Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)

1991-11-30 / 282. szám

1991. NOVEMBER 30. .Magazin—Múltunk-jelenünk 9 Hun kori gepidák a Baghy-major melletti Kenyelparton IV-V. századi településleletek a Nagykunság nyugati részéröl Kengyel-Baghy-major-kengyelpart.Cölöpszerkezétes, kemencéstüzhe­­lyes gödörház. A legváltozatosabb tárgyi együttes került elő belőle. Az időszámításunk utáni negye­dik évszázad hetvenes-nyolcvanas éveit követően, a századforduló körüli évtizedekben új népcsopor­tok érkeztek a Tisza és a Hármas- Körös közrefogta vidékre, köze­lebbről Kengyel környékére. Ke­leti germánok voltak ők a szarma­ták településterületén, akik vagy az Észak-Hajdúság/Rétköz felől a Tisza folyását követve, vagy pedig a Nyírség keleti észéről és az Ér­­mellékről a Körösök vonala men­tén jutottak erre a tájra. Vándorlá­suk, ismeretlen földekre való köl­tözésük valószínűleg a hunok elin­dította eseménysorozattal magya­rázható. A régészeti leletanyagban is igen jelentős változások figyel­hetők meg a Közép-Tisza-vidé­­ken, így Kengyel határában. Ezek olyan vonások, amelyek a hun kor­ra, pontosabban a Marosszentan­­na-Csernyahov kultúrára jellem­zők. A nyugati gótok III.-IV. szá­zadi erdélyi szállásterületével északnyugatról határos az érmellé­­ki-bihari táj - a Szilágysággal egy­bekapcsolva -, ahonnan olyan lele­teket ismer a kutatás, melyek na­gyon emlékeztetnek egyes ken­gyeli edény formákra. Ez a gepidák kárpát-medencei megtelepedésé­nek egyik törzsterülete. Azok a IV-V. századi lelet­együttesek, amelyek a keleti ger­mánok Kengyel melletti megjele­nésével hozhatók összefüggésbe, az 1990-91-ben zajlott telepásatá­sok során láttak napvilágot. A cso­port időrendi és etnikai/kulturális meghatározása csak fokozatosan, a különböző tárgyak gyarapodásá­val, szuperpozíciók (objektumok egymásba ásása) megfigyelésével történt, részben „visszamenőleg” is. A leletek olyan színezetűek vol­tak, amelyek eltérést mutattak mind a III.-IV. századi szarmata, mind pedig az V.-VI. századi ge­pida hagyatéktól, a klasszikus kora Merovingkortól. Lassan összeál­­lott az a kép, mely alapján azt lehet mondani, hogy Kengyel-Baghy­­major térségében egy 2,5 - 3 kilo­méteres partszakaszon, a halastó mentén négy-öt ponton számolha­tunk hun kori megtelepedéssel. A legpregnánsabb késő császár­­kori/kora népvándorlás kori szál­láshely Baghy-majortól nyugatra, a Kengyelpart I. és II. lelőhelyen, egymástól úgy 100-150 méterre helyezkedik el, melyeket lapályos rész választ el (a Tisza innen 2,5-3 kilométerre, a Zagyva torkolata pedig 15-15,5 kilométerre van). Az eddigi megfigyelések arra mu­tatnak, hogy kisebb, hozzávetőleg 50 méter kiterjedésű telepekről van szó. Mindent egybevéve nyolc-kilenc objektumot tártunk föl, a két helyen majd’ egyenlő számban - egy-két jelenségnél ezenkívül nem lehet tudni ehhez a korszakhoz tartozik-e. A telepásatásoknál „vezérlelet­nek” számító házak - négy-öt ilyet ástunk ki - az Alföldön általános földbe, illetve félig földbe mélyí­tett építmények voltak. Négyszög­letesek (négyzethez vagy téglalap­hoz, esetleg oválishoz közelítőek), 2,5 - 4 méter nagyságúak, 6-12 négyzetméter alapterületűek. Ál­talában nyugat-keleti irányban he­lyezkedtek el, de