Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-08 / 235. szám
1991. OKTOBER 8. Körkép Hellasz-felfedezőben A Meteora sziklakolostor A Meteora-kolostorok egyike madártávlatból A páratlan szépségű Meteora sziklakolostorokhoz két óra az út Kamena Vourlából. Az óriási sziklatömbök már messziről feltűnnek. Magasságukat az alföldi viszonyokhoz szokott magyarnak szinte lehetetlen megsaccoltetszik neki. Sikerül tőle megtudnunk, hogy ma tíz szerzetes lakja a kolostort. Az élet puritánsága az évszázadok alatt semmit nem változott. Szigorú napirend szerint élnek. Ébresztő hajnal négy Óra-Amerikai turisták a jósda előtt ni, de az biztos, hogy több száz méteresek lehetnek. És ott a szikla tetején a kolostorok, egészen valószínűtlen magasságban. A sziklák keletkezésének története különös - mint mondják. A geológusok szerint a földtörténeti harmadkorban, mintegy 60 millió évvel ezelőtt a területet tengervíz borította. A gigászi földmozgások megszülték a magas csúcsokat, a tenger pedig levonult a síkságról, otthagyva örök emlékként a furcsa alakú oszlopokká szabdalt hordalékkúpokat. Vajon hogyan juthattak fel az első szerzetesek az oromra? - ilyen hétköznapi kérdés fogalmazódik meg a turistában először a kolostorok láttán. A kolostorok közül a legmagasabbra épült és a legnagyobb a Nagy Meteora. Az adatok szerint 613 méter magasan fekszik, és 1830-ban alapították. Egészen 1923-ig a szikla megmászása csak csörlős szerkezettel felhúzott hálókban és függő kötéllétrákon volt lehetséges. Nekünk már könnyebb a dolgunk. Kőbe faragott lépcsőfokok és átjárók segítségével könnyen feljutunk a Meteorára. A külvilágtól régebben teljesen elzárt kolostorba ma már bárki beléphet. Illetve az a férfi, aki nem visel rövidnadrágot, az a nő, akinek a szoknyája térden alul ér, és a vállait, karjait eltakarja a blúza. A kolostor nemcsak kívülről, de belülről is lenyűgöző látvány. Mindenütt puritánság - és lenézve: iszonyatos a mélység. Vajon milyen lehet itt az élet? Szerencsére az egyik fekete ruhás fiatal szerzetes szóba áll velünk néhány mondatra. Beszélgetés közben fél szeme a fényképzőgépen; nem titkolva, hogy nem kor, ima, tanulás, meditáció, majd szerény reggeli következik a kolostor nyitásáig. Napközben egyesek dolgoznak, mások a látogatókkal foglalkoznak, zárás után ismét ima, meditáció, vacsora, aztán pihenés. A szerzetes elmondja, hogy ő azért lett lakója a kolostornak, mert nem ért egyet a világban zajló dolgokkal és nem akar abban részt venni. Egyébként bármikor otthagyhatná a kolostort, nem kötelezi semmi maradásra. A görögországi út utolsó napja gyorsan eljön. Már csak egy programra marad idő: elbuszozunk Delphibe, megnézni a híres romvárost és a jósdát. A hajdan volt város még romjaiban is lenyűgöző. Mindegyik szikladarabja maga a történelem. Járjuk a romvárost, és idegenvezetőnk jóvoltából gondolatban ezer évekkel forgatjuk vissza az idő kerekét. A híres jósda működését már csak rajzok alapján ismerhetjük meg. Az idegenvezető elmondja: a jóslatok mindig kétértelműek voltak, így az egyik feltétlenül igazolódott. Erről eszünkbe jut: csak nem otthon vagyunk és politikáról van szó?! Még egy estét - inkább csak egy pár órát - eltöltünk Athénban. Hajnal négykor ébresztő, hatkor indul a gép Budapestre. Négykor is kellemes az idő még szeptember végén is, lehet úgy 25 fok. Felszáll a gép és a pilóta közli: Budapesten a hőmérséklet 10 fok. (Vége) Berki Imre Á JASZKUN VOLÁN HASZNÁLT TEHERGÉPJÁRMUVEKET ÉS PÓTKOCSIKAT ÉRTÉKESÍT ÉVJÁRATTÓL, MŰSZAKI ÁLLAPOTTÓL FÜGGŐEN : GÉPJÁRMÜVEK 3©-MC EZER FT-OS, PÓTKOCSIK 3C-20G EZER FT-05 IRÄNYÄDON . ÉRTÉKESÍTÉS HELYE ÉS IDEJE = KARCAG,.KUNHEGYESI ÚTI TELEP 1991. OKTÓBER 11. 