Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-09 / 264. szám
1991. NOVEMBER 9. Kulturális panoráma 9 Gádor István emlékezete Ha élne, most lenne százéves Gádor István, kétszeres Kossuthdíjas szobrász és keramikus, a modem magyar kerámia megteremtője. Színes, a különféle stílushatásokra fogékony, széles skálán mozgó egyéniség, örök kereső volt. Művészetében nem ismert megállást, haláláig az újat, a korszerűt kereste. Jellegzetes falusi alakjai, edényei hazai és külföldi kiállításokon sikerrel szerepeltek. Közben kísérletezett a különféle mázakkal és technikákkal, melyek 1945 után hozták meg számára a nagy sikert. Moore és kortársai ihlették. Új, organikus periódusában a természet formáit, köveket, kavicsokat alakított át a kerámia formanyelvén. Nagy sikert aratott és sok követőre lelt erősen átírt, aszimmetrikus nőitest-formájú idomjaival és vázáival 1963-ban a londoni Royal Festival Hallban, 1967-ben pedig a middelheimei biennálén bemutatott anyagával. Élete utolsó évtizedében műveit Siklósnak ajándékozta, ahol a várban nyílt meg múzeum 1984-ben, halála évében. Képünkön egy Gádor—kerámia-falikép. Kissinger és Tony Curtis is ott lesz Göncz-bemutató a Broadway-n Izgatott munka folyik New Yorkban, a Broadway Riverside Shakespeare Színházban, ahol Göncz Árpád Rácsok mögött című darabjának bemutatójára készülnek. A bemutatóhoz az első anyagi támogatást az amerikai Emmanuel Alapítvány nyújtotta, amelynek tiszteletbeli igazgatója Tony Curtis. Érdekességként megemlíthető, hogy nemcsak a híres, magyar származású színész édesapját, de a darab főszereplő figuráját is Emmaneulnek hívják. Az alapítvány részéről Michael Hont mondta el tudósítónknak, hogy a november 10-én tartandó gála-premieren jelen lesz többek között Mario Cuomo, New York állam kormányzója, Richard Dinkins, New York City polgármestere, Tony Curtis, Henry Kissinger és Bush elnök öccse. Az elnöki házaspár is elment volna a bemutatóra, de a tervek szerint éppen külföldön fognak tartózkodni. Természetesen New Yorkba várják Göncz Árpádot is. Az Emmanuel Alapítvány részben azért választotta Göncz Árpád darabját, mert sokaknak, többek között Székely Andrásnak, a darab társrendezőjének, az ADC televízió elnökének nagyon tetszett, részben a magyar államelnök iránti elismerés kifejezéseként. Az Emmanuel Alapítvány egyébként a Wallenberg-emlékmű felállításából is kivette a részét, és szorosan együttműködik az amerikai Wallenberg Bizottsággal. A darab másik rendezője, Vámos László Budapestről érkezett. Elmondta tudósítónknak, hogy a szereplőválasztás „várakozáson felül, jól sikerült”. A szerepek kiosztása meghallgatás alapján történt, a két rendező legnagyobb egyetértésével. A darab zeneszerzője is magyar származású: a Los Angeles-i Víg Tamás. „Szeretnék nagyon sok zenei elemet vinni az előadásba” - mondta Vámos László. Hogy itthon mért nem mutatták még be a darabot? Vámos László szerint Göncz Árpádnak mint drámaírónak nem volt igazán szerencséje. „Furcsa kettős helyzet állt elő. A múltban nem játszhatták a darabjait a múltja miatt. Ma vonakodunk színre vinni ezeket a jelen miatt. Konformistának, az elnöknek hízelgőnek bélyegeznék azt, aki komolyan elkezdene foglalkozni a drámaíró Göncz munkáival. Mindig gyanús, ha egy művésznek bármi köze van a hatalomhoz.” Ami a hazai színházi életet illeti, Vámos László szerint: a társulatok egyelőre dicsőségesen küszködnek, és ha az önkormányzatok továbbra is támogatják a színházakat, nem is lesz nagyobb baj... Addig is: a Broadway-n megkezdődtek a próbák, és a rendező most ennek a munkának szenteli minden energiáját. M. É. Sztárok a Julianus című filmben - a most bemutatott filmalkotás egyik szerepében a neves, olasz filmszínész, Raf Valloné. V_________________________________________________________/ Milyen is magyarnak lenni? Televíziós premier Ma bemutatkozik a francia Canal Plus Francia honban látványcégként tartják számon, a parádés szórakoztatás csatornájaként a Canal + nevű