Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1991-10-19 / 246. szám

8

Irodalom—művészet

1991. OKTÓBER 19.

A recski emlékkő és alkotója

A recski emlékkő - még Villányban

A városon átvonuló vihar kipucolta az eget és a földet, temetői tisztaság csillogott az alkonyaiban álldogáló gesztenyefák dús lombjain és a liget vörös kavicsokkal behintett útjain.- Velünk van az Isten - gondolta István, s ahogy végignézett kopott farmerján és kockás ingén, úgy érezte, nem illik hozzá az ünnepélyesség, megpróbálta hát mélyebben és szegényebb napokra elraktározni friss élményeit. Többször elismételte magában: Világraszóló nap ez a mai; 1989. június tizenhatodika nemzedékekre meghatározza az ország népének gondolkodását, reményeit és várakozását. Hát mégis erkölcsi erővé nemesedik a sok szenvedés! Harminchárom év . . . Mennyi mocskon, gyalázaton, véren és eltitkolt szomorúságon, mennyi megaláztatáson kellett átlábalnia ennek a népnek, míg eljutott idáig, megérhette halottaiból való feltámadását. Ebben a pillanatban a legkisebb kétely nélkül hitte, hogy van isten. Amikor a Hősök terén lassan, egymás után felolvasták a kivégzettek névsorát, moccanni sem tudott a döbbenettől. Micsoda őrült halál pusztított itt. S a meggyilkoltak többsége munkás. Azt várta, amit anynyian, hogy egyszer csak megszólal valaki, elkiáltja magát, hogy: Jelen! De a nevek csak peregtek - az ötvenedik, a századik, a kétszázadik . . ., és mind halott. Nincs bocsánat - ismételgette szédelegve, s hogy a bresciai hiéna ehhez a gyilkoshoz képest egy doromboló kis macska. Tegnap, tegnapelőtt nem volt tanácsos idegesíteni a vérengző fenevadakat, ki kellett várni a rendszer végelgyöngülésben való pusztulását. S mi valamennyien ott voltunk az összeomlásnál. Tudott várni anép, hát hétszeresen megérdemli a szabadságot. István ma nem fért be a temetőbe, csöndes belső örömmel kóborolt a ligetben, s kimondhatatlanul örült annak is, hogy kertész lett a mestersége. Elgyönyörködött a gondozott park szépségeiben, úgy érezte, büszke lehet rá, köze van ehhez a tisztasághoz, bár ennek nem ő a kertésze. De ő is segít a természetnek, hogy visszataláljon önmagához, hiszen ezen a világon minden élőlény a rendet keresi, a sokféleség és a szabadság rendjét. A növények is számítanak az emberre, nem vadulhat el gazdátlanul sem a kert, sem a park, sem a temető. Ám azt képtelen volt felfogni, hogy a pusztulás urai miért nem engedték meg 33 esztendeig azt sem, hogy lábát tegye arra a titkos földdarabra, melyben a meggyilkoltak csontjai porladoztak. Pedig milyen szorgalmasan gondozta volna a hősök és mártírok sírjait! Olykor közelebb merészkedett a tiltott területhez, s riadtan nézte az arrafelé kószáló rendőröket. Akkor még nem tudta, hogy az enyészetet védik, gyilkos uraik bűneit, gyalázatukat. Pedig a rendőrök tudhatták volna, hogy az erőszakos védelemmel a hatalom sírját ássák. Nem csoda, hogy a

temető fiatal kertészét igen vonzotta a titok. Régebben, amikor még nem tudott semmit, talán nem is sejtette, micsoda világban él, el-ellopakodott a 301-es parcella közelébe, megleste a rendőröket a vadon nőtt akácosból, közelebbről is. Máskor meg a szeméthegy mögül figyelt; zavartan és szomorúan gubbasztott az elszáradt, mindenhonnan összehordott koszorúk mögött. Tudni akarta, miféle gyalázat ez, miért táncolnak lovaikkal a rendőrök éppen itt, a temető elhagyott zugában, ezen a gidres-gödrös