előfordul észak­déli hossztengelyű is. Padlójukat egy-másfél ásónyomtól két és fél/háromig terjedő mélységben leltük meg - amihez hozzáadandó a mai földszínig még másfél/két ásónyomnyi réteg. Fal- és tető­­szerkezetüket tekintve mindenféle oszlop nélküliek vagy cölöpös megoldásúak. Ez utóbbiaknál a hossztengelyben elhelyezett egy-, két- és háromágasos forma egy­aránt föltűnt. Kiemelkedő a kora népvándorlás kori házkutatás szempontjából az a gödöház, amelynek párhuzamai többek kö­zött Tiszafüredről és Eperjesről említhetők; ezek jellegzetessége az északi, esetleg a déli oldalon lévő tartóelem - a fő ágasok mel­lett. Három lakóépületnél sütőke­mencék is voltak, melyek a nyuga­ti, az északi és a déli oldalon kerül­tek kibontásra. Az úgy méternyi átmérőjű, kerek konyhai tüzelőbe­rendezések alját cserepekkel rak­ták ki. (Ez a jelenség nem ritka a III.-IV. századi tisza-vidéki szar­mata kemencéknél, így például Kengyel környékén is.) Baghy­­major veremházaiban egyszerű tűzhelyeket és tárolóhelyeket is ta­láltunk. Az egyéb telepnyomok sorában szabadtéri sütőkemence. ehhez hasonló objektum - két gö­dör kiégett összekötő „csatorná­val”, egy edényégető és sütőke­­mencés kunyhó, valamint egy iga­zi fazekasműhely említhető. A szabadban álló kemencénél külön­leges a hegyes-ovális forma, mely­hez a déli részen kapcsolódott a szokásos munkagödör - többrend­beli szuperpozícióval. Az edény­készítő műhelynek két kerek, kö­zépső támfalas, egy tüzelőnyílású kemencéje volt az északi és a déli oldalon (az egyiket még nem bon­tottuk ki). Az ovális „kiszolgáló” gödörben külön tárolórészeket is megfigyeltünk. Mindezekhez föl­tételesen még egy kis szemetesve­rem sorolható. Hun kori (V. s/.á/ad első fele) gepi­da „apróleletek”; restaurálatlan állapotban készített vázlatrajzok. A tárgyi emlékanyag döntően kerámiákból, továbbá különböző agyag-, kő-, csont-, vas-, bronz-, ólomleletekből s állatcsontból, pa­­tics-, salak-, faszénmaradványok­ból tevődik össze. A dísz- és a házikerámia az anyag, a készítéstechnika, forma és a díszítés alapján három cso­portra választható szét nagy vona­lakban. A jól iszapolt agyagból gyorsan forgó korongon készített, fényezett és fényezetlen edények­nél S-profilú és élesebb törésű, talpkorongos tálak, fazekak, füles korsók-kancsók - például a hun korra igen jellemző jegyekkel -, poharak, bögrék, csészék, hombá­rok rekonstruálhatók. Pregnáns le­leteink azok a kannelúrás korsótö­redékek, amelyeknek párhuzamai kitűnően nyomon követhetők a Marosszentanna-Csemyahov kul­túra nyugati és keleti gót régiójá­ban, s a Kárpát-medence IV-V. századi leletanyagában. Kuriózum egy nagyméretű kiöntőcső, eszünkbe juttatva ebben a klasszi­kus VI. századi gepida edényeket. A tároló alkalmatosságok, a dóliu­­mok jellegzetes formájúak, pere­­műek (Krausengefáss); gyakori le­letek a Szamos és a Sebes-Körös közti késő császárkori emlék­anyagban. Edényeik díszítésénél a gepida fazekasok a legváltozato­sabb besímított díszítést alkalmaz­ták - hálós, hullámos, zegzugos vonalak, egyéb minták, polírozott sávok a peremen és a vállon elhe­lyezve. Á téglaszínű, mázas csere­pek, s egy dörzstál (mortarium) tö­redéke úgy tekinthető, mint késő antik műhelyekből származó im­portáru. A