intézményt, amelynek népszerűségét előfizetőinek meglehetősen magas száma is bizonyítja: hazájában több mint 3 millió fizető nézője van, de a szomszédos Belgiumban, Németországban és Spanyolországban is százezrek tartoznak kedvelőinek táborába. Most ez a csatorna egy teljes estét betöltő műsorral a magyar tévénézők elé is odaáll, bemutatkozásul mintegy keresztmetszetet ad tevékenységéből, hogy tudniillik mi is születik a Szajna-parti, Mirabeau-híd közelében magasodó, fénylő palotában, az úgynevezett székházban. Az 1983 óta magántelevízióként működő intézmény műsoridejét főképp filmek vetítése teszi ki - évente mintegy 400 filmet sugároznak nézőiknek. Továbbá sajátságaik közé tartozik a labdarúgó-mérkőzések egyenes közvetítése, erre különleges jogokkal rendelkeznek. Ebben a mostani, szombat esti mustrában a magyar nézők találkozhatnak a gyermekek kedvencével, az „aranyos” Babarral, lesz divatbemutató ínycsiklandó színekkel, s belekóstolhatunk a szellemes, kellemes francia humorba, a Palace Hotel című összeállításban; a játékfilmet a Lacenaire halála képviseli, mely néhány éve, ’89-ben a legdrágább produkciónak minősült. A sportot Michel Piatini jutalomjátékának képei jelentik, és egy dokumentumfilm is előkerül az esti televíziós kosárból: a párizsi új Opera világát ismerhetjük meg, hat kamera egy teljes napon át követte az eseményeket, s így született meg ez a valóban egyedi alkotás. A záró rockkoncert a könnyűzene kedvelőinek nyújthat élvezetes perceket. Egy úgynevezett kereskedelmi televízió vonultatja fel „termékeit”, s éppen ezért érdekes összehasonlítással is szolgálhat: vajon a közszolgálati és a kereskedelmi televízió magatartása között mi is a különbség, az üzleti szellemű csatorna szemlélete mennyiben nyomja rá bélyegét az elkészült programok tartalmára? Eddig többnyire egy-egy idegen származású műsort láthattunk csupán, tévéhíradókat, régebben tematikus nemzeti programokat az állami televízió képviseletében. Most először kerül sor egy magáncég, egy kereskedelmi jellegű televízió teljes mellszélességgel történő bemutatkozására. Érdemes tehát odafigyelnünk rá szombaton, azaz ma az egyes csatornán. V. M. A költő hajdan elhangzott kérdése, miszerint: „Mit ér az ember, ha magyar?” - alighanem előbbutóbb, s legalább egyszer mindenkiben feltevődik. Rendszerint az élet „rossz” óráiban, melyeket többnyire annak a társadalomnak a válságos helyzete, mélypontra jutása idéz elő, amely társadalomban (országban) az illetőnek élnie „elrendeltetett”. Trianon óta a nemzeti kisebbségbe szakadt magyarokban már-már szükségszerűen, s közösségi szinten is minduntalan feltevődött ez a kérdés, s valamilyen választ is kellett adni rá. Égyénileg, külön-külön is és közösségileg is. Hisz olyan válságos időket élt - és sajnos, él ismét - meg, amelyekben újólag és újólag „döntésre” kell vinnie magában: egyrészt a helyben maradás (kitartás, átvészelés, túlélés, hűség, ragaszkodás stb.) kérdését; másrészt pedig (ha mégis a maradás és nem az elvándorlás mellett dönt) a vallani és vállalni „dolgát”. Magyarán azt, hogy szép lassan, szinte észrevétlenül feladja-e etnikai másságát, ezt az áldatlan és kényelmetlen státuszt, s felszívódike, beolvad-e a többségbe, vagy pedig - bármilyen „kényelmetlen” és fárasztó, olykor reménytelen is - tudatosan és cselekvőén vállalja nemzeti(ségi) hovatartozását. A kommunista rezsim kelet-közép-európai összeomlása, úgy tetszett, jelentős változást hoz a magyarság életében is. „Többségi” (Magyarország) vonatkozásában például azt is (akárcsak a többi, volt szocialista ország esetében), hogy végre újra visszakerül a perifériáról az európai „társadalomba”, a nagy, európai közösségbe. Ami pedig a kisebbségi sorsban élőket illeti, remélhették s hihették (darabig) azt is, hogy nem kell többé a tudatos, szívós és következetes, „távlatos” felszámolástól rettegniük, s hogy etnikai másságuk nem lesz, nem minősül többé eredendő bűnnek a józanul toleránssá váló többség szemében, s így gyakorolhatja