Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-05 / 260. (259.) szám
1991. NOVEMBER 5. Hazai körkép 3 Falfeliratok Tiszafüreden. A város több forgalmas pontján találhatunk hasonló szövegű feliratokat, melyek már hónapok óta éktelenkednek a falakon. Véget ért az idegenforgalmi szezon, sokkal kevesebben fordulnak meg a városban, ettől függetlenül nem ártana eltüntetni eme nem éppen hízelgő gondolatokat. Fotó: Mészáros Piaci segélykiáltás Privatizáció vagy műsorszünet? Az ország egészét rádióműsorral jó minőségben besugározni képes és a központi tévéműsorok országos vételére nagyjából már mindenütt alkalmas berendezésekkel nálunk csak a Magyar Műsorszóró Vállalat rendelkezik. Tarifái a közelmúltban már egyszer komoly probléma elé állították a Magyar Televízió vezetőit, a végül megkötött kompromisszum azonban a gondokat egy időre elodázta. Most újra napirendre került a téma: válságba került - anyagi okokból - a közszolgálati rádiózás és a televíziózás. A két intézmény vezetői nem képesek megfizetni a vállalati pénzeszközökből a Magyar Műsorszóró Vállalat által követelt díjat, az állami költségvetés pedig nem tudja a hiányzó summát számukra előteremteni. A dolog érdekessége, hogy még a rádiós és televíziós vezetők sem a Műsorszóró Vállalat követeléseit tartják irreálisnak, hanem azt a finanszírozási rendszert, amelyben a két nemzeti média a mai napig működni kénytelen. De ilyen cipőben jár a partner is: a jelenlegi díjtételek mellett a tévéműsorok sugárzása egyértelműen veszteséges, a rádióadók működtetése pedig éppen csak nullszaldós - a műsorszóró vállalat szempontjából nézve. Ezért készített Barta József, a Magyar Műsorszóró Vállalat vezérigazgatója nemrég olyan privatizációs tervet, amely hozzájárulhatna ahhoz, hogy az akuttá vált probléma végre lekerülhessen a napirendről. A vezérigazgató szerint a műsorszóró vállalat jelenleg közepesen jó technikai felszereltséggel rendelkezik. Az elmúlt évek során komoly beruházásokra került sor, azonban 1991-ben már csak 230 millió forint jutott fejlesztésre az 1989-es 1 milliárd forinttal ellentétben. Amennyiben ez így folytatódik - márpedig az 1992-es tervek is csak 530 millió forintot irányoznak elő -, akkor az ezredfordulóra a műsorszóró vállalat technikai színvonala az 1985-ös szintre zuhanna. Ezzel szemben pedig nem állna semmi. Ha nem állnak rendelkezésre nagyságrendileg nagyobb összegek a fejlesztésekre, akkor a vállalat által működtetett eszközök folyamatosan tönkremennek. Amit megtakarítanának a fejlesztések elhalasztásából, annak jó részét ki kellene fizetni amiatt, hogy az elavuló eszközök működtetése sokkal többe kerül. A rádióadóknál, amelyeknek már most is 74 százaléka 14 évnél idősebb, az elavult eszközök például kétszer annyi élőmunkát igényelnek, mint a korszerűek. A vezérigazgaató privatizációs terve szerint a jelenleg közel 9 milliárd forint értékű vállalat 1992. január elsejével átalakulna 100 százalékos állami és önkormányzati tulajdonú részvénytársasággá. Ezután zártkörű versenytárgyalásokon választanák ki azokat a feltehetőleg külföldi partnereket, akik hajlandók lennének részesedés fejében befektetni a Magyar Műsorszóró Vállalatba. A többlépcsős alaptőke-emelés első része már 1992 harmadik negyedévében megvalósulhatna. A befektetéssel létrejönnének azok a feltétlenül szükséges fejlesztési források, amelyeket a költségvetés nem tud biztosítani. A részvénytársasággá alakulás piaci feltételei adottak. Ma Magyarországon a Magyar Műsorszóró Vállalat rendelkezik olyan infrastrukturális hálózattal, amely országos és regionális televízió-, illetve rádióműsorok sugárzására alkalmas. Ezentúl egyelőre megvan a berendezések működtetéséhez szükséges magasan képzett szakembergárdája is. Az már azonban, hogy ezeket az előnyöket meg tudja tartani, csakis egy komoly tőkebevonással képzelhető el. Többek között a közeljövőben válik