korongolt - lassan vagy gyorsan forgó szerkezeten készült, szemcsés háztartási edények zöm­mel fazekak, egy részük a korábbi, más részük a későbbi korszak em­lékanyagához hasonló. Díszíté­sükre a befésült vízszintes és hul­lámvonal kötegek a jellemzőek, ám előfordultak pecsételésre em­lékeztető megoldások is - a késő római korban, illetve a hun korban megfigyelhetőkkel adekvát kivi­telben. Végezetül e durva anyagú, kézzel formált készítményekről kell szót ejtenünk. Ezek általában díszítetlen, formai szempontból grosso modo kevés eltéréseket mutató fazekak voltak, a konyhai eszközkészlet tartozékai. Most pedig vegyük szemügyre az úgynevezett kisteleteket. Az ék­szerek, illetve a viselethez sorolha­tó tárgyak együttesében aláhajtott lábú bronz fibula, bronz karperec található. A viselet és a fegyverzet részei voltak az alábbiak: kis ová­lis bronz- és vascsatok, lemezes, nitlyukas bronz övveret, félgömb alakú gomb, s egy ritka tetet, leme­zekből készült, préselt díszű kard­­hüvelyveret (talán koptató - Ort­­band) - ugyancsak bronzból. A mindennapi étet használati eszkö­zeiként említhetünk egy bronzle­­mezes tárgyat - fanyomokkal, is­meretlen rendeltetéssel -, bronz edényfület, csont tűtartókat (szép analógiái ismertek, például a Kár­pátokat övező gót szállásterületek­­ről), vaskéseket, -pántokat, - akasztókat, agyag orsónehezéke­ket - így bikónikus formájúakat, fenőköveket, malomköveket, kú­pos agyag szövőszéknehezékeket. Leltünk néhány csont- és ólomle­­mezt is. A kengyelparti lelőhelyeken föltárt leletegyüttesek tehát, amint a bevezető részben már utaltunk rá, a korábban a rokon tervingi (nyugati gótok) szomszédságá­ban, a III.-IV. századi Marosszen­tanna-Csemyahov művelődés pe­­remterületén élő gepi-dák IV.-V. századi, hun kori hagyatékának határozható meg. A Kengyel kör­nyéki germán emlékek három na­gyobb kronológiai csoportjának a legkorábbi láncszeme ez. dr. Cseh János Szabadtéri sütőkemence - a tüzelőberendezés és a munkagödör foltja függőleges és vízszintes metszetben (munkafotó). A kunszentmártoni katolikus templom A XVII. században elnéptele­nedett Kunszentmártont 1702- ben Lipót császár az egész Jász­kunsággal együtt eladta a német lovagrendnek. Az 1710-es évek végén jászapáti és alsószent­­györgyi katolikus vallású lako­sok népesítették be a pusztát, akik Mesterszállást és Csorba­pusztát is birtokukba vették. Az újonnan benépesített településre a hívek kérésére az egri püspök 1721-ben nevezte ki az első plé­bánost, Zatkó Mihály személyé­ben. 1731-ben a német lovag­rend elzálogosította a Jászkunsá­got, így az új gazda a pesti inva­­dilusház tett. Tőlük váltotta meg magát az egész Jászkunság, így Kunszentmárton is 1745-ben. Ezekben az években már állt itt egy kis fatemplomocska, amely azonban nem tudta sokáig ellátni feladatát a növekvő tele­pülésen. Ezért megállapodtak egy új templom építésében Szablyik János füleki kőműves­sel 1741-ben: „Nemzetes Szab­lyik János becsöletes Fülek Vá­­rossában lakos Kőmíves mester­rel lépünk illyen accordára és al­kura. Ez mellett Szablyik János úr minékünk itt helységünkben Istenünk Dicsőségére és Sz. Márton Patrónusunk tisztességé­re két vagy három esztendők for­gása alatt fog építeni és föl állí­tani egy becsöletes erős és állan­dó Szent Egyházat.” Az új templom homlokzatára 11 kőszobrot és egy kis fatomyot állítottak. Az elkészült templo­mot 1745-ben Barkóczy püspök szentelte föl. 1760-63-ban épí­tett tornyot Szablyik téglából a templomhoz. Az 1770-es évekre megrepedezett a templom, így Jung József pesti építésszel ter­veket készíttettek egy új temp­lomhoz. „Minthogy a felül nevezett templomon találtatott teméredek hasadozásokat hosszas magya­rázással különösen említeni ha­szontalannak ítélem, ezért csak a többek közül előhozom: A derék falakba fölitül fogva gallyáig két czolnyi nyílt hasadások találtat­nak úgy hogy nem csak az ajtó és ablak kövek igen meg hasa­­doztak, hanem még éppen szaka­dó félbenig vannak.” - írta Jung József 1779-ben. A megkezdett építkezést Jung nem fejezte be, erről számol be egy 1783-as szerződés: „Alább írattak egy részrül Mi Kun Szent Mártony Helysége Bírája s Tanátsa, más részrül én Rábl Károly Kőmíves Mester adgyuk tudtára akiknek illik, hogy mi az Kun Szent Már­­tonyi templomnak még hátra te­vő munkáinak tökéletes véghez­vitelére, és felállítására a követ­kező condítiók szerént meg egyezünk.” A gyöngyösi kőműves az épít­kezést 1784-re fejezte be. A há­rom oltár építményeit is ő készí­tette. A templom berendezésén Eszterházy Károly egri püspök mesterei dolgoztak: Farenson Ferenc festő, Spórer márványo­zó, Schmidt Ferenc asztalos. Szent Márton oltárképét a híres Kracker János Lukács segédje, Zirkler János festette. Az új templomhoz aránytalanul kicsi volt a meghagyott 1763-as régi torony, ezért ezt 1822-23-ban Homályossy Ferenc szolnoki ka­marai ácsmester tervei szerint megmagosították és körgalériá­val látták el. Az 1880-as évekre a templom újra kicsinek bizonyult, és a to­ronysisak is pusztulásnak indult. 1880-ban Czigler Győző pesti építész karzattal és szertárral bő­vítette. 1895-ben pedig Wlaser Ferenc budapesti vállalkozó el­készíttette az új toronysisakot. 1909-10-ben történt az utolsó át­építés. Ekkor Aigner Sándor bu­dapesti építész tervei szerint két oldalhajót és új mennyezetet ka­pott, s kifestették a belsejét. Mindezen előzmények után alakult ki a ma is látható, gyö­nyörű kunszentmártoni temp­lom. Zsolnay László tiszántúli avar fejedelem”... Ebben az évben ünnepelte Kun­madaras fennállásának 700 éves jubileumát. Ebből az alkalomból „Lapok a falu krónikájából” cím­mel rövid történeti vázlat jelent meg az Új Néplap 1991. november 14-i számában. Rövid írásomban egy olyan le­letet kívánok bemutatni, amely en­nek a falunak a határában került elő, s a VI-VII. század kárpát-me­dencei régészeti emlékei között ki­emelkedően fontos. A tárgyak 1883-ban a „madarasi határból” bukkantak fel, s az akkori Pénzügy Minisztérium megbízásából kerül­tek a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába. (Haj, de jó tenne az, ha ma is így tennénk ezzel!!) A tárgyak között 46 arany és 19 egyéb töredék volt. Miután egy hosszabb „szünet” elteltével tárgyainkat beleltározták a Régiségtár leltárkönyvébe, majd Hampel József 1905-ben egyes da­rabokat ismertetett nagy összefog­laló művében (Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn I­­III.), a kutatás csaknem hetven év­re szinte megfeledkezett ezekről a nagyszerű leletekről. Először László Gyula, majd a teljes feldol­gozás igényével Bóna István kezd­te kutatni a „kincs” tárgyait. Munkájának mindjárt a kezde­tén nagy problémával találta ma­gát szembe. Az történt ugyanis, hogy a „hivatalos emberek” egy­szerűen elfelejtették beosztottjaik­tól megtudakolni, vajon melyik Madarason került elő a tetet. A Bács-Kiskun megyeiben vagy pe­dig a Nagykunságban fekvőben. Éppen ezért először ezt keltett tisz­tázni. Erre azért volt szükség, mert amíg a Duna-Tisza közén több avarkori fejedelmi sírt is ismerünk, addig a Tiszántúlon azidáig egyet­len egy sem került elő. A hely azo­nosítását megkönnyítette az a kö­rülmény, hogy a beszolgáltatok nevét feljegyezték, s ezeket a csa­ládneveket Kunmadarason tehe­tett azonosítani, míg a bácsi Mada­rason ismeretlenek voltak. Ráadá­sul még a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárból is előkerült egy adat, amely elmeséli, hogy: „Áz úgynevezett Újvári temető északi részén találtak egy lovast, lovával eltemetve, az innen kike­rült tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumben vannak.” A helyszínen Bóna professzor vezetésével 1980-81-ben folyta­tott ásatáson azután megtaláltuk a sír helyét is, sőt azt is megtudtuk, hogy a Tiszántúl mindmáig egyet­len avar fejedelmét rejtve, magá­nyosan temették el. (Ez abból a tényből tett világossá, hogy továb­bi temetkezéseket a környéken nem találtunk.) Mi is volt az előkerült tárgyak között? Arany szíjvégek a férfi övéről és a lószerszám szíjazatáról. A kard és a kés aranyból készült tokvere­­tei, csatok, gyűrű foglalata ékkő­vel, arany sodrony és vastárgyak. A Tiszántúl eme nagyurát a te­tetek analógiáinak összegyűjtése után nyugodtan sorolhatjuk az 567-68-as avar honfoglalók első nemzedékébe, azok közé az ava­rok közé, akik még valahol keleten születtek, részt vettek a nagy ván­dorlásban, a Kárpát-medencei ha­za elfoglalásában, s itt a nagy magyar Alföldön helyezték végső nyugalomra, valamikor 600 körül. Ugyanennek az ásatásnak volt egy „mellékterméke” is. A felszí­nen talált sok-sok cseréptöredék VIII. századi falut sejtetett. Máraz első szelvénnyel megtaláltunk egy kétszintes, földbe mélyített házat, melynek tetőszerkezete két ágas­fán nyugodott. Sőt, az egyik ház felszíni foltjából a korszak ritka hangszerének - csont kettőssíp - töredékét is felgyűjtöttük. Persze azt rögtön te kell szögez­nünk, hogy a VIII. századi köznépi falu lakói mit sem tudhattak arról, hogy falujuk területén temették el egy évszázaddal korábban a hazát szerző fejedelmek egyikét. Mire ők megásták házaik gödre­it, ez már a feledés homályába me­rült, csak a kutató utókor régésze látja őket együtt, s képes levonni a minden valószínűség szerinti helyes történeti következtetése­ket. . Talán ezért is jó tenne, hogy egy-egy községtörténet megszüle­tésekor a telkes helytörténészek jóval többet konzultálnának azok­kal, akik a régészeti történeti kor­szakok, területek avatott szakem­berei. Mindenki jól járna! (A kunmadarast tetet teljes tu­dományos feldolgozását lásd: Bó­na István: A XIX. század nagy avar leletei. Szolnok Megyei Mú­zeumok Évkönyve 1982-83. pp. 81-160.) Dr. Madaras László Az oldalt szerkesztette: Dr.Madaras László

Next

/
Thumbnails
Contents