végre ezt a másságot is, gyarapíthatja, kiteljesítheti, s ezzel mintegy gazdagabbá, színesebbé tévén az országnyi közöst. Nos, ma még nyugodtan elmondható: magyarnak lenni például Romániában is még mindig pont olyan, mint románnak lenni Romániában, csak sokkal nehezebb; Magyarországon lenni magyarnak, mondják, kik ott magyarok: szintén, ismét, még most is nehéz. Azt jelentené-e ez vajon, hogy Európában nem jó magyarnak lenni, merthogy Európában csak németnek, olasznak, angolnak, finnnek, franciának, spanyolnak stb. jó lenni, de nem magyarnak? És azt jelentené-e ez vajon, hogy Romániában nem jó magyarnak lenni, csak románnak lenni jó Romániában, miként Szlovákiában is csak szlováknak, Jugoszláviában is csak szerbnek jó lenni, de nem magyarnak? S ha már Magyarországon is nehéz, nem jó magyarnak lenni, akkor tán Amerikában, Angliában vagy Ausztráliában, Németországban jó magyarnak lenni- lévén, hogy ott már úgysem akar senki magyar lenni, miként litván sem, horvát sem például, merthogy Amerikában mindenki amerikai, Ausztráliában ausztrál, Németországban német, Angliában angol, de még Burgenlandban is már csak osztrák akar lenni, tudatosan vagy észrevétlenül? Magyarnak lenni annak idején Ázsiában sem lehetett nagyon jó, különben miért vették volna eleink nyakukba a világot?! Talán (mégis) valamiféle ösztönszerűségből, tudatalatti vallásból és vállalásból, abbéli akarásból, hogy mégis csak meg kellene valahol maradniuk magyarnak, ha már magyarnak teremtette őket a Fennvaló, a Hadak Bölcs Ura, s ha már Ázsiában nem lehet maradásuk és megmaradásuk. Lehet, hogy ez is oka volt az elindulásnak, Európa felé kirajzásnak, de az is lehet, hogy mindössze csak a legelő utáp bőgő jószág késztette őket az Ázsiából kijövő útra, s nem létük veszélybe kerülése? Erről nekünk nincsenek pontos értesüléseink, ám annyit ennek hiányában is nyugodtan elmondhatunk, tényként leszögezvén: bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is történt, ami megtörtént, a lényeg mégis csak az, hogy az új hazában is, az új, az idegen néptenger s történelmi viharok, kihívások és sorscsapások közepette is valahogy megmaradtak, megmaradtunk - magyarnak is. Ami, miként az köztudott, szintén nem volt könnyű soha! Emezen oldaláról nézvén magyarságomat, úgy hiszem (s érzem) én is: magyarnak lenni, bármilyen nehéz, mégis csak jó és megnyugtató számomra. (Miként más nép, más nemzet fiának is az, hogy ő éppen annak, s nem más népnek a fia!) És ezt nemcsak ér-, zésből mondom, de mondja az ész’ is, józanul, tudatosan. Másként nem is szólhatok erről, hogyha már- túl azon, hogy magyarnak születtem - vallom is és vállalom is a magyarságomat. Vallom és vállalom - úgy, amilyen, ez a magyar mivoltunk, ez a mi magyar milyenségünk, és ez a mi magyar sorsunk a több mint hetven esztendeje tartó (esetemben romániai) kisebbségi létben. Vallom és vállalom még akkor is, ha ez a kisebbségi magyar sors-ilyenség fárasztó is, áldatlan is, próbára tevő is minduntalan, s lehangoló, elfásult, megfáradt, reményét vesztett is, miként: csak azért is!, és ökölbe szoruló is . . . Nem kötelességből való vallás ez, s nem muszáj-vállalás, de mint a fának a növekedés, gyümölcsöt termés, s mint az, hogy mindig felkél a Nap. Mindettől még persze nem lesz könnyebb (egyénileg sem) magyarnak lenni, legfennebb felelősségteljesebb. És legfennebb - ahogy az tűnik -: anakronisztikus, divatjamúlt, korszerűtlen. Igen, mert tény lett mára az is, hogy mindaz az erkölcsi, szellemi, érzelmi és történelmi végeredmény, amit a magyar, magyarság fogalma jelentett valamikor, az mostanra éppúgy (bizonyos fokú) devalváción, leértékelődésen ment, illetve megy át jelen időben is, miként például a haza, a nép, a hűség, a gyökerek fogalma is. Ha mégis szalonképesen akarnónk fogalmazni, azt mondhatnék: legkevesebb két irányba „mozdult” el ez a fogalom is. Egyik irány az újfajta, európai gondolat, européer eszme iránya, részben a technokratizmus, részben pedig az ún. apolitizmus