aktuálissá a döntés arról, hogy megépüljön-e egy műholdas feladóállomás, amellyel az Eurotersat műholdhoz való csatlakozásunk biztosítható lenne. Barta József szavai szerint ez is csak akkor válhat valóra, ha létrejön a részvénytársaság, hiszen egy műholdas adás rendszeresítése jelentős mobilizálható tőkét igényel. P. P. Aranylakodalom Tiszagyendán Aratás közben ismerkedtek meg A jó kiállású, fürge Pecze Franciska a harmincas évek végén, a negyvenes esztendő elején híres marokszedő lánynak számított Kenderesen, Bánhalmán. Nem volt az a sebes léptű, öles rendet vágó kaszás, aki elhagyta volna a munkában. A szép lány, meg a gyorsasága 1941-ben feltűnt a környéken lakó Csáti Istvánnak is. A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy az ifjú hölgynek először nem tetszett az udvarló. Egyszerűen azért, mert elmondása szerint kék volt a szeme, akár a mezei virágé. Márpedig arrafelé azt vallották, hogy a férfinak barna vagy fekete legyen a szeme, mert az az igazi. Azért úgy tűnik, ez a kis színbeli eltérés úgy istenigazából nem lett akadály, mert még ugyanazon év őszén megházasodtak. Hat gyermekük született, akik közül öt most is él. Igaz, azóta valamennyien elhagyták a tiszagyendai fészket, és ketten Pesten, ketten Szolnokon találtak otthont, egy pedig Gyálon. Olykor el-eltűnődtek, hogy úgy elrepült ez a fél évszázad, mintha szárnyakon suhant volna tova. Temérdeket dolgoztak, ahol lehetett, megragadták a munkát, mivel kellett a forint. Harangozok voltak a katolikus templomban, de hát ahol szegény az eklézsia, az áldás sem bő. Ezért Pista bácsi messzire, Pestre ingázott hosszú, hosszú évekig. Szombatonként érkezett haza, a vasárnap pedig már vitte is vissza. Sokszor gyalogolt a tíz kilométerre lévő Kunhegyesig, onnan pedig már a vonat döcögött vele tovább. Az öreg házigazda még most 80 évesen is tesz-vesz a ház körül. Kell is szorgoskodnia, hiszen az 540 négyszögöl kert, szőlő, gyümölcsös sok elfoglaltságot kíván. Ha van egy kis ideje, akkor pedig odabenn karikás ostorokat készít, vagy tarisznyákat gyárt. Egyik szebb, mint a másik. Olykor dohog: nem érti, hogy napjainkban sokszor miért nincs gazdája a javaknak. Holott egykoron még a cseléd is úgy vigyázott a reá bízott ökörre, lóra, mint a szeme világára. Most meg préda a fél ország. Ezt ő nem érti, pedig nem kevés időt megért. És a szép korban azt is, hogy a minap tartották aranylakodalmukat. Ismét hűséget fogadtak egymásnak a templomban meg a községházán. A népes rokonságból huszonnégyen tisztelték meg őket: szólt a muzsika, ropták a táncot, és a legkitartóbbakat az éjfél vitte haza. A gyönyörű virágkosár ötven rózsaszála ottjártunkkor még teljes díszben pompázott. Azóta ismét egymást követik az eseménytelenebb hétköznapok, és azon morfondíroznak: még egy lakodalmat, a gyémántot jó lenne megélni. Úgy legyen ... D. Sz. M. Fotó: Tarpai Z. Jegyzetlapok Az én parlamenti válogatottam Egy demokratikus jogállam parlamentje nyilván nem gubózhat be az Országházba. A honatyáknak ki kell mozdulniuk a Házból, napi kapcsolatot kell teremteniük és tartaniuk választóikkal. Ezt természetesen sokféle módon megteremthetik - például úgy, hogy alakítanak egy labdarúgó-válogatottat, és időről időre összemérik erejüket a választókkal. Annak pedig csak örülhetünk, hogy a T. Ház csapata már a mi megyénkben is többször megfordult. Legutóbb Jászárokszálláson bűvölte el a közönséget és verte meg a helyi válogatottat. A honatyák csapatát nem akármilyen élmény látni. Ahogy egy szál gatyában - mert ugye egyiküknek sincs sok takargatnivalója - átpasszolják egymásnak a labdát - mintha nem is meccsen, hanem egy plenáris parlamenti vitán lennének! Igazán jó csapat ez a parlamenti válogatott. Olyan nevek fémjelzik sikereit, mint Orbán Viktor, Haraszti Miklós, Deutsch Tamás és mások. Valami hiányérzete azonban mégis támad az embernek. Rendszeresen hiányoznak a