Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
4 Nézőpontok 1991. OKTÓBER 22. 1956. október 23-a. Mit jelent ezen egyszerű számjegy a történelem nagyívű sodrában a magamfajta korú embernek? Annak, aki gyermekfejjel élte át e nagy nemzeti fellángolás pillanatait, majd később a kegyetlen megtorlás, keserves, embert próbáló éveit, vagy még később ifjú emberként a konszolidáció „kaparj, kurta” morálisan erodáló évtizedeit? Mit jelent ez a négy szám: 1956, amely nekem is - csakúgy, mint másoknak - beleégett a retinámba s gyermekkorom naiv álomvilágába, s világít mindmáig a magyar történelem szabadságszerető, önemésztő, lüktető sorsának gyűrött, megfakult lapjain? Mire is emlékezhetem én valójában, s mi után kutathat az a sokszor megfáradt s becsapott generáció, mely egy bolsevik restauráció után, a rommá lőtt házak, a legyilkolt ellenállók tetemén próbálta újjákezdeni a maga küzdelmekkel teli életét? A házak lassan felépültek, a golyóütötte sebek begyógyultak, ifjú hőseink testét elfedte a gaz, de az emberek lelke beteg maradt. Beteg, hiszen hiányzott számukra a szabadság magasra törő, éltető ereje. SZABADSÁG! Milyen elvont, mégis jól körülírható fogalom! Sokan, akik életüket adták érte, nem is tudták megfogalmazni, mit is értettek alatta, mindössze ösztönösen, a zsigereikben érezték azt az ellenállhatatlan vágyat, a vibrálást iránta. E gyermeki, tiszta őszinteség visz előre engem is emlékeim kútjában. Mire emlékezzem hát? Melyik emlék az, amely fontos, történelmi távlatokba mutató, s melyik az, amely eldobható a múlt repedezett tükrében? Emlékezzem arra a hajnalra, amikor a harcoló Budapest irányába poros, nyikorgó vasszörnyek lepték el egymás nyomában az utat? Gyermekszobám falán a csillár kilengett és az üvegpoharak összekoccantak rémületükben, úgy mozgott a föld. Vagy emlékezzem a téren csoportokba verődött izzadt, erős férfiakra, akik hatalmas tűzbe mártották s lángoló fáklyaként lobogtatták az elnyomás jelképeit? Vagy emlékezzem arra, hogyan izzott át a szikra a gyűlölt könyvek vöröslő lapjain? Felidézzem a srácokat, akik apjuk koszos motorjából szívták ki a benzint, töltötték zöld borosüvegekbe, miközben megannyi kis hősként vitatkoztak, melyikük dobja a közelgő harckocsik alá szárnyaló bombáját? Vagy emlékezzem a borostás hajnalokra, amikor a rémült embereket pufajkás keretlegények összefogdosták, vagy az előszobaajtó csörrenésére, amikor véresre verve, remegve, de mégis élve ismét ott állt apánk? Vagy későbbi internálására s magányunkra? Vagy a félelemmel teli, mégis büszkén előbomló nyáresti beszélgetésekre 56-ról, melyek később férfivá érleltek? Vagy emlékezzem a halottak napján csendesen asztalra tett gyertyára, a könnycseppként lecsorduló sárguló viaszra? S arra, hogy anyám némán megsimogatta fejemet? A csendes, begubódzó évek alatti szűkös félszavakra, a cinikus „csak azért is”ekre, a közös emlékezet szőtte barátságokra? Folytathatnám a sort, folytathatnám a kérdéseket, az önfaggatódzásokat személyes emlékeim felől. De minek is tenném, hiszen aki nem látott forradalmat, az nem tudja, mi is az a forradalom valójában. Amit a történészek, az „objektív szakértők” erről írnak, az oly távol esik a valóságtól! A forradalom mindenekelőtt: indulat! Mint amikor az ember egy válságos, váratlan pillanatban elveszíti önuralmát, úgy hullik le forradalom idején pillanatok alatt mindaz a szorosra font béklyó, amely addig összetartotta. Azok az emberek, akik kint gomolyogtak a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán, fél nappal azelőtt még békés hivatalnokok, szelíd családanyák, kenyérgondokba belefásult munkások voltak, tudták, hogy van TÖRVÉNY, REND, ERŐ, amelyhez nekik alkalmazkodniuk kell. De hol volt már ez az énjük ekkor! Kóválygó fejjel, lázas szemekkel, a hétköznapok minden beidegződését félredobva hömpölygött az utcákon a TÖMEG! A ráció ideje lejárt! A történelem a tettek órájába lépett! Vajon megértheti-e mindezt az én generációm? 