Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1991-10-05 / 233. szám

8 Irodalom — művészet 1991. OKTÓBER 5 Kende Sándor: Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy még kétfelé kell ajándékot ven­nie. Két könyv; hirtelenében a leg­egyszerűbb. A nagyáruház. Könyv- és papírosztály. Úristen, mi ez! Rémálom! A háború után, az első krumplisvonatnál tiporták így egymást! A könyvek elé oda se lehet férni, az emberek egymás válla fölött nyúlkál­­nak, a címek is csak az imbolygó kalapok mögül betűzhetők ki! Karácsony! Hát nem! Nincs ajándék, és pont... De ni! Tipródva innen kifelé, szemben egy levelezőlap-állvány! Jó, ez is megteszi. Arany angyalka. Huszonnégy-hatvan. De hát a pénztár! Az a sor előtte! Ez a végtelen farkú kígyó! Amikor már majd­nem kijutott! Nem! - Kilép az áradat végéről, s a két angyalkás lapot a táskája mellé kapja. És éviekéi kifelé a pénztárpult mellett. Amikor valaki melléje lép. Nem néz rá, csak éppen furcsa, hogy egymás mellett. Nem lökdösődve, nem ütközve - hanem így. Békében, az oldalában. Míg megszólal. Most sem fordul felé, csak mondja:- Ki kellett volna fizetnie. A tömeg sodrásában képtelenség meg­állni.- Tessék?- Haladjunk csak. Iszonyú gyöngeség. Ilyen még nem tör­tént vele...- Itt, jobbra. Tessék, előttem.- Kifizetem... Huszonnégy-hatvan.- Odabent tetszik megbeszélni. Nem hangos, nem parancsoló. Egyéb­ként jól megtermett, mégis nyugalmat su­gall. Szürke nadrág, szürke pulóver.- Huszonnégy-hatvan... Visszame­gyünk, kifizetem.- Nézze, uram, nekem a dolgom... Most, itt, balra. Nagyon kicsike szoba, csak egy fehér ajtó valahová. Rengeteg fogas, főként ru­hadarabokkal. írógép, villannyal műkö­dik; szakállas, piros homlokú férfi dolgo­zik.- Várj, Feri. Mindjárt végzek - inti tár­sának. Pontosan két szék áll a kicsike szobá­ban.- Foglaljon addig helyet.- Nem, kérem, köszönöm... Ekkor fogja föl, hogy a másik szék fog­lalt. Farmernadrág, fehér-kék edzőcipő. Dzseki. Lányos fiúarc. Nyilván az ő ügyét gépeli a piros homlokú. A lányos fiúarc ránéz. Ő vissza. Nehéz a csönd, a fiú a kiabálást jobban tűmé. Legszívesebben ütemeket verne ki a lábá­val a padlón. Mindenképp valahogy „le­­zserebbül”, könnyen, mint az élet. Ki­emel hát a dzseki béléséből egy kisebb tábla csokiféleséget, komótosan bontogat­ja, zörög a kemény ezüstpapír. Az első kocka a saját szájába, aztán mosolyogva nyújtja az idősebb felé, igazán udvariasan. - Nem tetszik kérni? Jaj, persze, amúgy is visszautasítaná - de amaz az írógépnél leejti egyszerre mind a két kezét, és teljes testével előrehajol:- Mondd, Szabolcs, szalonnát nem akarsz sütni? - ijeszti el a mosolyt a lányos arcról. - Bográcsot vagy grillsütőt paran­csolsz? S amikor már visszafordulna az írógépe fölé:- Mert egyébként hatósági helyiség, nem kemping!- Ne-e-em... Nem tudtam, hogy nem szabad... Bocs. Abbamarad az egész, mert amonnan, a fehér ajtón át betüremkedik valaki. Testes, ősz asszonyság. Szürke pulóver, vékony gyöngysor, rákérdezést nem vár, győzte­sen jelenti:- Három melltartót kötött a blúza alá!- Jól van - bólintja a gépelő. - Maradjon a leányzó ott. A sima arcú fiú halkan elneveti magát; ebben a fene némaságban egyenesen üdítő egy ilyen hülyeség, hogy három melltartó! Csakhogy a diadalittas hölgy szélesen el­húzza a száját, amitől a fiú tüstént elmere­vedik. Két perc. Ezt az újbóli rettenetes béna­ságot megint föl kellene oldani valahogy. Véletlen reflex csak, hogy ismét a mellette ülőhöz fordul, s fölfedezi táskáján a két angyalkás lapot.- Ez volt? - érdeklődik bizalmasan.- Hm... - ennyi a válasz. - És maga?