Benke László:

A fiú

A

meggyilkolt Tutsch József traktorszerelö emlékének

helyen, ahol szegény párák könnyen kitörhetik a lábukat. Egyszer-kétszer ugyan elkapták a rendőrök, s durván visszaparancsolták a sírjaihoz, de aztán amióta az öregasszonyt meglátta, végképp nem nyughatott. Csodálta a kis fejkendős, fekete ruhás asszonyt: rajta jelét se látta a félelemnek. Pedig hogy táncoltak fölötte két lábon a lovak. Egyszer aztán, amint visszafelé jött, megfigyelte és megszólította.- Többször látom a nénit a temetőben. Megmondaná, hogy kihez jár?- A fiamhoz - mondta kedvesen a néni. - Ott hátul, lopva földelték el a gyilkosok.

A kertész úgy megdöbbent a választól, hirtelen nem is mert többet kérdezni. De aztán látva a ráncokkal sűrűn beszőtt arc biztató tekintetét, azt is megkérdezte tőle, dolgozik-e még, miből él, vagy talán nyugdíjas?

Dolgozom hát, pedig már nyugdíjas vagyok. Varrogatok. - S mert látta a fiú félénk és tétova értetlenségét, hozzátette: - Nemigen járok emberek közé, ha csak lehet, elkerülöm őket. Isten ne rója fel bűnömül, de hát mondja meg, kiben bízhatunk, ki kíváncsi az én arcomra? Elszomorodnának tőlem, hát inkább nem megyek sehova.

István furcsának tartotta, hogy az idős asszony szavai nem veszik el a kedvét, inkább jóleső bizalmat ébresztenek benne.- Egyedül tetszik élni?- Élek, fiam, ha nem is igen tetszik! Magához vehetne már az Űr, de még terve van velem. Azt akarja, hogy addig ne haljak meg, amíg vissza nem veszem az én egyetlen fiam becsületét.

Indult volna, de aztán két-három lépés után megállt.- A menyemmel élek meg az unokámmal. Megvagyunk valahogy. Megszoktuk a szegénységet.

Munkás-pieta - futott át Istvánon a gondolat, s ahogy rótta a liget útjait, azon tűnődött, mikor is ment el először az öregasszony házába. Amikor megérlelődött benne az elhatározás, hogy segíteni kell az igazságtevésben. Még a bíróságra is elment, hogy megszerezze a periratokat, de nem járt szinte semmi eredménnyel. Már annak is van vagy tizenöt éve, hogy a temetőben megszólította. A sírok gondozása közben is mennyit gondolkozott az öregasszonyról és az ő traktorszerelő fiáról, akit már mióta úgy lát maga előtt, mint a testvérét. Hányszor megfigyelte az Istentől és embertől eldugott temetőzugban Teri nénit, mindig ugyanazon a helyen, s milyen sokára értette meg, hogy valójában sohasem tudta, hol is porlad az ő egyetlen fia a vadfűvel felvert földben, a sok közül melyik behorpadt gödör rejti a gyermekét. A kivégzés után Teri néni megkereste a városban a hivatalból kirendelt ügyvédet, adott neki ötezer forintot, de az is csak annyit tudott, hogy a kivégzettek valahol a temető sarkában vannak elföldelve. Találomra választott ki egyet a jeltelen gödrök közül, s amikor elgondolta, hogy soha nem tudhatja meg, melyik is lehet az övé, egyet körülrakosgatott kavicsokkal, hogy mindig visszataláljon hozzá. S amint a köveket rakosgatta, mintha a földből nőttek volna ki, úgy termettek előtte a halál lovai. A lovas fején rendőrsapja volt; nem félt tőlük, azt gondolta, élt ő már eleget, varrogatás közben ezerszer is megedzette türelmét. De azt képtelen volt felfogni, mit vétett a hatalomnak az ő traktorszerelője, miért ölték meg a fiát. A rendőrlovak újra meg újra széttaposták a sírt, vagyis azt, amire nincs megfelelő szó, mert ember ilyet nem képes kitalálni. Helyére rakta a köveket, virágot tett a magával hozott pohárba, pedig tudta, amire visszajön, a kavicsokkal együtt azt is széttapossák. Mégis rendíthetetlen maradt a szeretetben. Hitte, hogy előbbutóbb úgy lesz, ahogy ő gondolja: visszaszerzi fia becsületét, úgy fogja visszakapni, ahogy elvesztette. Nem félt a fölötte ágaskodó, habzó szájú lovaktól.