1956. október 23-án, 35 évvel ezelőtt, este 7-8 óra tájban hangzott el az első puskalövés a rádiónál, s ezzel kezdetét vette a fegyveres felkelés a zsarnoki hatalommal szemben. Megrázták magukat országunk polgárai, s hirtelen ott álltak előttünk ép lélekkel, tenni akarással, küzdelemre készen. Mintha minden szenvedés, minden csapás egyszeriben eltűnt, lepergett volna róluk. Ép volt a fiatalok lelke a világháború és Rákosiék minden dühödt pusztítása ellenére is. Látták a főváros és az ország házai a fiúkat és lányokat, amint zászlókat lobogtatva Kossuth-nótákat, a Himnuszt, a Marseillaise-t, sőt az Intemacionálét énekelve vonultak fel az utakon, megújulást követelve. S látták ezek a napok azt, hogy amikor idegen megszálló haderők rontottak rá fiataljainkra, azok le tudták győzni a pokol minden seregét. Szeretett hazájuk függetlenségéért és szabadságáért küzdve, néhány nap alatt úrrá lettek az elnyomó állam minden hatalmas fegyveres testületén, és átmeneti visszavonulásra tudták kényszeríteni az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” szovjet haderőket is. Kártyavárként, szempillantás alatt omlott össze a hazugság és képmutatás gyűlölt épülete - maga alá temetve egykori gazdáit -, s úgy tűnt, megszületik a szabad, demokratikus, független Magyarország. De a gyászos történelmi pillanat másképp döntött! Rommá lőtték a házakat, alattomosan legyilkolták az ellenállókat, és erőszakot tettek az életben maradottak lelkén. Egy ország gerincét feszítették pattanásig kínvallatóink. Anyák szeme telt meg könnyel, szájuk zokogásra görbült, miközben a gyilkosok néma hidegleléssel csak hordták, hordták gyászos terhüket titokban, az éj leple alatt az elhagyatott temetők zárolt rejtekébe. Tombolt az erőszak és az esztelen gyilkolás. Nem mert beszélni már senki azokról a megcsonkított, összevert tetemekről, amelyek a budapesti közterek pázsitjai alatt és a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában, az akasztottak parcellájában porladtak. Pedig nekik, a forradalom névtelen, ismeretlenségbe kövült, megtagadott és elfelejtett hőseinek köszönhetjük mindezt a többlet koncot, ami idegen uraink asztaláról apró morzsaként lehullott. Az ő fiatal vérükön vettük meg - vetették meg velünk - viszonylagos jólétünket, egyetemi diplománkat, esetleges karrierünket, háromévenkénti külföldre utazásunkat s ki tudja még mi egyéb e világi örömöt. De az emberek tömegeinek a lelkét nem gyógyította be ez a szánalmas kis kiegyezés, ami a börtönök és akasztófák árnyékában köttetett. S most megkérdezem: ez a kórtól gyötört, önmagába fordult ország csak a múlt lenne? Távoli, tétova lidércnyomás? Szabadság, függetlenség, ugyan micsoda avítt fogalmak, tekintsünk inkább a múlt helyett a jövőbe - harsogják egyesek. Divatos történelmi egybeesésről, sőt szükségszerűségről beszélnek, miközben ismét „forró őszt” idézgetnek szorgosan. Ajakbiggyesztve, fölényesen lesajnálják eredményeinket, jó- és tenni akarásainkat, s nem becsülik azt a törékeny, csendes békét sem, melyet országunk jó szándékú polgárai magukénak vallanak. Ezért hát most is, mint már oly sokszor, ismét meg kell kérdeznem: miért nem látják be egyesek, hogy a szabadság gyönyörű vágyát elfojtani sehol a világon nem lehet? Miért nem látják be, hogy országunkban is felnőtt egy új nemzedék, amely igazi, teljes emberi életre vágyik, s nem elégszik meg látszat- és félmegoldásokkal, kisszerű különalkukkal? Miért nem látják be, hogy jövőt csak úgy építhetünk, előre csak úgy nézhetünk, ha néha saját múltunkhoz is csendben, őszinte, igaz kegyelettel visszafordulunk? A mi generációnk jövője az egykori pesti srácok jövője kell hogy legyen. Nem építhetünk csillogó felhőkarcolókat, villámgyors autópályákat, gazdag üzlethálózatokat az Angyal Pisták, Falábú Jankók, Mansfeld Péterek, Szirmai Ottók, Cselik Ferik, a munkástanácsok ismeretlen vidéki vezetőinek hite, máig ható töretlen akarata ellenére. Ők a névtelen hősök, a történelem méltatlan mellőzöttjei és kárvallottjai azok, akiknek hátán - ha kell, véres körömmel is -, de igazságot kell szolgáltatnunk, és fel kell kapaszkodnunk, egy szebb, igazabb és igazságosabb világba. Csak ezt akarhatja a mi nemzedékünk, csak ezt akarhatja minden jó szándékú összeborulás. Bennünket nem nyomaszt már olyan mértékben a múlt, mint apáinkat. Félve ugyan, de kezet nyújtanánk. De vajon kinek és minek nyújtsuk oda tiszta kezünket, ha a másik fél szemében még ma sem látjuk a bűnbocsánatot és a főhajtást közös múltunkért, s csak gőgös, cinikus megvetést, kárörömöt kapunk megbékélésre