- Egy másik csoki - mutat az asztalon nyugvó bontatlanra, s még folytatná, hogy emezt viszont kifizette, de a gyöngyös asz­­szony azzal a villámos szájrándítással megint elnémítja:- Mire kíváncsi, kisfiam? Tapasz­talatcsere? Jó, hogy a szakállas feléjük fordul. Kér­dések következnek, egyeztetés, aláírás, majd a kerülettől megkapja az értesítést. Ényhe nyújtózás. Ő következne. Jobb volna, ha előbb talán a lány a három izével, amit azóta alighanem lehámoztak róla. Szerencsére segítség érkezik, új kollé­ga­- Príma! - inti a szakállasabb. Jó; te vedd föl a leányka dolgát, én átmegyek az úrral. S már indulnak is, a szürke nadrágos rendésszel, hármasban. Kicsike szoba ez is, fogasok, lógaszko­­dó holmik, írógép.- Foglaljon helyet. Bemutatkozik. Ezt nem kérték. Nem mindenütt szokás. Ül hát. Amazok ketten, halkan, mintha csak társalognának. Nyilván a tettenérés körülményeiről. Mintha neki semmi kö­ze... Nem, azesakugyan nem ő volt; lehe­tetlen, egyáltalán értelmetlen... Bénaság, butaság, őrület! Képtelenség, hogy ő tet­te!... Másodszor (vagy harmadszor) szólnak rá:- A személyi igazolványát, legyen szí­ves. És újra a csönd. Majd a gép, nem túl folyamatosan. Műanyagkosár, az volt nála - szól közbe a rendész.- Én... kérem, beálltam... Én ki akartam fizetni... Nem, ez így nagyon fölösleges. Ostoba­ság minden szó. Nyögdécselő magyaráz­kodás. A fülön csípett diák; nem?- Nyugdíjas?- Hétezer-kettőszáztizenhét forint. Gépelés.- Megkérdezem: mennyi pénz van ön­nél?- Háromszázötven forint, ott bent, az igazolványban. Gépelés. Kicsit hosszabban. Aztán min­den abbamarad. A szakállas férfi meg­emelkedik, minden papírt kiterít, áttekint­hető rendben. O is föláll. Mutatják, mi a dolga. Ha a valósággal egyező: írja alá. Mindhárom példányt.- Igen. Természetesen. - S közben el­őbukkan egy szó, mintha nem is a sajátja lett volna: - Köszönöm. Állnak mind a hárman. Ő szemben ve­lük, az igazolványával. És a táskájával. Hajoljon meg? Búcsúzzon el? A kezét nyújtja. Először a rendésznek. Aki, mintha váratlanul hátba verték volna. Aztán a szakállas, piros hom­lokú. O zavarában a kezében felejti a ke­zét, legalább egy percig. Mi ez? Miért nem mozdulnak? Mit bá­mulnak rajta?! Mint a templomoszlopok! Tán meg is nőttek hirtelen. Mitől bénultak így meg?! Mi ez a megrökönyödés?! Mint egy temetésen, amikor a fekete emberek lopva összenéznek, mert valaki annyira elütő, honnan került ide?, a viselkedésével rí ki, olyasmit művel, ami sehogy se illő az alkalomhoz... Mi bajuk vele? Még mi?! A vörös haja? Hogy ebben a korban is még mindig ilyen égő, majdnem piros?!... Igaz is: mielőtt kezet nyújtott nekik, megemelte a kalapját... Viszont hogyhogy nem szóltak rá, amiért mindaddig a fején hagyta? Erre a modortalanságra valóban figyelmeztethették volna. Ahogyan előbb a feszengő kamaszt ugye kétfelől is rend­­reutasították.- Akkor végeztünk volna.- Igen... Szóval... Jó napot. - Jó napot. - És... Ne haragudjanak.- Ááá! - mosolyodik el, aki gépelt. - Haragról szó sincs! Ezt a mosolyt már nem látja. Útban rég kifelé, ahogy a rendész tereli. Majdnem alagsor, személyzeti kijárat. A kalapját a kezében, a melle fölött, szinte tolja maga előtt. * ...Majd a kerület illetékes osztálya meg­küldi a végzést. Ez maradt a fülében, ami­kor visszaadták az igazolványát. Mi dolga tovább? Nincs más hátra: - várni... Egy hónap? Aztán még egy? Rendbírság? Sza­bálysértés? Vagy mi? Várni. A reggeli postát. Aztán nem mozdulni hazulról: hátha délben. És dél­után újra kezdeni. A várást. A másnap reggelre... A harmadik hónap. Ez a büntetése? Ma­ga ez. A némaság. Mikor hát?! Vagy nem veszik semmi­be? (Huszonnégy-hatvan.) Lehetetlen. Metszetek és rajzok a mdolfiánusoktól Nem tehetik vele: az egyetlen, amit nem. Ez az esetleges semmitúl súlyos volna. Ekkorát talán mégse vétett!... Egyszerű. Be kell