csapatból az igazi nagyágyúk. Hiányzik például Torgyán József, Csurka István, Kéri Kálmán vagy Horn Gyula, Pozsgay Imre és mások. Pedig egyszer őket is jó lenne látni dinamógatyában, tornacipőben. Egyikük-másikuk rúgótechnikája biztosan kiváló lehet - következtetve parlamenti szerepléseikből. Ha nekem kellene összeállítanom a parlamenti csapatot, nem sokat vacakolnék a válogatással. Az én országházi tizenegyem a megyei parlamenti tizenhárom lenne. Rájuk szavaztunk a képviselő-választásokon, a bizalmunkból vesznek részt a törvényhozásban, így miért ne kapnának bizalmat tőlünk a zöld gyepen is? Vannak ők is olyan jók, mint mások, és ráadásul egy megyei turné utaztatási költsége is alacsonyabb lenne, ami manapság nem is egészen utolsó szempont. De nézzük, hogyan állna fel az én parlamenti válogatottam a képzeletbeli ellenféllel szemben. A csapatkapitányi posztra dr. Mizsei Bélát állítanám. Ő lassan betölti a hetvenedik életévét, tehát komoly élettapasztalattal és tekintéllyel rendelkezik. A küzdelembe csak akkor dobnám be - mintegy erősítésként -, ha Torgyán József is játszana az ellenfél csapatában, egyébként pihentetném. A válogatott orvosa természetesen dr. Szabó János képviselő lenne. Igaz, bőrgyógyászorvosi szakképesítése nem egészen erre jogosítja, de hát mégiscsak a bizalom a lényeg. Nézzük akkor a játékosokat! Kapusjelöltem Molnár István képviselő. Elsősorban termeténél fogva jelöltem őt erre a posztra. Ha beáll a kapuba, nem sok hely marad mellette a labdának. Molnár István egyéb szempontból is fontos személyiség a csapatban: a meccs után a gárda átvonulhat a szeszfőzdéjébe inni a győzelemre vagy a vereségre. Védőjátékosnak, pontosabban söprögetőnek dr. Tóth Albertet választanám. Ő már bebizonyította, hogy a védelem - a környezetvédelem - elkötelezettje. Vincze Kálmánt is hátvédi posztra tenném, beállósnak. A pártjában ki tudta védeni az ellentámadásokat, az ott szerzett rutinja jól jön a pályán végveszélyben. Rossz idő esetén pedig virágkertészetének valamelyik fóliasátrában tartanánk meg a mérkőzést - ő már csak ezért is biztos tagja a csapatnak. Hátvéd lenne még dr. Szabó Lajos és dr. Körösi Imre. Pusztán pártpolitikai szempontból kerülnének erre a posztra. Mert a kormánykoalíció mostani állása szerint nem árt, ha MDF-esek veszik körbe a beállós kisgazdát - soha nem lehet tudni! Az egyik középpályásom Fodor Tamás lenne. Számítanék arra is, hogy időnként gyors felfutásával, netán „kézrátétellel” veszi be az ellenfél kapuját. Hongkongi kapcsolatai sem jönnek rosszul a csapat anyagi bázisának - mert erre is gondolni kell - biztosítása érdekében. És ha már az egyik középpályásom SZDSZ-képviselő, legyen a másik, dr. Kis Zoltán is az. Legalább össze tudnak játszani. De mit csináljak Hámori Csabával? Igazából az eredményjelző nyomógombjait kellene rábízni, de őt is inkább beteszem középpályásnak. Csatáraim: Halász István, Petronyák László és Varga Mihály. Mert Halász István jól fel tud „építeni” egy akciót, Petronyák Lászlónak jó a mozgása,' Varga Mihály pedig fiatal és fürge, bírja a rúgásokat is. Ez tehát az én parlamenti válogatottam. Már csak az a kérdés, hogy kik ellen léptessem őket pályára? A választók ellen? Nem jó, mert sem a győzelem, sem a vereség nem vet jó fényt rájuk. Talán egy másik parlamenti csapat ellen? Ez már inkább lehetséges dolog, bár félő, hogy ez esetben eldurvulna a meccs. Akárki is lenne az ellenfél, én azért bíznék abban, hogy csapatom egyik tagja sem követne el olyan szabálytalanságot, amiért kiállítanák, netán eltiltanák a játéktól. Berki Imre Szabad az önkény? Két ízben tettem szóvá a mellékvízórák ügyét lapunkban (természetesen hiába) anélkül, hogy világosan megfogalmaztam volna, mi bosszant a legjobban és alapvetően fel nem szerelésük miatt. Valószínű, azért nem tettem meg ezt, mert a mindennapi rohanásban meg sem fogalmazódott bennem az ok, az önmagában