zászlója alatt. (Kolozsváron például ez így tételeződött egy magyar ifjúsági vitafórumon: „Nem magyar akarok lenni Romániában sem, hanem orvos, tanár, mérnök, vagyis szakember!” Következésképp apolitikus is.) Veszélye ennek az elvnek: nagyon ama vonal közelében mozog, amelyen túl már a nemzet, a nemzetiség mind történelmileg adott, létező „szervezet”, maga is politikai párttá, szervezetté minősíttetik, s mint ilyen, elfogadhatatlanná. (Lásd még: szocialista internacionalizmus!) A másik irány épp ennek az ellenkezője (emez következménye, avagy éppenséggel kitermelője - attól függően, hogy honnan nézzük a kérdést). Ez a nemzeti, nemzetiségi voltot már-már főfoglalkozásnak tekinti, mindenek elé és fölé helyezi. Mindenekelőtt jó magyar akar lenni, s csak tizedsorban kiváló szakember is. Intoleránssá és agresszívvé válván, maga is azzá torzul, ami ellen létrejött, harcol: szélsőséges nacionalizmussá, mely nemcsak károsan ésszerűtlen, de provokáló is (lehet) adott körülményekben. Nos, valahol e két radikális vonal között volna jó megteremteni azt az etnikai egyensúlyhelyzetet, amelyben az egyén és a közösség nem adja fel identitását, hű marad önmagához - jó magyar marad! -, de ugyanakkor ezzel az etnikai hovatartozással nem hivalkodik, nem tekinti azt felsőbbrendűnek és kizárólagosnak. Igen, valahogy úgy kellene jó magyarnak is lenni, hogy jó szakember is legyünk. Ez sohasem volt könnyű. Most pedig különösen nehéz ... Molnos Lajos Parodista portréja Éles István nem viccel Alacsony, tömzsi, fitos orrú, harminchét éves fiatalember. A Rádiókabaré múlt évi Humorfesziváljának társgyőztese. Lényegében az ismeretlenségből „robbant be”.- Színész szerettem volna lenni - kezdi beszélgetésünket -, kétszer felvételiztem, sikertelenül.- Bánja?- Belenyugszom az élet döntéseibe, legfeljebb megpróbálom más irányból ugyanazt a célt elérni.- Most hol van a munkakönyvé, és foglalkozásként mi van beleírva?- Azt hiszem az, hogy színész. Mert ebben a státusban vagyok szerződtetve ez év januárjától a Mikroszkóp Színpadon. Egyedüliként a Humorfesztivál-nyertesek közül, akik azáltal jutottak álláshoz, hogy ezen a fesztiválon produkáltak valamit.- Jól érzi magát a Mikroszkóp Színpadon?- Nagyon. Amit eddig csinálnom kellett, az gyakorlatilag a humorfesztiválos műsornak egy új változata, egy parlamenti paródia volt. Megvan a következő feladatom is, ez a Privatizélünk című kabaré. Úgy érzem, sínen vagyok, nem azért, mert sokat léphetek föl, hanem azért is, mert most adott a lehetőség, hogy magam alakítsam tovább a sorsom. Most úgy tűnik, ha tudok valami értelmeset csinálni, akkor arra találok fogékonyságot, akár a rádióban, akár a tévében. És a közönség is „vevő”, mert az emberek szívesen látják-hallják azokat a közviszonyokat maguk előtt kifigurázva, amelyektől naponta akár szenvednek is.- Ön szerint mi kell a jó paródiához? Mitől lesz jó egy paródia?- Két dolog kell hozzá, de az a gond, hogy ritkán állnak egyszerre együtt. Először is adottság kell. Ez a technikai része a dolognak, ami elviszi az esélyek legalább kilencven százalékát - a mimikái, gesztusbeli, hangi adottságok -, mert megbukik azon a paródia, ha az ember nem tud jól utánozni. A másik, ami ugyan látszólag kevesebb, de gyakorlatilag mégis a jó paródia lényege: az ismeret az adott személyről és arról, amit az adott személy mondani fog.- Sokat gyakorol?- Nem. Vagy beugrik és érzem belülről, vagy nem érdemes. A különlegesség szükségszerűen megfogja az embert. Vannak, akiket nagyon könnyű parodizálni, mert olyan jellegzetességeik vannak. Annak idején ugye mindenki Abody Bélát, Kellér Dezsőt, Salamon Bélát, Feleki Kamillt utánozta ...- Van színész-, illetve parodistaideálja?- Tudja, érdekes módon elvált, kettévált ez a szakma. Ma, ha olyan színművészeket akarok felsorolni, akik a humorukkal, illetve a színészi játékukkal egyszerre szórakoztatnak, akkor nem sok jut eszembe . . . Koltai Róbertét és Kern Andrást feltétlenül mondhatom. ,É. É. Fotó: Kováts Zsolt