mennie. Megérdek­lődnie. Persze. Nem, dehogy a kerület. Ugyan melyik ügyosztályon? - Az áruház maga: személyzeti kijárat. Bejárat. Majd­nem alagsor. Megint úgy néznek rá. A vörös haja miatt most is; - nem tudnak megbékélni vele? Vagy miért; mit művelt újra?, hi­szen vigyázott, és igyekezett rendben... Vagy már azzal is, hogy bejött? Nem szo­kás? nagy hiba? Azaz mégse a hajszíne az oka, mégse ez a másság? És új ember a gépnél. Ez miért bámul olyan döbbenten? A piros homlokú alig­hanem a szomszéd fülkében. Pedig csakis őt kérdezheti. Miről? Valóban, voltaképpen? Mi a ba­ja, mit akar, mire vár? Személyes ügy. Mással nem lehet. Nem, ő már nincs itt. Szakállas volt, igen, manapság nem jellemző, de a piros homloka; igen, ennél az asztalnál dolgo­zott. Roelandt Savery: Ülő paraszt kaszával 11604-160S i A prágai műgyűj­temények meghatá­rozó-megalapozó időszaka volt a XVI. század. A mecénás hajlandóságú császár műgyűjteményéről a Művészet II. RudolJ prágai udvarában cí­mű kiállítás adott né­mi fogalmat. A mi Szépművé­szeti Múzeumunk is gazdag forrása e kor­szak manierista stílu­sú rajzainak, ame­lyek legnagyobbrészt II. Rudolf udvarából származnak. Az itt látható két rajz a szeptemberben kiál­lított alkotások közül való. Fontos? Okvetlenül? más nem intézhe­ti el? - Sajnos, két hónapja már. Nem, nerti fegyelmi, nem pontosan. Ön­ként. Bár... Kiemelt egy jegyzőkönyvet. Hogy nem érdemes, bagatell; eldobta.- Nem érdekel. Fogalmam sincs. Ha ő azt mondta, bagatell.- Bagatell?- Piti... Csak hát az űrlapok számozva vannak. Nem hosszú a csönd. Bár az ilyen for­­golódás pihentető is.- Úgy érti, kérem, hogy beszámozva? - Előre. Az egész világon így van. Hogy ne veszhessen el. A vállát is megvonja. Valami nyugtala­nító abban, hogy ennyire magától értető­dően.- Tudja, uram, az ilyen posztra ugyan­is... Ne értsen félre. Kollégáról lévén szó, kerülöm a kifejezést, hogy nem megbízha­tó. Mert különben évekig... előtte soha.- És... és jóvátehetetlen? Ha előtte so­ha... Tétova félkör a levegőbe, a kéznél lévő vonalzóval.- Tulajdoképpen még nem is mondta, miért keresi?- Persze. Azaz... Vagyis, hogy nem fon­tos. Köszönöm.- Üzenet a részére? Ha bejönne...- Semmiség... nagyon fájlalom.- Ön tudja.- Elnézést. Jó napot. - Minden jót. Alagsor. Személyzeti kijáró. Kíséret nélkül. Jobb volna, ha nem sütne a nap. Joseph Heintz: Tanulmánylap két nimfával (1595-1600 között) Szepesi Attila: Mint fatörzsön... Mint fatörzsön felfutó fürtös inda, kérgen táncosán lengő zöld szeszély, a meredt törzset élettel beírja: csupa eleven láng, izzó levél, zeneszó, mely parázzsal áthevíti a téli éjbe dermedt ágakat, örökzöldjét kacsolva szétteríti: comb-öl-kar-ujj-hajfürt-szempár-ajak. És hallik már dob és síp hangja, távol dallam, forró tánc, dzsungeli ütem - a mellbimbódon kristály fénye lángol, verejték izzik kék fürtjeiden. Vagyunk - mintha évszak-örvény se volna - meredt fa és dús inda összeforrva. Kiss Benedek: Zongorám egy orgona Könnyű futam a zongorán, és toliam rögtön sercegni kezd. Szívem kalimpál szaporán, s a toll hegye nedvezni kezd. Aztán felzeng egy bariton, én meg utána oboán, - minden regiszter birtokom, mert orgona a zongorám. Zongorám ama orgona, mi hajt anyám háza előtt: hol narancs-szín, hol meg lila, de a legtöbbször Lorca-zöld. ( > Thinsz Géza: Megterítve? Minden bölcsességek tudója, Csuang-ce megvigasztal: a halál hazatérés. Talán terítve áll már az asztal? Ha megkísért az elmúlás Ha megkísért az elmúlás, mint a szerelem, elnyúlnék melletted, akárha meztelen. De ez csupán vágyálom. Mert olyan jól tudom, elintézem én a halálom magánúton. Válasz egy ismerős kérdésre Rólad magyarul álmodom. \__________________________>

Next

/
Thumbnails
Contents