áncoljatok csak! Azért táncoltok, mert féltek! - mondogatta. - Ha itt kell meghalnom, ahol a fiam van, nem lesz okom panaszra. - Te se félj! - hallotta István az öregasszony hangját. - Csak legyints rájuk a kezeddel, s meghátrálnak - mondta a fiúnak, akivel már úgy járt ki fia sírjához, mint saját gyerekével.- Amint megláttam a helyszínt a hegytetőn, a Mátra Bükk felé eső oldalán, mindjárt megszületett bennem a plasztika terve és elhelyezésének lehetősége. Azután még számtalan variációt találtam, de mindig visszatértem az eredeti gondolathoz - mondja Farkas Ádám szobrászművész, a recski emlékmű alkotója.- Mi inspirálta ennyire azon a helyen?- A recski fogolytábor helyén minden barakkot elbontottak, minden árulkodó nyomot eltüntettek. Az egész területet beültették fenyővel. Ezért is fontos, hogy legyen ott egy jel, egy emlékkő, amely emlékeztet, felidéz és megrázóvá teszi a találkozást.

Ez az emlékkő két nagy, mészkőből faragott törött rácsból és egy csiszolt gránitgömbből káli. A kompozíció fizikailag is nagyméretű; 12 és fél tonna súlyú és 700x240x70 centiméteres. A képi szimbólum egyszerű, közérthető. A rácsok a bezártságot, a széttört rácsok ennek megszűnését jelentik, s a köztük felmagasló gömb az életet, a tökéletességet.

És hogy mi van még e mögött a műben, azt Farkas Ádám így magyarázza:- A mesterséges, életidegen rendszert - a börtönt, tágabban a bolsevizmust - maga az élet, a tökéletességre való törekvés töri széjjel. A mészkőrácsok egy panelház elemeihez is hasonlóan megsüppedve állnak a hegytetőn, jelezve, ezek a megkötöttségek eltűnnek, elsüllyednek.- Fűzi valamilyen személyes emlék is Recskhez?- Ha Recskhez nem is, de a rendszerváltozáshoz, s szocializmus megszűnéséhez igen. Főleg lélekben. Azzal nem szívesen kérkedem, hogy apám a Nagy Imre kormány minisztere volt ’56-ban. Ezt nem is tudták a Recski Szövetségben, amikor benyújtottam a tervemet.- És miért éppen Recskre készített szobrot? - faggattam a Szentendrén élő művészt.- A Baranyai Alkotótelepek japán-magyar szobrászszimpóziumot szervezett. Érre mint Villányban gyakran megfordult

kőfaragót engem is meghívtak. Ott merült fel az ötlet, hogy készítsünk szobrokat a lebontott politikai emlékművek helyére. Huszonnyolc lehetőség közül választhattunk. Végigjártuk a helyszíneket. És amikor megláttam a helyszínt, rögtön megfogott. Jelentkeztem a tervvel, és mivel a Recski Szövetségnek is tetszett, elfogadták.