9-12 ÓRA A gépjárművek az értékesítés helyén megtekinthetőek minden nap 8-16 óráig. Részletes információ- Szolnok, Landler J. út 29. Járműgazdálkodási és fejlesztési Osztály, Tel.: 56/33-103. RAGADJA MEG ÖIM 1$ AZ ALKALMAT ! Jegyzetíapol<i Nyitott zárlat Nyitott az égbolt - zárt a határ? Azt hiszem, rosszindulatú kötekedés, de legalábbis fölösleges kekeckedés azzal vádolni a kormányt, hogy információk hiányában kapkodva hoz rögtönzött intézkedéseket, vagy hogy bizonyos értesüléseit, várható lépéseit eltitkolná a nyilvánosság elől. A nyíltság és megalapozottság számomra akkor vált nyilvánvalóvá, amikor (nemrég) külügyminiszterünk kijelentette: érzékelhető jelei vannak a magyar-román viszony javulásának; és alig hangzott el a nyilatkozat, lemondásra kényszerült a román kormány. Mintha külügyiseink előre tudták volna, mire készülnek a bányászok odaát, és finoman - hogy a másik ne értsen belőle - tudomásunkra hozta a jó viszony közeledtét... Most meg, hogy kvázi lezártuk a keleti határokat, többen azon háborognak, miért ily hirtelen, miért nem szóltak előre. Pedig szóltak, csak fül kellett hozzá. Az intézkedés előtt alig néhány nappal riportok hangzottak el az elektronikus, illetve jelentek meg az írott sajtóban a „vendégmunkásokról”. Igaz, kissé burkolt volt a dolog, hisz általában abból indultak ki, hogy a „szegény romániaiak” itt nálunk éhbérért dolgoznak, „borzasztó körülmények között”, de oda lyukadtak ki, hogy elhappolják a magyar állampolgár elől a melót, tehát meg kell védeni a honi lakosság érdekeit. Figyelmes ember már ebből is érthetett valamit. Ám a készülődés jelei még jobban megerősödtek azon hírek megsokasodása (sokasítása?) által, miszerint egyre több nálunk a felderítetlen bűntény, melyeket - nem minden alapot nélkülöző feltételezéseik szerint - külföldiek követtek el. Világos, kiktől kell óvni a közrendet, illetve, hogy hamarosan meg is fogják óvni. Aztán zutty, lezártuk a sorompót, és csak szigorú vizsgálódás után nyitogatjuk. Ilyen fantasztikus hírek kezdtek terjedni, hogy egyetlen nap tizenötezernél több beutazni vágyót utasítottunk vissza, hogy lerámoltuk egy vonat utasainak nyolcvan százalékát . . . Tanulékony a politikai vezetés, a híréket meg sem erősítették, meg sem cáfolták. (Mert ugye, a Kalasnyikov-ügyben ha letagadtuk, az volt a baj, ha elismertük, akkor meg az.) A hírekről tehát hallgatnak. De valamit csak kell mondani, amikor a kellemetlenkedő riporter kérdez. Magyarázta a lépést a belügyminiszter, a szóvivő, a határőrparancsnok és mások. Némelyek az előzetes (nem manipulált!) híresztelésekkel, a közhangulatot előkészítő tájékoztatással összhangban: túl sok volt a bűnözés, a vendégmunkás, a nem hivatalos . . . Mások újabb érveket is felsorakoztattak: meg kellett védeni a magyar piacot a csencselőktől (itt már megoszlik a közvélemény, vannak olyan vélemények is, hogy a „KGST-piaci” olcsó áruktól őt nem kellett volna védeni), minden civilizált országban ez van, éppen ideje volt, hogy betartsuk betű szerint a törvényt... Megvallom, nekem a határzárlattal kapcsolatos nyilatkozatáradatból az tetszett a legjobban, amikor felsorolták, milyen feltételeknek kell megfelelniük a hozzánk érkezőknek. (Ebből nem derül ki, mennyire megközelítettük a civilizált világot.) Tehát: napi szükségleteinek fedezésére annyiszor ezer forintnak megfelelő valutával kell rendelkeznie, ahány napot itt ülne, és ebben még nincs benne a szállás (ennyire megnőtt az életszínvonalunk, hogy egy magyar állampolgár napi ezer forintot költhet?); vagy meghívólevelet kell felmutatnia vagy a szállodai szobafoglalást tanúsító papírost (hajléktalanok szálláshelyei felszámolva). Ezenkívül: úgy kell kinéznie - magyarázza a legilletékesebb -, hogy méltó legyen arra, hogy a Magyar Köztársaság területére lépjen (mi, itteniek mind így nézünk ki); nem lehet ittas állapotban (valószínű, eme alkoholmentes övezetbe lépéskor szondáztatják az érkezőt); illedelmesen kell viselkednie (viselkedési kultúránkat némileg ismerve, nem egészen értem: elég egy kézcsók a határőrnek, vagy levizsgáztatják az illetőt a francia etikettből?). Sejthető, hogy az amúgy is javuló magyar-román viszonyt ez a kedvességünk jelentősen jobbítani fogja. Ugyanis odaát - minden kétséget kizáróan - visszapuszilnak egykettőre. De mit számít az, hogy rokoni látogatásra még szájkosárral sem léphetünk majd az „ősi földre”, hisz a mi rokonaink és ismerőseink sem jöhetnek, már az első feltételnek sem képesek megfelelni. És különben is más a lényeg: az égbolt nyitott. Molnár H. Lajos Hogyan tántorogjunk ki az Újvilágba? A könyvpiacok alighanem legnagyobb slágerei napjainkban a nyelvkönyvek. Tudják ezt az eladók is, meg is kérik az árát tisztességesen, és ha hozzáveszem, hogy a tanfolyamok költsége sem „húsz fillér”, úgy csak elismeréssel gondolhatok arra, hogy lám, hát így is mennyien vannak, akik vállalják az anyagi tehertételt azért, hogy értsék egymást azokkal is, akik a Lajtán túl élnek. Volt idő, amikor azt hittük, hogy az orosztudásunkkal elboldogulunk itt, a béketáborban, aztán ha a világ másik felének is lesz mondanivalója a számunkra, majd hozzánk igazodnak. Fene nagyot tévedtünk. Az viszont alighanem tény, hogy a „ruszkira” fordított energiával, no és költséggel generációkat taníthattunk volna meg „hét nyelven ’ ’ beszélni. Mindegy, ez volt a szürkeállományunk államosítása és kollektivizálása. Viszont eljött az ideje itt is a privatizációnak. A lapunk szombati számában egy fölöttébb vonzó hirdetést olvastam. Az amerikai Concordia Egyetem volt vargás diákokat fogad tandíjmentesen, teljes ellátással. Nézem a feltételeket: az iskola méltó képviselete. No, talán ez még menne. A második kitétel: a tapasztalatokról itthon be kell számolni a diákoknak, tanároknak. Ez sem megoldhatatlan feladat. Harmadik kikötés: egy amerikai egyetemi hallgató két hónapos viszontvendégelése. Hm... Egye fene, még ez is belefér a családi költségvetésbe. Aztán innentől már csak a kiutazás költségét kell a jelentkezőnek lepengetni. Hát ez azért nem semmi. Telefon a MALÉV-irodába, mondanák meg, mennyibe kerül egy oda-vissza út a tengerentúlra. Egy kedves, segítőkész női hang világosít fel, hogy általában 150.130 forint, de van olcsóbb is, ha kifogja az ember, olyan, ami alig százezret kóstál. Hát az már igaz, hogy a cég szárnyakat ad vágyainknak, de ki adja a pénzt? Igazán nem a kisstílűség beszél belőlem, sem a tudás lebecsülése, még inkább nem valamiféle szociál demagógia, mindössze azon töprengtem el, mennyit távolodott tőlünk az elmúlt hatvan-hetven esztendőben az amerikai kontinens. Amikor a nagy világválságot éltük - már aki élt úgy a húszas esztendők végén -, Európa úgy döntött, hogy áttelepszik az óceánon túlra. József Attila szerint ekkor volt, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.” A munkanélküliek, a nincstelenek, a perspektíva nélküli földönfutók összekarolkóztak, és tántorogtak az Atlanti-óceán hullámbarázdáin. Vitte őket a hajó, a pénzesebbek a turistaosztályon, a szegényebbek valahol a rakodótérben kuporogtak, de mentek. Ha ne adj isten, újra tántorogni kezdenénk úgy másfél millióan, ez nem kevesebb, mint 225 milliárdjába kerülne az országnak. Ebből kijönne vagy hét-nyolc világkiállítás, szépen törleszthetnénk belőle az államadósságot, és egyáltalán: ha ennyi pénzünk lenne egy rakáson, talán ki sem kellene tántorogni. Persze mindez csak ostoba játék a számokkal, az viszont siralmas tény, hogy amikor égető szükségünk lenne a világlátás adományára, lapos zsebbel sóvárgunk idehaza. Pedig most már az elhatározás is megvan bennünk, hogy újkori mesterlegények módjára nyakunkba vegyük a világot, és ellessük mindazt, ami egy jobb céhbe való bekerüléshez szükséges. Mennénk, csak hát műszakilag lerongyolódott buszaink, kéményfüstöt eregető Trabantjaink szabnak gátat szárnyaló vágyainknak. De legelébb is a lapos zsebeink. Ki van ez találva azért fenemód. Aligha kell a nyugati világnak tartani a magyarok terméknyilaitól mindaddig, míg a kimoccanás lehetőségét meg nem teremtjük önmagunknak. Amihez viszont pénz kell. Ahhoz pedig a világpiacon eladott termék. A jó termékhez világlátás, megszerzett munkatapasztalat. Lám, hát kínálja is magát az első lépés: mindenáron kikecmeregni a fenti ördögi körből! Szívemből kívánok ehhez a volt vargás diákoknak is repülőjegyet az Újvilágba. Palágyi Béla . Vetik az őszi árpát Megkezdték az őszi árpa vetését a jászberényi Kossuth Tsz-ben, összesen 230 hektáron. Árpa után még különböző takarmányokat vetnek, majd legutoljára mintegy ezer hektáron búzát. Képünkön a vetőgép-beállítás. - nzs -W.f-.