érthetetlen totyorgás és vitatkozás ingerei mellett csak valami ösztönös ráérzés diktálta, hogy ez így „nem oké”. És miközben a vízszámlánk miatti berzenkedés változatlanul gerjed, máris nyakunkon a távfűtés díjainak drasztikus emelése. Kezd „pirkadni” az agyamban, hogy mi a legkevésbé oké az egészben: a választás lehetőségének kizárása. Egy viszonylag normális, úgynevezett átlagpolgárt vennék alanynak. O választhatott például a választásokkor akár úgy is, hogy el sem ment szavazni. Nyilván kényszerűségből, de dönthetett afelől, hogy munkahelye megszűnésekor átképzi magát vagy „élvezi” még egy ideig a munkanélkülisegélyt. Ugyanígy mérlegelhette az élelmiszerárak emelésekor (pontosabban: emeléseikor), hogy a betevőn spórol-e vagy a „szellemieken” (könyv, színház, újság-előfizetés stb.). A benzinár emelése is (nem a mostani, hanem a tavalyi) csak azokat hozta választási képtelenséghelyzetbe, akiknek a kenyérkeresete függött tőle (lásd: a taxisok egyetlennek maradt lehetőségét), mindenki másnak megadatott a másik út: takarékoskodom a benzinnel, csak a legszükségesebb esetekben használom a kocsit, vagy eladom és bicajozok (esetleg: „tömegszállíttatom” magam). De mit lehet kezdeni a lakbér, a hideg és meleg víz, a távfűtés dupla-triplázódásával? A normális átlagembernél és a még normális intézkedéseknél maradva, az a képtelen alternatíva, hogy családostul elmegyek „csövezni”, talán kizárható. Ha ez netán elfogadható „szabad, igazságos, demokratikus társadalmunkban”, akkor viszont kérném szépen, adassák meg az, hogy magam határozzak: fizetem-e a horribilis összegeket a vizekértfűtésért, vagy inkább takarékoskodnék a „fogyasztást illetően”. Engem, mint már majdnem-abnormális átlagpolgárt - mondjuk - kevésbé érdekel, hogy áruházak-V___________________________________________ ban, irodákban s hasonlókban folyik a pazarlás víz és fűtés dolgában, hogy szinte bugyiban-melltartóban (fölötte egy szem átlátszó köpenyecskében) végezgetik dolguk a bolti eladók télvíz közeledtén, és csak rólunk, a kinti hideghez öltözötteken csurog a víz a nevezett helyiségekbe lépve ..., biztos nem ők fizetik a számlát. Ám nekem, a lakhelyemért fél fizetésemet igénylő „átlagosnak” engedtessék meg a döntéshozatal joga: vagy pazarlók, vagy spórolok. Vagy kiengedem az ablakon a hőguta kömyékezése miatt a feleslegesen kifizetett meleget, vagy beállítom a hőmérsékletet a nekem tetszőre (esetleg a pénztárcám miatti „elviselhetőre”). Vagy nem érdekel, hogy folyik a vécéöblítő tartálya (s a szomszédé is), mert úgyis mindegy, vagy megjavíttatom legalább az enyémet, mert akkor kevesebbe kerül. (Felszereltethetnék például „kétkapcsolós vécélehúzót” is, mert állítólag már ilyen is van: kisebb dolgunk végeztével „első sebességben” azt a zsinórt húzzuk meg, amelyik csak a tartály felét üríti, nagyobb ügyben nyúlunk a „második fokozatúhoz”, rettenetes nagy gond esetén kétszer . . .) Elképzelem, hogy igen nagy anyagi szorultság esetén még azt is eldönthetném én, a még mindig félnormális, hogy ezen a héten ki fürdik a családból . . ., hogy a hálószobában azért fagyoskodunk, hogy a gyereknél átlaghőmérséklet legyen. És micsoda arculcsapása az igazságosságnak, hogy a megemelt átalányokat akkor is behajtják rajtam, ha történetesen egy-két hétre anyósomhoz vagy akárkihez utaznánk, és nem peregne a vízórám, kikapcsolhatnám az abszolút felesleges fűtést. Szóval, ebben az ügyben alapvetően az a gondom, hogy előbb a teljes kiszolgáltatottság állapotába kényszerítenek, utána keresgélik (ki tudja, mikorra találják meg) abszolút függőségem két nyomorúságos változata valamelyikének saját belátásom szerinti kiválasztását. Ha még töprengek a kérdésen, fura ötletem támad: lenne egy kérdésem. Mi lesz, ha az önkényre - csupán jóérzésemet felrúgva - önkénnyel válaszolok. És mondom és teszem: főnök úr, nem fizetek! Molnár H. Lajos __________________J
