a szomszéd kis faluban, Újszentgyörgyön a település legelső magánboltosa, Sípos Dánielné is, aki az üzletét január 2-án nyitotta.- Mit ajánl karácsonyra?- Elsősorban innivalót, azután hozatok olyan tortákat is, ame­lyeket csak tölteni kell. Ezeken kívül vannak külföldi csokik, édességek, és lesz a gyermekek­nek alkoholmentes pezsgő. Sőt csillagszóró, gyertya is, és azon gondolkodom, hogy kará­csonyfa szintén kellene, mert aki ezt akar vásárolni, utazhat Kun­hegyesre. Mi ha nem is addig, de To­­majmonostoráig robogtunk. Itt is B. Tóth Imréékig, ahol a feleség sajnos már ismeri a munkanélkü­liség gyötrelmeit, hiszen 1990. április 22. és 1991. október 24. között otthon volt.- A férjem tanár, a havi kere­sete mindennel, családi pótlék­kal együtt 16 ezer, az én segé­lyem négy és fél ezer volt. Ebből éltünk hárman. Most változott a helyzet, mert közművelődési egységvezető vagyok havi 9 ezer 20 forintért. Nem is lenne baj, de hogy valamire jussunk, felvet­tünk 200 ezer forintot a Flóra és Fauna Kisszövetkezettől biogi­lisztákra. Kétszázezres adósság A cég tönkrement, a giliszták nem kellenek, nekünk meg nya­kunkon a törlesztés. Annyi, hogy rámegy a havi keresetünk.- Szép karácsonyuk lesz!- Ne is mondja. Az ajándék ezúttal hiányzik, de lehet, január­tól a kenyérrevaló is. Talán egy kis karácsonyfa azért kerül az asztalra . . . Szerettem volna ünnep előtti riportomat derűsebben befejez­ni, de hát úgy látszik, az idén sem kerül mindenkinek kalács a rács­ra. Talán annak lesz a legszegé­nyebb, akit senki sem keres fel. Legfeljebb ez a szerény írás állít nekik pár soros emléket arról, hogy mit is tapasztaltunk az idei gyertyagyújtás előtt megyei kőr­útunk során. D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents