Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-30 / 282. szám
1991. NOVEMBER 30. Magazin 7 A folyók mindent hordozó és mindent elfedő vize sorsok sokaságát is őrzi. Van, ami nyomtalanul elenyészik, másnak az emlékét, egy-egy tragédia megkövült utolsó pillanatainak tanúja, iszapból kiemelkedő roncsdarab idézi a kései szemlélő pillantása elé. Hosszú évekkel ezelőtt, aki alacsony vízállás mellett hajózott a Tiszán, a kiskörei híd fölött, a jobb parton őshüllő csontvázára emlékeztető alakzatra, algás, hullámok mosta, görbült vasakfa figyelhetett fel. E szomorú emlék azóta riogatta a vizek vándorait, mióta a háború átrohant a Tisza fölött. A fantáziát és a dokumentumokat kell segítségül hívnunk, hogy e vázat újra felöltöztethessük, s az egykori gőzhajó újra testet ölthessen előttünk; régi iratokról, fényképekről kell lefújni a port, hogy megelevenedjen. A Dómós, amikor még hajó volt Dömös utolsó útja Amikor elnyelte a Tisza robbanás kavarta vize, Dömös volt a neve. Hatvan évvel korábban, a tovatűnt békeidőkben, Lédának, az életvidám görög főisten, Zeusz kedvesének neve alatt kezdte szelni a Duna hullámait. Magyar kéz építette Óbudán, de pályájának túlnyomó részében osztrák lobogó alatt szolgált, mint a legrégibb dunai hajóstársaság, az Első Duna Gőzhajózás i Társaság tulajdona. A társaság és a hajógyár története is visszanyúlik a reformkorba. Szomorú tréfája a sorsnak, hogy miután gyermekei, az egykori büszke gőzhajók, sorra elmentek, egyik háború tépte sebekkel a Duna-Tisza medrébe, más nemtörődömség és az eluralkodó haszonelvűség parancsszavára a kohók gyomrába, most szülőanyjuk, a hajógyár is halni készül. Hamarosan fölötte is elmondhatjuk a gyászbeszédet. Történetünk hőse, a Dömös nem tartozott a Kárpátmedence folyóit járó hajók közül a legnagyobbak, a legszebbek sorába, de nem kellett szégyenkeznie sem. Közel 56 méter hosszú, fehérre festett, karcsú testét két lapátkerék hajtotta biztosan előre, ami a mai szemlélőben az ódonság érzetét keltheti. E meghajtási mód hosszú fennmaradását a belvízi hajókon praktikus volta indokolta. A folyók sekélyebb vizében nem került olyan közel a mederfenékhez, mint a mélyebben fekvő hajócsavar. A kerekek vonalában fekete kémény nyúlt a magasba, fehér szalagon hordozva a hajóstársaság nevét. Farán napkeltétől napnyugtáig lobogó lengett, kezdetben a piros-fehér-piros osztrák, majd a szent koronás, címeres magyar, mely elkísérte a hullámsírba is. Ha az alkalmanként 500 utas egyike kíváncsian betekintett a gépházba, a ma megszokott, fülsiketítő zajjal és heves rázkódásokkal járó motorok helyett halk, ütemes surrogással forgó gőzgép tükörfényes, olajtól csillogó rúdjain, kerekein pihenhetett meg a pillantása. Ha zordabb látványra vágyott, elég volt megkeresnie a kazánházat, ahol a tűztér lángja kormos falakon, izzadt testeken vert vörös visszfényt. A modem hajókon folyó élethez képest több embert és erőt kívánó, nehéz munka volt, ami a gőzhajók legénységének kijutott. A gőzgépet nem lehetett egy gombnyomással indítani, mint a dízelmotort, üzemkészen tartása állandó munkát, gondozást kívánt. A hajósélet szolgálat jellege meghatározta a vízenjárók napjainak minden óráját. A szorosan vett üzemeltetési feladatok mellett a hajót is ragyogó tisztán kellett tartani, ahogy ezt a hajózás évszázados szokásai és önbecsülése megkövetelték. Még minden munkák legnehezebbje és legpiszkosabbja, a szenelés után sem árulkodhatott folt vagy piszok arról, hogy ott korábban minden porban fürdött. Mintha mindig ünnepre öltözve haladtak volna a hajók a zöldellő partok között, hosszan elnyúló füstgomolyt húzva maguk után, néha a szintén évszázados rituálé szabályai szerint megkondítva fedélzeti harangjukat. Hidakhoz érve méltóságteljesen megbillentve kéményüket, mintegy üdvözölve őket áthaladás közben. E békés kép még a háborús esztendők jó részében is jellemző volt a Dunán, Tiszán úszó vízi járművekre. A Dömös is komótosan pöfékelve érkezett a Duna magyar szakaszára, amikor a Csallóköz visszacsatolása után a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt. megvásárolta a döntően osztrák érdekeltségű Duna Gőzhajózási Társaságtól. Dunai működése végeztével az ekkor már a Komárom megyei falu nevét viselő hajó leúszott a Dunán, hogy a még szabadon átjárható Titelnél 1943. július 15- én megérkezzen az utolsó szolgálati helyéül s majd temetőjéül szolgáló Tiszára. Egy rövid pesti javítást leszámítva már örökre itt is maradt. Kétszer cserélődött közben a kapitánya, Németh Jánost Csikós István váltotta, majd 1944. augusztus 29- én megérkezett az utolsó parancsnok, Karácsonyi László hajóskapitány, a Tiszát jól ismerő, azon 1935 óta hajózó, nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Ekkor már harmincéves hajósmúlt állt mögötte, amelynek során a Duna-Tisza mellett az Amúron is hajózott, az igaz, nem teljesen szabad akaratából, hanem az őt foglyul ejtő cári orosz haderő határozott kívánságára. Mint arra legérdemesebb, kapitányi teendői mellett ellátta a Tiszán lévő MFTR-hajók katonai parancsnokának tisztét is. Helyettese, a főgépész, Szotyori András, Brassó vármegyei erdélyi ember volt, aki ekkor már évek óta szolgált ezen a hajón. Ismerte, mint a tenyerét. Rajtuk kívül még tizenhármán gondoskodtak arról, hogy a Dömös elláthassa feladatát. A kapitányváltás után a hajó elindult fölfelé a Tiszán Szolnoknak, az egyre sűrűbb légitámadások szirénahangjától és a közeledő front ágyúdörgésétől kísérve. Meg-megállt, hol a szükséges szén berakása miatt, hol ellenséges repülőktől félve, lehajtott kéménnyel megbújva a part árnyékában. Szegeden a kapitány a hajóra vitte várandós feleségét, akit születendő gyermekével az egyre dúltabbá váló világban nem mert magára hagyni. 1944. szeptember 7-én a hajó megérkezett Szolnokra. Ettől kezdve menetrendszerűenjárt október 8-ig a város és Tiszabura között. A légitámadások útja megszokott kísérőivé váltak, előfordult, hogy hirtelen lehorgonyozva, az utasokat sebtében partra mentve, de a hajót el nem hagyva várta a személyzet az ég tisztulását. Találkoztak a mindinkább összezsugorodó magyar állam vízi menekültjeivel is, az ellenség elől felfelé húzó Hortobágy és Délibáb hajókkal. Közülük a Hortobágy hamarosan a Dömös társa lett a hullámsírban. A Dömös 1944. október 8-án mondott véglegesen búcsút Szolnok városának. E nap reggelén érkezett meg járat-Az út vége ban Tiszaburáról, s már a kikötéskor ágyútűz, robbanások zaja, felfordult város fogadta. Az orosz tankok már a szolnoki repülőteret támadták. A kapitány és a főgépész a hajóállomásról felhívták a társaság budapesti központját, hogy tájékoztatást adjanak a kialakult helyzetről. Ott közlésük általános megdöbbenést keltett. A front gyors közeledése mindenkit váratlanul ért. Miután a parancsnok a hajóstársaságtól sem határozott, sem kielégítő utasítást nem kapott a személyzet és a hajó biztonságára vonatkozóan, ezért öntevékenyen úgy döntött, hogy megkísérli a hajót a Tiszán Tokajig felvinni, s ott egy általa ismert holtágban gallyakkal álcázva elrejteni vagy elsüllyeszteni, a víz oltalmára bízva azt. Fölvettek annyi szenet, amennyit csak tudtak, együtt tolva a talicskát kapitány és matróz, s végre a hajó indulásra és menekülésre készen állt. Két SS őrmester képében azonban végszóra megjelentek a háború követei. Közölték, hogy hadi célra igénybe veszik a hajót. A feladat: uszályok vontatása a vasúti hídig. Ide megérkezve este tíz órakor elbocsátották őket, de a szabadság igen rövid és csalóka volt, egy napig és csak Kőtelekig tartott. Újra megjelentek Mars sisakos és zordon szolgái, végleg rátéve kezüket hajóra és hajósra egyaránt. A Dömösön a továbbiakban fegyveres német őrség volt az úr, tudta nélkül ott már senki és semmi nem moccanhatott. Az újabb rakománnyal, szálfákból összerótt tutajokkal, német vadászgépek fedezete alatt érkeztek meg október 10-én a déli órákban a kiskörei vasúti hídhoz, hogy ott kiderüljön: az egész ügy hiábavaló vojt. A front mozgása már minden elképzelést túlhaladottá tett, többek közt a szálfákból tervezett hadihíd építését is. A tutajokat eleresztették a Tiszán, keressenek új gazdát maguknak. A hajó számára azonban végzetes lett a tutajok vontatása. Csak lassan tudott haladni, ugyanakkor a tűz folyamatosan égett a kazánokban, ezért a tervezettnél gyorsabban elfogyott a szén. Még följebb tudott menni, hogy a jobb parton kikössön a már korábban odaérkezett Hortobágy mellett, de útját befejezte. Tizedikén reggelre az is kiderült, hogy a személyzet nagy részének idegei felmondták a szolgálatot, az éj leple alatt eltávoztak. A kapitány csak az egyedüli ésszerű intézkedést tudta megtenni: felmentette a megmaradtakat a szolgálat alól, helyettesét, Szotyori András főgépészt pedig hírvivőként írásos jelentésével útnak indította Budapestre, aki a gépeket előírás szerint még utoljára rendbe tette, majd gyalogosan elindult úticélja felé. Az elnémult hajón ketten maradtak: a parancsnok és felesége. Őt, amint tudta, biztonságba helyezte egy közeli faluban, maga pedig öt napig őrizte még mozgásképtelen hajóját, amely közben a harcok középpontjába került. Több találat is érte, de úszva maradt. Már-már úgy nézett ki, megmenekül, amikor váratlanul egy német robbantókülönítmény szállta meg. Az utolsó híradás a Dömösről német nyelven íródott. A fegyverropogás közben is hajóját őrző, erőszakkal partra kényszerített,s a végkifejletet tehetetlenül szemlélő kapitánynak adták át,a még ekkor is működő német hivatali alaposság szellemében. Harcparancsnok Tanúsítvány Ezennel Karácsonyi László kapitánynak tanúsítjuk, hogy két hajója, a Dömös gőzös és a Hortobágy motoros, mindkettő a Királyi Magyar Folyam- és Tengerhajózáshoz tartozik (Budapest), harci intézkedés közben, 1944. X. 27-én délelőtt 10 órakor Tiszanána és Kisköre között felrobbantásra került. Pecsét Tábori postaszám 026696 Olvashatatlan aláírás Őrnagy, harcparancsnok Szathmáry István Fotók: Kácsor László és amatőr felvételek Karácsonyi László kapitány