Recsken már jó egy éve szeretnének emlékművet emelni, de anyagiak híján erre nem kerülhetett sor. Most, a szimpózium japán szponzorainak segítségével elkészülhetett a mű.- Hogyan?- Villányban faragtam, kilencven napos megfeszített munkával, főiskolás hallgatóim segítségével. Hajnaltól késő estig dolgoztunk azzal a bizonyossággal, hogy jó művet alkotunk. Huszonhárom éves szobrászi pályafutásom legélvezetesebbb feladata volt. És legnagyszabásúbb is. Szellemiségében és amúgy is, merthogy többnyire kisebb méretű plasztikáim vannak.- Hogy került Recskre a hatalmas súlyú szobor?- Morvay Ferenc, a kazánkirály szállította saját kamionján.- És a szimpózium többi alkotásának mi lett a sorsa?- Három japán és négy magyar szobrász dolgozott két hónapig Villányban. Iszai Amemia japán művész, aki az egész akció kitalálója, lelkes támogatója, olyan japán szponzorokat nyert meg az ügynek, akik 40 ezer dollár értékű szerszámmal, szupertechnikával szálltak be. így készülhetett el a recski emlékmű, és a többi szobor. Iszei Amemiáé Egerbe, egy másik japán szobrász munkája Kecskemétre, magyar művészek alkotása Ceglédre, Ózdra és Pécsre került. És mivel még meglehetősen sok város vár lebontott emlékműve helyére szobrot, jövőre tovább folytatódik az akció. További japán és más külföldi segítséggel.

Kádár Márta

Sárándi József:

Hasonlat

Olyan vagy,

mint egy megbízható vekkeróra.

Jársz-kelsz,

de mikor álmomban,

s a valóságban is

számig ér a förtelem,

ösztönösen fölébresztesz.

A körülmények néha hajlamossá tesznek elhitetni: te volnál

az élet címkéjű kitalációhoz kötö utolsó szál.

Túl messzire mentem.

Vekkeróra mivoltodban vagy az, aki pontosan működik, s egyelőre mással nem fölcseré.lhetö.

Szentmihályi Szabó Péter:

Fehér négerek

Nem nézhetem, hazám miként jutott idáig,

„szabad vagy”, mondták, de szolgaságra csábít minden szabadság, s éhezők, koldusok, otthontalanok s bűnözők fészke lett hazám.

Ez lett az ára, fizess! - mondják a sarcotok, kik első szóra ugranak másik hazába. Mi, fehér négerek, trágyázzuk ezt a földet hitvány hamvainkkal.

A forradalom hétköznapjai

TALLÓZÁS 1956-OS ÚJSÁGOKBAN

1956 történetéből már sok mindent tudunk. Tudjuk, hogy október 23-án az esti órákban elkezdődött a Rádió ostroma, ledöntötték a Sztálin-szobrot, a Széna téren, a Corvin közben fegyveres csoportok szerveződtek, a tömegek, az utca nyomására átalakult a kormány, megkezdődtek a szovjet csapatkivonulásokkal kapcsolatos tárgyalások. Azt is tudjuk, hogy a vidéki nagyvárosokban is mozgásba jött a tömeg, munkástanácsokat választottak, leverték a vörös csillagokat, tetteikkel a pesti forradalom oldalára álltak.

De vajon mi történt azokkal, akik nem voltak ott a történelmet formáló eseményeknél? Hogyan teltek a forradalom hétköznapjai? Ha végiglapozzuk a korabeli újságokat, sok érdekességet tudunk meg a hétköznapkról is.

*

A huszonharmadika reggelén megjelenő lapok még tele vannak békés hírekkel. Olyanokkal, hogy megkezdték a téliszalámi gyártását a Budapesti Szalámigyárban, a Somogy megyei állami gazdaságok már egy hete elvetették a rozst, és több helyen már szépen zöldell a vetés. „Alvilági hír” is akad: a rendőrök elfogták H. György és K. Attila 13 éves fiatalkorúakat, akik hetek óta a Royal Szállodában, az éjjel-nappal Közértben, a Corvin Áruházban és a Hús Mintaboltban számos zsebtolvajlást követtek el.

A forradalmi ifjúság lapja, az Igazság október 26-án A magyar nép nem fosztogat című írásában a forradalom tisztaságát méltatja, azt a tényt, hogy az üzletek betört kirakataiból senki nem lopja el az értkékeket. Egy nappal később, október 27-én már változik a kép. A körúton egy férfi a betört kirakatüveg mögül fényképezőgépet emel el, azonban a tettest elkapják. „A fosztogatót egy kiskocsira állították, hátára táblát erősítettek „Fosztogató” felírással, és az egyik kerületi rendőrőrsre vitték. Budapest népe így mutat példát az igazi törvényességből, becsületből, fegyelemből.”