érett szándékainkért? Vajon meddig kell az erőseknek a gyengék gyűlölt, károgó koloncát eltűrni, s nem lesújtani rájuk a jog igazságos eszközeivel? Vajon mire figyelmeztet bennünket a tisztító októberi vihar? - teszi fel ismét és ismét a kérdést e fiatal nemzedék. Igen! Időszerű a kérdés, időszerű mindmáig 1956 korszakos tanulsága. Korszerűsége nemcsak fényes győzelmében, de tragikus bukásában is jelen van. Mert ugyan hányán és hányán kívánják államosítani, önző politikai érdekeik szerint kisajátítani, átírni és elhazudni közös történelmi közelmúltunk eseményeit? Felelős politikusként, de magánemberként sem engedhetjük meg, hogy a mi, kollektív nemzeti forradalmunkat valakik újrahazudják, haszonélvezzék, s ezzel - ha csak rövidnyi időre is -, de visszaforgassák a gyorsuló idő kerekeit. Miért mondom mindezt ma, a társadalmi változások delelőjén? Azért, mert úgy látom, hogy akik szenvedtek, harcoltak és lőttek, azok mindmáig nem kaptak kellő társadalmi és politikai megbecsülést. Sokan szótlanul, magukba roskadva nyomorognak, egykori hőseink közül. Méltatlanul elfeledve, némaságot fogadva, büszkén tűrnek tovább, önérzetesebbek annál, semmint hogy kérjenek. Ennek az új politikai hatalomnak tisztelettel meg kellene követnie, fel kellene kutatnia október nagy öregjeit. Amíg ezt nem teszik meg, addig nemhogy politikai, de erkölcsi rendszerváltásról sem beszélhetünk. Nagy feladat áll tehát a mi korosztályunk előtt: egyszerre kell politikai és jogi igazságtevést, gazdasági felemelkedést s struktúraváltást és morális megerősítést adni embertársainknak. Mindehhez azonban mindannyiunk hite, tenni akarása s nem utolsó sorban jó szándéka szükséges. Hogy vannak vállalható példáink és példaképeink, arra bizonyosság a magyar forradalom. Ezzel kapcsolatban engedjék meg, hogy befejezésül idézzem Albert Camus világhírű francia filozófus A magyarok vére c. kiáltványának utolsó sorait: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol nem - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk - feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket - megsokszorozni erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet - bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma.” Úgy legyen. Molnár Tamás az INCONNU Művészcsoport tagja A mi generációnk! Munkástanácsok 1956-ban és ma Anyagi bázis nélkül nincs előrelépés Túlik István, a TVM munkástanácsának elnöke: „ A döntések előkészítésében játszunk szerepet” Munkástanácsok. E név hallatán főként az idősebb generáció tagjainak 1956 őszének eseményei jutnak eszébe. Nem véletlenül, hiszen a forradalom egyik legjelentősebb eredménye éppen a munkástanácsok színrelépése volt. Ezek a munkásönkormányzatok akkoriban rendkívül gyorsan megszerveződtek és kinyilvánították akaratukat. 1956. október 31-én, a Munkástanácsok Parlamentjének ülésén elfogadták azokat az alapelveket, amelyek a munkásönkormányzatok feladatait és célkitűzéseit foglalták össze. Ezek a következők voltak: „1. Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított nyereségrészesedést fizetnek. 2. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan választott munkástanács. 3. A munkástanács a saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó eljáró szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni. 4. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat. 5. Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel. 6. A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat: jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét, dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról, az összes külföldi szállítási szerződések megkötéséről és valamennyi hitelügylet lebonyolításáról. 7 Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszűnéséről ugyancsak a munkástanács dönt. 8. Jóváhagyja a mérlegeket, és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség felhasználásáról. 9. Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését.” A Kádár-korszakban ezek az elvek természetesen nem juthattak érvényre, hiszen a munkástanácsok helyét átvette a bürokratikus, túlszabályozott, szocialista típusú vállalatirányítási rendszer. Napjainkban, amikor a rendszerváltás, a privatizáció, a növekvő munkanélküliség és az egyre szélesebb rétegek rohamos elszegényedésének időszakát éljük, felvetődik a kérdés, vajon társadalmunk és gazdaságunk jelenlegi helyzetében időszerűek-e és egyáltalán megvalósíthatók-e a 35 évvel ezelőtt megfogalmazott elvek? Erről érdeklődtünk a minap a munkástanácsok két vezetőjétől. Túlik István, a Tiszamenti Vegyiművek munkástanácsának elnöke: - A forradalom óta eltelt soksok év, ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy ezeknek az elveknek egy része ma már nem időszerű. A TVM esetében mindenesetre úgy vélem, hogy a vállalat vezetése elismeri és partnerként kezeli a tavaly júliusban megalakult munkástanácsot. A vállalati tanács döntéseibe az érdekképviseletek pillanatnyilag ugyan még nem szólhatnak bele, de véleményezhetik. Eljutottunk odáig, hogy a munkástanácsnak érdemi befolyása van a vállalat életébe. Más dolog persze, hogy mi inkább a döntések előkészítésében játszunk szerepet. Elismerjük például, a létszámleépítés a jelen gazdasági helyzetben szükségszerű, de hogy ez konkrétan kiket érint, ebben a mi javaslatainkat is figyelembe vették. A végkielégítés ehhez hasonlóan nem kis részben a munkástanács érdeme. Az 1956-os elvek szerint azonban a gazdasági vezetés legfelsőbb szintjén képzelték el a munkástanácsokat. Éz nyilvánvalóban manapság lehetetlen, hisz csak a munkástanács és a vezetés közötti okos kompromisszumok viszik előre a vállalat szekerét. Ezért mi is kompromisszumot próbálunk kialakítani a TVM vezetésével. Ez viszont azt is jelenti, hogy közösen kell vállalnunk a gazdasági kockázatot és a népszerűtlen intézkedéseket. Csepregi Károly, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Munkástanácsok Szövetségének elnöke: - Az elmúlt 35 év alatt nagy változáson ment keresztül a gazdasági élet, tehát az akkori alapelveket csiszolni kell. Fenntartjuk viszont azt az elvet, hogy igenis tulajdonossá váljanak a munkavállalók, a bérből és fizetésből élők. Ezt hogyan lehet megvalósítani? Nos, először is tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy a rendszerváltás csak felső szinten történt meg, lent, az élet sűrűjében nem. Jelenleg is ugyanazok az emberek vannak vezető beosztásban, akik eddig. Ugyanazok az emberek teszik tehát ki az utcára azt a munkást, aki esetleg a tevékenységüket bírálni merészeli. A munkástanácsok alulról kezdeményezett szervezetek, semmilyen anyagi támogatásban nem részesülnek, csupán a pár forintos tagdíjból működnek. Ahhoz azonban, hogy csatát, netán háborút nyeljünk, pénz, pénz és pénz kell. De hol van esélyünk az MSZOSZ- szal szemben, amely mögött hatalmas vagyon áll? Nekünk, munkástanácsoknak természetesen nem az a dolgunk, hogy utazási kedvezményt, üdülőjegyet vagy május elsején virslit adjunk, hanem sikerüljön elérnünk azt, hogy a munkavállaló olyan bért kapjon, ami arányos az elvégzett munkával, és amiből meg tud élni. Negyven éven keresztül éhbérért dolgoztak az emberek, miközben a profit elfolyt. Ha ugyanis nem tűnt volna el a nyereség, akkor ma nem így állnának az üzemek. Ha körülnézünk a megyében, a legtöbb vállalat technikai fejlettsége egyenlő a nullával. Először is váltásnak kell lennie a vállalatvezetői posztokon, hisz ezek a különböző pártfunkciókat betöltött urak hozzászoktak, hogy irányították őket. Ez a világ azonban már elmúlt. Most olyan emberekre van szükség, akik el is tudják adni a termékeket. Reméljük, hogy az elkövetkező érdek-képviseleti választásokon fel tudjuk világosítani a dolgozókat, el tudjuk fogadtatni velük célkitűzéseinket. De ebben a bizonytalan időszakban - amikor senki sem tudja, meddig van munkahelye - ki meri vállalni azt, hogy szimpatizál a munkástanácsokkal? Ez a jövő kérdése. Ennek ellenére bízom benne, hogy megerősödnek a munkástanácsok. A legnagyobb gondunk az anyagi bázis megteremtése. Enélkül a munkástanácsok nem tudnak továbblépni, hisz mi nem adhatunk mondjuk 2 ezer forint segélyt a dolgozónak, mint a szakszervezet, mert nincs miből. A dolgozók pedig úgy teszik fel a kérdést, mit tesz a munkástanács az asztalra, és ezután dönt, hogy tagja lesz-e. Ezért a munkástanácsok akkor lehetnek igazán vonzóak a munkavállalók számára, ha sikerül megfelelő anyagi bázist teremtenünk, az 50-100 forintos tagdíjakból addig csak „vegetálunk”. Laczi Zoltán I