A napok óta tartó fegyverropogás közepette, október 29-én két békés hírt közöl a Néphadsereg című lap. Az első, hogy ismét piros betűs ünnep lesz március 15-e. A Megkondultak a harangok című írás pedig arról tudósít, hogy hosszú évek után először a Kossuth rádióban ismét felhangzott a nekünk, magyaroknak oly kedves déli harangszó.

A békés élet híre a Népszava október 30-i számában, hogy Kispesten az új nemzeti bizottság anyakönyvvezetője előtt megjelent az első fiatal pár: Pintér József minisztériumi tisztviselő és Petrányi Erzsébet segédmunkás. Amennyiben más értesülésünk nem érkezik - írja a lap -, ez volt az első esküvő a szabad Kispesten - talán Budapesten is.

Áz Egyetemi Ifjúság című lap utcaképet mutat be: „Minden újság majd minden számában ír a Nemzetinél heverő Sztálin-szoborról. Tudatjuk, hogy a tegnapi kopácsolók között új jelszó született. A sorbanállókat így serkentették gyorsabb munkára: „Aki köpött már, menjen tovább!”

Á Kis Újság november 2-i híre szerint megtalálták Rákosi párttagsági könyvét. A lap megírta: csütörtökön délután vendégek jártak Rákosi villájában. Ezek a látogatók katonaruhát vagy éppen lódenkabátot viseltek, és géppisztolyt hordtak a nyakukban. A házkutatás nem tartott sokáig, de ez a rövid látogatás sok mindenről lerántotta a leplet. Megtalálták az MDP első számú párttagjának párttagsági könyvét. Módfelett furcsa ez, hiszen az MDP szigorúan előírta a tagoknak, hogy tagsági könyvükre úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére. Rákosi egyébként mindössze havi 200 forint tagdíjat fizetett...

Érdekes tervet ismertet november 2- án az Igazság, Obersovszky Gyula lapja. Azt írja, hogy a városligeti Sztálin-szobor a Rákosi-rendszer által lebontott Regnum Marianum-templom helyén épült fel. Most, hogy a szobrot a népítélet lerombolta, dr. Tóth János, a templom utolsó plébánosa - Mindszenty bíboros rabságának önkéntes segítőtársa - tervbe vette, hogy a katolikus tömegek segítségével a régi helyén újra felépítik a templomot.

Napjainkban is csodálattal figyeljük, hogy Habsburg Ottó mennyit segít a demokrácia útjára lépett Magyarországnak. Nos, 1956-ban sem volt másképp. A Magyar Világ című lap híradása szerint a politikus táviratot intézett Eisenhower amerikai elnökhöz azzal a kéréssel, hogy „a magyar nemzet szabadon megválasztandó képviselői kapják vissza legfőbb nemzeti szimbólumukat, Szent István koronáját.”

Nem kerül be a történelemkönyvekbe, de érdekesség, hogy a Magyar Honvéd című újság a HM értesülése alapján közli: egy szovjet zászlóalj Gyöngyös határában átadta fegyverét a polgári lakosságnak. A szovjet katonák kijelentették, hogy nem hajlandók harcolni a magyar nép ellen. Amióta a fegyvert átadták, a város szélén táboroznak - írja az újság.

A Valóság című független napilap november 4-i számának címoldalán ez áll:

A szovjet kormány megígérte:

Nem érkeznek újabb szovjet csapatok Magyarország területére.

Az igazi valóságot ismerjük: érkeztek, méghozzá elég sokan. Állítólag azért, hogy megvédjék a munkás-paraszt hatalmat. A megvédés néhány hónap híján harmincöt évig tartott. Az idei október lesz az első olyan ünnep, amikor idegen katonák nélkül, szabadon emlékezhetünk 1956 eseményeire és történelmét formáló szereplőire.

Kiss Gy. Mihály (MTI-Press)

i